A kapitalizmus „újratervezése” avagy a „hosszú” XXI. század

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:33
A VANDÁLOK KIFOSZTJÁK RÓMÁT 455-BEN - Az addigi ciklikus európai mintát új fejlődési pálya követte
2016-ban jelent meg az a kapitalizmus jövőjét elemző könyv - Rethinking capitalism: Economics and Policy for Sustainable and Inclusive Growth (szerkesztők: Jacobs, M. és Mazzucato, M.) -, melynek magyar kiadása néhány napja, „A kapitalizmus újratervezése” (Kossuth Kiadó. 2018, Felcsuti Péter fordítása) címmel került az olvasók elé. A mű alapvető újdonsága, hogy nem részterületek lehatárolt perspektíváit elemzi. Tucatnál több világhírű tudós, a különböző tudományterületek eredményeit egymáshoz illesztve fogalmazta meg a kapitalizmus jövőjével kapcsolatos gondolatait. A címekben szereplő "rethinking" illetve "újratervezés" kifejezések a kikerülhetetlen adaptációs kényszerekre utalnak. A szervezetek életgörbéjük új szakaszához érkezve eredeti küldetésük és működésmódjuk alapvető újragondolására kényszerülnek. A kulcskérdés azonban: helyesen azonosították-e pozíciójukat az életpályáját felrajzoló logisztikus görbén?

Az életpályagörbe

Az elnyújtott S betű alakú logisztikus görbe a társadalomtudományban Malthus demográfiai elmélete nyomán bukkant fel. Malthus 1789-ben - korszakalkotó újításként – matematikai modellel, az exponenciális növekedés görbéjével írta le a népesség változását. Az ellenállhatatlan ösztönökből a népesség egyre gyorsuló növekedésére következett, felismerte viszont, hogy a növekvő népesség eltartásához szükséges termőföld – és így az élelem is - szükségképpen korlátos. Amikor pedig – vonta le a következtetést - az áthághatatlan korlátba beleütközik a társadalom, az éhség, a háborúk, a járványok megtizedelik a népességet, és így „helyreáll” az eltartható népességszám. 1838-ban azonban egy belga matematikus - Pierre Verhulst - a malthusi modellt módosította: a növekvő népességszám és a környezet eltartó képessége fokozatosan illeszkedik egymáshoz. Emiatt az exponenciális görbe felső része lebillen, és a populációk növekedését a - dőlt S betűre emlékeztető - logisztikus görbe írja le. A logisztikus görbét azóta sokféle szervezet – vállalatok és iparágak – életpályájának leírására használják. Szemléletes modellt kínál, és előre jelezhetővé teszi a fejlődés során szükségszerűen kialakuló újabb, eltérő feltételeket teremtő szakaszokat. Ez szinte felkínálja, hogy a modellt – indokolt óvatossággal - az emberi társadalomra is alkalmazzuk.
THOMAS ROBERT MALTHUS
Az emberiség fejlődésének - sok tízezer évig eltartó - induló szakaszát a népesség lassú növekedése, a kultúra és a fogyasztás - történelmi távlatokban - szinte észrevétlen gyarapodása jellemezte. A történelmi emlékezet a logisztikus görbe induló, lassan növekvő szakaszán az egyes társadalmak sorsának – nekilendülésekkel, megtorpanásokkal, és hanyatlásokkal tarkított – ciklikus mintáját őrizte meg. Ilyen birodalmi ciklus-modellbe illeszkedett bele sokáig az európai történelem is. A görög civilizáció, majd a Római Birodalom fellendülések, bukások, majd újraépülések váltakozásával jellemezhető életpályáját futottak be.
A Római Birodalom bukását lezáró válságkorszak után azonban kontinensünk fokozatosan új fejlődési pályára állt. A logisztikus görbe nekilendülő szakaszát jellemző pályaív azonban hosszú évszázadokig nem volt szembetűnő. Inkább tűnt úgy, hogy a lassú növekedés trendjére a malthusi mechanizmus „rajzolt” hullámokat. Így 1000-1300 között Európa népessége tartósan növekedett, bővült a gazdaság, szélesedett az együttműködés. 1300-at követően azonban az éghajlat hűvösre fordulása megtörte ezt a dinamikát. Válságok, háborúk robbantak ki, járványok következtek, és a népesség látványosan visszaesett. Másfél évszázad múlva azonban nemcsak újraindult a növekedés, hanem több évszázadon keresztül, gyorsulva folytatódott. Ez pedig már egyértelműen kirajzolta a logisztikus görbe gyorsuló szakaszát. A változásoknak ez a mintája a kronológiai szabályosság helyett inkább egy folyó - hol visszahúzódó, hol kiáradó - sodrására emlékeztet.

