Nem bántanak, én sem haragszom - interjú Jordán Tamással

Publikálás dátuma
2018.12.16. 17:17

Fotó: Draskovics Ádám
„Misszionáriusnak érzem magam a színházi világban, szeretnék minél több embert meggyőzni arról, hogy a színház fontos” – mondja Jordán Tamás. A Weöres Sándor Színház alapítóját, s legutóbb viharos körülmények közt megválasztott igazgatóját arról is kérdeztük, miért hagyta ott a Nemzetit, mit szól az új társasági adó (tao) tervéhez, és mihez kezd majd, ha lejár a szombathelyi mandátuma.
Jócskán hetven fölött gyakran és derűsen ingázik a főváros és Szombathely között. Vonatozik, ami elég hosszadalmas játék. Utál vezetni? Nem utálok, csak ha az ember ­autóval jön fel, az két óra a városhatárig, és onnan bejutni a belvárosba idegtépő. A vonat kényelmes, útközben szoktam információkat begyűjteni a netről, leveleket olvasok és írok. Ráadásul sehol nem tudok olyan jól szöveget tanulni, mint a vonaton, mert se a színházban, se otthon nincs ennyi zavartalanul eltölthető időm. Tíz éve alapították a színházat Szombathelyen. Mennyire kötődik a városhoz? Erősen. Amikor a színészeket szerződtettem, azt kértem tőlük, amíg itt dolgoznak, legyenek szombathelyiek. Mi a legendás kaposvári társulatnál kaposváriak voltunk, nemcsak én, Lázár Kati, Koltai Robi, Pogány Jutka, Básti Juli is. Az én csapatom együtt él a várossal, látják őket az utcán, a boltban, a csónakázótónál. Alig változott a gárda az eltelt tíz évben. Azért idén voltak veszteségeik. Három kiváló színész szerződött el önöktől. Ez nem jelent nagy változást. Bálint Andris ötször vagy hatszor csinált új társulatot a Radnótiban harminc év alatt. Szokták mondani, hogy az emberi sejtek hétévenként kicserélődnek. Azt gondolom, színházban tíz év a legtöbb idő, amit egy helyen el szabad tölteni. Muszáj váltani, mert egy évtized után már nem kap új impulzust a színész a többiektől, s azok sem tőle. És akkor jönnek mások, akik éhesek, telve vannak bizonyítani akarással, tehát a változás megújulást is hoz.  Az előző két ciklusban csont nélkül választották meg igazgatónak Szombathelyen. Tavaly viszont hónapokig vezető hír volt a kinevezése körüli vita, vagdalkozás. Meglepte a huzavona vagy számított rá?  Azt gondoltam, én ezt nem fogom elveszíteni, mert a közgyűlés, vagyis 21 képviselő szavazata dönt. Úgy tudtam és jól tudtam, hogy tízen vannak, akik nem támogatnak. Az első forduló döntetlen lett, új pályázatot írtak ki, amin már csak én indultam. Végül idén tartózkodás és ellenszavazat nélkül neveztek ki, 2021. január 31-ig én vagyok a szombathelyi színház igazgatója. Milyen a viszonya ezek után a város hithű fideszes önkormányzatával? Mert ne felejtsük el, a színház létrehozását még egy szocialista polgármester szorgalmazta önnel karöltve. Most azonban jó ideje ellenszélben hajózik. Nem bántanak, én sem haragszom. Amennyire lehet, szeretném kisöpörni a politikát az egészből. A cirkusz azért volt, mert nem szerették ezt a színházat, más színházat képzeltek el.  És kinek a véleménye változott? Az övék vagy ön döntött úgy, hogy megtanul a szőnyeg alatt járni? A színháznak minden korban alapvető feladata, hogy olyasmivel foglalkozzon, ami a társadalomban problémát jelent. Ez így volt Shakespeare-nél, Molière-nél, Csehovnál, a ma színházának is erről kell beszélnie. Mi olyan színházat csinálunk, amit vállalunk, szeretünk, amire felesküdtünk. A nagyszerű társulat és a velünk dolgozó jeles rendezőgárda nem fog az ízlésünkkel, filozófiánkkal ellenkező darabokkal előállni. Nyilván ár ellen úszunk, mert az önkormányzat igénye az lenne, hogy a színház legyen könnyed, szórakoztató. Ennek részben megfelelünk, játszunk vidámat, zenéset is, de nem mondunk le a komoly előadásokról többek közt azért sem, mert tíz év alatt kineveltünk egy értő, terhelhető közönséget, amely elvárja, hogy súlyos témákat boncolgató darabokat lásson. Az, hogy Ibsen Kísértetek című drámája Zsótér rendezésében sikert aratott nálunk, élő bizonysága ennek.    Székely Csaba új műve a homoszexuálisokról és a kirekesztésről szól. Alföldi Róbert rendezte volna, de nem rendezi, mert helyette a Terrort tűzték műsorra. Mi történt? A kirekesztés most nem aktuális? Nincs a kirekesztésnél aktuálisabb probléma. Ha egy darab megrendítően, katarzist előidézve szól erről, mindenképpen azt választom. Székely Csaba kiváló író, de ebben a műben nincs meg ez a mélység. A Terror viszont érdekesen megírt, hihetetlenül népszerű darab, bevonja a közönséget, izgalmas vitákra ad alkalmat – évek óta nagy sikerrel megy a Katona József Színházban. A színész és a színigazgató eltérő szakma. Mitől függ, hogy egy jó színész beválik-e színigazgatónak? Nem tudom, engem a véletlen, vagy ha úgy tetszik, a sors tett igazgatóvá. Amikor Lázár Katival, akkori társammal hazajöttünk Kaposvárról, megalapítottuk a Merlin Színházat. Csak aztán a másik alapítót, Márton Andrást kinevezték főkonzulnak Los Angelesbe, és közkívánatra én vettem át a Merlint. Sose ácsingóztam erre a posztra, de beletanultam, megszerettem. Más típusú alkotómunka, mint felépíteni egy szerepet.    