2016-ban jelent meg az a kapitalizmus jövőjét elemző könyv - Rethinking capitalism: Economics and Policy for Sustainable and Inclusive Growth (szerkesztők: Jacobs, M. és Mazzucato, M.) -, melynek magyar kiadása néhány napja, „A kapitalizmus újratervezése” (Kossuth Kiadó. 2018, Felcsuti Péter fordítása) címmel került az olvasók elé.
A mű alapvető újdonsága, hogy nem részterületek lehatárolt perspektíváit elemzi. Tucatnál több világhírű tudós, a különböző tudományterületek eredményeit egymáshoz illesztve fogalmazta meg a kapitalizmus jövőjével kapcsolatos gondolatait. A címekben szereplő "rethinking" illetve "újratervezés" kifejezések a kikerülhetetlen adaptációs kényszerekre utalnak. A szervezetek életgörbéjük új szakaszához érkezve eredeti küldetésük és működésmódjuk alapvető újragondolására kényszerülnek. A kulcskérdés azonban: helyesen azonosították-e pozíciójukat az életpályáját felrajzoló logisztikus görbén?
Az életpályagörbe
Az elnyújtott S betű alakú logisztikus görbe a társadalomtudományban Malthus demográfiai elmélete nyomán bukkant fel. Malthus 1789-ben - korszakalkotó újításként – matematikai modellel, az exponenciális növekedés görbéjével írta le a népesség változását. Az ellenállhatatlan ösztönökből a népesség egyre gyorsuló növekedésére következett, felismerte viszont, hogy a növekvő népesség eltartásához szükséges termőföld – és így az élelem is - szükségképpen korlátos. Amikor pedig – vonta le a következtetést - az áthághatatlan korlátba beleütközik a társadalom, az éhség, a háborúk, a járványok megtizedelik a népességet, és így „helyreáll” az eltartható népességszám. 1838-ban azonban egy belga matematikus - Pierre Verhulst - a malthusi modellt módosította: a növekvő népességszám és a környezet eltartó képessége fokozatosan illeszkedik egymáshoz. Emiatt az exponenciális görbe felső része lebillen, és a populációk növekedését a - dőlt S betűre emlékeztető - logisztikus görbe írja le. A logisztikus görbét azóta sokféle szervezet – vállalatok és iparágak – életpályájának leírására használják. Szemléletes modellt kínál, és előre jelezhetővé teszi a fejlődés során szükségszerűen kialakuló újabb, eltérő feltételeket teremtő szakaszokat. Ez szinte felkínálja, hogy a modellt – indokolt óvatossággal - az emberi társadalomra is alkalmazzuk.
Az emberiség fejlődésének - sok tízezer évig eltartó - induló szakaszát a népesség lassú növekedése, a kultúra és a fogyasztás - történelmi távlatokban - szinte észrevétlen gyarapodása jellemezte. A történelmi emlékezet a logisztikus görbe induló, lassan növekvő szakaszán az egyes társadalmak sorsának – nekilendülésekkel, megtorpanásokkal, és hanyatlásokkal tarkított – ciklikus mintáját őrizte meg. Ilyen birodalmi ciklus-modellbe illeszkedett bele sokáig az európai történelem is. A görög civilizáció, majd a Római Birodalom fellendülések, bukások, majd újraépülések váltakozásával jellemezhető életpályáját futottak be.
A Római Birodalom bukását lezáró válságkorszak után azonban kontinensünk fokozatosan új fejlődési pályára állt. A logisztikus görbe nekilendülő szakaszát jellemző pályaív azonban hosszú évszázadokig nem volt szembetűnő. Inkább tűnt úgy, hogy a lassú növekedés trendjére a malthusi mechanizmus „rajzolt” hullámokat. Így 1000-1300 között Európa népessége tartósan növekedett, bővült a gazdaság, szélesedett az együttműködés. 1300-at követően azonban az éghajlat hűvösre fordulása megtörte ezt a dinamikát. Válságok, háborúk robbantak ki, járványok következtek, és a népesség látványosan visszaesett. Másfél évszázad múlva azonban nemcsak újraindult a növekedés, hanem több évszázadon keresztül, gyorsulva folytatódott. Ez pedig már egyértelműen kirajzolta a logisztikus görbe gyorsuló szakaszát. A változásoknak ez a mintája a kronológiai szabályosság helyett inkább egy folyó - hol visszahúzódó, hol kiáradó - sodrására emlékeztet.