Gyorsulási szakasz

Ez késztette Ferdinand Braudel – neves francia – történészt, hogy a történelmi idő múlásában a víz áradására emlékeztető „hosszú hullámokat” fedezzen fel. Ennek alapján az európai történelem alapvető fordulataként az 1450-1650 közötti éveket - mint a hosszú XVI. századot - jelölte meg. Mások kissé rövidebbnek - Amerika felfedezésétől (1492), a vesztfáliai békéig (1648) – látják a történelmi hosszú hullámot. A hosszú XVI. század során formálódtak ki a tőkés társadalom fejlődését meghatározó intézmények, jöttek létre a működésüket megalapozó kulturális feltételek, majd mindezek fokozatosan kifinomult rendszerré álltak össze. A gazdaság, a politika és az ideológia szabályozása – a vállalkozástól a bankrendszerig, a törvények hatalmától a felelős kormányzásig, a vallástól a vélemények szabadságáig – racionális politikai alku tárgyává vált. A kialakuló polgári társadalom működőképes keretét az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott szuverén állam biztosította. Mindez együtt megteremtette a történelmi „nekilendülés” feltételeit. A következő évszázadokban - a logisztikus görbe nekilendülő szakaszán – Európa egyre gyorsulva, elhúzott civilizációs „versenytársaitól”.
A folyamatos gazdasági, társadalmi és technológiai innovációk mind kedvezőbbé tették a növekedés feltételeit. A dinamizmus korábban létező társadalmi „fékjei” – a szabadság-hiányok - fokozatosan kiiktatódtak. A sokáig egymást korlátozó gazdasági, társadalmi, politikai és demográfiai folyamatok egymást erősítő visszacsatolási rendszerré kapcsolódtak össze. Ennek hatására a XX. században robbanásszerű lett a fejlődés. Ennek sokáig döntően a pozitív oldalát érzékeltük: a gazdaság, a fogyasztás, a képzettség és a társadalmi mobilitás dinamikusan növekedett. Ám a gyors változás alapvetően felkavarta az élet szinte minden szféráját, az egyén életétől egészen a globális rendszer kormányzásáig. A XX. század utolsó harmadában a folyamatok fokozatosan kicsúsztak az ellenőrzés alól: a változások ütemét a szabályozás egyre nehezebben tudta követni.
A Föld az elmúlt évtizedekben a környezeti, a gazdasági, a technológiai, és a politikai szférák egymástól elválaszthatatlan rendszerévé vált. Az ilyen rendszerek lehetséges „életútját” a logisztikus görbe rajzolja fel. A görbe felső szakaszához közelítve azonban többféle kimenet bukkan fel: bekövetkezhet - miként a nyugdíjassá váláskor - összeomlás, visszatérő krízisek vagy egy stabil és magas életminőségű állapot. Hogy e lehetséges végkifejletek közül glóbuszunkon melyik jön létre, a politikai és gazdasági aktorok - az országok, a vállalatok - viselkedése dönti el. A helyzetet az teszi veszélyessé, hogy nem szükséges rosszindulat és gonoszság a tragédiához. A komplex rendszer működésmódjának figyelmen kívül hagyása is előidézheti az összeomlást. Sőt, már az is krízishez vezethet, ha a világ vezetői ragaszkodnak egy újabb – a XX. századhoz mérhető - növekedési korszak eljövetelének illúziójához.
A XX. századdal ugyanis lezárult a gyors, és korlátokat nem ismerő növekedés korszaka. Ez az oka, hogy az elmúlt évtizedben kudarcot vallott a fejlett társadalmak minden igyekezete, visszahozni a korábbi évtizedek magas növekedési ütemét (lásd: idézett mű, 10. oldal). Az egyre több területen tetten érhető lassulás azt jelzi: az emberiség elérkezett a logisztikus görbe a dőlt S betűjének felső szárához. Erre utalnak a növekedés láthatóvá vált „korlátai”, a világgazdaság állapotát leíró menopause economy jelző, az új, antropocén földtörténeti kor beköszönte, és a globális vállalatok működési feltételeinek üzleti „ökoszisztémaként” való leírása. Mindebből az következik: elkerülhetetlen, sőt, halaszthatatlan egy új, mennyiségileg nem növekvő, mégis magas életminőséget biztosító, de fenntartható állapotra való áttérés. Napjaink egymásra rakódó válságai erre az új történelmi „korszakváltásra” figyelmeztetnek.

