Happy demokráciát!

A címet egy szerb filmből tanultam november elején a Verzión, ezen a másfél évtizede a CEU támogatásával működő emberi jogi filmfesztiválon. (Remélem, lesz jövőre is...)

Az emberi jogok ezekben a filmekben olyan széles merítésben tűnnek fel, hogy rendkívül nehéz összefoglalóan beszélni róluk. De most nem is erről van szó. Ötnapnyi dokumentumfilm a magyar értelmiségi közönségnek, világos üzenettel. Mindenekelőtt azzal, hogy a világ ugyan számtalan szempontból borzasztó, undorító vagy lehangoló, de az emlékezetünkben megragadó hősök nemcsak beszélnek, hanem megrázzák magukat, és teszik tovább a dolgukat. A világ új kérdésekkel folytatódik, az “antihősök” szidalmazása pedig nyugodtan folyhat tovább, de melléktörténet marad. Csak az akció számít, akkor is, ha mindössze egyetlen kiskamasz kezd a példa láttán másképp gondolkozni.

Néhány frissen látott történet. Mindenki tudja, hogy a mai világ minden valamirevaló okostelefonját, kisebb méretű számítógépét Kínában csinálják, bármilyen márkanévvel adják azután el. De az nem annyira közismert, hogy a kis képernyőket és sok más blokkot oldószerekkel mossák, és közben rengeteg ember érintkezik e folyadékokkal, tehát ez a gyártás is egyfajta vegyiparnak számít. A fizetések még Dél-Kínában sem rosszak, de ezért cserébe nem kevesen fehérvérűséget szednek össze. Kezelés, persze, az ismert kimenetekkel létezik, sokakat még az állami kórházak is sokáig életben tudnak tartani. De azt nem akarják elismerni, hogy a betegség a vegyszerektől származik. A betegek ezért mozgalmat indítanak, habár saját sorsukat illetően hosszabb távon nem optimisták, általában a kezelésért, esetleg a családnak később kifizethető kárpótlásért küzdenek. A szolidaritásnak több jele érkezik külföldről, mint a volt gyári kollégáktól.

Hasonlóan érdekes a közismert, de itthon félreértett spanyol történet. '89 után idehaza is sokakat foglalkoztatott, hogy kinek mi jár az utolsó évtizedekért, főleg a 43-58 közötti időszakért, a távolból pedig tetszetősnek tűnt a spanyol megoldás. Csináljunk egy nagy közös emlékművet az elesetteknek, és államilag tiltsuk be egyik és másik oldal bosszúigényeit. Halottak voltak itt is, ott is. Csak éppen nem egyenlő számban, és mert Franco a hetvenes évekig élt, sőt uralkodott, a baloldal sebei nagyon lassan gyógyultak. Ők nem akartak simán, egyet neked, egyet nekem alapon kiegyezni. Ott is mozgalom indult, bár ennek az új demokratikus jogrend nem adott mozgásteret, erőltetve, hogy egyik oldal sem mutogathatja az áldozatait. Otthon tehát az egykori francoista elit - vagy már csak az emléke - sérthetetlennek számít, de egy argentin bírónő az univerzalista büntetőjog nevében pert indított ellenük. A jég legalább megrepedt, valami mégis elindult.

Az ilyen történetek nem gyorsan játszódnak el, és van, aki a mozgalmárok közül nem éli meg a perek, eljárások végét. De a globális jog továbbfejlődött, és az egyes sztoriknál most ez fontosabbnak tűnik.

Közben nemigen tanulunk a nem is olyan régen lejátszódott jugoszláv bomlásból. Még mindig élnek szerbek a horvátok között, kisebbségben, de saját szülővárosaikban. Ezek a gyerekek a horvát osztálytársaik előtt titkolják, hogy kik is valójában. Egy ma már tényleg európai hírű rendező, Oliver Frljic Zágrábban arról csinált egy dokudrámát, hogy a kilencvenes években horvát szélsőradikálisok hogyan vittek el és lőttek le egy fiatal szerb lányt. A történet nem ismeretlen, de valahogy otthon tabuvá vált - gondoljunk csak a mi nyilas sztorijainkra, azokkal is ugyanez történt. A darabban szereplő vagy avval valahogyan azonosuló zágrábi szerb kamaszlányok az est végére aztán kamera előtt is elismerték, amire korábban nem voltak képesek: hogy ők szerbek. Egy osztálynyi kamasznak helyreállt az identitása. Ez legalább eredmény.

Végül Belgrád. Másfél napja bukott meg Milosevic, az új ideiglenes kormány oktatási minisztere a kemény ellenállók egyik reprezentánsa lesz, és a tévében a holnapi szükségszerű kiábrándulásról beszél. Tizenöt évvel később, amikor a liberális párt politikai erőként megsemmisül, az egykori professzor-miniszterasszony ismét megszólal: ő otthon marad, de lányai, unokái külföldön akarják folytatni. Őket már nem érdekli a szerb demokrácia, Szerbiában sincs, úgy látszik, semmi különleges.

Nem hiszem, hogy itthon nincsenek akaratok, de azokat kellene a középpontba állítani. Köréjük, azt remélem, lehetne kultuszokat építeni.