A kapitalizmus „újratervezése” avagy a „hosszú” XXI. század

Publikálás dátuma
2018.12.16 10:33
A VANDÁLOK KIFOSZTJÁK RÓMÁT 455-BEN - Az addigi ciklikus európai mintát új fejlődési pálya követte
Fotó: /
2016-ban jelent meg az a kapitalizmus jövőjét elemző könyv - Rethinking capitalism: Economics and Policy for Sustainable and Inclusive Growth (szerkesztők: Jacobs, M. és Mazzucato, M.) -, melynek magyar kiadása néhány napja, „A kapitalizmus újratervezése” (Kossuth Kiadó. 2018, Felcsuti Péter fordítása) címmel került az olvasók elé. A mű alapvető újdonsága, hogy nem részterületek lehatárolt perspektíváit elemzi. Tucatnál több világhírű tudós, a különböző tudományterületek eredményeit egymáshoz illesztve fogalmazta meg a kapitalizmus jövőjével kapcsolatos gondolatait. A címekben szereplő "rethinking" illetve "újratervezés" kifejezések a kikerülhetetlen adaptációs kényszerekre utalnak. A szervezetek életgörbéjük új szakaszához érkezve eredeti küldetésük és működésmódjuk alapvető újragondolására kényszerülnek. A kulcskérdés azonban: helyesen azonosították-e pozíciójukat az életpályáját felrajzoló logisztikus görbén?

Az életpályagörbe

Az elnyújtott S betű alakú logisztikus görbe a társadalomtudományban Malthus demográfiai elmélete nyomán bukkant fel. Malthus 1789-ben - korszakalkotó újításként – matematikai modellel, az exponenciális növekedés görbéjével írta le a népesség változását. Az ellenállhatatlan ösztönökből a népesség egyre gyorsuló növekedésére következett, felismerte viszont, hogy a növekvő népesség eltartásához szükséges termőföld – és így az élelem is - szükségképpen korlátos. Amikor pedig – vonta le a következtetést - az áthághatatlan korlátba beleütközik a társadalom, az éhség, a háborúk, a járványok megtizedelik a népességet, és így „helyreáll” az eltartható népességszám. 1838-ban azonban egy belga matematikus - Pierre Verhulst - a malthusi modellt módosította: a növekvő népességszám és a környezet eltartó képessége fokozatosan illeszkedik egymáshoz. Emiatt az exponenciális görbe felső része lebillen, és a populációk növekedését a - dőlt S betűre emlékeztető - logisztikus görbe írja le. A logisztikus görbét azóta sokféle szervezet – vállalatok és iparágak – életpályájának leírására használják. Szemléletes modellt kínál, és előre jelezhetővé teszi a fejlődés során szükségszerűen kialakuló újabb, eltérő feltételeket teremtő szakaszokat. Ez szinte felkínálja, hogy a modellt – indokolt óvatossággal - az emberi társadalomra is alkalmazzuk.
Az emberiség fejlődésének - sok tízezer évig eltartó - induló szakaszát a népesség lassú növekedése, a kultúra és a fogyasztás - történelmi távlatokban - szinte észrevétlen gyarapodása jellemezte. A történelmi emlékezet a logisztikus görbe induló, lassan növekvő szakaszán az egyes társadalmak sorsának – nekilendülésekkel, megtorpanásokkal, és hanyatlásokkal tarkított – ciklikus mintáját őrizte meg. Ilyen birodalmi ciklus-modellbe illeszkedett bele sokáig az európai történelem is. A görög civilizáció, majd a Római Birodalom fellendülések, bukások, majd újraépülések váltakozásával jellemezhető életpályáját futottak be.
A Római Birodalom bukását lezáró válságkorszak után azonban kontinensünk fokozatosan új fejlődési pályára állt. A logisztikus görbe nekilendülő szakaszát jellemző pályaív azonban hosszú évszázadokig nem volt szembetűnő. Inkább tűnt úgy, hogy a lassú növekedés trendjére a malthusi mechanizmus „rajzolt” hullámokat. Így 1000-1300 között Európa népessége tartósan növekedett, bővült a gazdaság, szélesedett az együttműködés. 1300-at követően azonban az éghajlat hűvösre fordulása megtörte ezt a dinamikát. Válságok, háborúk robbantak ki, járványok következtek, és a népesség látványosan visszaesett. Másfél évszázad múlva azonban nemcsak újraindult a növekedés, hanem több évszázadon keresztül, gyorsulva folytatódott. Ez pedig már egyértelműen kirajzolta a logisztikus görbe gyorsuló szakaszát. A változásoknak ez a mintája a kronológiai szabályosság helyett inkább egy folyó - hol visszahúzódó, hol kiáradó - sodrására emlékeztet.