Lassulás - eltérő kimenetekkel

Az előttünk álló változások az emberiség „nagy ugrásaival” - az eszköz-használat, a letelepedés, az államalkotás, és az ipari gazdaságon alapuló kapitalizmus kialakulásával - vethetők össze. Az adaptációs válságok megoldódása – mint mindig - a szabályozás új intézményeinek megalkotásától függött. Most ezeken túl nehéz feladatot jelent a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése és a fenntartható életmód kialakítása. Mindez érthető módon súlyos konfliktusokkal és éles érdek-összeütközésekkel jár. Ebből adódott a következtetés: a gyökeresen új feltételeket teremtő történelmi korszak kiformálódása - miként a nekilendülés is - egy évszázadnál hosszabb időt igényel. Ez indokolta, hogy a történelmi fejlődés új feltételeit megteremtő átalakulást - a hosszú XVI. század mintájára - a 2000-2150 közötti másfél évszázadot átfogó hosszú XXI. század fogalmával írjuk le.
A történelmi logisztikus görbe stabil szakaszára átvezető hosszú XXI. század során megy végbe a kapitalizmus újratervezése. 1992-ben jelent meg F. Fukuyama - A történelem vége - nagy sikerű könyve. A világhírűvé vált szerző későbbi műveiben - az események valóságos fordulatait tudomásul véve - némi önkritikát is gyakorolt, és megállapította: túl korán jelezte a történelem végét. A hosszú XXI. század sem a történelem lezárulását, inkább egy új történelem korszak - a megállapodás korának - beköszöntét ígéri. Némileg leegyszerűsítve: az átalakulás során – a rethinking és az újratervezés kifejezések is ezt sugallják - „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Fokozatosan a Föld valamennyi társadalma beléphet abba a korba, amelyben az egyének és a közösségek – minden korábbitól elütő – új és nehéz feladattal szembesülnek: miként lehet fenntartható, ugyanakkor magas életminőséget nyújtó, egyben értelmes életet kínáló társadalmat létrehozni, egy olyan világban, ahol megszűnik a létfenntartás kényszere.
A zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom megszületése, azoknak a – ma még csak csírájukban levő – intézményeknek, szerveződési formáknak és vezérlő rendszereknek a függvénye, amelyek egyszerre biztosítják a fenntarthatóságot és a dinamizmust a Földön. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni: a logisztikus görbe lelassuló szakasza többféle kimenetet rejt. A stabil és fenntartható állapotba való fokozatos belesimulás mellett előfordulhat, hogy a globális rendszer - a fenntarthatatlan növekedés következtében - „túllő”, majd összeomlik. Bekövetkezhet, hogy az emberiség ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés – összeomlás – új fellendülés” egymást követő fázisain. Végül az is elképzelhető, hogy a társadalom rátalál egy olyan új fejlődési formára, amely a logisztikus görbe felső szakaszán a megújulás új perspektíváit kínálja.
A hosszú XXI. század tehát egyszerre vetít elénk fenyegető és lelkesítő jövőképet. Nehéz szabadulni a gondolattól: a hosszú XVI. századot - különösen annak lezáró évtizedeit, a 30 éves háborút – véres küzdelmek jellemezték, amelyek Európa nem egy térségében szinte kiirtották a lakosságot. Ebből a szemszögből aggodalmat keltőek napjainkban a nacionalizmus erősödése, a populizmus előretörése, az élesedő identitás-harc, és a gazdasági befelé fordulás tendenciái. Ezek a globális rendszer – kormányos nélküli hajóhoz hasonló – sodródását idézhetik elő. Ha nem is egy európai háborúnak, de Európa szétesésének fennáll a veszélye. Biztatást legfeljebb abból meríthetünk: sem az összeomlás, igaz az optimista kimenet sem szükségszerű. Az ilyen válságokkal teli idő tömegével szüli a prófétákat. Az idézett - a kapitalizmus újratervezését propagáló - könyv nem az ő útjukat követi. Inkább vitára, egyben továbbgondolásra késztet. Szerintem ez érdekesebb és egyben hasznosabb.