A Nemzeti Színház minden színigazgató álma. Ön viszont könnyű szívvel adta át a stafétabotot 2008-ban Alföldi Róbertnek. Miért nem akarta folytatni? Én a pályát úgy kezdtem, hogy nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Tizennyolc évesen Bálint Andris gimnáziumi osztálytársam és egyik legjobb barátom hívott az Egyetemi Színpadhoz, ami akkor a fővárosi kulturális élet centruma volt. Az Aczél-féle kultúrpolitika „tűrt” kategóriájába tartozott, szabadabban lehetett ott lélegezni, mint máshol. Odajárt a budapesti haladó értelmiség színe-java, nem csak színház volt, találkahely is. Ugyanezt láttam később a 25. Színházban és a Merlinben – ezt kerestem egész életemben. Hiányzott, hogy a színház találkozóhely legyen, a Nemzeti nem volt az. Vágytam arra is, hogy egy új színház fizikai és szellemi alapjait letehessem, és erre Szombathelyen lehetőség nyílt. Tudja, a vallásban a legnagyobb méltóság az esztergomi érsek. Remek körülmények közt misézhet, tömve van a templom, tehát a közönsége is jó. De olyan pap is van, aki nem akar érsek lenni, hanem azt szeretné, hogy minél kevesebb pogány legyen, ezért felcsap misszionáriusnak. Én így érzem magam a színházi világban. Azért mentem Szombathelyre, hogy minél több embert meggyőzzek arról: a színház az ő életében is fontos. Ott előttünk nem volt színház, de sűrűn meghívtak nívós eladásokat, kialakult egy négyszáz fős törzsközönség. Most pedig, tíz év után 7-8000 a rendszeresen színházba járók száma. A Rózsavölgyi Szalonban beszélgetünk, Az utolsó óra két előadása között, amelyben az idős és súlyos beteg Freudot játssza. A Szalon művészeti vezetője, Zimányi Zsófia a minap drámai levelet adott közre. Azt írta, az új tao ellehetetleníti a működésüket, kénytelenek jegyárat emelni, bemutatók maradnak el. Mit gondol, ez a függetlenek végét jelenti? Nincs még törvény, csak kiszivárogtatott információk. Nagyon remélem, hogy nem fogja a minisztérium cserbenhagyni a független játszóhelyeket, mert fontos feladatot látnak el és sok színésznek adnak munkát. Rengeteg az ellenvélemény, szakmailag hiteles emberek hangoztatják, hogy nem szabad megfojtani az alternatív szférát. Tudja, hogy van ez: a kutya ugat, a karaván meg halad. A nem kanonizált színházakat érintené az új rendelkezés, és a kormány nyilván úgy véli, ezek ugyanúgy leírhatók, mint a nem bevett egyházak. Igen, ez benne van a levegőben. Sok jel mutat arra, hogy drasztikusan meg fogják változtatni a taót, de egyelőre nem tudunk semmi biztosat. Ha most én is úgy nyilatkoznék, hogy nem látok esélyt az említett helyek életben maradására, akkor előrevetítenék egy olyan jövőt, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ha elmondanám a véleményemet, megkönnyíteném azok dolgát, akik be akarják darálni az ilyen helyeket. Én a Rózsavölgyiben hat darabban játszom. Érdekem, hogy megmaradjon, nem mondhatom azt, hogy minden elveszett. Muszáj remélni. Szóval azt vallja, amíg le nem sújt a bárd, addig hinni kell? Én mindig mindenben alapvetően optimista vagyok vagy szeretnék az lenni. A színházban megtanultam elemezni a helyzeteket, látni az egyes felek vélt vagy valódi igazát. Ha háborúznak, tudni akarom, mi az indíték. Nem vagyok reflexszerűen dühös arra, aki nekem rosszat akar, szeretnék rájönni, miért így működik. Egy helyütt azt mondta, már elég idős ahhoz, hogy ne legyenek nagy tervei. Másutt arról olvastam, hogy Szombathely után tanítani szeretne, ahogyan régen is tette. Engem nem fáraszt a munka, sőt az tart életben, hogy annyi mindent csinálok. De óvatos vagyok ezzel, az egészségi állapotomtól is függ, mit tervezhetek. Ha rendben vagyok, azt hiszem, sok helyen igényt tartanak rám. Egyébként jó erőben érzem magam, így azt remélem, hogy különböző színházakban is kapok majd lehető­ségeket.    Vagyis 2021 januárjában, amikor lejár a szombathelyi mandátuma, nem megy nyugdíjba? Lélekben biztosan nem. Ha a fizikális dolgok rákényszerítenek, meg­adom magam, de most igyekszem nem gondolni erre.
Szerző