Gyorsulási szakasz

Ez késztette Ferdinand Braudel – neves francia – történészt, hogy a történelmi idő múlásában a víz áradására emlékeztető „hosszú hullámokat” fedezzen fel. Ennek alapján az európai történelem alapvető fordulataként az 1450-1650 közötti éveket - mint a hosszú XVI. századot - jelölte meg. Mások kissé rövidebbnek - Amerika felfedezésétől (1492), a vesztfáliai békéig (1648) – látják a történelmi hosszú hullámot. A hosszú XVI. század során formálódtak ki a tőkés társadalom fejlődését meghatározó intézmények, jöttek létre a működésüket megalapozó kulturális feltételek, majd mindezek fokozatosan kifinomult rendszerré álltak össze. A gazdaság, a politika és az ideológia szabályozása – a vállalkozástól a bankrendszerig, a törvények hatalmától a felelős kormányzásig, a vallástól a vélemények szabadságáig – racionális politikai alku tárgyává vált. A kialakuló polgári társadalom működőképes keretét az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott szuverén állam biztosította. Mindez együtt megteremtette a történelmi „nekilendülés” feltételeit. A következő évszázadokban - a logisztikus görbe nekilendülő szakaszán – Európa egyre gyorsulva, elhúzott civilizációs „versenytársaitól”.
A folyamatos gazdasági, társadalmi és technológiai innovációk mind kedvezőbbé tették a növekedés feltételeit. A dinamizmus korábban létező társadalmi „fékjei” – a szabadság-hiányok - fokozatosan kiiktatódtak. A sokáig egymást korlátozó gazdasági, társadalmi, politikai és demográfiai folyamatok egymást erősítő visszacsatolási rendszerré kapcsolódtak össze. Ennek hatására a XX. században robbanásszerű lett a fejlődés. Ennek sokáig döntően a pozitív oldalát érzékeltük: a gazdaság, a fogyasztás, a képzettség és a társadalmi mobilitás dinamikusan növekedett. Ám a gyors változás alapvetően felkavarta az élet szinte minden szféráját, az egyén életétől egészen a globális rendszer kormányzásáig. A XX. század utolsó harmadában a folyamatok fokozatosan kicsúsztak az ellenőrzés alól: a változások ütemét a szabályozás egyre nehezebben tudta követni.
A Föld az elmúlt évtizedekben a környezeti, a gazdasági, a technológiai, és a politikai szférák egymástól elválaszthatatlan rendszerévé vált. Az ilyen rendszerek lehetséges „életútját” a logisztikus görbe rajzolja fel. A görbe felső szakaszához közelítve azonban többféle kimenet bukkan fel: bekövetkezhet - miként a nyugdíjassá váláskor - összeomlás, visszatérő krízisek vagy egy stabil és magas életminőségű állapot. Hogy e lehetséges végkifejletek közül glóbuszunkon melyik jön létre, a politikai és gazdasági aktorok - az országok, a vállalatok - viselkedése dönti el. A helyzetet az teszi veszélyessé, hogy nem szükséges rosszindulat és gonoszság a tragédiához. A komplex rendszer működésmódjának figyelmen kívül hagyása is előidézheti az összeomlást. Sőt, már az is krízishez vezethet, ha a világ vezetői ragaszkodnak egy újabb – a XX. századhoz mérhető - növekedési korszak eljövetelének illúziójához.
A XX. századdal ugyanis lezárult a gyors, és korlátokat nem ismerő növekedés korszaka. Ez az oka, hogy az elmúlt évtizedben kudarcot vallott a fejlett társadalmak minden igyekezete, visszahozni a korábbi évtizedek magas növekedési ütemét (lásd: idézett mű, 10. oldal). Az egyre több területen tetten érhető lassulás azt jelzi: az emberiség elérkezett a logisztikus görbe a dőlt S betűjének felső szárához. Erre utalnak a növekedés láthatóvá vált „korlátai”, a világgazdaság állapotát leíró menopause economy jelző, az új, antropocén földtörténeti kor beköszönte, és a globális vállalatok működési feltételeinek üzleti „ökoszisztémaként” való leírása. Mindebből az következik: elkerülhetetlen, sőt, halaszthatatlan egy új, mennyiségileg nem növekvő, mégis magas életminőséget biztosító, de fenntartható állapotra való áttérés. Napjaink egymásra rakódó válságai erre az új történelmi „korszakváltásra” figyelmeztetnek.

