Happy demokráciát!

A címet egy szerb filmből tanultam november elején a Verzión, ezen a másfél évtizede a CEU támogatásával működő emberi jogi filmfesztiválon. (Remélem, lesz jövőre is...) 
Az emberi jogok ezekben a filmekben olyan széles merítésben tűnnek fel, hogy rendkívül nehéz összefoglalóan beszélni róluk. De most nem is erről van szó. Ötnapnyi dokumentumfilm a magyar értelmiségi közönségnek, világos üzenettel. Mindenekelőtt azzal, hogy a világ ugyan számtalan szempontból borzasztó, undorító vagy lehangoló, de az emlékezetünkben megragadó hősök nemcsak beszélnek, hanem megrázzák magukat, és teszik tovább a dolgukat. A világ új kérdésekkel folytatódik, az “antihősök” szidalmazása pedig nyugodtan folyhat tovább, de melléktörténet marad. Csak az akció számít, akkor is, ha mindössze egyetlen kiskamasz kezd a példa láttán másképp gondolkozni.  
Néhány frissen látott történet. Mindenki tudja, hogy a mai világ minden valamirevaló okostelefonját, kisebb méretű számítógépét Kínában csinálják, bármilyen márkanévvel adják azután el. De az nem annyira közismert, hogy a kis képernyőket és sok más blokkot oldószerekkel mossák, és közben rengeteg ember érintkezik e folyadékokkal, tehát ez a gyártás is egyfajta vegyiparnak számít. A fizetések még Dél-Kínában sem rosszak, de ezért cserébe nem kevesen fehérvérűséget szednek össze. Kezelés, persze, az ismert kimenetekkel létezik, sokakat még az állami kórházak is sokáig életben tudnak tartani. De azt nem akarják elismerni, hogy a betegség a vegyszerektől származik. A betegek ezért mozgalmat indítanak, habár saját sorsukat illetően hosszabb távon nem optimisták, általában a kezelésért, esetleg a családnak később kifizethető kárpótlásért küzdenek. A szolidaritásnak több jele érkezik külföldről, mint a volt gyári kollégáktól.
Hasonlóan érdekes a közismert, de itthon félreértett spanyol történet. '89 után idehaza is sokakat foglalkoztatott, hogy kinek mi jár az utolsó évtizedekért, főleg a 43-58 közötti időszakért, a távolból pedig tetszetősnek tűnt a spanyol megoldás. Csináljunk egy nagy közös emlékművet az elesetteknek, és államilag tiltsuk be egyik és másik oldal bosszúigényeit. Halottak voltak itt is, ott is. Csak éppen nem egyenlő számban, és mert Franco a hetvenes évekig élt, sőt uralkodott, a baloldal sebei nagyon lassan gyógyultak. Ők nem akartak simán, egyet neked, egyet nekem alapon kiegyezni. Ott is mozgalom indult, bár ennek az új demokratikus jogrend nem adott mozgásteret, erőltetve, hogy egyik oldal sem mutogathatja az áldozatait. Otthon tehát az egykori francoista elit - vagy már csak az emléke - sérthetetlennek számít, de egy argentin bírónő az univerzalista büntetőjog nevében pert indított ellenük. A jég legalább megrepedt, valami mégis elindult.
Az ilyen történetek nem gyorsan játszódnak el, és van, aki a mozgalmárok közül nem éli meg a perek, eljárások végét. De a globális jog továbbfejlődött, és az egyes sztoriknál most ez fontosabbnak tűnik.
Közben nemigen tanulunk a nem is olyan régen lejátszódott jugoszláv bomlásból. Még mindig élnek szerbek a horvátok között, kisebbségben, de saját szülővárosaikban. Ezek a gyerekek a horvát osztálytársaik előtt titkolják, hogy kik is valójában. Egy ma már tényleg európai hírű rendező, Oliver Frljic Zágrábban arról csinált egy dokudrámát, hogy a kilencvenes években horvát szélsőradikálisok hogyan vittek el és lőttek le egy fiatal szerb lányt. A történet nem ismeretlen, de valahogy otthon tabuvá vált - gondoljunk csak a mi nyilas sztorijainkra, azokkal is ugyanez történt. A darabban szereplő vagy avval valahogyan azonosuló zágrábi szerb kamaszlányok az est végére aztán kamera előtt is elismerték, amire korábban nem voltak képesek: hogy ők szerbek. Egy osztálynyi kamasznak helyreállt az identitása. Ez legalább eredmény.
Végül Belgrád. Másfél napja bukott meg Milosevic, az új ideiglenes kormány oktatási minisztere a kemény ellenállók egyik reprezentánsa lesz, és a tévében a holnapi szükségszerű kiábrándulásról beszél. Tizenöt évvel később, amikor a liberális párt politikai erőként megsemmisül, az egykori professzor-miniszterasszony ismét megszólal: ő otthon marad, de lányai, unokái külföldön akarják folytatni. Őket már nem érdekli a szerb demokrácia, Szerbiában sincs, úgy látszik, semmi különleges.
Nem hiszem, hogy itthon nincsenek akaratok, de azokat kellene a középpontba állítani. Köréjük, azt remélem, lehetne kultuszokat építeni.
Frissítve: 2018.12.10. 09:03