Ideiglenesen lakatlan

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:28

Fotó: Shutterstock
Kezdetben vala az üres ökológiai fülke. Amit aztán jól kitöltenek a beléje szabaduló élőlények. Esznek, isznak, alkalmazkodnak, s ha szerencséjük van, évmilliókig is elmulatnak. Mígnem kitör egy vulkán, becsapódik egy meteorit, netán megjelenik az intelligencia és magával hozza kedvenc háziállatait. Ilyenkor vagy belepusztulnak, vagy kezdhetik elölről – máshol, másik fülkében.
Elon Musk, a SpaceX űrkutatási vállalat vezérigazgatója már azt tervezi, hogy a nyugdíjaséveit a Marson tölti majd. A NASA ennek nem ellentmondva 25 éven belülre jósolja az emberi jelenlétet a vörös bolygón. Persze bármi közbejöhet. Annyi bizonyos csak, az emberi faj (most a Homo sapiens sapienst értve itt) életében új időszámítás kezdődik ekkor egy másik égitesten. És még az is megeshet, hogy 2 millió évvel később már külön marsi és földi emberekről beszélhetünk – leg­alább ennyi idő kell ugyanis az emlősöknek a fajképződéshez, ami annyit tesz: egymással (régi és új faj) már szaporodásképtelenek. Erre pedig az elvi esély megvan, hiszen a helyi környezethez kell alkalmazkodni, ami evolúciós változásokat idéz elő. A Mars alacsonyabb gravitációja például az egyedfejlődést, az izomzat révén nagyban befolyásolja – vetíti előre a lehetséges jövőt Kun Ádám evolúcióbiológus. Aki az emberi nem korábbi történetéből is felidéz példát: a Neander-völgyiek jobban viselték a zordabb időjárást, s a ge­nomjukból tudható, bizonyos kórokozókkal szemben is ellenállóbbak voltak, mint a velük keveredni képes, ám végül győzedelmeskedő sapiens.

Kun Ádám

evolúcióbiológus, ökológus és elméleti biológus az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének, valamint az MTA Ökológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa.

