Nem bántanak, én sem haragszom - interjú Jordán Tamással

Publikálás dátuma
2018.12.16 17:17

Fotó: Draskovics Ádám
„Misszionáriusnak érzem magam a színházi világban, szeretnék minél több embert meggyőzni arról, hogy a színház fontos” – mondja Jordán Tamás. A Weöres Sándor Színház alapítóját, s legutóbb viharos körülmények közt megválasztott igazgatóját arról is kérdeztük, miért hagyta ott a Nemzetit, mit szól az új társasági adó (tao) tervéhez, és mihez kezd majd, ha lejár a szombathelyi mandátuma.
Jócskán hetven fölött gyakran és derűsen ingázik a főváros és Szombathely között. Vonatozik, ami elég hosszadalmas játék. Utál vezetni? Nem utálok, csak ha az ember ­autóval jön fel, az két óra a városhatárig, és onnan bejutni a belvárosba idegtépő. A vonat kényelmes, útközben szoktam információkat begyűjteni a netről, leveleket olvasok és írok. Ráadásul sehol nem tudok olyan jól szöveget tanulni, mint a vonaton, mert se a színházban, se otthon nincs ennyi zavartalanul eltölthető időm. Tíz éve alapították a színházat Szombathelyen. Mennyire kötődik a városhoz? Erősen. Amikor a színészeket szerződtettem, azt kértem tőlük, amíg itt dolgoznak, legyenek szombathelyiek. Mi a legendás kaposvári társulatnál kaposváriak voltunk, nemcsak én, Lázár Kati, Koltai Robi, Pogány Jutka, Básti Juli is. Az én csapatom együtt él a várossal, látják őket az utcán, a boltban, a csónakázótónál. Alig változott a gárda az eltelt tíz évben. Azért idén voltak veszteségeik. Három kiváló színész szerződött el önöktől. Ez nem jelent nagy változást. Bálint Andris ötször vagy hatszor csinált új társulatot a Radnótiban harminc év alatt. Szokták mondani, hogy az emberi sejtek hétévenként kicserélődnek. Azt gondolom, színházban tíz év a legtöbb idő, amit egy helyen el szabad tölteni. Muszáj váltani, mert egy évtized után már nem kap új impulzust a színész a többiektől, s azok sem tőle. És akkor jönnek mások, akik éhesek, telve vannak bizonyítani akarással, tehát a változás megújulást is hoz.  Az előző két ciklusban csont nélkül választották meg igazgatónak Szombathelyen. Tavaly viszont hónapokig vezető hír volt a kinevezése körüli vita, vagdalkozás. Meglepte a huzavona vagy számított rá?  Azt gondoltam, én ezt nem fogom elveszíteni, mert a közgyűlés, vagyis 21 képviselő szavazata dönt. Úgy tudtam és jól tudtam, hogy tízen vannak, akik nem támogatnak. Az első forduló döntetlen lett, új pályázatot írtak ki, amin már csak én indultam. Végül idén tartózkodás és ellenszavazat nélkül neveztek ki, 2021. január 31-ig én vagyok a szombathelyi színház igazgatója. Milyen a viszonya ezek után a város hithű fideszes önkormányzatával? Mert ne felejtsük el, a színház létrehozását még egy szocialista polgármester szorgalmazta önnel karöltve. Most azonban jó ideje ellenszélben hajózik. Nem bántanak, én sem haragszom. Amennyire lehet, szeretném kisöpörni a politikát az egészből. A cirkusz azért volt, mert nem szerették ezt a színházat, más színházat képzeltek el.  És kinek a véleménye változott? Az övék vagy ön döntött úgy, hogy megtanul a szőnyeg alatt járni? A színháznak minden korban alapvető feladata, hogy olyasmivel foglalkozzon, ami a társadalomban problémát jelent. Ez így volt Shakespeare-nél, Molière-nél, Csehovnál, a ma színházának is erről kell beszélnie. Mi olyan színházat csinálunk, amit vállalunk, szeretünk, amire felesküdtünk. A nagyszerű társulat és a velünk dolgozó jeles rendezőgárda nem fog az ízlésünkkel, filozófiánkkal ellenkező darabokkal előállni. Nyilván ár ellen úszunk, mert az önkormányzat igénye az lenne, hogy a színház legyen könnyed, szórakoztató. Ennek részben megfelelünk, játszunk vidámat, zenéset is, de nem mondunk le a komoly előadásokról többek közt azért sem, mert tíz év alatt kineveltünk egy értő, terhelhető közönséget, amely elvárja, hogy súlyos témákat boncolgató darabokat lásson. Az, hogy Ibsen Kísértetek című drámája Zsótér rendezésében sikert aratott nálunk, élő bizonysága ennek.    Székely Csaba új műve a homoszexuálisokról és a kirekesztésről szól. Alföldi Róbert rendezte volna, de nem rendezi, mert helyette a Terrort tűzték műsorra. Mi történt? A kirekesztés most nem aktuális? Nincs a kirekesztésnél aktuálisabb probléma. Ha egy darab megrendítően, katarzist előidézve szól erről, mindenképpen azt választom. Székely Csaba kiváló író, de ebben a műben nincs meg ez a mélység. A Terror viszont érdekesen megírt, hihetetlenül népszerű darab, bevonja a közönséget, izgalmas vitákra ad alkalmat – évek óta nagy sikerrel megy a Katona József Színházban. A színész és a színigazgató eltérő szakma. Mitől függ, hogy egy jó színész beválik-e színigazgatónak? Nem tudom, engem a véletlen, vagy ha úgy tetszik, a sors tett igazgatóvá. Amikor Lázár Katival, akkori társammal hazajöttünk Kaposvárról, megalapítottuk a Merlin Színházat. Csak aztán a másik alapítót, Márton Andrást kinevezték főkonzulnak Los Angelesbe, és közkívánatra én vettem át a Merlint. Sose ácsingóztam erre a posztra, de beletanultam, megszerettem. Más típusú alkotómunka, mint felépíteni egy szerepet.    