Gyorsulási szakasz
Ez késztette Ferdinand Braudel – neves francia – történészt, hogy a történelmi idő múlásában a víz áradására emlékeztető „hosszú hullámokat” fedezzen fel. Ennek alapján az európai történelem alapvető fordulataként az 1450-1650 közötti éveket - mint a hosszú XVI. századot - jelölte meg. Mások kissé rövidebbnek - Amerika felfedezésétől (1492), a vesztfáliai békéig (1648) – látják a történelmi hosszú hullámot. A hosszú XVI. század során formálódtak ki a tőkés társadalom fejlődését meghatározó intézmények, jöttek létre a működésüket megalapozó kulturális feltételek, majd mindezek fokozatosan kifinomult rendszerré álltak össze. A gazdaság, a politika és az ideológia szabályozása – a vállalkozástól a bankrendszerig, a törvények hatalmától a felelős kormányzásig, a vallástól a vélemények szabadságáig – racionális politikai alku tárgyává vált. A kialakuló polgári társadalom működőképes keretét az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott szuverén állam biztosította. Mindez együtt megteremtette a történelmi „nekilendülés” feltételeit. A következő évszázadokban - a logisztikus görbe nekilendülő szakaszán – Európa egyre gyorsulva, elhúzott civilizációs „versenytársaitól”.
A folyamatos gazdasági, társadalmi és technológiai innovációk mind kedvezőbbé tették a növekedés feltételeit. A dinamizmus korábban létező társadalmi „fékjei” – a szabadság-hiányok - fokozatosan kiiktatódtak. A sokáig egymást korlátozó gazdasági, társadalmi, politikai és demográfiai folyamatok egymást erősítő visszacsatolási rendszerré kapcsolódtak össze. Ennek hatására a XX. században robbanásszerű lett a fejlődés. Ennek sokáig döntően a pozitív oldalát érzékeltük: a gazdaság, a fogyasztás, a képzettség és a társadalmi mobilitás dinamikusan növekedett. Ám a gyors változás alapvetően felkavarta az élet szinte minden szféráját, az egyén életétől egészen a globális rendszer kormányzásáig. A XX. század utolsó harmadában a folyamatok fokozatosan kicsúsztak az ellenőrzés alól: a változások ütemét a szabályozás egyre nehezebben tudta követni.
A Föld az elmúlt évtizedekben a környezeti, a gazdasági, a technológiai, és a politikai szférák egymástól elválaszthatatlan rendszerévé vált. Az ilyen rendszerek lehetséges „életútját” a logisztikus görbe rajzolja fel. A görbe felső szakaszához közelítve azonban többféle kimenet bukkan fel: bekövetkezhet - miként a nyugdíjassá váláskor - összeomlás, visszatérő krízisek vagy egy stabil és magas életminőségű állapot. Hogy e lehetséges végkifejletek közül glóbuszunkon melyik jön létre, a politikai és gazdasági aktorok - az országok, a vállalatok - viselkedése dönti el. A helyzetet az teszi veszélyessé, hogy nem szükséges rosszindulat és gonoszság a tragédiához. A komplex rendszer működésmódjának figyelmen kívül hagyása is előidézheti az összeomlást. Sőt, már az is krízishez vezethet, ha a világ vezetői ragaszkodnak egy újabb – a XX. századhoz mérhető - növekedési korszak eljövetelének illúziójához.
A XX. századdal ugyanis lezárult a gyors, és korlátokat nem ismerő növekedés korszaka. Ez az oka, hogy az elmúlt évtizedben kudarcot vallott a fejlett társadalmak minden igyekezete, visszahozni a korábbi évtizedek magas növekedési ütemét (lásd: idézett mű, 10. oldal). Az egyre több területen tetten érhető lassulás azt jelzi: az emberiség elérkezett a logisztikus görbe a dőlt S betűjének felső szárához. Erre utalnak a növekedés láthatóvá vált „korlátai”, a világgazdaság állapotát leíró menopause economy jelző, az új, antropocén földtörténeti kor beköszönte, és a globális vállalatok működési feltételeinek üzleti „ökoszisztémaként” való leírása. Mindebből az következik: elkerülhetetlen, sőt, halaszthatatlan egy új, mennyiségileg nem növekvő, mégis magas életminőséget biztosító, de fenntartható állapotra való áttérés. Napjaink egymásra rakódó válságai erre az új történelmi „korszakváltásra” figyelmeztetnek.
