Büszkeség és Gasztroangyal

Publikálás dátuma
2018.12.16 11:11

Fotó: BORBÁS MARCSI KÖZSZEREPLO FACEBOOK-OLDALA/
A Gasztroangyal a mennybe ment. Ami egy angyalnál természetes, még akkor is, ha megszemélyesítője nagyon is földön járó ember. De az biztos, hogy Borbás Mária elsősorban a Gasztroangyal című műsoráért kapott a múlt héten díjat. Nem is akármilyen társaságban. Vele együtt tüntették ki a Magyar Katolikus Rádiót. Ezt persze magától értetődőnek tekinthetjük, hiszen a díj névadójának „életcélja egy jobb, élhetőbb, a valós keresztény értékekre figyelő Magyarország megteremtése volt, amiért mindvégig önfeláldozóan küzdött”. Legalábbis ezt emelte ki az elismerést odaítélő kuratórium elnöke. Meg azt, hogy az alapítvány és a díj célja „a társadalmon belüli megértés erősítése”.
Ezt talán mégsem kellett volna. Egy ilyen mondat ugyanis könnyen leleplezi az egész díjazás hamisságát. Nem is lenne semmi probléma, ha nem úgy próbálnák az egészet beállítani, mintha nem a brancson belül ünnepelnék magukat és a saját képükre formált médiát. Külön hangsúlyozzák, a kormánynak semmi köze az egészhez, egy alapítvány osztja az elismerést.
Valóban? A kuratórium elnökét Varga Mihálynak hívják. Mellékesen pénzügyminiszter. A díjátadón sosem egyedül szégyenkezik – jaj, mit nem mondok: örül – a kormány képviseletében. Általában ott van az emberi erőforrások minisztere is, az idén Kásler Miklós, korábban elődje, Balog Zoltán. Meg kell adni a módját az emlékezésnek, hiszen a díj névadója Szalai Annamária (nevét újabban y-nal írják). Ha esetleg valaki nem emlékezne rá, ő volt a Fidesz vezető médiapolitikusa. Képviselte pártját az egykori Országos Rádió és Televízió Testületben, majd a második Orbán-kormány által létrehozott Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Médiatanács elnöke lett. Megbízatása kilenc évre szólt, de ezt a mandátumát nem tudta kitölteni. Mindössze 51 évesen, 2013-ban fel kellett adnia a rákkal folytatott egyenlőtlen küzdelmét. Halálának évében létrehozták a róla elnevezett díjat, amelyet így az idén ötödször adtak át.
És hogy, hogy nem, mindig olyanok kapják, akik közel állnak a vezető párthoz és kormányhoz, hogy azt ne mondjuk, hűen szolgálják. Tavaly például a Vasárnapi Újság főszerkesztője volt az egyik díjazott. Vagyis Nagy Katalin, aki minden második – vagy harmadik – pénteken reggel mikrofonállványként szerepel, midőn hazánk miniszterelnöke szózatot intéz az ő nemzetéhez. És véletlenül szinte mindig alákérdez, netán csak segít a nemes férfiúnak, hogy minél jobban megvilágíthassa politikáját (és küzdelmét rengeteg ellenségével). Megkapta már a Szalai Annamária díjat a Vasárnapi Újság egyik előző főszerkesztője, Perjés Klára is, aki sokszor bebizonyította, hogy nemzetben és keresztény értékekben gondolkodik. Ugyancsak a kitüntetettek között volt Csúri Ákos, aki egészen ifjan a Pálfy G. István vezette Híradónál próbálgatta oroszlánkörmeit, napjainkban pedig az Átlagpolgár című blogjával igyekszik híveket toborozni a hatalomnak, amely méltán hálás fáradozásáért.
Ilyen elődök után meglepő is lehetne Borbás Mária – az újabb keresztségben Marcsi – elismerése. Ő ugyanis nincs olyan közvetlen kapcsolatban a napi politikával, mint az említettek. Egyszerű tévébemondóként kezdett, amikor még csak a Magyar Televízió létezett és e szakmának megannyi jeles képviselője volt. Tőlük tanult, s már fiatalon szórakoztató műsorok vezetését bízták rá. Részese volt a Főtér országjáró magazinnak, amely jelenlegi műsora egyik előfutárának is tekinthető. 2002-ben átigazolt a Hír Tv-hez, amelyet akkortájt nem a szoclib kormány támogatói között tartottak számon. Bár nyilván nem volt ellenére az irányvonal, leginkább akkor is a főzéssel foglalkozott. 2011-ben tért vissza az anyaintézményhez és azóta a Gasztroangyallal hasít. Járja az országot, embereket és recepteket mutat be, mégpedig nézhetően és sikeresen. Felmérések szerint a Kék fény mellett az ő programja vonzza a legtöbb nézőt a Duna TV-re.
Már ebben a sorozatban is foglalkoztunk azzal a némiképp megmagyarázhatatlan jelenséggel, hogy a főzőműsoroknak mekkora közönségsikerük van. Ám amit Borbás Marcsi – és stábja – csinál, az ebben a műfajban is kuriózum. Itt nincs vetélkedő, s általában nincsenek celebek. Tájak vannak, érdekes emberek, akiket a műsorvezető-riporter igyekszik közel hozni a nézőkhöz. Közben pedig megismertet a helyi szokásokkal, ételekkel és az utóbbiak készítésével. Nagyon is nézhető formában.
Jó, tudjuk, ez sem mentes az etetéstől (főzőcskéznek), csak itt másfajta etetésről van szó. A program a magyarság hagyományait, a nép múltban gyökerező, ugyanakkor a modern korban is tovább élő elhivatottságát kívánja hangsúlyozni. Illusztráció ahhoz, amit Orbán Viktor egyetlen beszéde végén sem hagy ki: „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok”. Amiről Varga Mihály a díjátadón beszélt: legyünk büszkék értékeinkre, hagyományainkra, mert ez az egészséges nemzeti önismeret és öntudat alapja.
Szalai Annamária büszke lenne azokra, akik megkapták a róla elnevezett díjat. Borbás Marcsi is büszke lehet újabb elismerésre. A hatalom is elégedett lehet. És végül is egyelőre nem kötelező a kormánynak kedves programokat nézni.
Még lehet választani.
2018.12.16 11:11
Frissítve: 2018.12.16 11:11

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34