Tűrhetetlen

Jó előre be lehet lőni manapság, miként, minek vagy kinek a javára dönt az Alkotmánybíróság egy-egy kérdésben. A kormánypártokat is érintő ügyekben csak akkor mondják ki az alaptörvény sérelmét, ha az már elkerülhetetlen. A megváltozott munkaképességű személyek (rokkantak) támogatásának csökkentése azért lett a napokban az Ab számára is jogsértő, mert a strasbourgi emberi jogi bíróság így döntött több rokkant személy esetében is. Hat évig hiába próbálkozott bárki az alkotmánybíráknál, csak a strasbourgi döntés hozta meg a fordulatot. De például a magánnyugdíjak 2011-es elvétele máig nem érte el az Ab ingerküszöbét. De hát tudjuk: a Fidesz az elsők között nyirbálta meg az Ab jogköreit, és csupa saját emberrel töltötte fel a testületet. 
Az ügyészség döntései is jó előre borítékolhatóak: az kelt meglepetést, ha Fideszhez közeli személyeket gyanúsítanak, vádolnak meg. De egy Simonka vagy Mengyi Roland fényévekre van a szoci Czeglédy Csabától, akinek a borostája is szúrta az ügyészség ülepét. Mindez annak köszönhető, hogy a legfőbb ügyész a Fidesz kipróbált embere. 
A bíróságok döntéseinek kimenete azonban, bárhogyan szeretné is a Fidesz az ellenkezőjét, egyelőre a legtöbb esetben nem jósolható meg előre. A Miskolci Törvényszék például szerdán kimondta, hogy a miskolci önkormányzat nem jogállami eszközökkel kezelte a városban amúgy meglévő szociális problémákat. Lehetne említeni más példákat is, de a bírók és bíróságok egyelőre nem – mind – törtek meg. Mindez annak ellenére van így, hogy a Fidesz egy másik kipróbált emberét rakta a bírói igazgatás élére, és egy nyugdíjszabállyal lefejezte a bíróságokat. 
Az Európai Bizottság adatai szerint a magyarországi közigazgatási bíráskodás az egyik leghatékonyabb az EU-ban. Idén január 1-től pedig új közigazgatási kódex lépett hatályba. Sebaj, 2020-tól minden megváltozik. Eljött az ideje, hogy a közigazgatási bíróságokat a Fidesz kivonja a rendes bírósági rendszerből. És saját képére formálja. A mai helyzet, hogy bíróságok végzik a munkájukat, önmagában tűrhetetlen.
Szerző
Simon Zoltán
Frissítve: 2018.12.14. 09:20

Az elszalasztott hentes

Fáradt ráncok barázdálják az arcát, finom pókhálót vonva a szeme köré, amitől a hajdan csillogó, nagy fekete gombszem füstösen törötté válik. Ismerem ezt a szemet, egy ismerős szobában nézett vissza rám sokáig, natúr kerettel ölelt akvarellről. Boldognak tűnő tekintet volt, nyitott esküvői fátyol alatt, fiatal, előrenéző, semmiről sem tudó. 
De volt benne valami különös, erős dac, még ebben az önfeledt pillanatban is. Ő volt a kisebb, a második gyerek, vele voltak elnézőbbek a felnőttek, az első által kitaposott ösvény neki már simább lett, kevesebb görönggyel. Talán kellettek volna azok a göröngyök mégis, nélkülük könnyebbnek tűnt az élet, bolondosabbnak. Elég volt egy mosoly, egy tüzesen felvillanó fény abból az éjfekete szempárból, és falak omlottak alá, ajtók nyíltak ki könnyedén. 
Talán ha több a göröngy, a falusi hentest választja. A csendest, az állhatatost, a minden szombaton ugyanakkor megérkezőt. Nyílt az ajtó, s megjelent előbb egy rózsaszín arc, aztán egy bumfordi, de meleg tenyerű kéz, s követte egy öblös hang, s egy veretes „jó estét”, pedig még alig sötétedett, a tyúkok is ott tipródtak az ólajtók mögött, s nem gubbasztották szárnyuk alá a fejüket, mint órákkal később majd, egészen hajnalig. 
Akadt, hogy a hentes kolbászt hozott, máskor hurkát, tepertőt, füstölt oldalast, bácskait vagy disznósajtot, de az igazi mégis az volt, amikor darabokra vágott, magát bordó-vörösen kellető ökörfarkat pakolt ki a „viackosvászonnal” borított konyhaasztalra. Ilyenkor nemcsak a kisebbik lány szemébe költözött tűz, de mintha még a macska is felvillanyozódott volna, tudván: az ilyen falatokból neki is több csurran-cseppen. 
Kisebb vita kezdődött aztán az asztal felett, hogy bajor módon, tejszínes-mustáros habarással dúsítsák-e majd az ököruszály levest, vagy hagyják natúran, ahogy az alföldi népek szokták, mintegy éteri magasságokba emelve egy sima orjalevest, de ezek a viták nagyon hamar elcsitultak, még csak szilvapálinka sem kellett hozzájuk. Az ökörfarkban van valami örök, valami megnyugtató, békebeli, egy ökörfark felett az ember nem vitatkozik, nem hőbörög, csak átadja magát minden leomló húsdarabnak, csontra tapadó cafatnak, remegő ínnak, cuppanó porcnak.
Hanem aztán megjelent vakító piros Fiat nyolc ötvenes kupéjával a kőműves fia, s mindjárt befellegzett a kolbászoknak, bácskaiknak, disznósajtoknak és ökörfarkakra álmodott, tejszínes mustárral bevert vagy amúgy hagyott leveseknek. Ismeretlen nevű, drága italokat hozott az addig pálinkához szokott népeknek, amelyektől először csak a gyomrok kavarodtak fel, aztán az életek is. A tüzes fekete szemek fakóra váltottak, s ráncok tömörödtek a sarkaikban, amelyek hamuszürke porral lettek aztán teli. Mintha a hentes téglával kirakott füstölőjéből szálltak volna alá, pernye a pernyére, hogy kiöljék a még megmaradt, folyton túlélni akaró, pislákoló parázsszemeket is.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.12.14. 09:23

