Vigyázat, lopják a történelmet!

Publikálás dátuma
2018.12.16 09:15
BONTÁS ELŐTT - Károlyi Mihály szobra helyén ma Tisza Istváné áll
Fotó: Népszava/
Még javában tart az egyik emlékezetpolitikai csörte, már jön is a következő. A sor pedig, legalábbis jó ideje ilyen érzésünk lehet, végeláthatatlanul folytatódik. Újrahasznosított történelem címmel a Deák Ferenc Kör a múlt értelmezéséről szervezett pódiumbeszélgetést a Villányi úti konferencia-központban. Avagy, ahogyan a fórum moderátora, Dési János újságíró kérdezte: mennyiben fontos a mában a múlt?

Duális magyar identitás

Kell valamilyen magyarázat arra, és ebben semmifajta magyar specifikum nincs, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt a földön. Erre szolgál a kollektív, nemzeti identitás – kezdte bemelegítésként tágabb összefüggésekkel Csepeli György szociálpszichológus. Válsághelyzetben az identitáskérdés mindig kiéleződik. Ráadásul – mondta – most nemcsak magyar, hanem európai és globális válság is van.
Lehet, hogy Magyarországon a viharos XX. század miatt élesebbek az emlékezetpolitikai konfliktusok – jegyezte meg a fiatal nemzedékhez tartozó történész, Csunderlik Péter. Egyébiránt őt nem érheti az a vád, hogy megfelelési kényszerből vagy karriervágyból a jobboldali kurzus elvárásaihoz igazodna. Tavaly megjelent könyvében a Galilei Kör, az 1908 és 1919 között létező „híres-hírhedt szabadgondolkodó, ateista-materialista diákegyesület” történetét dolgozta fel. A rendszerváltáskor ennek a szervezetnek az emléktábláját kalapáccsal verték le a VI. kerületi Anker közben.
Gyurgyák János, az önmagát konzervatívként meghatározó történész a „mély magyar betegségből” fakadó szoborviták elkerülésére különös javaslattal élt. A legjobb az lenne, ha minden történelmi szereplőnek egyúttal az ellenfelét is megalkotnák, és fejjel lefelé hozzáillesztenék. Tisza Istvánhoz például Károlyi Mihályt. Ha pedig bekövetkezik az éppen aktuális kormányváltás, akkor egyszerűen csak megfordítják a szobrot.
A viccet félretéve, Gyurgyák elmondta, hogy olyan finomra hangolt rendszert kellene kialakítani, amely egyszerre tartja fenn a közös egységet és biztosítja a pluralitást. Nehéz feladat. A magyar identitás mindig is duális szerkezetű volt, a széthúzás Koppány óta jelen van – csatlakozott Csepeli György.
A Deák Ferenc Kör az MSZP szellemi műhelye, így aztán nem okozott meglepetést, hogy szocialista politikusok is megjelentek az eseményen: a főszervező Lendvai Ildikó mellett Hiller István, Mesterházy Attila vagy Molnár Gyula. A közönség összetétele nem kerülte el Gyurgyák János figyelmét, aki úgy látta jónak, ha a fideszes hatalom bírálatán túl a teremben ülők felé is célzott üzeneteket küld.
A baloldalt is súlyos felelősség terheli – közölte. Gyurgyák biztosra veszi, hogy a különféle emlékezetpolitikai és történelemkutató intézetek, amelyek úgy szaporodnak, mint az amőba, semmit nem fognak megoldani. Függetlenül attól, hogy melyik kormány égisze alatt jöttek létre. Az ilyen intézetek nem csökkentik, hanem felerősítik a szembenállást. A helyük a Magyar Tudományos Akadémián, vagy – egy másik lehetséges modellt követve – az egyetemeken lenne.
A szimbolikus politizálás mindig akkor erősödik, amikor a tényleges politizálás háttérbe szorul. Az emlékezetpolitika a politika foglyává vált, helyzetéből éppen ezért csak a politika lenne képes kiszabadítani. Amire viszont – fűzte hozzá Gyurgyák – a magyarországi közállapotok ismeretében kevés a remény.
Csunderlik Péternek erről eszébe jutott A halál 50 órája. A filmben szereplő főnáci számára nem a győzelem a fontos, hanem az egyenruha viselése, az állandó harc. Azok is a folytonos küzdelemben érdekeltek, akik megegyezésre törekvés helyett rendre ellentéteket akarnak szítani.
Ahogyan a Népszavának nyáron adott interjújában tette, Csepeli György ezúttal is szóba hozta a mai napig feldolgozatlan két nagy tragédiánkat, Trianont és a holokausztot. Gyurgyák szerint van még egy: 1956. Ez a három történelmi esemény az, amin nem tudunk túllépni. A beszélgetés elvarratlan szálaként azonban nem derült ki, hogy az ötvenhatos forradalmat milyen megfontolásból sorolta a máig ható össznépi traumák közé.

