Előfizetés

Gyerekek a lecsóban

Évente tízezer gyerek megy a lecsóba, aki nem tud olvasni, nem lesz munkája, és mi fogjuk eltartani őket - nem egy bevándorláspárti Soros-ügynök, nem egy bal-lib károgó fogalmazta meg ilyen lazán a magyar társadalom jelenének és jövőjének drámáját, hanem a Fidesz egykori elnöke, valamikori oktatási miniszter, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének egyik alapító aktivistája. 
Pokorni Zoltán a PDSZ alapítására visszatekintő rendezvényen elhangzott mondatával, mely a magát keresztény szellemiségűnek nevező Fidesz-kormány cinikus, ember- és társadalomellenes oktatáspolitikájának velős bírálata, joggal pályázhat az Év Politikai Mondata díjra. Igaz, ebben a kategóriában nagy a tülekedés, a fideszes politikusok egymást túllicitálva küzdenek a dobogós helyekért.
Pokorni mégis ott lehet a spiccen. Az Orbán-kormány oktatáspolitikája 2011, a Hoffmann-féle köznevelési törvény beterjesztése óta „termeli a lecsóba a gyerekeket”. Ezt a várható következményt annak idején Pokorni szóvá is tette – a korrektség megköveteli, ezt el kell ismernünk. Hatása a kritikájának akkor sem volt. Következménye igen. A politikai karrierje bevégeztetett, a fősodor perifériájára került. 
De nem az ő sorsa a fontos. Budapest egyik leggazdagabb kerületének polgármestereként biztos a helyzete. Neki nem lesznek olyan megélhetési problémái, mint a lecsó-gyerekeknek. 
A gyerekek, minden gyerek sorsa fontos. Az a kormány, amelyik állampolgárainak akár csak kis részéről lemond, nekik nem biztosítja a boldogulásukhoz szükséges tudás megszerzésének lehetőségét, önző politikai szándékai miatt tízezreket foszt meg a XXI. századnak megfelelő tisztességes emberi élettől, az egész társadalommal szemben bűnt követ el. Sokan nem látják ezt. Sokan azt gondolják, a gyerekek tehetnek arról, hogy a „lecsóba kerülnek”. 
Sokan nem érzékelik, hogy a nekik juttatott kedvezmények másoktól elvont jogokon alapulnak. Sokan azt gondolják, nem baj, ha „gyerekek mennek a lecsóba”, csak az én gyerekem ne kerüljön oda. Sokan, a kedvezményezettek, nem érzékelik, hogy a boldogulás lehetőségétől megfosztottak elviselhetetlen élethelyzete az ő életminőségüket is veszélyezteti. Sokakat elvakítanak a felszínt beterítő botrány-petárdák csillámai – minden napra jut néhány -, és ettől nem látják a mélyáram lényegi folyamatait, összefüggéseit. Mint az oktatás mindannyiunk jövőjét meghatározó fontosságát. Azt, hogy egy társadalom akkor válik igazán gazdaggá, ha minden gyerek kibontakoztathatja a benne lévő tehetséget, felnőttként a munkamegosztás rendszerében megtalálja a neki megfelelő, megélhetését, boldogulását biztosító helyet. Pőrén fogalmazva, termeli a GDP-t, és nem a szociálisan ellátottak táborát növeli, „nem mi fogjuk eltartani őket.” 
Sokan nem látják a helyzet drámai mivoltát. Az oktatási kormányzat az akadémikus asszony nevével fémjelzett, nem eléggé keresztény, nem eléggé nemzeti NAT-tal van elfoglalva. Azt gondolják, ha a tantervben nemcsak egy tucatszor szerepel a „keresztény” kifejezés, hanem a háromszáztizenkét oldalas szöveg minden második oldalán, ha Ady Endrét kicserélik Wass Alberttel, azzal megoldódik a „lecsó-gyerekek” problémája. Balog hiába tolta túl a biciklit, utóda ugyanúgy, vagy talán még lelkesebben, mindenesetre elképesztő kunsztokat mutatva tolja a bringát. Már nem a szakadék felé. A szakadékba zuhanva, zuhanás közben.
A lecsó-gyerekekre pedig a rabszolga-sors vár. Spartacus nincs a láthatáron.

