Előfizetés

Patkányok ideje

Gyermekkorom emlékeit idézik a hírek: egyre többször tűnnek fel patkányok a fővárosban. A ’60-as évek elején a Bajcsy-Zsilinszky úti öreg bérház világítóudvarában kiskölyökként tacskónyinak látott patkányokkal nézhettem farkasszemet, és bevallom, jobban féltem tőlük, mint fordítva. Később már Budán, a Bocskai úton laktunk, és a srácokkal a környező mellékutcákban fociztunk az úttesten. Olykor egy félidőt is lejátszhattunk úgy, hogy egyetlen gépkocsi sem zavarta meg a meccset, csak az időnként elsurranó patkányok miatt tartottunk némi kényszerpihenőt.
Azután a ’70-es évektől ezek az intelligens és némely emberi társdalommal ellentétben kiválóan együttműködő jószágok eltűntek kedvelt élőhelyükről, a csatornahálózatból is. A Bábolna Bio Kft., illetve jogelődje ugyanis 1971-től 2018 nyaráig gyakorlatilag patkánymentes övezetté tette Budapestet. Egy időben közelről ismerhettem a tevékenységüket, és tudom: már akkor rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek a kutatásba, fejlesztésbe, amikor ez még nem volt divat. Kiváló szakemberekkel dolgoztak, jó néhány külföldi városban is sikeresen vetettek véget a patkányinváziónak. 
A fővárosi önkormányzat viszont az idén nyáron nem hosszabbította meg a bábolnaiakkal a szerződést. Ehelyett közbeszerzést írt ki a testület, és a nyertessel, az RNBH Konzorcium nevű vállalkozással kötött szerződést. Szóljon, aki már korábban is hallott felőlük! A váltás okáról nem sokat tudni.
Eszembe sem jut feltételezni, hogy esetleg azért kellett lecserélni egy majd’ fél évszázada közmegelégedésre dolgozó céget, mert valamelyik Fidesz-közeli vállalkozói kör rájött, hogy nagy pénz van a rágcsáló irtásban. Is. Mindenesetre tény, hogy jövőre a fővárosi önkormányzat két és félszeres többletpénzt fizet az új patkányfogóknak. 
Ismét eljött a patkányok ideje. És nem csak a csatornákban.

Terminátor

Az „Orbán bulldogjaként” is emlegetett Palkovics miniszter elszánt és kitartó ember hírében áll, aki tűzön-vízen keresztülviszi akaratát. A Magyar Tudományos Akadémia finanszírozásának és az akadémiai kutatóhálózat átszervezésének tervével azonban nagy fába vágta a fejszéjét - bár az, hogy végül sikerül-e a rönköt felaprítania, még a jövő kérdései közé tartozik. Mert tény: az akadémikusok részéről nem várt ellenállásba ütközött. 
Egy autoriter rendszerben a tudomány államosítására és a központi akarat szolgálatába állítására tett kísérletek senkit nem érhettek váratlanul. A népet akkor lehet a leghatékonyabban kizsákmányolni, ha a józan ész helyett az ostobaság, a nyitottság helyett a bezárkózottság, a tájékozottság helyett a tudatlanság kerekedik felül. Ez egy jól bevált történelmi recept. A közmédia pártpropagandává silányításával, a független média felszámolásával, az iskolák, egyetemek uniformizálásával, a szabad hangok elfojtásával, a „másként gondolkodók” démonizálásával, a bűnbakkereséssel és nem létező ellenségek üldözésével lehet a legegyszerűbben elérni, hogy szabadságjogaikat önként feladják a derék választópolgárok, s hogy a jogállamiság és a demokrácia a legnagyobb üdvrivalgás közepette múljon ki. 
Miért pont a tudomány működhetne szabadon? A magyar tudományosság fellegvárát, az Akadémiát néhány hónap alatt le akarták darálni. Palkovics terve az volt, hogy már az idei év végére feláll az új rend. Ennek tettek keresztbe a tudósok, és ennek köszönhető, hogy a miniszter most bosszúálló terminátor üzemmódba kapcsolt: az akadémikusok akadékoskodása miatt csúsznak a tervek, az „átmeneti időszakban” ezért csak a felét kapják meg a nekik járó összegnek. A kormányzat számára fontosabb az erőfitogtatás, mint az, hogy közben kutatások állhatnak le, tudományos munkák lehetetlenülnek el. Az állítólagos nemzeti-keresztény kurzus számára Széchenyi örökségének meggyalázása sem jelent gondot. Egy a lényeg: az akarat diadalát semmi nem gátolhatja.

