Még javában tart az egyik emlékezetpolitikai csörte, már jön is a következő. A sor pedig, legalábbis jó ideje ilyen érzésünk lehet, végeláthatatlanul folytatódik. Újrahasznosított történelem címmel a Deák Ferenc Kör a múlt értelmezéséről szervezett pódiumbeszélgetést a Villányi úti konferencia-központban. Avagy, ahogyan a fórum moderátora, Dési János újságíró kérdezte: mennyiben fontos a mában a múlt?
Duális magyar identitás
Kell valamilyen magyarázat arra, és ebben semmifajta magyar specifikum nincs, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt a földön. Erre szolgál a kollektív, nemzeti identitás – kezdte bemelegítésként tágabb összefüggésekkel Csepeli György szociálpszichológus. Válsághelyzetben az identitáskérdés mindig kiéleződik. Ráadásul – mondta – most nemcsak magyar, hanem európai és globális válság is van.
Lehet, hogy Magyarországon a viharos XX. század miatt élesebbek az emlékezetpolitikai konfliktusok – jegyezte meg a fiatal nemzedékhez tartozó történész, Csunderlik Péter. Egyébiránt őt nem érheti az a vád, hogy megfelelési kényszerből vagy karriervágyból a jobboldali kurzus elvárásaihoz igazodna. Tavaly megjelent könyvében a Galilei Kör, az 1908 és 1919 között létező „híres-hírhedt szabadgondolkodó, ateista-materialista diákegyesület” történetét dolgozta fel. A rendszerváltáskor ennek a szervezetnek az emléktábláját kalapáccsal verték le a VI. kerületi Anker közben.
Gyurgyák János, az önmagát konzervatívként meghatározó történész a „mély magyar betegségből” fakadó szoborviták elkerülésére különös javaslattal élt. A legjobb az lenne, ha minden történelmi szereplőnek egyúttal az ellenfelét is megalkotnák, és fejjel lefelé hozzáillesztenék. Tisza Istvánhoz például Károlyi Mihályt. Ha pedig bekövetkezik az éppen aktuális kormányváltás, akkor egyszerűen csak megfordítják a szobrot.
A viccet félretéve, Gyurgyák elmondta, hogy olyan finomra hangolt rendszert kellene kialakítani, amely egyszerre tartja fenn a közös egységet és biztosítja a pluralitást. Nehéz feladat. A magyar identitás mindig is duális szerkezetű volt, a széthúzás Koppány óta jelen van – csatlakozott Csepeli György.
A Deák Ferenc Kör az MSZP szellemi műhelye, így aztán nem okozott meglepetést, hogy szocialista politikusok is megjelentek az eseményen: a főszervező Lendvai Ildikó mellett Hiller István, Mesterházy Attila vagy Molnár Gyula. A közönség összetétele nem kerülte el Gyurgyák János figyelmét, aki úgy látta jónak, ha a fideszes hatalom bírálatán túl a teremben ülők felé is célzott üzeneteket küld.
A baloldalt is súlyos felelősség terheli – közölte. Gyurgyák biztosra veszi, hogy a különféle emlékezetpolitikai és történelemkutató intézetek, amelyek úgy szaporodnak, mint az amőba, semmit nem fognak megoldani. Függetlenül attól, hogy melyik kormány égisze alatt jöttek létre. Az ilyen intézetek nem csökkentik, hanem felerősítik a szembenállást. A helyük a Magyar Tudományos Akadémián, vagy – egy másik lehetséges modellt követve – az egyetemeken lenne.
A szimbolikus politizálás mindig akkor erősödik, amikor a tényleges politizálás háttérbe szorul. Az emlékezetpolitika a politika foglyává vált, helyzetéből éppen ezért csak a politika lenne képes kiszabadítani. Amire viszont – fűzte hozzá Gyurgyák – a magyarországi közállapotok ismeretében kevés a remény.
Csunderlik Péternek erről eszébe jutott A halál 50 órája. A filmben szereplő főnáci számára nem a győzelem a fontos, hanem az egyenruha viselése, az állandó harc. Azok is a folytonos küzdelemben érdekeltek, akik megegyezésre törekvés helyett rendre ellentéteket akarnak szítani.
Ahogyan a Népszavának nyáron adott interjújában tette, Csepeli György ezúttal is szóba hozta a mai napig feldolgozatlan két nagy tragédiánkat, Trianont és a holokausztot. Gyurgyák szerint van még egy: 1956. Ez a három történelmi esemény az, amin nem tudunk túllépni. A beszélgetés elvarratlan szálaként azonban nem derült ki, hogy az ötvenhatos forradalmat milyen megfontolásból sorolta a máig ható össznépi traumák közé.
A címervitával kezdődött?