Vigyázat, lopják a történelmet!

Publikálás dátuma
2018.12.16. 09:15
BONTÁS ELŐTT - Károlyi Mihály szobra helyén ma Tisza Istváné áll
Fotó: Népszava
Még javában tart az egyik emlékezetpolitikai csörte, már jön is a következő. A sor pedig, legalábbis jó ideje ilyen érzésünk lehet, végeláthatatlanul folytatódik. Újrahasznosított történelem címmel a Deák Ferenc Kör a múlt értelmezéséről szervezett pódiumbeszélgetést a Villányi úti konferencia-központban. Avagy, ahogyan a fórum moderátora, Dési János újságíró kérdezte: mennyiben fontos a mában a múlt?

Duális magyar identitás

Kell valamilyen magyarázat arra, és ebben semmifajta magyar specifikum nincs, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt a földön. Erre szolgál a kollektív, nemzeti identitás – kezdte bemelegítésként tágabb összefüggésekkel Csepeli György szociálpszichológus. Válsághelyzetben az identitáskérdés mindig kiéleződik. Ráadásul – mondta – most nemcsak magyar, hanem európai és globális válság is van.
Lehet, hogy Magyarországon a viharos XX. század miatt élesebbek az emlékezetpolitikai konfliktusok – jegyezte meg a fiatal nemzedékhez tartozó történész, Csunderlik Péter. Egyébiránt őt nem érheti az a vád, hogy megfelelési kényszerből vagy karriervágyból a jobboldali kurzus elvárásaihoz igazodna. Tavaly megjelent könyvében a Galilei Kör, az 1908 és 1919 között létező „híres-hírhedt szabadgondolkodó, ateista-materialista diákegyesület” történetét dolgozta fel. A rendszerváltáskor ennek a szervezetnek az emléktábláját kalapáccsal verték le a VI. kerületi Anker közben.
Gyurgyák János, az önmagát konzervatívként meghatározó történész a „mély magyar betegségből” fakadó szoborviták elkerülésére különös javaslattal élt. A legjobb az lenne, ha minden történelmi szereplőnek egyúttal az ellenfelét is megalkotnák, és fejjel lefelé hozzáillesztenék. Tisza Istvánhoz például Károlyi Mihályt. Ha pedig bekövetkezik az éppen aktuális kormányváltás, akkor egyszerűen csak megfordítják a szobrot.
A viccet félretéve, Gyurgyák elmondta, hogy olyan finomra hangolt rendszert kellene kialakítani, amely egyszerre tartja fenn a közös egységet és biztosítja a pluralitást. Nehéz feladat. A magyar identitás mindig is duális szerkezetű volt, a széthúzás Koppány óta jelen van – csatlakozott Csepeli György.
A Deák Ferenc Kör az MSZP szellemi műhelye, így aztán nem okozott meglepetést, hogy szocialista politikusok is megjelentek az eseményen: a főszervező Lendvai Ildikó mellett Hiller István, Mesterházy Attila vagy Molnár Gyula. A közönség összetétele nem kerülte el Gyurgyák János figyelmét, aki úgy látta jónak, ha a fideszes hatalom bírálatán túl a teremben ülők felé is célzott üzeneteket küld.
A baloldalt is súlyos felelősség terheli – közölte. Gyurgyák biztosra veszi, hogy a különféle emlékezetpolitikai és történelemkutató intézetek, amelyek úgy szaporodnak, mint az amőba, semmit nem fognak megoldani. Függetlenül attól, hogy melyik kormány égisze alatt jöttek létre. Az ilyen intézetek nem csökkentik, hanem felerősítik a szembenállást. A helyük a Magyar Tudományos Akadémián, vagy – egy másik lehetséges modellt követve – az egyetemeken lenne.
