Kossuth tér, jelen időben

Összeült a „szakértő” társulat, a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság (KNEB). Megérdemlik a testületi tagok, hogy nevüket közzétegyük, olyan jelentős ügyben vállaltak főszerepet. Szeretik a listákat, listázásokat, így nem kifogásolhatják, hogy ország-világ azonosítani tudja őket: Kövér László (elnök), Such György (Országgyűlési Hivatal), Halász János (a Fidesz frakcióvezető-helyettese), Szakály Sándor (történész) és Wachsler Tamás (programfelelős). 
Ezek az emberek dönthettek és döntöttek december 7-én a város szívében lévő álló Nagy Imre szobor sorsáról, amihez semmi közük, mivel azt Demján Sándor és barátai saját költségükön állíttatták 1996-ban. Vették a bátorságot, hogy hatvan évvel a miniszterelnök kivégzését követően meggyalázzák a mártír emlékét. Arra is vállalkoztak, hogy kijelöljék a műalkotás új helyét. Nagy Imrét egyszer már újratemették, most ismét megbolygatják nyugalmát. Szoboralakját a Vértanúk teréről elhurcolják és - hogy sokaknak nagyon fájjon a határozat -, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egykori főhadiszállásának tövében helyezik el. Tekintetét vajon merre fordítják? 
Kovács Béla (elhurcolt kisgazda politikus, később Nagy Imre minisztere) és a Forradalom Lángja után tehát az egykori miniszterelnöknek is költöznie kell a nemzet teréről, illetve annak közeléből.
Előzetes elhatározásommal ellentétben (barátaim hívására) ott voltam a december 8-i szakszervezeti tüntetésen. A demonstrálók félreérthetetlenül a közvélemény tudomására hozták, hogy nem fogadják el a cafetéria-szisztéma likvidálását, a Munka Törvénykönyve parlament előtt lévő módosítását („rabszolgatörvény) és azt, hogy a legkisebb havi munkabér tarifáit (minimális bér, garantált bérminimum) a Kormány önkényesen határozza meg. De – és az utcán kiabálók hangjából ezt éreztem ki – a legjobban azt utálják a protestálók, hogy a parlamenti nagyurak és a pöffeszkedő kormányzati tisztségviselők lenézik és semmibe veszik őket, nem számít a véleményük, holott róluk van szó. A fejük felett döntenek a sorsukról, súlyos munkavállalói érdekhátrányt okozva. A két felkészületlen törvény-előterjesztő (Kósa, Szatmáry) hetek óta hebeg-habog a médiában, nem érdemlik meg, de legyünk méltányosak velük is: a megismert szándék és normaszöveg-javaslat védhetetlen. Irányultságában elfogadhatatlan, szakmailag elégtelen. A tüntetést követően a résztvevők rövid időre megszállták az – egy nem túl fajsúlyos lengyel politikus látogatása miatt lezárt - Kossuth teret. Mondhatjuk úgy is, hogy rövid időre visszavették.
Ma már tudjuk, hogy Kovács Béla, a Forradalom Lángja és Nagy Imre nem megfelelő szomszédság Tisza István és id. Andrássy Gyula számára. Ezért az előbbieket el kellett, illetve el kell távolítani a környékről. A cél, hogy az idegenvezetők, történelemtanárok, de leginkább a felnövekvő generáció tagjai minél gyorsabban felejtsék el a tehetséges kisgazda politikust és a népe függetlenségéért életét adó Nagy Imrét. A Forradalom Lángja pedig ne lobogjon állandóan a Parlament közvetlen közelében, mert a végén a tiltakozó tömeg hirtelen feleszmél, és merész tett végrehajtására szánja el magát. 
A múltba tekintő kortárs rezsim által nem szívelt szobrok és szimbólumok eltávolítása tehát részben már megtörtént. Most a népet kell a nemzet teréről kiszorítani, hiszen a végén még azt gondolhatja a tüntető gyülekezet, hogy „Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel, A ház is a miénk, mert mi viseljük el...”  Tévedés. Ez a ház és ez a tér már régen másoké. De erről nem Andrássy Gyula vagy Tisza István tehet!
2018.12.12 09:00
Frissítve: 2018.12.12 10:34

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05