Nem bántanak, én sem haragszom - interjú Jordán Tamással

„Misszionáriusnak érzem magam a színházi világban, szeretnék minél több embert meggyőzni arról, hogy a színház fontos” – mondja Jordán Tamás. A Weöres Sándor Színház alapítóját, s legutóbb viharos körülmények közt megválasztott igazgatóját arról is kérdeztük, miért hagyta ott a Nemzetit, mit szól az új társasági adó (tao) tervéhez, és mihez kezd majd, ha lejár a szombathelyi mandátuma.

Jócskán hetven fölött gyakran és derűsen ingázik a főváros és Szombathely között. Vonatozik, ami elég hosszadalmas játék. Utál vezetni?

Nem utálok, csak ha az ember autóval jön fel, az két óra a városhatárig, és onnan bejutni a belvárosba idegtépő. A vonat kényelmes, útközben szoktam információkat begyűjteni a netről, leveleket olvasok és írok. Ráadásul sehol nem tudok olyan jól szöveget tanulni, mint a vonaton, mert se a színházban, se otthon nincs ennyi zavartalanul eltölthető időm.

Tíz éve alapították a színházat Szombathelyen. Mennyire kötődik a városhoz?

Erősen. Amikor a színészeket szerződtettem, azt kértem tőlük, amíg itt dolgoznak, legyenek szombathelyiek. Mi a legendás kaposvári társulatnál kaposváriak voltunk, nemcsak én, Lázár Kati, Koltai Robi, Pogány Jutka, Básti Juli is. Az én csapatom együtt él a várossal, látják őket az utcán, a boltban, a csónakázótónál. Alig változott a gárda az eltelt tíz évben.

Azért idén voltak veszteségeik. Három kiváló színész szerződött el önöktől.

Ez nem jelent nagy változást. Bálint Andris ötször vagy hatszor csinált új társulatot a Radnótiban harminc év alatt. Szokták mondani, hogy az emberi sejtek hétévenként kicserélődnek. Azt gondolom, színházban tíz év a legtöbb idő, amit egy helyen el szabad tölteni. Muszáj váltani, mert egy évtized után már nem kap új impulzust a színész a többiektől, s azok sem tőle. És akkor jönnek mások, akik éhesek, telve vannak bizonyítani akarással, tehát a változás megújulást is hoz.

Az előző két ciklusban csont nélkül választották meg igazgatónak Szombathelyen. Tavaly viszont hónapokig vezető hír volt a kinevezése körüli vita, vagdalkozás. Meglepte a huzavona vagy számított rá?

Azt gondoltam, én ezt nem fogom elveszíteni, mert a közgyűlés, vagyis 21 képviselő szavazata dönt. Úgy tudtam és jól tudtam, hogy tízen vannak, akik nem támogatnak. Az első forduló döntetlen lett, új pályázatot írtak ki, amin már csak én indultam. Végül idén tartózkodás és ellenszavazat nélkül neveztek ki, 2021. január 31-ig én vagyok a szombathelyi színház igazgatója.

Milyen a viszonya ezek után a város hithű fideszes önkormányzatával? Mert ne felejtsük el, a színház létrehozását még egy szocialista polgármester szorgalmazta önnel karöltve. Most azonban jó ideje ellenszélben hajózik.

Nem bántanak, én sem haragszom. Amennyire lehet, szeretném kisöpörni a politikát az egészből. A cirkusz azért volt, mert nem szerették ezt a színházat, más színházat képzeltek el.

És kinek a véleménye változott? Az övék vagy ön döntött úgy, hogy megtanul a szőnyeg alatt járni?

A színháznak minden korban alapvető feladata, hogy olyasmivel foglalkozzon, ami a társadalomban problémát jelent. Ez így volt Shakespeare-nél, Molière-nél, Csehovnál, a ma színházának is erről kell beszélnie. Mi olyan színházat csinálunk, amit vállalunk, szeretünk, amire felesküdtünk. A nagyszerű társulat és a velünk dolgozó jeles rendezőgárda nem fog az ízlésünkkel, filozófiánkkal ellenkező darabokkal előállni. Nyilván ár ellen úszunk, mert az önkormányzat igénye az lenne, hogy a színház legyen könnyed, szórakoztató. Ennek részben megfelelünk, játszunk vidámat, zenéset is, de nem mondunk le a komoly előadásokról többek közt azért sem, mert tíz év alatt kineveltünk egy értő, terhelhető közönséget, amely elvárja, hogy súlyos témákat boncolgató darabokat lásson. Az, hogy Ibsen Kísértetek című drámája Zsótér rendezésében sikert aratott nálunk, élő bizonysága ennek.

Székely Csaba új műve a homoszexuálisokról és a kirekesztésről szól. Alföldi Róbert rendezte volna, de nem rendezi, mert helyette a Terrort tűzték műsorra. Mi történt? A kirekesztés most nem aktuális?

Nincs a kirekesztésnél aktuálisabb probléma. Ha egy darab megrendítően, katarzist előidézve szól erről, mindenképpen azt választom. Székely Csaba kiváló író, de ebben a műben nincs meg ez a mélység. A Terror viszont érdekesen megírt, hihetetlenül népszerű darab, bevonja a közönséget, izgalmas vitákra ad alkalmat – évek óta nagy sikerrel megy a Katona József Színházban.