A szimbolikus politizálás mindig akkor erősödik, amikor a tényleges politizálás háttérbe szorul. Az emlékezetpolitika a politika foglyává vált, helyzetéből éppen ezért csak a politika lenne képes kiszabadítani. Amire viszont – fűzte hozzá Gyurgyák – a magyarországi közállapotok ismeretében kevés a remény.
Csunderlik Péternek erről eszébe jutott A halál 50 órája. A filmben szereplő főnáci számára nem a győzelem a fontos, hanem az egyenruha viselése, az állandó harc. Azok is a folytonos küzdelemben érdekeltek, akik megegyezésre törekvés helyett rendre ellentéteket akarnak szítani.
Ahogyan a Népszavának nyáron adott interjújában tette, Csepeli György ezúttal is szóba hozta a mai napig feldolgozatlan két nagy tragédiánkat, Trianont és a holokausztot. Gyurgyák szerint van még egy: 1956. Ez a három történelmi esemény az, amin nem tudunk túllépni. A beszélgetés elvarratlan szálaként azonban nem derült ki, hogy az ötvenhatos forradalmat milyen megfontolásból sorolta a máig ható össznépi traumák közé.

A címervitával kezdődött?

Az emlékezetpolitikai lavinát – vette vissza a mikrofont Csepeli György – az indította el, hogy a rendszerváltáskor megalakuló Országgyűlés jobboldali többsége a Kossuth-címer helyett a szentkoronás változat mellett döntött. Csunderlik Péter kételyekkel fogadta, hogy az országcímer ennyire befolyásolná az állampolgárok gondolkodását, de Csepeli tartotta magát állításához.
A szociálpszichológus felidézte, hogy 1977-ben, amikor az Egyesült Államok visszaszolgáltatta a magyar koronázási jelvényeket, részt vett egy felmérés készítésében. A vizsgálat során több koronát mutattak a válaszadóknak. A Szent Korona évtizedeken át tabunak számított, a magyarok 35-40 százaléka ennek ellenére felismerte. A körülményekhez képest ez nagyon magas arány volt, ami Csepeli szerint alátámasztja, hogy a későbbi címervita komoly „érzelmi-tudatalatti” hatással bírt.
A dolgok mélyén az van – fokozta a pesszimista hangulatot Gyurgyák János –, hogy a magyar népesség rendkívül megosztott, és nem csak címerügyben. Legnagyobb félelme az, hogy ugyanez a megosztottság nyilvánul meg az európai föderáció hívei és ellenzői között is. A kettő között nincs kompromisszum, ebből az ellentétből nem lesz demokrácia. A politikusok jobban tennék – indítványozta Gyurgyák –, ha történelmi események évfordulóin inkább nem mondanának beszédeket. Ilyen alkalmakkor ugyanis kizárólag csak politikai üzeneteket lehet hallani, amelyeknek vajmi kevés közük van a valósághoz és a történelemhez.
Üzenet és valóság között az ötvenes évek óta nem volt ekkora különbség – vélekedett Csunderlik Péter is. Felhozta a saját esetét. Igyekezett árnyalt képet festeni Szamuely Tiborról, erre a jobboldali sajtóban azzal a felkiáltással indult kampány ellene, hogy védelmébe veszi a Tanácsköztársaság egyik véreskezű vezetőjét és a „vörösterrort”. A fiatal történész arra a sajnálatos következtetésre jutott, hogy „már nem csúsztatnak, hanem nyíltan hazudnak”. Sebaj. Csunderlik Péter jó kis terepgyakorlatként tekint a sajtóhadjáratra. Így legalább testközelből tanulmányozhatja, milyenek lehettek az írók elleni támadások a két világháború között.