A piros az igazi zöld

Gyakran nem figyelünk fel az igazán nagy változásokat előre jelző eseményekre. Különösen akkor nem, ha úgy érezzük, hogy azok alig befolyásolják mindennapi életünket, és a veszély valami tőlünk távoli, rejtélyes, elvont dolognak tűnik. Ilyennek tűnt az is, hogy a földi klíma megváltozása és a környezetszennyezés felemészti azt az általunk ismert világot, amelyben az ember létezni tud. Ám a ránk zúduló tények már az ajtónkat rugdossák.
Elég fellapozni a magyar és a nemzetközi sajtót. A 2018-as év lehet az eddig legmelegebb év Magyarországon. Soha nem volt ilyen alacsony a Duna vízállása. Éveink vannak csak hátra, hogy megmentsük magunknak a bolygót. Egyre több cikk és tanulmány figyelmeztet arra, hogy ha nem cselekszünk, nem változtatunk, a folyamatok visszafordíthatatlanokká válnak. Politikusok, gondolkodók, közéleti személyiségek vetik latba ismertségüket és tekintélyüket világméretű együttműködést sürgetve.
A klímaváltozással kapcsolatban kétségtelenül sok a nyitott kérdés. Azon viszont nem lehet vitatkozni, hogy 2008 óta évente átlagosan több mint 21 millió ember kényszerül elhagyni a lakóhelyét az egyre szélsőségesebb természeti katasztrófák miatt. Az is tény, hogy az 1800-as évek eleje óta, vagyis gyakorlatilag az ipari forradalom kezdetétől számítva az addig állandónak tekinthető széndioxid koncentráció folyamatosan nő. Tény, hogy a XIX. század közepe óta az elmúlt négy évben mérték a négy legmagasabb éves átlaghőmérsékletet, az eddigi 20 legforróbb évet pedig az elmúlt 22 évben. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben tragikusan felgyorsult a vadon élő természetes fajok kihalása.
A klíma megváltozása kihat a gazdaságra, az élelmiszertermelésen túl az infrastruktúrára, a közlekedésre, az energiaellátásra, az életminőségre. Az egyre gyakoribb időjárási szélsőségek, a légszennyezés és a környezetszennyezés emberek millióinak az egészségét veszélyezteti, sőt az életüket követeli már napjainkban is. Az éghajlatváltozás okozta károk és az abból fakadó konfliktusok egész térségeket képesek destabilizálni. Pesszimista forgatókönyvek szerint több tízmillió ember eddigi lakóhelye válhat élhetetlenné néhány évtized alatt. Mindez olyan mértékű migrációs hullámot indíthat el, amelynek humánus és megnyugtató kezelése csak nagy áldozatok árán valósulhat meg.
David Attenborough az elmúlt évezredek legnagyobb fenyegetésének nevezte a klímaváltozást. Ha elfogadjuk ezt a meghatározást, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy csak az elmúlt évezredek legnagyobb, globális méretű összefogásával tudjuk befolyásolni a folyamatot és megtalálni a megoldást.
A helyzet sajátos, hiszen a klímaváltozással szemben nem védenek meg senkit a határok, az erős hadsereg vagy a nacionalista bezárkózás. Bárki, aki rövid távú előnyöket remél attól, hogy megtorpedózza a nemzetközi erőfeszítéseket, maga is a vesztesek közé fog tartozni. Éppen ennek beláttatása és elfogadtatása a legnehezebb politikai kérdés. Sajnos egy ilyen nagy jelentőségű ügy megítélése körül is zajlik a politikai küzdelem, hiszen ma még a szkeptikus hangok is erősek. Sokan vannak, akik egyszerű riogatásnak tartják a klímaváltozást, akik szerint a természet védelmét felülírhatja a gazdasági érdek. 
