Vigyázat, lopják a történelmet!

Publikálás dátuma
2018.12.16. 09:15
BONTÁS ELŐTT - Károlyi Mihály szobra helyén ma Tisza Istváné áll
Fotó: Népszava
Még javában tart az egyik emlékezetpolitikai csörte, már jön is a következő. A sor pedig, legalábbis jó ideje ilyen érzésünk lehet, végeláthatatlanul folytatódik. Újrahasznosított történelem címmel a Deák Ferenc Kör a múlt értelmezéséről szervezett pódiumbeszélgetést a Villányi úti konferencia-központban. Avagy, ahogyan a fórum moderátora, Dési János újságíró kérdezte: mennyiben fontos a mában a múlt?

Duális magyar identitás

Kell valamilyen magyarázat arra, és ebben semmifajta magyar specifikum nincs, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt a földön. Erre szolgál a kollektív, nemzeti identitás – kezdte bemelegítésként tágabb összefüggésekkel Csepeli György szociálpszichológus. Válsághelyzetben az identitáskérdés mindig kiéleződik. Ráadásul – mondta – most nemcsak magyar, hanem európai és globális válság is van.
Lehet, hogy Magyarországon a viharos XX. század miatt élesebbek az emlékezetpolitikai konfliktusok – jegyezte meg a fiatal nemzedékhez tartozó történész, Csunderlik Péter. Egyébiránt őt nem érheti az a vád, hogy megfelelési kényszerből vagy karriervágyból a jobboldali kurzus elvárásaihoz igazodna. Tavaly megjelent könyvében a Galilei Kör, az 1908 és 1919 között létező „híres-hírhedt szabadgondolkodó, ateista-materialista diákegyesület” történetét dolgozta fel. A rendszerváltáskor ennek a szervezetnek az emléktábláját kalapáccsal verték le a VI. kerületi Anker közben.
Gyurgyák János, az önmagát konzervatívként meghatározó történész a „mély magyar betegségből” fakadó szoborviták elkerülésére különös javaslattal élt. A legjobb az lenne, ha minden történelmi szereplőnek egyúttal az ellenfelét is megalkotnák, és fejjel lefelé hozzáillesztenék. Tisza Istvánhoz például Károlyi Mihályt. Ha pedig bekövetkezik az éppen aktuális kormányváltás, akkor egyszerűen csak megfordítják a szobrot.
A viccet félretéve, Gyurgyák elmondta, hogy olyan finomra hangolt rendszert kellene kialakítani, amely egyszerre tartja fenn a közös egységet és biztosítja a pluralitást. Nehéz feladat. A magyar identitás mindig is duális szerkezetű volt, a széthúzás Koppány óta jelen van – csatlakozott Csepeli György.
A Deák Ferenc Kör az MSZP szellemi műhelye, így aztán nem okozott meglepetést, hogy szocialista politikusok is megjelentek az eseményen: a főszervező Lendvai Ildikó mellett Hiller István, Mesterházy Attila vagy Molnár Gyula. A közönség összetétele nem kerülte el Gyurgyák János figyelmét, aki úgy látta jónak, ha a fideszes hatalom bírálatán túl a teremben ülők felé is célzott üzeneteket küld.
A baloldalt is súlyos felelősség terheli – közölte. Gyurgyák biztosra veszi, hogy a különféle emlékezetpolitikai és történelemkutató intézetek, amelyek úgy szaporodnak, mint az amőba, semmit nem fognak megoldani. Függetlenül attól, hogy melyik kormány égisze alatt jöttek létre. Az ilyen intézetek nem csökkentik, hanem felerősítik a szembenállást. A helyük a Magyar Tudományos Akadémián, vagy – egy másik lehetséges modellt követve – az egyetemeken lenne.
A szimbolikus politizálás mindig akkor erősödik, amikor a tényleges politizálás háttérbe szorul. Az emlékezetpolitika a politika foglyává vált, helyzetéből éppen ezért csak a politika lenne képes kiszabadítani. Amire viszont – fűzte hozzá Gyurgyák – a magyarországi közállapotok ismeretében kevés a remény.
Csunderlik Péternek erről eszébe jutott A halál 50 órája. A filmben szereplő főnáci számára nem a győzelem a fontos, hanem az egyenruha viselése, az állandó harc. Azok is a folytonos küzdelemben érdekeltek, akik megegyezésre törekvés helyett rendre ellentéteket akarnak szítani.
Ahogyan a Népszavának nyáron adott interjújában tette, Csepeli György ezúttal is szóba hozta a mai napig feldolgozatlan két nagy tragédiánkat, Trianont és a holokausztot. Gyurgyák szerint van még egy: 1956. Ez a három történelmi esemény az, amin nem tudunk túllépni. A beszélgetés elvarratlan szálaként azonban nem derült ki, hogy az ötvenhatos forradalmat milyen megfontolásból sorolta a máig ható össznépi traumák közé.