A színész és a színigazgató eltérő szakma. Mitől függ, hogy egy jó színész beválik-e színigazgatónak?

Nem tudom, engem a véletlen, vagy ha úgy tetszik, a sors tett igazgatóvá. Amikor Lázár Katival, akkori társammal hazajöttünk Kaposvárról, megalapítottuk a Merlin Színházat. Csak aztán a másik alapítót, Márton Andrást kinevezték főkonzulnak Los Angelesbe, és közkívánatra én vettem át a Merlint. Sose ácsingóztam erre a posztra, de beletanultam, megszerettem. Más típusú alkotómunka, mint felépíteni egy szerepet.

A Nemzeti Színház minden színigazgató álma. Ön viszont könnyű szívvel adta át a stafétabotot 2008-ban Alföldi Róbertnek. Miért nem akarta folytatni?

Én a pályát úgy kezdtem, hogy nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Tizennyolc évesen Bálint Andris gimnáziumi osztálytársam és egyik legjobb barátom hívott az Egyetemi Színpadhoz, ami akkor a fővárosi kulturális élet centruma volt. Az Aczél-féle kultúrpolitika „tűrt” kategóriájába tartozott, szabadabban lehetett ott lélegezni, mint máshol. Odajárt a budapesti haladó értelmiség színe-java, nem csak színház volt, találkahely is. Ugyanezt láttam később a 25. Színházban és a Merlinben – ezt kerestem egész életemben. Hiányzott, hogy a színház találkozóhely legyen, a Nemzeti nem volt az. Vágytam arra is, hogy egy új színház fizikai és szellemi alapjait letehessem, és erre Szombathelyen lehetőség nyílt. Tudja, a vallásban a legnagyobb méltóság az esztergomi érsek. Remek körülmények közt misézhet, tömve van a templom, tehát a közönsége is jó. De olyan pap is van, aki nem akar érsek lenni, hanem azt szeretné, hogy minél kevesebb pogány legyen, ezért felcsap misszionáriusnak. Én így érzem magam a színházi világban. Azért mentem Szombathelyre, hogy minél több embert meggyőzzek arról: a színház az ő életében is fontos. Ott előttünk nem volt színház, de sűrűn meghívtak nívós eladásokat, kialakult egy négyszáz fős törzsközönség. Most pedig, tíz év után 7-8000 a rendszeresen színházba járók száma.

A Rózsavölgyi Szalonban beszélgetünk, Az utolsó óra két előadása között, amelyben az idős és súlyos beteg Freudot játssza. A Szalon művészeti vezetője, Zimányi Zsófia a minap drámai levelet adott közre. Azt írta, az új tao ellehetetleníti a működésüket, kénytelenek jegyárat emelni, bemutatók maradnak el. Mit gondol, ez a függetlenek végét jelenti?

Nincs még törvény, csak kiszivárogtatott információk. Nagyon remélem, hogy nem fogja a minisztérium cserbenhagyni a független játszóhelyeket, mert fontos feladatot látnak el és sok színésznek adnak munkát. Rengeteg az ellenvélemény, szakmailag hiteles emberek hangoztatják, hogy nem szabad megfojtani az alternatív szférát.

Tudja, hogy van ez: a kutya ugat, a karaván meg halad. A nem kanonizált színházakat érintené az új rendelkezés, és a kormány nyilván úgy véli, ezek ugyanúgy leírhatók, mint a nem bevett egyházak.

Igen, ez benne van a levegőben. Sok jel mutat arra, hogy drasztikusan meg fogják változtatni a taót, de egyelőre nem tudunk semmi biztosat. Ha most én is úgy nyilatkoznék, hogy nem látok esélyt az említett helyek életben maradására, akkor előrevetítenék egy olyan jövőt, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ha elmondanám a véleményemet, megkönnyíteném azok dolgát, akik be akarják darálni az ilyen helyeket. Én a Rózsavölgyiben hat darabban játszom. Érdekem, hogy megmaradjon, nem mondhatom azt, hogy minden elveszett. Muszáj remélni.

Szóval azt vallja, amíg le nem sújt a bárd, addig hinni kell?

Én mindig mindenben alapvetően optimista vagyok vagy szeretnék az lenni. A színházban megtanultam elemezni a helyzeteket, látni az egyes felek vélt vagy valódi igazát. Ha háborúznak, tudni akarom, mi az indíték. Nem vagyok reflexszerűen dühös arra, aki nekem rosszat akar, szeretnék rájönni, miért így működik.

Egy helyütt azt mondta, már elég idős ahhoz, hogy ne legyenek nagy tervei. Másutt arról olvastam, hogy Szombathely után tanítani szeretne, ahogyan régen is tette.

Engem nem fáraszt a munka, sőt az tart életben, hogy annyi mindent csinálok. De óvatos vagyok ezzel, az egészségi állapotomtól is függ, mit tervezhetek. Ha rendben vagyok, azt hiszem, sok helyen igényt tartanak rám. Egyébként jó erőben érzem magam, így azt remélem, hogy különböző színházakban is kapok majd lehetőségeket.

Vagyis 2021 januárjában, amikor lejár a szombathelyi mandátuma, nem megy nyugdíjba?

Lélekben biztosan nem. Ha a fizikális dolgok rákényszerítenek, megadom magam, de most igyekszem nem gondolni erre.