Az emlékezetpolitikai lavinát – vette vissza a mikrofont Csepeli György – az indította el, hogy a rendszerváltáskor megalakuló Országgyűlés jobboldali többsége a Kossuth-címer helyett a szentkoronás változat mellett döntött. Csunderlik Péter kételyekkel fogadta, hogy az országcímer ennyire befolyásolná az állampolgárok gondolkodását, de Csepeli tartotta magát állításához.
A szociálpszichológus felidézte, hogy 1977-ben, amikor az Egyesült Államok visszaszolgáltatta a magyar koronázási jelvényeket, részt vett egy felmérés készítésében. A vizsgálat során több koronát mutattak a válaszadóknak. A Szent Korona évtizedeken át tabunak számított, a magyarok 35-40 százaléka ennek ellenére felismerte. A körülményekhez képest ez nagyon magas arány volt, ami Csepeli szerint alátámasztja, hogy a későbbi címervita komoly „érzelmi-tudatalatti” hatással bírt.
A dolgok mélyén az van – fokozta a pesszimista hangulatot Gyurgyák János –, hogy a magyar népesség rendkívül megosztott, és nem csak címerügyben. Legnagyobb félelme az, hogy ugyanez a megosztottság nyilvánul meg az európai föderáció hívei és ellenzői között is. A kettő között nincs kompromisszum, ebből az ellentétből nem lesz demokrácia. A politikusok jobban tennék – indítványozta Gyurgyák –, ha történelmi események évfordulóin inkább nem mondanának beszédeket. Ilyen alkalmakkor ugyanis kizárólag csak politikai üzeneteket lehet hallani, amelyeknek vajmi kevés közük van a valósághoz és a történelemhez.
Üzenet és valóság között az ötvenes évek óta nem volt ekkora különbség – vélekedett Csunderlik Péter is. Felhozta a saját esetét. Igyekezett árnyalt képet festeni Szamuely Tiborról, erre a jobboldali sajtóban azzal a felkiáltással indult kampány ellene, hogy védelmébe veszi a Tanácsköztársaság egyik véreskezű vezetőjét és a „vörösterrort”. A fiatal történész arra a sajnálatos következtetésre jutott, hogy „már nem csúsztatnak, hanem nyíltan hazudnak”. Sebaj. Csunderlik Péter jó kis terepgyakorlatként tekint a sajtóhadjáratra. Így legalább testközelből tanulmányozhatja, milyenek lehettek az írók elleni támadások a két világháború között.
A kormány hagyja abba
Visszajöttek a régi reflexek. Ismét rejtegetni kell a mondanivalót, mert bármikor följelenthetik az embert – toldotta meg Csepeli György.
Senki ne higgye, hogy a szociálpszichológus üldözési mániában szenved. Azok számára, akik a bőséges hírfolyamban nem vették volna észre: a kormánypárti 888.hu arra buzdította az egyetemi hallgatókat, hogy jelentsék, ha valamelyik tanáruk „balliberális politizálásba” kezd az órán. A Klubrádió számolt be arról, hogy a felhívás megjelenése után több tucat bejelentés érkezett.
Máskülönben Csepeli György szerint tudomásul kell venni, hogy emlékezetpolitikai harc folyik. Ha van kormányzati narratíva, akkor kell lennie ellen-narratívának is. Márpedig egészen biztos, hogy a kormány nem hagyja abba. Ha a másik fél nem száll be a küzdelembe, akkor veszíteni fog. A némaság ebben az esetben egyenlő a vereséggel.
A fórum során Gyurgyák János név szerint is megemlítette Hiller Istvánt, akinek minisztersége idején – állította – a szocialisták megszüntettek egy jól prosperáló egyetemi könyvkiadói programot. A személyes megtámadtatás címén hozzászóló Hiller pont fordítva gondolta: a kérdéses programot más formában kibővítették. Felajánlotta, hogy egy korsó sör mellett szívesen megvitatja a részleteket. Gyurgyák jelezte, hogy kész eleget tenni a meghívásnak.
Hiller, ha már nála volt a szó, kifejtette, hogy a baloldalnak igenis szüksége van emlékezetpolitikára. Hiszen a „szemünk előtt lopják el a történelmet”. Az emlékezetpolitika – hangsúlyozta – nem pusztán a tények szikár rögzítését jelenti, ehhez a fogalomhoz érzelmi, emocionális tartalom is társul.
Magyarországon a feudalizmus tudatos újjáélesztése zajlik – állapította meg az MSZP-s politikus. Rémületes látni a „feudalizmus reneszánszát”. Hiller István mostanában sok középkori oklevelet olvasgat. Ha a nyelvezetüket kicsit modernizálnák, szerinte senki sem jönne rá, hogy nem napjainkban, hanem több száz évvel ezelőtt íródtak.