A címervitával kezdődött?

Az emlékezetpolitikai lavinát – vette vissza a mikrofont Csepeli György – az indította el, hogy a rendszerváltáskor megalakuló Országgyűlés jobboldali többsége a Kossuth-címer helyett a szentkoronás változat mellett döntött. Csunderlik Péter kételyekkel fogadta, hogy az országcímer ennyire befolyásolná az állampolgárok gondolkodását, de Csepeli tartotta magát állításához.
A szociálpszichológus felidézte, hogy 1977-ben, amikor az Egyesült Államok visszaszolgáltatta a magyar koronázási jelvényeket, részt vett egy felmérés készítésében. A vizsgálat során több koronát mutattak a válaszadóknak. A Szent Korona évtizedeken át tabunak számított, a magyarok 35-40 százaléka ennek ellenére felismerte. A körülményekhez képest ez nagyon magas arány volt, ami Csepeli szerint alátámasztja, hogy a későbbi címervita komoly „érzelmi-tudatalatti” hatással bírt.
A dolgok mélyén az van – fokozta a pesszimista hangulatot Gyurgyák János –, hogy a magyar népesség rendkívül megosztott, és nem csak címerügyben. Legnagyobb félelme az, hogy ugyanez a megosztottság nyilvánul meg az európai föderáció hívei és ellenzői között is. A kettő között nincs kompromisszum, ebből az ellentétből nem lesz demokrácia. A politikusok jobban tennék – indítványozta Gyurgyák –, ha történelmi események évfordulóin inkább nem mondanának beszédeket. Ilyen alkalmakkor ugyanis kizárólag csak politikai üzeneteket lehet hallani, amelyeknek vajmi kevés közük van a valósághoz és a történelemhez.
Üzenet és valóság között az ötvenes évek óta nem volt ekkora különbség – vélekedett Csunderlik Péter is. Felhozta a saját esetét. Igyekezett árnyalt képet festeni Szamuely Tiborról, erre a jobboldali sajtóban azzal a felkiáltással indult kampány ellene, hogy védelmébe veszi a Tanácsköztársaság egyik véreskezű vezetőjét és a „vörösterrort”. A fiatal történész arra a sajnálatos következtetésre jutott, hogy „már nem csúsztatnak, hanem nyíltan hazudnak”. Sebaj. Csunderlik Péter jó kis terepgyakorlatként tekint a sajtóhadjáratra. Így legalább testközelből tanulmányozhatja, milyenek lehettek az írók elleni támadások a két világháború között.

A kormány hagyja abba

Visszajöttek a régi reflexek. Ismét rejtegetni kell a mondanivalót, mert bármikor följelenthetik az embert – toldotta meg Csepeli György.
Senki ne higgye, hogy a szociálpszichológus üldözési mániában szenved. Azok számára, akik a bőséges hírfolyamban nem vették volna észre: a kormánypárti 888.hu arra buzdította az egyetemi hallgatókat, hogy jelentsék, ha valamelyik tanáruk „balliberális politizálásba” kezd az órán. A Klubrádió számolt be arról, hogy a felhívás megjelenése után több tucat bejelentés érkezett.
Máskülönben Csepeli György szerint tudomásul kell venni, hogy emlékezetpolitikai harc folyik. Ha van kormányzati narratíva, akkor kell lennie ellen-narratívának is. Márpedig egészen biztos, hogy a kormány nem hagyja abba. Ha a másik fél nem száll be a küzdelembe, akkor veszíteni fog. A némaság ebben az esetben egyenlő a vereséggel.
A fórum során Gyurgyák János név szerint is megemlítette Hiller Istvánt, akinek minisztersége idején – állította – a szocialisták megszüntettek egy jól prosperáló egyetemi könyvkiadói programot. A személyes megtámadtatás címén hozzászóló Hiller pont fordítva gondolta: a kérdéses programot más formában kibővítették. Felajánlotta, hogy egy korsó sör mellett szívesen megvitatja a részleteket. Gyurgyák jelezte, hogy kész eleget tenni a meghívásnak.
Hiller, ha már nála volt a szó, kifejtette, hogy a baloldalnak igenis szüksége van emlékezetpolitikára. Hiszen a „szemünk előtt lopják el a történelmet”. Az emlékezetpolitika – hangsúlyozta – nem pusztán a tények szikár rögzítését jelenti, ehhez a fogalomhoz érzelmi, emocionális tartalom is társul.
Magyarországon a feudalizmus tudatos újjáélesztése zajlik – állapította meg az MSZP-s politikus. Rémületes látni a „feudalizmus reneszánszát”. Hiller István mostanában sok középkori oklevelet olvasgat. Ha a nyelvezetüket kicsit modernizálnák, szerinte senki sem jönne rá, hogy nem napjainkban, hanem több száz évvel ezelőtt íródtak.
Szerző