Lassulás - eltérő kimenetekkel
Az előttünk álló változások az emberiség „nagy ugrásaival” - az eszköz-használat, a letelepedés, az államalkotás, és az ipari gazdaságon alapuló kapitalizmus kialakulásával - vethetők össze. Az adaptációs válságok megoldódása – mint mindig - a szabályozás új intézményeinek megalkotásától függött. Most ezeken túl nehéz feladatot jelent a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése és a fenntartható életmód kialakítása. Mindez érthető módon súlyos konfliktusokkal és éles érdek-összeütközésekkel jár. Ebből adódott a következtetés: a gyökeresen új feltételeket teremtő történelmi korszak kiformálódása - miként a nekilendülés is - egy évszázadnál hosszabb időt igényel. Ez indokolta, hogy a történelmi fejlődés új feltételeit megteremtő átalakulást - a hosszú XVI. század mintájára - a 2000-2150 közötti másfél évszázadot átfogó hosszú XXI. század fogalmával írjuk le.
A történelmi logisztikus görbe stabil szakaszára átvezető hosszú XXI. század során megy végbe a kapitalizmus újratervezése. 1992-ben jelent meg F. Fukuyama - A történelem vége - nagy sikerű könyve. A világhírűvé vált szerző későbbi műveiben - az események valóságos fordulatait tudomásul véve - némi önkritikát is gyakorolt, és megállapította: túl korán jelezte a történelem végét. A hosszú XXI. század sem a történelem lezárulását, inkább egy új történelem korszak - a megállapodás korának - beköszöntét ígéri. Némileg leegyszerűsítve: az átalakulás során – a rethinking és az újratervezés kifejezések is ezt sugallják - „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Fokozatosan a Föld valamennyi társadalma beléphet abba a korba, amelyben az egyének és a közösségek – minden korábbitól elütő – új és nehéz feladattal szembesülnek: miként lehet fenntartható, ugyanakkor magas életminőséget nyújtó, egyben értelmes életet kínáló társadalmat létrehozni, egy olyan világban, ahol megszűnik a létfenntartás kényszere.
A zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom megszületése, azoknak a – ma még csak csírájukban levő – intézményeknek, szerveződési formáknak és vezérlő rendszereknek a függvénye, amelyek egyszerre biztosítják a fenntarthatóságot és a dinamizmust a Földön. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni: a logisztikus görbe lelassuló szakasza többféle kimenetet rejt. A stabil és fenntartható állapotba való fokozatos belesimulás mellett előfordulhat, hogy a globális rendszer - a fenntarthatatlan növekedés következtében - „túllő”, majd összeomlik. Bekövetkezhet, hogy az emberiség ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés – összeomlás – új fellendülés” egymást követő fázisain. Végül az is elképzelhető, hogy a társadalom rátalál egy olyan új fejlődési formára, amely a logisztikus görbe felső szakaszán a megújulás új perspektíváit kínálja.
A hosszú XXI. század tehát egyszerre vetít elénk fenyegető és lelkesítő jövőképet. Nehéz szabadulni a gondolattól: a hosszú XVI. századot - különösen annak lezáró évtizedeit, a 30 éves háborút – véres küzdelmek jellemezték, amelyek Európa nem egy térségében szinte kiirtották a lakosságot. Ebből a szemszögből aggodalmat keltőek napjainkban a nacionalizmus erősödése, a populizmus előretörése, az élesedő identitás-harc, és a gazdasági befelé fordulás tendenciái. Ezek a globális rendszer – kormányos nélküli hajóhoz hasonló – sodródását idézhetik elő. Ha nem is egy európai háborúnak, de Európa szétesésének fennáll a veszélye. Biztatást legfeljebb abból meríthetünk: sem az összeomlás, igaz az optimista kimenet sem szükségszerű. Az ilyen válságokkal teli idő tömegével szüli a prófétákat. Az idézett - a kapitalizmus újratervezését propagáló - könyv nem az ő útjukat követi. Inkább vitára, egyben továbbgondolásra késztet. Szerintem ez érdekesebb és egyben hasznosabb.
