Utcafoglalástól a sárga mellényig

Publikálás dátuma
2018.12.15. 10:20

Fotó: ALAIN JOCARD / AFP
Ha valaki véletlenül két, egymás mellé állított tévékészüléken nézné a párizsi és budapesti történéseket, azt hihetné, ugyanannak az eseménysornak a részleteit látja. Sárga mellényesek itt is, ott is, vonuló tömegek, hangos jelszavak, egy-két felborított kuka. Alaposabban szemrevételezve a képet, kiderül, hogy bár a szándék és az indulat közös, a sárga mellényt nálunk a rendőrök viselik, és a hatalomnak is más a viszonya az utcán vonulókhoz Budapesten, mint Párizsban.
F ranciaországban hozzászoktak az úttorlaszokhoz, a közlekedést ellehetetlenítő sztrájkokhoz és a radikális politikai gondolatokhoz is. Ahogy a közvélemény, a nagypolitika is helyén kezeli ezeket. Miközben a radikálisan jobboldali Marine Le Pen és a szélsőbalos Jean-Luc Mélenchon egyaránt 20 százalék közötti eredményt ért el a legutóbbi nemzetgyűlési választáson, egyikük sem indulhatott az elnöki posztért a második fordulóban. Ahol végül az a liberális Macron győzött, aki ellen most fellázadt az utca. „A sárga mellényesek követelései radikális baloldaliak (minimálbér-emelés, a jövedelemadó csökkentése, cafetériajuttatások), de nyilvánvalóan vannak köztük olyanok, akik Le Penre szavaztak – mondja Soós Eszter Petronella politológus, Franciaország-szakértő. – A mozgalom decentralizált és koordinálatlan. Nincs vezetője. A kormányzat kétszer akart tárgyalni velük, de vérre menően összevesztek azon, ki is képviselje őket.” Vagyis a tüntetők többsége az „örök vesztesek” közül kerül ki: a minimálbéresek, a kisnyugdíjasok, a munkanélküliek. Persze sok közöttük az anarchista, szélsőjobbos és -balos aktivista. Párizs két hétig csatatér volt, aztán Macron elnök hétfőn szinte minden lényeges követelésüket teljesítette. „Amikor egy mozgalom 65-70 százalékos konstans támogatottságot tudhat magáénak a társadalmon belül, azzal minden kormányzatnak kezdenie kell valamit” – mondja az elemző, hozzátéve, hogy a legutolsó mérések már erősen csökkenő szimpátiát mutatnak. Az eddig alapvetően támogató társadalomnak már csak kevesebb mint a fele ért egyet velük. A hétvége vízválasztó lesz: „Most eldől, hogy az emberek mennyire hisznek még az elnöknek, vagyis, hogy ki marad az utcán? Csak a csőcselék, vagy kitartanak az eddigi támogatók is?”  

A sárga mellényesek egyik ­Facebook-csoportja szerint a két halálos áldozatot és tizenhárom sebesültet követelő strasbourgi lövöldözést a titkosszolgálatok rendezték meg, hogy rendkívüli állapotot hirdethessenek ki, megakadályozva a további utcai demonstráció­kat. „Ez a strasbourgi esemény túl szép segítség Macronnak, hogy elfelejtesse a sárga mellényeseket. Őrültek mindenhol vannak, de emiatt készültséget hirdetni?!” – írta a Blocage National le 17 Novembre Organisation Géné­rale nevű akciócsoport aktivistája. Laurent Nunez belügymi­niszter-helyettes viszont a köz­rádióban felháborító manipulációnak nevezte a vádakat, és megerősítette, hogy nem tervezik a tüntetések betiltását.

Mozgalomból párt

Az, hogy a radikális mozgalmak a parlamenten kívülről próbálják megváltoztatni a politikai döntéseket (vagy akár elküldeni a regnáló kormányt), a 2000-es években sem számított újdonságnak. Elég csak a 2002-es, majd a négy évvel későbbi budapesti eseményekre, vagy a máig ható amerikai Occupy (Elfoglaló) mozgalomra gondolni. A gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek ellen tiltakozó civilek csoportja 2011 szeptemberében foglalta el a New York-i Wall Streetet, az üzleti élet központját. „Mi vagyunk a 99%” – hirdették. A pártoktól teljesen független mozgalom szerkezetének és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális civil szervezetek és a szakszervezeti vezetők is „képtelenek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint ezer amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította – írja Krausz Tamás történész. – Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táborozzanak” – teszi hozzá Krausz. És bár az amerikai politikának nem sikerült becsatornáznia az Occupyt, az nagy hatással volt az európai politikára. Belőlük „nőtt ki” a radikális baloldali spanyol Podemos, amely megalakulása után azonnal bejutott az európai, majd 20 százalék fölötti eredménnyel a spanyol parlamentbe. Ideológiai szempontból az Occupy elitellenességét használja a szélsőbalos görög Sziriza (a negyedik legnépszerűbb párt Görögországban) és a szintén görög, neofasiszta Arany Hajnal (7-8 százalék), valamint az erősen jobbos 5 Csillag ­Mozgalom is. Közülük az utóbbi érte el a legnagyobb politikai sikert: jelenleg a 3. legnagyobb párt Olaszországban.  