Látlelet a CEU-ról

Publikálás dátuma
2018.12.15. 20:00
MARABU RAJZA
A Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) kiköltözéséről, kiűzéséről cikkek tömege jelent meg a magyar, valamint a nyugat-európai és amerikai sajtóban. A kommentárok, természetüknél fogva megálltak a pillanatnyi helyzet értékelésénél. Most, hogy a CEU magyarországi sorsa bevégeztetett, ideje szélesebb perspektívából visszatekinteni a történtekre.

Vásárhelyi jóslata

Volt idő, néhány hónap 1956-ban, néhány év a múlt század végén, amikor Magyarország többet nyomott a világpolitika mérlegén, mint földrajzi helyzete, gazdaságának állapota indokolta volna. Ennek vége. Az Európai Unió össztermelésének kevesebb, mint egy százalékát előállító, nyersanyagban szegény, ütközőzónának immár felesleges ország tényleges méretével a térképen marad. Nincs itt semmiféle sír, hol nemzet süllyed el, ha magunk nem ássuk meg.
A Közép-európai Egyetem - néhány zenekar, filmes, tudós mellett – olyan intézmény, amely Magyarország kisugárzását a világban a sok rossz hír ellenére továbbra is biztosította. Amerikai pénzből létesült, amelyért alapítója nem várt semmilyen ellenszolgáltatást, nemzetközi a tanári kar és a hallgatóság, de Budapesten működött.
Kiűzetésére józan ésszel nem lehet okot találni. A liberális szellemiség, a tudás- és értékközpontúság ellen folyó "kulturkampfot" emlegetni önámítás. Az egyetlen, a tények próbáját kiálló magyarázat egyetlen ember akarata. "Orbán Viktor sohasem fogja megbocsátani, hogy elküldtem Oxfordba" - mondta vagy huszonöt éve Vásárhelyi Miklós. A zászlót bontó Fidesz aktivistáinak felkarolását ő, Soros György budapesti alapítványának igazgatója sugallta. Más kérdés, hogy az oxfordi kollégium levegőjéből Orbán nem sokat szippanthatott, visszaszökött a parlamenti választásokra.
Vásárhelyi jóslata igaznak bizonyult. Orbán neki és ötvenhatos társainak sohasem bocsátotta meg, hogy Nagy Imre temetésén mikrofonhoz engedték, még kevésbé, hogy ezt követően az éles eszű, de félművelt tahó anyagi és erkölcsi támogatással villámgyorsan a csúcsra érhetett. Az élet törvénye, természetes és érthető, hogy a hatalomgyakorláshoz felnőtt politikus feledni és feledtetni kívánja honnan érkezett. Nem az élet, hanem a bűnszövetkezetek fejének törvénye, hogy bosszút forral jótevői ellen.
A 2015-ös menekültáradatban rejlő lehetőségeket valószínűleg Finkelstein fedezte fel. A gyűlöletkampányhoz szükséges arcról minden bizonnyal Orbán maga döntött. Soros-egyetemnek ugyan csak ő nevezte a Közép-európai Egyetemet, de az alapító Soros György szimbolikus megsemmisítésének legegyszerűbb módja az intézmény eltüntetése volt. A Nádor utcai épület felgyújtása, a telek felszántása és sóval behintése méltó, de bonyodalmas befejezése lehetett volna e negyedik pun háborúnak. A parlamenti út egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult. Így született a Lex CEU, a se füle, se farka törvény, amelynek egyetlen célja az volt, hogy rendelkezését, az „anyaországban” (ahol az egyetemet bejegyezték) is folytatott oktatási tevékenységet ne tudják teljesíteni. Csak példának okáért amerikai egyetem működik évtizedek óta Párizsban, Bejrútban, Kairóban külön törvény nélkül, a hallgatók és a kormányok legnagyobb örömére. Miután a CEU New York állam területén felsőoktatási intézményt létesített, amit New York állam elismert, az odalátogató magyar küldöttség pedig meggyőződhetett e tényről, kiderült, hogy ami New Yorkban még megfelelt – az Budapesten elégtelennek bizonyult. Röviden és magyarul: Orbánt a saját fejéből kipattant törvény rendelkezései sem kötelezik.