Lassulás - eltérő kimenetekkel

Az előttünk álló változások az emberiség „nagy ugrásaival” - az eszköz-használat, a letelepedés, az államalkotás, és az ipari gazdaságon alapuló kapitalizmus kialakulásával - vethetők össze. Az adaptációs válságok megoldódása – mint mindig - a szabályozás új intézményeinek megalkotásától függött. Most ezeken túl nehéz feladatot jelent a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése és a fenntartható életmód kialakítása. Mindez érthető módon súlyos konfliktusokkal és éles érdek-összeütközésekkel jár. Ebből adódott a következtetés: a gyökeresen új feltételeket teremtő történelmi korszak kiformálódása - miként a nekilendülés is - egy évszázadnál hosszabb időt igényel. Ez indokolta, hogy a történelmi fejlődés új feltételeit megteremtő átalakulást - a hosszú XVI. század mintájára - a 2000-2150 közötti másfél évszázadot átfogó hosszú XXI. század fogalmával írjuk le.
A történelmi logisztikus görbe stabil szakaszára átvezető hosszú XXI. század során megy végbe a kapitalizmus újratervezése. 1992-ben jelent meg F. Fukuyama - A történelem vége - nagy sikerű könyve. A világhírűvé vált szerző későbbi műveiben - az események valóságos fordulatait tudomásul véve - némi önkritikát is gyakorolt, és megállapította: túl korán jelezte a történelem végét. A hosszú XXI. század sem a történelem lezárulását, inkább egy új történelem korszak - a megállapodás korának - beköszöntét ígéri. Némileg leegyszerűsítve: az átalakulás során – a rethinking és az újratervezés kifejezések is ezt sugallják - „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Fokozatosan a Föld valamennyi társadalma beléphet abba a korba, amelyben az egyének és a közösségek – minden korábbitól elütő – új és nehéz feladattal szembesülnek: miként lehet fenntartható, ugyanakkor magas életminőséget nyújtó, egyben értelmes életet kínáló társadalmat létrehozni, egy olyan világban, ahol megszűnik a létfenntartás kényszere.
A zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom megszületése, azoknak a – ma még csak csírájukban levő – intézményeknek, szerveződési formáknak és vezérlő rendszereknek a függvénye, amelyek egyszerre biztosítják a fenntarthatóságot és a dinamizmust a Földön. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni: a logisztikus görbe lelassuló szakasza többféle kimenetet rejt. A stabil és fenntartható állapotba való fokozatos belesimulás mellett előfordulhat, hogy a globális rendszer - a fenntarthatatlan növekedés következtében - „túllő”, majd összeomlik. Bekövetkezhet, hogy az emberiség ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés – összeomlás – új fellendülés” egymást követő fázisain. Végül az is elképzelhető, hogy a társadalom rátalál egy olyan új fejlődési formára, amely a logisztikus görbe felső szakaszán a megújulás új perspektíváit kínálja.
A hosszú XXI. század tehát egyszerre vetít elénk fenyegető és lelkesítő jövőképet. Nehéz szabadulni a gondolattól: a hosszú XVI. századot - különösen annak lezáró évtizedeit, a 30 éves háborút – véres küzdelmek jellemezték, amelyek Európa nem egy térségében szinte kiirtották a lakosságot. Ebből a szemszögből aggodalmat keltőek napjainkban a nacionalizmus erősödése, a populizmus előretörése, az élesedő identitás-harc, és a gazdasági befelé fordulás tendenciái. Ezek a globális rendszer – kormányos nélküli hajóhoz hasonló – sodródását idézhetik elő. Ha nem is egy európai háborúnak, de Európa szétesésének fennáll a veszélye. Biztatást legfeljebb abból meríthetünk: sem az összeomlás, igaz az optimista kimenet sem szükségszerű. Az ilyen válságokkal teli idő tömegével szüli a prófétákat. Az idézett - a kapitalizmus újratervezését propagáló - könyv nem az ő útjukat követi. Inkább vitára, egyben továbbgondolásra késztet. Szerintem ez érdekesebb és egyben hasznosabb.
2018.12.16 10:33

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34