Ügyes populisták

„Miközben a párizsi és a budapesti eseményeket, bár időben egybeesnek, nem lehet egyetlen szálra felfűzni, látni kell, hogy a nyugati demokráciákban valós tendencia a politikai pártokkal szembeni bizalom elvesztése” – mondja Krekó Péter, a Political Capital ügyvezető igazgatója. A hagyományos, történelmi pártok taglétszáma népszerűségükkel együtt folyamatosan csökken. Ezért van az, hogy a politikai színpadra újonnan belépők inkább mozgalomként határozzák meg magukat, ezzel is jelezve, hogy ők az úgynevezett rendszeren kívülről érkeznek. Ilyen volt Macron pártja, Donald Trump színre lépése, de idehaza ilyen a Jobbik (korábban Jobbik Magyarországért Mozgalom) vagy a Millából kinőtt Együtt (Együtt 2014 Mozgalom). A mozgalmak megjelenése hasznos szelepként is működhet egy társadalomban. „Alapvetően bizalmatlanok vagyunk az általunk választott pártokkal szemben is – mondja Krekó Péter. – A választáson átruházzuk a döntéseket rájuk, de utána is fenntartjuk a jogot, hogy ellenőrizzük őket és ellentmondjunk nekik. Ilyenkor vonulunk az utcára. Van ugyanakkor a bizalmatlanságnak olyan foka, amely már magát a rendszert erodálja, de egy egészségesen működő demokratikus társadalom képes kezelni ezeket a helyzeteket” – állítja a politológus. Magukra a mozgalmakra a legnagyobb veszélyt – paradox módon – a sikerességük jelenti. Ha komoly politikai szerephez jutnak (bekerülnek a parlamentbe, esetleg kormányzati tényezőkké válnak) könnyen szembekerülhetnek korábbi önmagukkal. „A mozgalmi működési módot sokkal nehezebb fenntartani közhatalmi pozícióban” – mondja Krekó. Vannak persze, akik ügyesen játszanak ezzel a helyzettel is, fenntartva a mozgalmat létrehozó korábbi feszültséget. „Az ügyes populizmus hatalmon is megőrzi a vonzerejét. Ehhez persze kell egy karizmatikus vezér, egy törzsfő, akinek elhisszük, hogy ő továbbra is az emberek érdekeit képviseli, szemben a hatalmi központokkal, a hagyományos politikai szereplőkkel. Ilyen Trump, aki a botrányai ellenére ma is viszonylag sikeres, és maga Orbán Viktor is, aki képes elhitetni, hogy ő ma is ­ugyanaz, aki annak idején a regnáló elit ellen lázadt, csak ma Brüsszel és az ő bürokratái jelentik az ellen­séget.”
Szerző

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
Szerző
Nagy B. György
Frissítve: 2018.12.15. 10:34

Fotelből felkelés - lassan, de biztosan radikalizálódik a magyar (friss felmérés)