Rosszkedvünk tele

Borongós szürke reggel volt, olyan, amikor az embernek ahhoz sincs kedve, hogy kikeljen az ágyból. Szerencsére hétvége van, gondoltam, bemegyek a Belvárosba, javában tart már az adventi forgalom. Majd a forralt bor, a finom sültek illata, a fahéjas karácsonyi mézes sütemények csábítása jobb kedvre derít. Aztán jött a hidegzuhany. A buszon összezsúfolódva tolongtunk, valaki rálépett a másik lábára, jókora ribillió kerekedett. Reméltem, majd a vásár hangulata feledteti mindezt, de nem. Két rendőr hangos kiabálással kergetett két ijedt legénykét, mert állítólag látták, ahogyan belenyúltak valakinek a szatyrába…
Innen nézve akár egy szokványos délelőttön is történhetett volna mindez. Nem kell ahhoz karácsony, hogy a reggeli csúcsban a körúti villamosokon a zsebesek igyekezzenek kihasználni a tolongást, a bevásárló központokban minden félórában megszólaljon a hangosbeszélő: vigyázzunk az értékeinkre, a tömegben tolvajok vadásznak a pénztárcákra. Csak a vásárok bejáratánál a betontömbök a „karácsonyiak”.
Nem is egészen alaptalanul figyelmeztetnek az óvatosságra. A napokban egy ismerősöm is pórul járt a körúti villamoson. Amikor az élelmiszerboltban fizetni készült, akkor vette észre, hogy se pénze, se iratai. Azonnal bement a „nyolckerben” a kapitányságra, hogy feljelentést tegyen. Amíg szomorúan az ügyeletes tisztre várt, a mellette ülő népes család megszánta. Mi a baj, kedvesem? – érdeklődött az idősebb hölgy, aztán meghallgatta a történteket, a siránkozást az elveszett iratai miatt. A padon ülők összenéztek, az asszony megpaskolta a kezét: ne szomorkodjon, az a Józsi területe! Másnap reggel a levélszekrényében ott voltak az igazolványok és a pénztárca. Igaz, az utóbbi üresen. 
Ha nem vigyázunk, mindenütt „meglopnak”. Nem csak a pénztárcánkat lehet elemelni a tömegben, másként is ki lehet venni a zsebünkből a pénzünket. A piacon a kofák a tavalyihoz képest másfélszeres áron árulják a tojást, a zöldséget, a karácsonyi asztalra szánt menü szinte minden fogása drágább lesz a korábbinál. A nagy karácsonyi leárazások egy része is igazi átverés, az árcédulán szereplő összeg egy hónapja ugyanannyi volt, most csak fölé írtak egy nagyobb számot, hadd örüljünk.
A szabadidőnket is éppen most készülnek ellopni. Hiába bizonygatja a 400 órára kitolt, törvényessé tett túlóra beterjesztője, hogy semmi okunk a pánikra, aki nem akar ilyen sokat dolgozni, annak nem is kell majd. Inkább örüljünk, a több munkáért több pénzt fizetnek, és abból mennyivel jobban élhetünk! Akik ezt nem hitték el nekik, azok morcosan kimentek az utcára tüntetni. Sokan kerestek maguknak egy sárga mellényt, Európa másik felén másoknak ez bejött.
Ilyen körülmények között az ember nem nagyon tud örülni a közelgő ünnepeknek sem. Külföldi vendégem a minap leforrázva jött haza a városi sétájáról. Nem értette, miért olyan komorak mindenfelé az emberek. Miért nincs még egy futó mosoly sem az arcokon?
Hosszú lett volna mindent elmagyarázni. Csak annyit mondtam neki: megeshet, rosszkedvű telünk lesz.