A fajok evolúciójából azonban főleg kezdéseket és párhuzamokat (konvergenciákat) tudunk felsorakoztatni újrakezdések helyett. A tudomány által számon tartott úgynevezett nagy kihalási hullámok is, melyek során az élőlényeknek akár 70 százaléka is eltűnt a vizekből és a szárazföldről, azoknak a folyamatoknak fényében vizsgálhatók, amikor egy katasztrófa, természeti csapás, meteorit (lásd dinoszauruszok kihalása) ideiglenesen lakatlanná tesz egy addig gazdag életterületet (a Santorini vulkán kitörése és a tavalyi hawaii lávaömlés említhető). Ezeken a helyeken aztán, az üres ökológiai fülkékben (niche) megjelennek az új növények, állatok és újranépesítik a területet. Ha szerencséjük van, például egy szigeten, mindezt valódi versenytársak nélkül tehetik – mondja Kun Ádám –, hozzáférhetnek olyan táplálékokhoz, amiket eladdig elhappolt előlük egy konkurens és erősebb faj, de a növényevők megúszhatják (csúcs)ragadozók nélkül is. Az evolúcióbiológus itt emlékeztet az egyik leghíresebb példára, Darwin pintyei­re, melyeket az evolúció atyja még a Beagle-ön utazva írt le: a madarak csőrének alakja szigetről szigetre változott az általuk fogyasztott magok típusától függően, vagyis új fajok jöttek létre a táplálék különbsége miatt. Ahogy az is szembeszökő, hogy az Északi-sarkon élő állatok színe egyöntetűen fehér lett; a repülés képessége is többször kialakult (rovarok, pterodaktilusz, madarak, emlősök) és a tájékozódás képessége (látás, hallás) is – az életkörülmények hasonlósága miatt – nagyfokú konvergenciát mutat számos faj esetében. A hangvisszaverődés technikájával (echolokáció) például nemcsak a denevérek tájékozódnak. A bálnákon, delfineken kívül a dél-amerikai olajmadarak és a Távol-Keleten élő kis kazári fecskék (az ő fészkeikből készítik a fecskefészeklevest) is kattogó (emberi fül számára is hallható) hangjuk visszaverődése alapján tájékozódnak a sötétben – mivel mindegyik madárfaj barlangban fészkel. Az emlősök közül a cickányok, patkányok és a fókák alkalmazzák még kis mértékben az echolokációt – továbbá nem utolsósorban: a látásuktól megfosztott emberek. Valamennyien önállóan, egymástól függetlenül fejlesztették ki e képességüket – olvasható Richard Dawkins biológus A vak órásmester című könyvében. Előfordulhatnak azonban ettől eltérő átalakulások is, például ki gondolta volna – mutat rá Kun Ádám –, hogy egy disznószerű szárazföldi patás állatból pár millió év múlva cet lesz – miközben az óceánok hemzsegtek a halaktól. Mégis, ez a partok mellett élő, evolúciója során előbb krokodilszerűen ellaposodó állat egyre beljebb merészkedett a vízbe, és a halakéhoz hasonló életmódjához igazítva, a külseje is e szerint halszerűsödött. „A biodiverzitás szempontjából az egymástól elszakadt életterületek, szigetek, mint például Madagaszkár, nagyon fontosak, így jöhetnek létre új, a többitől különböző fajok – mondja az evolúcióbiológus. – Ha korábban a fajok könnyűszerrel eljutottak volna minden kontinensre, ma sokkal kevesebb lenne belőlük.”

Éltek-e már intelligens lények a Földön az ember előtt?

„Nem tudjuk, de nem valószínű – válaszol kérdésünkre Kun Ádám. – Ehhez a ma ismert egyetlen intelligens élőlény, az ember intelligenciájának megjelenését, okait kellene legalább ismernünk, de nem ismerjük. Ahogy azt sem, az intelligencia egyáltalán az emlősökhöz köthető-e, hiszen például a hollófélék is aktív tárgyhasználók. Másfelől – érvel a tudós –, ha volt is, hová tűnt? Egy már intelligens faj mindenhez adaptálódik, az emberi civilizációk is eltűnhetnek pár ezer évre, de maga az emberiség nem valószínű, mi túlélünk. Ha már előttünk létezett volna egy intelligens faj, nem halt volna ki.”