Publikálás dátuma
2018.12.15. 10:00

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Parlamenten kívüli eszközöktől, és egyúttal parlamenten kívüli erőktől várja a kormányváltást a nagy többség, az ország több mint fele szerint radikális mozgalommal, tüntetésekkel, zavargásokkal buktatható meg az Orbán-kormány. A Pulzus közvélemény-kutató 18–60 évesek körében végzett e heti felmérése szerint ötből négyen egyetértenek a tüntetőkkel, 60 százalék szerint sztrájknak kell következnie.
A harmadik köztársaság történetében Orbán Viktor harmadik kétharmada fogalmazta meg először a reális kételyt: a Fidesz–KDNP választáson nemigen váltható le az átszabott választási törvény és a kormánymédia propagandája miatt. A koordinált ellenzéki jelöltállítás volt az utolsó emlékezetes, de mindvégig kétes matematikai lehetőség arra, hogy a mégiscsak túlsúlyban – de legalábbis a kormánypártiakkal megegyezőben – lévő köztársaságpártiak felülkerekedjenek. Nem igazán hizlalta azonban a reményt és a választási hajlandóságot, hogy nyomaiban sem látszottak az ellenzék kormányképes koalíciójának körvonalai. Annak pedig végképp nem, miként lenne kétharmados egyetértés az alaptörvénybe öntött illiberális elemek gyors és kíméletlen lerobbantásához. Márpedig azokkal könnyen válna gúzsba kötve pogózássá a kormányzás. Az igazi kérdés most az: miként gondolkodnak a kormányváltás – választási vagy azon kívüli – esélyeiről és lehetőségeiről a magyar szavazók? Elképzelhetőnek tartják-e egyáltalán, miután az időközi voksolások többségét is simán nyeri április óta a Fidesz? Radikalizálódtak-e a választók az ellenzéki politikával együtt, vagy az erős émelygés miatt jobb híján kimetszették életükből a közéleti érdeklődést? Lenne-e ismét energia bennük ahhoz, hogy megismétlődjenek a választási kudarcot/csalást követő több tízezres tüntetések? A szakszervezetek cafetériaellenes tiltakozása után a rabszolgatörvény vitte ismét utcára az embereket, hogy szerdán eljussunk a magyar parlamentarizmus egyik politikatörténeti mélypontjához: a Fidesz szerint a munkavállalókért, mégis azok széles körű tiltakozása ellenére elfogadott túlmunka-szabályozás erőszakos, szinte csak a tettlegességet nélkülöző „átveréséhez”. Oda, ahol a parlament igazolta: ellenzéki hangnak mára csak a síp, a dob, a megafon maradt. A Pulzus által a hét elején megkérdezettek 72 százaléka mondta azt egyébként, hogy a kormány a tiltakozások ellenére biztosan vagy valószínűleg elfogadja a rabszolgatörvényt (mint szerda óta tudjuk, nekik volt igazuk, bár túl nagy oddsot nem fizetett volna), és csak 14 százalék gondolta azt, hogy Orbán Viktor – vagy a Kósa–Szathmáry–Bányai trió? – visszakozik. Ez tehát az alap­állás: a választók nagy többsége szerint a kabinet megtehet, és meg is tesz, amit csak akar. A kormány az áprilisi 49 százalékából adódó kétharmados felhatalmazását lobogtatva menetel ezen az úton. A demokratikus menetrend megmaradt vívmányaiból azonban következik számára néhány kellemetlenség, a parlamenti ellenzék és a szakszervezetek létezése például; Orbán Viktor számolhatott ezzel, nem véletlenül szigorították nemrég a gyülekezési törvényt.
A hagyományos politizálás ázsiója lecsökkent: a parlamenti ellenzék lassan megszólalni se tud (Szabó Tímea esete a 15 másodperces kérdéssel a bizottságban), vagy ha igen, elnémítják (egy sor képviselő esete az álmos és érzékeny Lezsák Sándorral). Az ellenzék új politizálást ígért az akkori tüntetők által szorgalmazott bojkott elvetéséért cserébe, az új politizálás azonban rendre fennakad a házszabályon (nagy gond arra, mire költse emelt fizetését az ellenzék, Tordai Bencének 504 900 forintba került Polt Péter bohócorra). A parlamentáris eszközök elvetése és a radikalizálódás határozottan rajzolódik a Pulzus kutatásából is. A t. házi felszólalásoknak vagy az ellenzékről szóló híradásoknak csak 45 százalék szerint lehet jelentős szerepe egy kormányváltásban, míg majd’ ugyanennyien vannak, akik szerint ezek az eszközök jelentéktelenek. Ezzel együtt a médiának 68, a közösségi médiának 64 százalék tulajdonít meghatározó szerepet a Fidesz-kurzus útilapujának kiadásában. A parlamenten kívüli akciók, tüntetések és útlezárások az emberek kétharmada szerint eredményes eszközei lehetnek a kormányváltóknak. A válaszadók fele úgy látja, szerveződhet egy olyan radikális mozgalom, amely utcai jelenléttel és zavargásokkal vethet véget Orbán Viktor rendszerének, és 72 százaléknyian vannak azok, akik ezt a mozgalmat az utcán vagy parlamenti erővé válva egy választáson sikeresnek gondolnák. Nagy kérdés persze, hogy egy párttá alakuló radikális erő mellett az ellenzék más pártjai letennének-e arról, hogy ugyanezen a választáson ők is megméressék magukat. Márpedig a sokszínű kínálat – ilyen a jobboldalon nincs – sokfelé viszi a szavazatot. És ezzel megint ott vagyunk a választási matematikánál, amivel bármekkora, Kövér László által feltüzelt ellenzéki tömeget hamar fel lehetne oszlatni. Az említett radikális erőt túlnyomórészt párton kívüli szerveződésektől, civilektől várják a válaszadók. A Pulzus mérése szerint 60 százalék mondta ezt, és mindössze 13 százalék látja úgy, hogy a jelenlegi ellenzék bázisán épülhetne föl egy ilyen mozgalom. A választók radikalizálódása azon is lemérhető, hogy a válaszadóknak kevesebb mint egytizede tartja elegendőnek a tüntetéseket, útlezárásokat, majd’ kétharmad szerint más erőszakmentes formák jöhetnének, általános munkabeszüntetés például. Nem kevesen, 11 százaléknyian pedig még a zavargásokat és rongálásokat sem vetnék el, ha ezzel elkergethetnék Orbán Viktor kormányát. Azoknak az aránya, akik már a tüntetéseket és az útlezárásokat is túlzásnak tartják, nem egész 7 százalék egyébként. Ők – engedjük meg – vélhetően-döntően kormánypártiak (vagy autógyári munkaadók, esetleg mindkettő). Ezek a fideszesek tehát kevesen vannak. De az is elmondható, hogy sokkal többen támogatják a tüntetéseket (81 százalék) és a sztrájkot (64 százalék), mint ahányan a Fidesz-szavazók vannak „most vasárnap”. Másképpen fogalmazva, a kormánypártiak egy jelentős része nem támogatja a kormányt mindenben. Ez szokott beigazolódni az unió támogatásában (a Brüsszel elleni hadjárat ellenére – vagy tán éppen azért – a három évvel ezelőtti 57 százalék után ma 79 százalék, VH/Publicus október), és a korrupció elutasításában (70 százalék szerint lezsírozza a forráselosztást a Fidesz, VH/Publicus január). Ez az ország nem vakult meg tehát, félkegyelmű sem lett. Valami azonban kell még, hogy felkeljen a fotelből. Az esély, hogy nem volt hiá­ba a felkelés.