Emberkísérlet

A  Magyar Tudományos Akadémia most éppen Esztergomba megy. Ki ne emlékezne a város és választott polgármestere, Tétényi Éva vesszőfutására: a derék fideszesek persze csak a nem közülük valót akarták kifüstölni, de e buzgalomra ráment minden - nem égtek az utcai lámpák, nem jártak a buszok, nem vitték el a szemetet. Talán még fel is perzselték volna a várost, ha a polgárok nem emberelik meg magukat, és az első adandó alkalommal nem szavaznak fegyelmezetten a perspektivikusabb, kormánypárti jelöltre. 
Most ugyanez fog történni a tudós testülettel. Palkovics László miniszter eldöntötte, hogy a saját szája íze szerint szabja át az MTA kutatóintézeti hálózatát, és mert az Akadémia holmi kétszáz éves autonómiára hivatkozva tiltakozni, sőt beleszólást követelni merészel, egyszerűen vállat von, és nem ad pénzt. Ha Széchenyinek jó volt a gyertya, bizonyára ellesznek vele a mai atomfizikusok is. 
Természetesen lehetne releváns vitát folytatni arról, hogy vajon milyen intézményrendszer segítené legjobban a XXI. századi kutatás és fejlesztés céljait. Nem kőbe vésett evidencia, hogy az egyetemek szellemi erőközpontjai mellett intézményi izolációban kell működniük az - 1949-ben szovjet mintára létrehozott - akadémiai intézeteknek, így érdemes végiggondolni, ezen a területen hogyan lehet a legjobban felhasználni a költségvetési pénzt. Ilyesmiről azonban szokás szerint szó sincs: ahogy Parragh iparkamarai elnök a közoktatás ügyében, úgy a kutatás-fejlesztésben momentán Palkovics az ügyeletes megmondóember, így aztán amit ő elhatározott, annak úgy kell lennie, ha az ég a földdel összeér, akkor is. 
Márpedig Palkovics azt határozta el, hogy az intézethálózatot kiszervezi az MTA alól. A letámadást férfias hisztivel készítette elő - különösen emlékezetes az Akadémia elnökének bepanaszolása, hogy nem kereste őt fel hivatali helyiségeiben (egyébként de) -, majd megüzente, pénz mostantól nem lesz. És ezt bizton elhihetjük az amúgy akadémikus miniszternek, tehát aki ezután dolgozni akar, összepakolhatja a bőröndjét, vagy bánatosan átballaghat arra a kutatóhelyre, amelyre Palkovics rámutat. 
Még egyszer mondom, önmagában semmi felháborító nincs abban, ha egy kormány racionalizálni akarja a K+F források felhasználását. Itt azonban csak azt lehet tudni, mit nem akar a hatalom: az Akadémia autonómiáját, egy tőle független tudományos bázis létét. De közben a másik oldalon sem látszik más, csak a rombolás. Az egyetemeket - a kutatás alternatív bázisait - mára kiszikkasztotta az évtizedes pénzhiány, az új modell pedig, amelyet a Corvinus és az ELTE példáján demonstrálnak, több mint ijesztő. Az előbbit egyszerűen kilopták egy alapítványba, míg az utóbbi esetében majd végigkövethetjük, milyen hatással van az oktatásra a meghatározó tanárokkal szemben szabadjára engedett boszorkányüldözés. 
S ha már kutatás, vegyük észre: a CEU csak Petri-csésze volt. A Fidesz általa vizsgálta, mennyire érdekli az embereket, ha porrá zúzza az értelmiség autonómiáját. Most pedig megerősödve, higgadtan nyírja majd ki az utolsókat is, akik önállóan gondolkodnának.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.12.08. 09:03

Ünnepi csapda

A karácsony nem időpont vagy időszak, hanem lelkiállapot  - Calvin Coolidge-nak, az Egyesült Államok republikánus színekben politizáló, 30. elnökének szavait advent tájékán gyakran idézik. Róla, akit méltán neveztek kortársai "hallgatag Cal"-nek, igazán elmondható, hogy ritkán szólt, de akkor bölcset. Már a XX. század első negyedében - amikor még nem szaporodtak el gomba módra a vevőcsábításra termett üzletközpontok - felismerte, hogy egyrészt a szeretet ünnepének lényege a pénz, pénz és a pénz, másrészt, hogy az alapvetően érzelmi alapú  döntések felülírják a racionális cselekedeteket. 
Az adventi időszak "szentháromsága", a vevő, a kereskedő és a bankok gyakorta arra szövetkeznek, hogy mindössze néhány hét leforgása alatt úgy találjanak tömegesen egymásra, hogy ezeknek a - tumultustól függően - néha csak fél órákra korlátozódó találkáknak a következményei hosszú évekre befolyásolják majd a családi költségvetések egyensúlyát. 
A karácsonyi ajándékozás kultusza az egész keresztény világban általános, de a Magyarországon ilyenkor tapasztalható - gyakorta felelőtlen - eladósodás mértéke egyedülálló. A szeretet hitelből történő finanszírozása önmagában nem aggályos, de ha ez azt eredményezi, hogy éveken keresztül kell majd kikoplalni a következményeit, az már elgondolkodtató.
A számok nyelvén mindez azt jelenti, hogy a bankok fogyasztási hitelei felének az úgynevezett teljes hiteldíj-mutatója, amely a kölcsönfelvétel összes terhét tartalmazza, 2018 végén 39,9 százalékot ért el. Ami a törvényes mérték maximumának közelében van. Mivel az áruhitelek futamideje is egyre hosszabbodik - létezik már 7 éves konstrukció is -, lesz majd elegendő idő arra, hogy a családok végiggondolják, érdemes volt-e ekkora terhet a vállukra venni. Miközben évről évre sorjáznak majd az ismételt költekezésre buzdító újabb és újabb karácsonyok, családi ünnepek. 
A jegybank már évekkel ezelőtt rálépett az adósságfékre, amit októberben még szigorítottak is. A főpróbája éppen napjainkban zajlik.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.12.08. 09:04