A harmadik köztársaság történetében Orbán Viktor harmadik kétharmada fogalmazta meg először a reális kételyt: a Fidesz–KDNP választáson nemigen váltható le az átszabott választási törvény és a kormánymédia propagandája miatt. A koordinált ellenzéki jelöltállítás volt az utolsó emlékezetes, de mindvégig kétes matematikai lehetőség arra, hogy a mégiscsak túlsúlyban – de legalábbis a kormánypártiakkal megegyezőben – lévő köztársaságpártiak felülkerekedjenek. Nem igazán hizlalta azonban a reményt és a választási hajlandóságot, hogy nyomaiban sem látszottak az ellenzék kormányképes koalíciójának körvonalai. Annak pedig végképp nem, miként lenne kétharmados egyetértés az alaptörvénybe öntött illiberális elemek gyors és kíméletlen lerobbantásához. Márpedig azokkal könnyen válna gúzsba kötve pogózássá a kormányzás.
Az igazi kérdés most az: miként gondolkodnak a kormányváltás – választási vagy azon kívüli – esélyeiről és lehetőségeiről a magyar szavazók? Elképzelhetőnek tartják-e egyáltalán, miután az időközi voksolások többségét is simán nyeri április óta a Fidesz? Radikalizálódtak-e a választók az ellenzéki politikával együtt, vagy az erős émelygés miatt jobb híján kimetszették életükből a közéleti érdeklődést? Lenne-e ismét energia bennük ahhoz, hogy megismétlődjenek a választási kudarcot/csalást követő több tízezres tüntetések? A szakszervezetek cafetériaellenes tiltakozása után a rabszolgatörvény vitte ismét utcára az embereket, hogy szerdán eljussunk a magyar parlamentarizmus egyik politikatörténeti mélypontjához: a Fidesz szerint a munkavállalókért, mégis azok széles körű tiltakozása ellenére elfogadott túlmunka-szabályozás erőszakos, szinte csak a tettlegességet nélkülöző „átveréséhez”. Oda, ahol a parlament igazolta: ellenzéki hangnak mára csak a síp, a dob, a megafon maradt.
A Pulzus által a hét elején megkérdezettek 72 százaléka mondta azt egyébként, hogy a kormány a tiltakozások ellenére biztosan vagy valószínűleg elfogadja a rabszolgatörvényt (mint szerda óta tudjuk, nekik volt igazuk, bár túl nagy oddsot nem fizetett volna), és csak 14 százalék gondolta azt, hogy Orbán Viktor – vagy a Kósa–Szathmáry–Bányai trió? – visszakozik. Ez tehát az alapállás: a választók nagy többsége szerint a kabinet megtehet, és meg is tesz, amit csak akar. A kormány az áprilisi 49 százalékából adódó kétharmados felhatalmazását lobogtatva menetel ezen az úton. A demokratikus menetrend megmaradt vívmányaiból azonban következik számára néhány kellemetlenség, a parlamenti ellenzék és a szakszervezetek létezése például; Orbán Viktor számolhatott ezzel, nem véletlenül szigorították nemrég a gyülekezési törvényt.
A hagyományos politizálás ázsiója lecsökkent: a parlamenti ellenzék lassan megszólalni se tud (Szabó Tímea esete a 15 másodperces kérdéssel a bizottságban), vagy ha igen, elnémítják (egy sor képviselő esete az álmos és érzékeny Lezsák Sándorral). Az ellenzék új politizálást ígért az akkori tüntetők által szorgalmazott bojkott elvetéséért cserébe, az új politizálás azonban rendre fennakad a házszabályon (nagy gond arra, mire költse emelt fizetését az ellenzék, Tordai Bencének 504 900 forintba került Polt Péter bohócorra). A parlamentáris eszközök elvetése és a radikalizálódás határozottan rajzolódik a Pulzus kutatásából is. A t. házi felszólalásoknak vagy az ellenzékről szóló híradásoknak csak 45 százalék szerint lehet jelentős szerepe egy kormányváltásban, míg majd’ ugyanennyien vannak, akik szerint ezek az eszközök jelentéktelenek. Ezzel együtt a médiának 68, a közösségi médiának 64 százalék tulajdonít meghatározó szerepet a Fidesz-kurzus útilapujának kiadásában.
A parlamenten kívüli akciók, tüntetések és útlezárások az emberek kétharmada szerint eredményes eszközei lehetnek a kormányváltóknak. A válaszadók fele úgy látja, szerveződhet egy olyan radikális mozgalom, amely utcai jelenléttel és zavargásokkal vethet véget Orbán Viktor rendszerének, és 72 százaléknyian vannak azok, akik ezt a mozgalmat az utcán vagy parlamenti erővé válva egy választáson sikeresnek gondolnák. Nagy kérdés persze, hogy egy párttá alakuló radikális erő mellett az ellenzék más pártjai letennének-e arról, hogy ugyanezen a választáson ők is megméressék magukat. Márpedig a sokszínű kínálat – ilyen a jobboldalon nincs – sokfelé viszi a szavazatot. És ezzel megint ott vagyunk a választási matematikánál, amivel bármekkora, Kövér László által feltüzelt ellenzéki tömeget hamar fel lehetne oszlatni.
Az említett radikális erőt túlnyomórészt párton kívüli szerveződésektől, civilektől várják a válaszadók. A Pulzus mérése szerint 60 százalék mondta ezt, és mindössze 13 százalék látja úgy, hogy a jelenlegi ellenzék bázisán épülhetne föl egy ilyen mozgalom. A választók radikalizálódása azon is lemérhető, hogy a válaszadóknak kevesebb mint egytizede tartja elegendőnek a tüntetéseket, útlezárásokat, majd’ kétharmad szerint más erőszakmentes formák jöhetnének, általános munkabeszüntetés például. Nem kevesen, 11 százaléknyian pedig még a zavargásokat és rongálásokat sem vetnék el, ha ezzel elkergethetnék Orbán Viktor kormányát.
Azoknak az aránya, akik már a tüntetéseket és az útlezárásokat is túlzásnak tartják, nem egész 7 százalék egyébként. Ők – engedjük meg – vélhetően-döntően kormánypártiak (vagy autógyári munkaadók, esetleg mindkettő). Ezek a fideszesek tehát kevesen vannak. De az is elmondható, hogy sokkal többen támogatják a tüntetéseket (81 százalék) és a sztrájkot (64 százalék), mint ahányan a Fidesz-szavazók vannak „most vasárnap”. Másképpen fogalmazva, a kormánypártiak egy jelentős része nem támogatja a kormányt mindenben. Ez szokott beigazolódni az unió támogatásában (a Brüsszel elleni hadjárat ellenére – vagy tán éppen azért – a három évvel ezelőtti 57 százalék után ma 79 százalék, VH/Publicus október), és a korrupció elutasításában (70 százalék szerint lezsírozza a forráselosztást a Fidesz, VH/Publicus január).
Ez az ország nem vakult meg tehát, félkegyelmű sem lett. Valami azonban kell még, hogy felkeljen a fotelből. Az esély, hogy nem volt hiába a felkelés.