Emberkísérlet

A  Magyar Tudományos Akadémia most éppen Esztergomba megy. Ki ne emlékezne a város és választott polgármestere, Tétényi Éva vesszőfutására: a derék fideszesek persze csak a nem közülük valót akarták kifüstölni, de e buzgalomra ráment minden - nem égtek az utcai lámpák, nem jártak a buszok, nem vitték el a szemetet. Talán még fel is perzselték volna a várost, ha a polgárok nem emberelik meg magukat, és az első adandó alkalommal nem szavaznak fegyelmezetten a perspektivikusabb, kormánypárti jelöltre. 
Most ugyanez fog történni a tudós testülettel. Palkovics László miniszter eldöntötte, hogy a saját szája íze szerint szabja át az MTA kutatóintézeti hálózatát, és mert az Akadémia holmi kétszáz éves autonómiára hivatkozva tiltakozni, sőt beleszólást követelni merészel, egyszerűen vállat von, és nem ad pénzt. Ha Széchenyinek jó volt a gyertya, bizonyára ellesznek vele a mai atomfizikusok is. 
Természetesen lehetne releváns vitát folytatni arról, hogy vajon milyen intézményrendszer segítené legjobban a XXI. századi kutatás és fejlesztés céljait. Nem kőbe vésett evidencia, hogy az egyetemek szellemi erőközpontjai mellett intézményi izolációban kell működniük az - 1949-ben szovjet mintára létrehozott - akadémiai intézeteknek, így érdemes végiggondolni, ezen a területen hogyan lehet a legjobban felhasználni a költségvetési pénzt. Ilyesmiről azonban szokás szerint szó sincs: ahogy Parragh iparkamarai elnök a közoktatás ügyében, úgy a kutatás-fejlesztésben momentán Palkovics az ügyeletes megmondóember, így aztán amit ő elhatározott, annak úgy kell lennie, ha az ég a földdel összeér, akkor is. 
Márpedig Palkovics azt határozta el, hogy az intézethálózatot kiszervezi az MTA alól. A letámadást férfias hisztivel készítette elő - különösen emlékezetes az Akadémia elnökének bepanaszolása, hogy nem kereste őt fel hivatali helyiségeiben (egyébként de) -, majd megüzente, pénz mostantól nem lesz. És ezt bizton elhihetjük az amúgy akadémikus miniszternek, tehát aki ezután dolgozni akar, összepakolhatja a bőröndjét, vagy bánatosan átballaghat arra a kutatóhelyre, amelyre Palkovics rámutat. 
Még egyszer mondom, önmagában semmi felháborító nincs abban, ha egy kormány racionalizálni akarja a K+F források felhasználását. Itt azonban csak azt lehet tudni, mit nem akar a hatalom: az Akadémia autonómiáját, egy tőle független tudományos bázis létét. De közben a másik oldalon sem látszik más, csak a rombolás. Az egyetemeket - a kutatás alternatív bázisait - mára kiszikkasztotta az évtizedes pénzhiány, az új modell pedig, amelyet a Corvinus és az ELTE példáján demonstrálnak, több mint ijesztő. Az előbbit egyszerűen kilopták egy alapítványba, míg az utóbbi esetében majd végigkövethetjük, milyen hatással van az oktatásra a meghatározó tanárokkal szemben szabadjára engedett boszorkányüldözés. 
S ha már kutatás, vegyük észre: a CEU csak Petri-csésze volt. A Fidesz általa vizsgálta, mennyire érdekli az embereket, ha porrá zúzza az értelmiség autonómiáját. Most pedig megerősödve, higgadtan nyírja majd ki az utolsókat is, akik önállóan gondolkodnának.

Ünnepi csapda

A karácsony nem időpont vagy időszak, hanem lelkiállapot  - Calvin Coolidge-nak, az Egyesült Államok republikánus színekben politizáló, 30. elnökének szavait advent tájékán gyakran idézik. Róla, akit méltán neveztek kortársai "hallgatag Cal"-nek, igazán elmondható, hogy ritkán szólt, de akkor bölcset. Már a XX. század első negyedében - amikor még nem szaporodtak el gomba módra a vevőcsábításra termett üzletközpontok - felismerte, hogy egyrészt a szeretet ünnepének lényege a pénz, pénz és a pénz, másrészt, hogy az alapvetően érzelmi alapú  döntések felülírják a racionális cselekedeteket. 
Az adventi időszak "szentháromsága", a vevő, a kereskedő és a bankok gyakorta arra szövetkeznek, hogy mindössze néhány hét leforgása alatt úgy találjanak tömegesen egymásra, hogy ezeknek a - tumultustól függően - néha csak fél órákra korlátozódó találkáknak a következményei hosszú évekre befolyásolják majd a családi költségvetések egyensúlyát. 
A karácsonyi ajándékozás kultusza az egész keresztény világban általános, de a Magyarországon ilyenkor tapasztalható - gyakorta felelőtlen - eladósodás mértéke egyedülálló. A szeretet hitelből történő finanszírozása önmagában nem aggályos, de ha ez azt eredményezi, hogy éveken keresztül kell majd kikoplalni a következményeit, az már elgondolkodtató.
A számok nyelvén mindez azt jelenti, hogy a bankok fogyasztási hitelei felének az úgynevezett teljes hiteldíj-mutatója, amely a kölcsönfelvétel összes terhét tartalmazza, 2018 végén 39,9 százalékot ért el. Ami a törvényes mérték maximumának közelében van. Mivel az áruhitelek futamideje is egyre hosszabbodik - létezik már 7 éves konstrukció is -, lesz majd elegendő idő arra, hogy a családok végiggondolják, érdemes volt-e ekkora terhet a vállukra venni. Miközben évről évre sorjáznak majd az ismételt költekezésre buzdító újabb és újabb karácsonyok, családi ünnepek. 
A jegybank már évekkel ezelőtt rálépett az adósságfékre, amit októberben még szigorítottak is. A főpróbája éppen napjainkban zajlik.