A kormány hagyja abba

Visszajöttek a régi reflexek. Ismét rejtegetni kell a mondanivalót, mert bármikor följelenthetik az embert – toldotta meg Csepeli György.
Senki ne higgye, hogy a szociálpszichológus üldözési mániában szenved. Azok számára, akik a bőséges hírfolyamban nem vették volna észre: a kormánypárti 888.hu arra buzdította az egyetemi hallgatókat, hogy jelentsék, ha valamelyik tanáruk „balliberális politizálásba” kezd az órán. A Klubrádió számolt be arról, hogy a felhívás megjelenése után több tucat bejelentés érkezett.
Máskülönben Csepeli György szerint tudomásul kell venni, hogy emlékezetpolitikai harc folyik. Ha van kormányzati narratíva, akkor kell lennie ellen-narratívának is. Márpedig egészen biztos, hogy a kormány nem hagyja abba. Ha a másik fél nem száll be a küzdelembe, akkor veszíteni fog. A némaság ebben az esetben egyenlő a vereséggel.
A fórum során Gyurgyák János név szerint is megemlítette Hiller Istvánt, akinek minisztersége idején – állította – a szocialisták megszüntettek egy jól prosperáló egyetemi könyvkiadói programot. A személyes megtámadtatás címén hozzászóló Hiller pont fordítva gondolta: a kérdéses programot más formában kibővítették. Felajánlotta, hogy egy korsó sör mellett szívesen megvitatja a részleteket. Gyurgyák jelezte, hogy kész eleget tenni a meghívásnak.
Hiller, ha már nála volt a szó, kifejtette, hogy a baloldalnak igenis szüksége van emlékezetpolitikára. Hiszen a „szemünk előtt lopják el a történelmet”. Az emlékezetpolitika – hangsúlyozta – nem pusztán a tények szikár rögzítését jelenti, ehhez a fogalomhoz érzelmi, emocionális tartalom is társul.
Magyarországon a feudalizmus tudatos újjáélesztése zajlik – állapította meg az MSZP-s politikus. Rémületes látni a „feudalizmus reneszánszát”. Hiller István mostanában sok középkori oklevelet olvasgat. Ha a nyelvezetüket kicsit modernizálnák, szerinte senki sem jönne rá, hogy nem napjainkban, hanem több száz évvel ezelőtt íródtak.
Szerző

Látlelet a CEU-ról

Publikálás dátuma
2018.12.15. 20:00
MARABU RAJZA
A Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) kiköltözéséről, kiűzéséről cikkek tömege jelent meg a magyar, valamint a nyugat-európai és amerikai sajtóban. A kommentárok, természetüknél fogva megálltak a pillanatnyi helyzet értékelésénél. Most, hogy a CEU magyarországi sorsa bevégeztetett, ideje szélesebb perspektívából visszatekinteni a történtekre.

