„Tizenhat hetes terhes voltam, mikor a gyermekeim apja megvert és kidobott az albérletből, az utcára kerültem. Március óta vagyok Nágocson, mert a fiam születése után nem maradhattam a hajléktalanszállón” – mondja egy 32 éves nő, akinek az Árvácska Anya- és Csecsemőotthon adott menedéket. A nevét nem árulja el, mert „az ördög soha nem alszik”, de a történetét el meri mesélni, tekintve, hogy volt élettársa már egy ideje nem zaklatja.
Az anyaotthon – titkos menedékhely olyan nőknek és gyermekeiknek, akiket terrorizált korábbi élettársuk. Az országban sok, a nágocsihoz hasonló anyaotthon működik. Az Árvácska új épülete azonban, ahol több család próbálja újrakezdeni életét, november 30-án a tűz martalékává vált. A lakók szomorúan mesélik, hogy hiába értek ki néhány perc alatt a tűzoltók és oltottak legalább nyolc sugárral, szinte semmi nem maradt a négy emeleti apartmanból. Minden holmijuk odalett. Szétázott a ház alsó része is, a tűztől megóvott szobákból pedig órákon át merték a vizet. Óriási szerencse – mondják –, hogy senki sem sérült meg a tűzben. Pedig egy édesanya gyermeke kismacskáját menteni rohant vissza az égő tetőtérbe.
Az otthonban élő nők többségének történetét név nélkül sem írhatjuk le pontosan, mert korábbi élettársuk, aki elől menekülnek, elszántan keresi őket. Egy halk szavú, vízkék szemű, sápadt és láthatóan kimerült asszony elmondja: mindent hátrahagyva jött el korábbi otthonából, mikor olyan súlyossá vált a helyzet, hogy már saját és gyermekei életét is veszélyben érezte. Társa, egy sovány asszony több mint 10 évig tűrte az erőszakot, mire összeszedte a bátorságát, és lépett. „Utólag nem értem, hogy várhattam ilyen sokáig, főleg a gyerekek miatt kellett volna korábban dönteni. Már nem annyira kicsik, nem lehetett könnyű nézniük, hogy bántalmaz az édesapjuk” – vallja be.
Egy rövid beszélgetésnyi pihenés után mindenki lázasan pakol és tüsténkedik az otthonban. Épp roskadásig pakolják az udvaron álló teherautót. Ruhákkal, játékokkal, használati tárgyakkal teli zsákok és dobozok kerülnek a platóra. Adományok, amit egy ország hozott össze néhány nap alatt azoknak, akiknek mindenük odaveszett a tűzben.
Nagy Csaba, a Somogyi Református Egyházmegye esperese két fuvar között mutatja meg az anyaotthon teljesen megsemmisült emeleti részét, ahonnan nemrég eltakarították a szétégett bútorokat, használati tárgyakat. Székek, szekrények, világos és már feketére égett fadarabok tornyosulnak az udvaron. Ez a kupac már tüzelőnek is alkalmatlan. A ház alsó szintje megmenekült, de most ott sem lakhatnak. Itt most több száz zsákban pihen az adományok egy része. Az emeleten a tető teljesen megsemmisült, a betonpadlón sáros víz csordogál, mivel nemrég esett. A kormos radiátorok, csupasz falak és fekete gerendák között nehéz elképzelni, hogy néhány hete itt gyerekek játszottak. Méghozzá hosszú idő után végre biztonságban.
Összefogott az ország
Arra a kérdésre, hogy mi okozhatta a tüzet, egyelőre nincs biztos válasz. Valószínűleg túlterhelődött az elektromos hálózat. Korábban 35 főt tudtak fogadni, de a történtek miatt valószínűleg jó darabig csak 20 ember helye biztosított. A leégett épület felújítása várhatóan hónapokba telik. Az egyházközösség jelenleg is gyűjt az anyaotthon számára, a szeretetszolgálat is segít és az épület is biztosítva volt, így bíznak benne, hogy meglesz a pénz.