Szerző

Teljes értékű visszatérés

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:23
Natasa Kovacevic
Fotó: ANDREJ ISAKOVIC / AFP
„Az ember nem is tudja, mennyire erős, aztán egy ilyen esemény rádöbbenti, milyen sok ereje van valójában.” A mondat a kosaras Natasa Kovacevictől származik, akinek az öt évvel ezelőtti buszbaleset után amputálni kellett a lábát, ám hamarosan – és ez most nem egy rosszízű szóvicc – talpra állt.
Az Európa egyik legtehetségesebb fiataljának tartott szerb kosarasnő élete 2013. szeptember 7-én vett tragikus fordulatot, amikor a győri női kosárlabdacsapat busza a 85-ös főúton Kapuvár mellett személyautóval ütközött. A balesetben Tapodi Péter klubigazgató és Fűzy Ákos vezetőedző életét vesztette. A játékosok többsége is megsérült, a legsúlyosabban a frissen igazolt Natasa Kovacevic, akinek bal lábát térd alatt amputálni kellett. Hihetetlen, de az akkor mindössze 19 esztendős center minden visszaemlékező szerint már a tragédia másnapján pozitív volt, és eltökélte, egy nap visszatér a pályára. A rehabilitációja során speciális protézist kapott, amelyet ő csak „mágikus lábnak” nevezett. Gyorsasága természetesen már nem volt a régi, de kitartó, néha fizikailag és lelkileg is keserves munkával elérte, hogy idővel egyre többen kezdtek hinni benne. Az életéről készült Skok (magyarul: Ugrás) című dokumentumfilmben elmondta, a legnagyobb félelme az volt, hogy ha nem lesz elég jó, az emberek csak sajnálatot éreznek majd iránta. „Ha visszatérek, teljes értékűen akarok visszatérni. Nem kérek különleges bánásmódot sem az ellenfelektől, sem a játékvezetőktől” – mondta. Fejlődését látva végül 2015 őszén a belgrádi Crvena zvezda szerződést ajánlott neki. Játékához a nemzetközi szövetségnek (FIBA) is hozzá kellett járulnia, hiszen korábban soha senki nem játszott első osztályú mérkőzést művégtaggal. Úgy fest, a hozzá hasonló nagy harcosok még a szigorú szabályalkotók szimpátiáját is elnyerik, az engedélyek ugyanis rekordidő alatt elkészültek. Kovacevic 2015. november 11-én, 26 hónappal a baleset után, a Nis elleni bajnokin 15 perc alatt 5 pontot, 3 lepattanót és 3 labdaszerzést jegyzett – bár a statisztikák ezúttal talán mellékesek is. A 15/16-os idényt végigjátszotta, ám a szezon végén bejelentette visszavonulását. Egy évig klubja női szakosztályvezetője volt, azóta pedig az általa létrehozott alapítványnak él, amely tartós egészségügyi problémával küzdő sportolók rehabilitációját támogatja. Saját bevallása szerint öt évvel ezelőtti második születésnapja megtanította örülni az élet apró dolgainak. Az, ahogy talpra állt, ráadásul messze nem olyan „apró dolog”.

Niki Lauda

Az osztrák Forma–1-es pilóta az 1976-os nürburgringi Német Nagydíjon esett csapdába a lángoló autójában, amelynek nyomait örökre magán viseli. Ahhoz képest, hogy napokig élet és halál közt lebegett, döbbenetes, hogy hat héttel később az Olasz Nagydíjon újra rajthoz állt. A történtek azonban lelkileg sem múltak el nyomtalanul: az idény utolsó futamán, Japánban a zuhogó esőben inkább kiállt, nehogy még egy súlyos balesetet szenvedjen. A vb-címet akkor el is bukta, de később, 1977-ben és 1984-ben megszerezte 2. és 3. elsőségét.

Szeles Mónika

1993. április 30-a a tenisz legsötétebb napjaként vonult be a sporttörténelembe, egy őrült Steffi Graf-rajongó, Günter Parche ekkor szúrta hátba a 19 éves Szeles Mónikát a hamburgi tornán. A magyar származású vajdasági játékos szerencséjére a kés csak néhány centi mély sebet ejtett rajta, így fizikai felépülése gyors volt. Nem úgy a lelki, a támadás után ugyanis depresszióval és evészavarral küzdött, és végül több mint 2 évet hagyott ki. Régi formáját sosem nyerte vissza, a korábban begyűjtött 8 Grand Slam-trófea mellé már csak 1-et (1996, Australian Open) szerzett.

Risztov Éva

A manapság a televízióban is gyakran feltűnő úszónő példája mutatja, hogy nem csak egy tragédia vezethet nagy újrakezdéshez, néha elég a – viszonylagos – sikertelenség is. Risztovot ugyanis 20 éves korára mindenki „ezüstlánynak” könyvelte el – nem is véletlenül, hiszen a 2002-es Eb-n 4, a 2003-as vb-n pedig 3 második helyet szerzett. 2005-ben fel is hagyott a medencés úszással, hogy aztán 2009-ben nyílt vízen térjen vissza. Azóta tudjuk, megérte: a 2012-es londoni olimpián nagyszerű taktikával 10 km-en aranyérmes lett.

Szerző