Csak Duterte diktatúrája közönyösebb

A politikai részvétel az egészséges demokrácia velejárója. Minél többen vállalnak szerepet különböző formában a politika és közélet alakításában, annál nagyobb az esélye annak, hogy meghallják a döntéshozók az „átlagember” hangját – idézte a Ténygyár a Pew Research Centert október végén. Akkor egy 14 országban elvégzett mérés eredménye hangolhatta le az olvasókat, miután kiderült: a magyarok rendkívüli mértékben eltávolodtak a politikától, szavazni hajlandóak, de a túlnyomó többség más formában nem vesz részt a közéletben. Lemondott arról, hogy cselekvéssel változtasson a jövőjén. A tüntetésen való részvételben utolsók vagyunk. Mindössze 2 százalék vonult utcára ily módon az előző két évben, és 12 százalék mondta, hogy adott esetben beállna a tiltakozó tömegbe. Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki diktatúrája előz csak meg bennünket közönyben. A magyarok négyötöde vallotta, nem ment, és nem megy politikai jellegű tiltakozásra, a lengyeleknek 60, a görögöknek 47, az olaszoknak csak 51 százaléka elutasító. Ugyanekkora népesség zárja ki, hogy politikai vagy társadalmi kérdésekben véleményt nyilvánítson vagy akár kommentet írjon a közösségi médiában – e tekintetben Magyarország szintén utolsó a felmért államok közül. A passzivitás tematikusan is megdöbbentő: míg nálunk csupán az emberek 6 százaléka nyilatkozta, hogy egy jobb oktatási rendszerért „nagyon valószínű”, aktívan kiállna, az Európán kívüli országok esetében gyakran 50 százalék feletti ez az arány. A görögöknél csaknem az egyharmad ország mozdulna meg egy jobb oktatásügy érdekében. Politikai korrupció miatt csak 5 százalékunk vállalna bármilyen politikai cselekvést, sehol máshol nem mért a Pew Research egy számjegyű eredményt. A magyarok leginkább egy jobb egészségügyi ellátás érdekében mozdulnának, azonban erre a kérdésre is csak minden tizedik ember.

Kis magyar radikalitástörténet

A rendszerváltás utáni legnagyobb utcai zavargássorozatot a Gyurcsány Ferenc 2006-os őszödi beszédét követő időszak hozta. Ekkor került először elérhető közelségbe, hogy egy kormány a zavargások és a tüntetések hatására a mandátumának lejárta előtt fejezze be a tevékenységét. A felkészületlen és indokolatlanul erőszakos rendőrség nem bírt a feladattal. Az erőszak-monopólium egyébként ritkán vet be tüntetők ellen könnygázt, utóbbi a héten is előkerült többször, amire a tavalyi CEU-párti és egy 2014-es megmozdulást megelőzően csak 12 éve volt példa. A politika és az utca erős szálakkal tud kapcsolódni: ahogy 2006-2007-ben a Fidesz minimum nem csitította az utcát, a kordonbontással például, addig a jelenlegi ellenzék is nyilván él ezekkel az obstrukciós lehetőségekkel. Amit a Fidesz most bohóckodásnak tart – mint egykori „ellenzéki bohóc”, értenek hozzá.

Szerző
Frissítve: 2018.12.15. 12:58