Ezért a klímaváltozás elleni közös fellépés motorjává csak a progresszív, a tények és a józan ész pártján álló, a nemzetközi együttműködésben hívő politikai mozgalmak válhatnak. De az eredményes fellépéshez nem elegendőek a nemzetközi egyezmények, sokkal nagyobb mértékű változásra van szükség. Mindenekelőtt annak belátására, hogy hiába vettük birtokba a Földet, hiába tettünk meg hatalmas utat történelmünk során, nem vagyunk mindenhatóak, nem tehetünk meg mindent. Civilizációnk és életlehetőségünk azon múlik, hogy képesek leszünk-e új viszonyt kialakítani a természethez. 
Nem visszalépésről, hanem előremenekülésről van szó. Új fejlesztésekre van szükség, hogy képesek legyünk fenntarthatóvá tenni az energiatermelést, a közlekedést, az ipari- és a mezőgazdasági termelést. Új technológiákra, innovációra van szükség ahhoz, hogy fenntartható módon legyünk képesek ellátni minden embert megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerrel. Ám ez csak a feladat egyik része, hiszen a technológiai fejlesztésekkel egyidejűleg új gazdasági és társadalmi célokat is ki kell tűznünk. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy a multinacionális nagyvállalatok tevékenységét nemzetközi szinten korlátok közé szorítsuk és ellenőrizhetővé tegyük. 
A globalizáció legnagyobb nyerteseinek is ki kell venniük részüket a klímaváltozás elleni küzdelemből. Olyan szabályozásra van szükség, amely megakadályozza, hogy a környezetszennyező technológiákat exportálni lehessen. A multinacionális vállalatoknak ugyanúgy be kell tartani a fenntarthatóság szabályait Norvégiában, mint Brazíliában vagy Bangladesben. A fenntarthatóságot nem írhatja felül profitérdek.
A másik fontos feladat, hogy jelentősen csökkentenünk kell a meglévő egyenlőtlenségeket, erősítenünk kell a szolidaritást és a különböző kultúrák közötti kapcsolatot.
Tudom, hogy mindezt utópisztikus elképzelésnek tűnik egy olyan korszakban, amikor a progresszió élethalálharcot vív a regresszióval, a tények a téveszmékkel, a józan ész a felelőtlen ostobasággal és a beszűkült nacionalizmussal. Mégis reményt ad, hogy minden negatív jelenség ellenére a történelem során számos alkalommal képesek voltunk a nemzetek feletti együttműködésre.
Nem kétséges, hogy a fő felelősség a politikusoké. Ez a felelősség minket, ellenzéki politikusokat is kötelez, még akkor is, ha lehetőségeinket erősen korlátozza az orbáni hatalom. Nekünk, szocialistáknak az a dolgunk, hogy a klímaváltozás problémáját és az ökológiai szempontokat politikánk középpontjába állítsuk, hogy a szociális piacgazdaság, a szociális demokrácia gondolatát keretezze a fenntarthatóság szükségszerűsége. Olyan progresszív politikai programot kell kidolgoznunk, amely egyértelmű állásfoglalást jelent a zöld gondolat mellett. Ha kell, nyissunk újra már lezártnak hitt vitákat, és ha szükségesnek látjuk, legyen bátorságunk változtatni!
Frissítve: 2018.12.14. 09:18