Vásárhelyi jóslata

Volt idő, néhány hónap 1956-ban, néhány év a múlt század végén, amikor Magyarország többet nyomott a világpolitika mérlegén, mint földrajzi helyzete, gazdaságának állapota indokolta volna. Ennek vége. Az Európai Unió össztermelésének kevesebb, mint egy százalékát előállító, nyersanyagban szegény, ütközőzónának immár felesleges ország tényleges méretével a térképen marad. Nincs itt semmiféle sír, hol nemzet süllyed el, ha magunk nem ássuk meg.
A Közép-európai Egyetem - néhány zenekar, filmes, tudós mellett – olyan intézmény, amely Magyarország kisugárzását a világban a sok rossz hír ellenére továbbra is biztosította. Amerikai pénzből létesült, amelyért alapítója nem várt semmilyen ellenszolgáltatást, nemzetközi a tanári kar és a hallgatóság, de Budapesten működött.
Kiűzetésére józan ésszel nem lehet okot találni. A liberális szellemiség, a tudás- és értékközpontúság ellen folyó "kulturkampfot" emlegetni önámítás. Az egyetlen, a tények próbáját kiálló magyarázat egyetlen ember akarata. "Orbán Viktor sohasem fogja megbocsátani, hogy elküldtem Oxfordba" - mondta vagy huszonöt éve Vásárhelyi Miklós. A zászlót bontó Fidesz aktivistáinak felkarolását ő, Soros György budapesti alapítványának igazgatója sugallta. Más kérdés, hogy az oxfordi kollégium levegőjéből Orbán nem sokat szippanthatott, visszaszökött a parlamenti választásokra.
Vásárhelyi jóslata igaznak bizonyult. Orbán neki és ötvenhatos társainak sohasem bocsátotta meg, hogy Nagy Imre temetésén mikrofonhoz engedték, még kevésbé, hogy ezt követően az éles eszű, de félművelt tahó anyagi és erkölcsi támogatással villámgyorsan a csúcsra érhetett. Az élet törvénye, természetes és érthető, hogy a hatalomgyakorláshoz felnőtt politikus feledni és feledtetni kívánja honnan érkezett. Nem az élet, hanem a bűnszövetkezetek fejének törvénye, hogy bosszút forral jótevői ellen.
A 2015-ös menekültáradatban rejlő lehetőségeket valószínűleg Finkelstein fedezte fel. A gyűlöletkampányhoz szükséges arcról minden bizonnyal Orbán maga döntött. Soros-egyetemnek ugyan csak ő nevezte a Közép-európai Egyetemet, de az alapító Soros György szimbolikus megsemmisítésének legegyszerűbb módja az intézmény eltüntetése volt. A Nádor utcai épület felgyújtása, a telek felszántása és sóval behintése méltó, de bonyodalmas befejezése lehetett volna e negyedik pun háborúnak. A parlamenti út egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult. Így született a Lex CEU, a se füle, se farka törvény, amelynek egyetlen célja az volt, hogy rendelkezését, az „anyaországban” (ahol az egyetemet bejegyezték) is folytatott oktatási tevékenységet ne tudják teljesíteni. Csak példának okáért amerikai egyetem működik évtizedek óta Párizsban, Bejrútban, Kairóban külön törvény nélkül, a hallgatók és a kormányok legnagyobb örömére. Miután a CEU New York állam területén felsőoktatási intézményt létesített, amit New York állam elismert, az odalátogató magyar küldöttség pedig meggyőződhetett e tényről, kiderült, hogy ami New Yorkban még megfelelt – az Budapesten elégtelennek bizonyult. Röviden és magyarul: Orbánt a saját fejéből kipattant törvény rendelkezései sem kötelezik.