A címervitával kezdődött?

Az emlékezetpolitikai lavinát – vette vissza a mikrofont Csepeli György – az indította el, hogy a rendszerváltáskor megalakuló Országgyűlés jobboldali többsége a Kossuth-címer helyett a szentkoronás változat mellett döntött. Csunderlik Péter kételyekkel fogadta, hogy az országcímer ennyire befolyásolná az állampolgárok gondolkodását, de Csepeli tartotta magát állításához.
A szociálpszichológus felidézte, hogy 1977-ben, amikor az Egyesült Államok visszaszolgáltatta a magyar koronázási jelvényeket, részt vett egy felmérés készítésében. A vizsgálat során több koronát mutattak a válaszadóknak. A Szent Korona évtizedeken át tabunak számított, a magyarok 35-40 százaléka ennek ellenére felismerte. A körülményekhez képest ez nagyon magas arány volt, ami Csepeli szerint alátámasztja, hogy a későbbi címervita komoly „érzelmi-tudatalatti” hatással bírt.
A dolgok mélyén az van – fokozta a pesszimista hangulatot Gyurgyák János –, hogy a magyar népesség rendkívül megosztott, és nem csak címerügyben. Legnagyobb félelme az, hogy ugyanez a megosztottság nyilvánul meg az európai föderáció hívei és ellenzői között is. A kettő között nincs kompromisszum, ebből az ellentétből nem lesz demokrácia. A politikusok jobban tennék – indítványozta Gyurgyák –, ha történelmi események évfordulóin inkább nem mondanának beszédeket. Ilyen alkalmakkor ugyanis kizárólag csak politikai üzeneteket lehet hallani, amelyeknek vajmi kevés közük van a valósághoz és a történelemhez.
Üzenet és valóság között az ötvenes évek óta nem volt ekkora különbség – vélekedett Csunderlik Péter is. Felhozta a saját esetét. Igyekezett árnyalt képet festeni Szamuely Tiborról, erre a jobboldali sajtóban azzal a felkiáltással indult kampány ellene, hogy védelmébe veszi a Tanácsköztársaság egyik véreskezű vezetőjét és a „vörösterrort”. A fiatal történész arra a sajnálatos következtetésre jutott, hogy „már nem csúsztatnak, hanem nyíltan hazudnak”. Sebaj. Csunderlik Péter jó kis terepgyakorlatként tekint a sajtóhadjáratra. Így legalább testközelből tanulmányozhatja, milyenek lehettek az írók elleni támadások a két világháború között.

A kormány hagyja abba

Visszajöttek a régi reflexek. Ismét rejtegetni kell a mondanivalót, mert bármikor följelenthetik az embert – toldotta meg Csepeli György.
Senki ne higgye, hogy a szociálpszichológus üldözési mániában szenved. Azok számára, akik a bőséges hírfolyamban nem vették volna észre: a kormánypárti 888.hu arra buzdította az egyetemi hallgatókat, hogy jelentsék, ha valamelyik tanáruk „balliberális politizálásba” kezd az órán. A Klubrádió számolt be arról, hogy a felhívás megjelenése után több tucat bejelentés érkezett.
Máskülönben Csepeli György szerint tudomásul kell venni, hogy emlékezetpolitikai harc folyik. Ha van kormányzati narratíva, akkor kell lennie ellen-narratívának is. Márpedig egészen biztos, hogy a kormány nem hagyja abba. Ha a másik fél nem száll be a küzdelembe, akkor veszíteni fog. A némaság ebben az esetben egyenlő a vereséggel.
A fórum során Gyurgyák János név szerint is megemlítette Hiller Istvánt, akinek minisztersége idején – állította – a szocialisták megszüntettek egy jól prosperáló egyetemi könyvkiadói programot. A személyes megtámadtatás címén hozzászóló Hiller pont fordítva gondolta: a kérdéses programot más formában kibővítették. Felajánlotta, hogy egy korsó sör mellett szívesen megvitatja a részleteket. Gyurgyák jelezte, hogy kész eleget tenni a meghívásnak.
Hiller, ha már nála volt a szó, kifejtette, hogy a baloldalnak igenis szüksége van emlékezetpolitikára. Hiszen a „szemünk előtt lopják el a történelmet”. Az emlékezetpolitika – hangsúlyozta – nem pusztán a tények szikár rögzítését jelenti, ehhez a fogalomhoz érzelmi, emocionális tartalom is társul.
Magyarországon a feudalizmus tudatos újjáélesztése zajlik – állapította meg az MSZP-s politikus. Rémületes látni a „feudalizmus reneszánszát”. Hiller István mostanában sok középkori oklevelet olvasgat. Ha a nyelvezetüket kicsit modernizálnák, szerinte senki sem jönne rá, hogy nem napjainkban, hanem több száz évvel ezelőtt íródtak.
2018.12.16 09:15

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34