Az otthon ezen szárnya egyébként 2002-ben 56 millió forintból épül, a mostani kár több tízmillió forint. Pedig az intézményre szükség van. Az ország minden pontjáról érkeznek ide bántalmazott és kilátástalan helyzetben élő anyák gyermekeikkel – mondja Nagy Csaba. Volt, hogy éjszaka, rendőrök kíséretében, mert azonnal ki kellett menekíteni őket. A tűz miatt most 21 embert kellett máshol elszállásolniuk. Ők a közeli, Reménység Családok Átmeneti Otthonában kaptak helyet.
Egy asszony négy gyermekével épp a tűz napján költözött volna máshova, de már nem tudott kipakolni, mindenük odalett. Már nem Nágocson élnek, de továbbra is segítik őket az Árvácskából, sok adományt rögtön hozzájuk irányítanak. Felajánlásból egyébként elképesztően sok érkezik: megható, hogy mekkora összefogást és segíteni akarást indított a tragédia. Az adományok koordinálása azonban kemény munka, hiszen mindent át kell nézni, és szortírozva – ideiglenesen – egy raktárba szállítani. Ottjártunkkor ebbe csöppentünk bele, óriási a nyüzsgés az épen maradt régi épületben és az udvaron is. Jelenleg azonban anyagi támogatásra van leginkább szükség, sok holmit, például bútorokat csak később tudnak hasznosítani.
„Hálásak vagyunk minden segítségért, de arra kérünk mindenkit, legyenek kis türelemmel! Örömmel fogadunk minden adományt, de egyelőre nagyon nehéz helyet találni ezeknek. Reméljük, senki nem veszi sértésnek, de kicsit még várjanak a tárgyi adományokkal” – kéri Nagy Csaba.
Akiknek sikerült
„Azokat a dobozokat ne oda, még át kell nézni!” – irányítja a pakolást határozottan és hangosan Nagy Csabáné intézményvezető, akit szinte folyamatosan hívnának az adományozók, de a gyenge térerő miatt sajnos nem könnyű elérni. Mindenkinek inkább a vezetékes telefont javasolja, mert az egyébként celluxszal összeragasztott mobilja elég hektikusan teljesít. „Az adományok esetében nagy segítség, ha a dobozon már szerepel legalább annyi, hogy mit tartalmaz, például gyerekruhák 4 éves korig” – hívja fel a figyelmet, miközben próbálja visszahívni azokat, akik felajánlás miatt keresték. Megtudjuk tőle, hogy akik önként érkeznek az otthonba, azokkal könnyebb, mint akik családsegítői vagy védőnői közbelépés miatt kénytelenek ott lenni. „Van, aki néhány nap után vissza is menne, vagy ami rosszabb, vissza is megy a bántalmazóhoz. Az sem ritka, hogy az elhagyott, igen agresszív férfiak felkeresik az otthont. Ilyenkor van szükség rendőrre.
Szerencsére nagyon jó a kapcsolat a tabi és andocsi rendőrökkel, akik bármikor a segítségünkre sietnek. Az otthonban egyébként maximum másfél évet maradhatnak a lakók. De aki akar, az képes felemelkedni, mi igyekszünk támogatni mindenkit” – mondja Nagy Csabáné, felidézve egy 20 évvel ezelőtti történetet. Egy kamionos prostituált élt az otthonban gyermekével, akinek akkor keményen a lelkére beszélt. A nő évekkel később jelentkezett, és köszönetet mondott neki. Kiderült: rendes állása van, a gyermeke kiváló gimnáziumba jár, van autója és lakása is. És volt – sok száz mellett – egy másik eset is: egy roma kislány, aki leányanyaként került hozzájuk, és kezdetben ott akarta hagyni az otthont. Évekkel később ő is jelentkezett, majd elmesélte, hogy férjhez ment, szociális ápolóként helyezkedett el és hamarosan főiskolára megy. Van tehát kiút, a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Ezek a történetek talán erőt adhatnak azoknak, akik most is félelemben élnek.