Az amerikai közvetítő

Neves és névtelen külügyi szakértők nem azt mérlegelték, lesz-e botrány, hanem hogy mekkora lesz, honnan sújtanak le az első villámok. Egyetértettek abban, hogy az Európai Unió kemény dörgedelmekkel reagál, eljárásokat indít – néhány év múlva megrovást kap az akkori kormány. Más világrészekről is érkezhetnek – pontosabban már érkeztek is – rosszallások, de mindenki elsősorban a maga bajával foglalkozik. Az egyetlen kormány, amelynek oka és lehetősége is van, hogy lépjen, az Egyesült Államoké.
Itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az utolsó amerikai nagykövet, aki hivatásos, ráadásul a szovjet térségre szakosodott diplomata volt, 1986-tól 1990 elejéig szolgált nálunk. Mark Palmer megfelelő ember volt a megfelelő helyen, maga sem titkolta, hogy a rendszerváltás időszakában szerepe jóval több volt, mint semleges megfigyelőé. Utána jóindulatú és aktív politikai kinevezettek következtek, akik az amerikai üzleti életben profik, a diplomáciában azonban újoncok voltak. Előnyükre vált, hogy ha szükség volt rá, egyenesen a Fehér Házhoz fordulhattak, mert a hivatalban lévő elnök bizalmasai közé tartoztak.
Most sem történt másképp. Ez év őszén David B. Cornstein személyében olyan nagykövet érkezett, akinek diplomáciai tapasztalata és intelligenciaszintje megegyezik az őt Budapestre küldő elnökével. Éleslátását bizonyítja, hogy már első interjújában kijelentette: csak elégedett emberekkel találkozott Magyarországon. A Közép-európai Egyetem ügyét három prioritásának egyikeként említette, saját szerepét közvetítőként határozta meg a magyar kormány és az egyetem között. A miniszterelnöknek szeptember óta ugyan nem jutott ideje, hogy az Egyesült Államok nagykövetét hivatalában fogadja, de Cornstein úr ezt nem vette rossz néven, barátjának nevezte Orbán Viktort.
Az új barát idejéből arra sem telt, hogy megfontolja a nagykövet kérését és aláírja a CEU további működését engedélyező szerződést, az egyetem kénytelen volt elkezdeni a költözködést Bécsbe.
Magyarországot felbecsülhetetlen kár érte, Amerikát súlyos sértés.

Személyes konfliktus?

A külföldön működő amerikai vállalatok és intézmények érdekeinek védelme a külpolitika változhatatlan elvei közé tartozott. Hasonló esetben a CEU-ügynél enyhébb sérelemért, Magyarországnál jelentékenyebb államok is kemény viszonválaszra számíthattak volna. Most azonban mindenki megnyugodhat. Cornstein nagykövet sietett kijelenteni, hogy a CEU távozása voltaképpen Orbán Viktor és Soros György személyes konfliktusának következménye. Ezek szerint Amerika nem haragszik…, ellenkezőleg: még Magyarország energiaellátását is szívén viseli. Annyira, hogy alternatívát kínál az orosz energiától való függéssel szemben: lehet Európában működő amerikai vállalatoktól folyékony földgázt és olajat vásárolni.
Nos, ezek után majdnem minden világos. Talán csak az Orbán és Soros közötti személyes konfliktus érdemelne bővebb magyarázatot. Soros úri hóbortból ötszázmillió dollár indulótőkét adományoz egy egyetemnek, ahol – többek között – a Fidesz-vezér aktivistái szereznek amerikai diplomát. Az alapító azóta többször visszaesett, gazságai manapság inkább egymilliárd dollárra rúgnak. A CEU-t a világ legjobb száz egyeteme közé sorolják, tanári karát bárhol irigyelhetik (irigylik is), a mesterdiplomát, doktorátust (PhD) szerzett hallgatók öt világrészre viszik hírét. Hogy képzelik Soros és bűntársai, hogy mindez megtorlás nélkül maradhat?
Orbán, ha pillanatnyi memóriazavarban szenved, a budapesti Közép-európai Egyetemet Soros-egyetemnek nevezi. Soros György elmúlt kilencven éves. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor a bécsi székhelyű Közép-európai Egyetem alapítójának nevét viseli majd, Budapesten pedig utcát neveznek el róla. Nincs messze az az idő sem, amikor Orbán Viktor egy közép-ázsiai jurtában rejtőzve várja, kiadják-e a magyar bíróságnak hőn szeretett türk rokonai.