A Nemzeti Színház minden színigazgató álma. Ön viszont könnyű szívvel adta át a stafétabotot 2008-ban Alföldi Róbertnek. Miért nem akarta folytatni? Én a pályát úgy kezdtem, hogy nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Tizennyolc évesen Bálint Andris gimnáziumi osztálytársam és egyik legjobb barátom hívott az Egyetemi Színpadhoz, ami akkor a fővárosi kulturális élet centruma volt. Az Aczél-féle kultúrpolitika „tűrt” kategóriájába tartozott, szabadabban lehetett ott lélegezni, mint máshol. Odajárt a budapesti haladó értelmiség színe-java, nem csak színház volt, találkahely is. Ugyanezt láttam később a 25. Színházban és a Merlinben – ezt kerestem egész életemben. Hiányzott, hogy a színház találkozóhely legyen, a Nemzeti nem volt az. Vágytam arra is, hogy egy új színház fizikai és szellemi alapjait letehessem, és erre Szombathelyen lehetőség nyílt. Tudja, a vallásban a legnagyobb méltóság az esztergomi érsek. Remek körülmények közt misézhet, tömve van a templom, tehát a közönsége is jó. De olyan pap is van, aki nem akar érsek lenni, hanem azt szeretné, hogy minél kevesebb pogány legyen, ezért felcsap misszionáriusnak. Én így érzem magam a színházi világban. Azért mentem Szombathelyre, hogy minél több embert meggyőzzek arról: a színház az ő életében is fontos. Ott előttünk nem volt színház, de sűrűn meghívtak nívós eladásokat, kialakult egy négyszáz fős törzsközönség. Most pedig, tíz év után 7-8000 a rendszeresen színházba járók száma. A Rózsavölgyi Szalonban beszélgetünk, Az utolsó óra két előadása között, amelyben az idős és súlyos beteg Freudot játssza. A Szalon művészeti vezetője, Zimányi Zsófia a minap drámai levelet adott közre. Azt írta, az új tao ellehetetleníti a működésüket, kénytelenek jegyárat emelni, bemutatók maradnak el. Mit gondol, ez a függetlenek végét jelenti? Nincs még törvény, csak kiszivárogtatott információk. Nagyon remélem, hogy nem fogja a minisztérium cserbenhagyni a független játszóhelyeket, mert fontos feladatot látnak el és sok színésznek adnak munkát. Rengeteg az ellenvélemény, szakmailag hiteles emberek hangoztatják, hogy nem szabad megfojtani az alternatív szférát. Tudja, hogy van ez: a kutya ugat, a karaván meg halad. A nem kanonizált színházakat érintené az új rendelkezés, és a kormány nyilván úgy véli, ezek ugyanúgy leírhatók, mint a nem bevett egyházak. Igen, ez benne van a levegőben. Sok jel mutat arra, hogy drasztikusan meg fogják változtatni a taót, de egyelőre nem tudunk semmi biztosat. Ha most én is úgy nyilatkoznék, hogy nem látok esélyt az említett helyek életben maradására, akkor előrevetítenék egy olyan jövőt, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ha elmondanám a véleményemet, megkönnyíteném azok dolgát, akik be akarják darálni az ilyen helyeket. Én a Rózsavölgyiben hat darabban játszom. Érdekem, hogy megmaradjon, nem mondhatom azt, hogy minden elveszett. Muszáj remélni. Szóval azt vallja, amíg le nem sújt a bárd, addig hinni kell? Én mindig mindenben alapvetően optimista vagyok vagy szeretnék az lenni. A színházban megtanultam elemezni a helyzeteket, látni az egyes felek vélt vagy valódi igazát. Ha háborúznak, tudni akarom, mi az indíték. Nem vagyok reflexszerűen dühös arra, aki nekem rosszat akar, szeretnék rájönni, miért így működik. Egy helyütt azt mondta, már elég idős ahhoz, hogy ne legyenek nagy tervei. Másutt arról olvastam, hogy Szombathely után tanítani szeretne, ahogyan régen is tette. Engem nem fáraszt a munka, sőt az tart életben, hogy annyi mindent csinálok. De óvatos vagyok ezzel, az egészségi állapotomtól is függ, mit tervezhetek. Ha rendben vagyok, azt hiszem, sok helyen igényt tartanak rám. Egyébként jó erőben érzem magam, így azt remélem, hogy különböző színházakban is kapok majd lehető­ségeket.    Vagyis 2021 januárjában, amikor lejár a szombathelyi mandátuma, nem megy nyugdíjba? Lélekben biztosan nem. Ha a fizikális dolgok rákényszerítenek, meg­adom magam, de most igyekszem nem gondolni erre.
Frissítve: 2018.12.16 17:17

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00