Az amerikai közvetítő

Neves és névtelen külügyi szakértők nem azt mérlegelték, lesz-e botrány, hanem hogy mekkora lesz, honnan sújtanak le az első villámok. Egyetértettek abban, hogy az Európai Unió kemény dörgedelmekkel reagál, eljárásokat indít – néhány év múlva megrovást kap az akkori kormány. Más világrészekről is érkezhetnek – pontosabban már érkeztek is – rosszallások, de mindenki elsősorban a maga bajával foglalkozik. Az egyetlen kormány, amelynek oka és lehetősége is van, hogy lépjen, az Egyesült Államoké.
Itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az utolsó amerikai nagykövet, aki hivatásos, ráadásul a szovjet térségre szakosodott diplomata volt, 1986-tól 1990 elejéig szolgált nálunk. Mark Palmer megfelelő ember volt a megfelelő helyen, maga sem titkolta, hogy a rendszerváltás időszakában szerepe jóval több volt, mint semleges megfigyelőé. Utána jóindulatú és aktív politikai kinevezettek következtek, akik az amerikai üzleti életben profik, a diplomáciában azonban újoncok voltak. Előnyükre vált, hogy ha szükség volt rá, egyenesen a Fehér Házhoz fordulhattak, mert a hivatalban lévő elnök bizalmasai közé tartoztak.
Most sem történt másképp. Ez év őszén David B. Cornstein személyében olyan nagykövet érkezett, akinek diplomáciai tapasztalata és intelligenciaszintje megegyezik az őt Budapestre küldő elnökével. Éleslátását bizonyítja, hogy már első interjújában kijelentette: csak elégedett emberekkel találkozott Magyarországon. A Közép-európai Egyetem ügyét három prioritásának egyikeként említette, saját szerepét közvetítőként határozta meg a magyar kormány és az egyetem között. A miniszterelnöknek szeptember óta ugyan nem jutott ideje, hogy az Egyesült Államok nagykövetét hivatalában fogadja, de Cornstein úr ezt nem vette rossz néven, barátjának nevezte Orbán Viktort.
Az új barát idejéből arra sem telt, hogy megfontolja a nagykövet kérését és aláírja a CEU további működését engedélyező szerződést, az egyetem kénytelen volt elkezdeni a költözködést Bécsbe.
Magyarországot felbecsülhetetlen kár érte, Amerikát súlyos sértés.

Személyes konfliktus?

A külföldön működő amerikai vállalatok és intézmények érdekeinek védelme a külpolitika változhatatlan elvei közé tartozott. Hasonló esetben a CEU-ügynél enyhébb sérelemért, Magyarországnál jelentékenyebb államok is kemény viszonválaszra számíthattak volna. Most azonban mindenki megnyugodhat. Cornstein nagykövet sietett kijelenteni, hogy a CEU távozása voltaképpen Orbán Viktor és Soros György személyes konfliktusának következménye. Ezek szerint Amerika nem haragszik…, ellenkezőleg: még Magyarország energiaellátását is szívén viseli. Annyira, hogy alternatívát kínál az orosz energiától való függéssel szemben: lehet Európában működő amerikai vállalatoktól folyékony földgázt és olajat vásárolni.
Nos, ezek után majdnem minden világos. Talán csak az Orbán és Soros közötti személyes konfliktus érdemelne bővebb magyarázatot. Soros úri hóbortból ötszázmillió dollár indulótőkét adományoz egy egyetemnek, ahol – többek között – a Fidesz-vezér aktivistái szereznek amerikai diplomát. Az alapító azóta többször visszaesett, gazságai manapság inkább egymilliárd dollárra rúgnak. A CEU-t a világ legjobb száz egyeteme közé sorolják, tanári karát bárhol irigyelhetik (irigylik is), a mesterdiplomát, doktorátust (PhD) szerzett hallgatók öt világrészre viszik hírét. Hogy képzelik Soros és bűntársai, hogy mindez megtorlás nélkül maradhat?
Orbán, ha pillanatnyi memóriazavarban szenved, a budapesti Közép-európai Egyetemet Soros-egyetemnek nevezi. Soros György elmúlt kilencven éves. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor a bécsi székhelyű Közép-európai Egyetem alapítójának nevét viseli majd, Budapesten pedig utcát neveznek el róla. Nincs messze az az idő sem, amikor Orbán Viktor egy közép-ázsiai jurtában rejtőzve várja, kiadják-e a magyar bíróságnak hőn szeretett türk rokonai.

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09. 16:30

Fotó: Népszava
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
Szerző