Az Európa egyik legtehetségesebb fiataljának tartott szerb kosarasnő élete 2013. szeptember 7-én vett tragikus fordulatot, amikor a győri női kosárlabdacsapat busza a 85-ös főúton Kapuvár mellett személyautóval ütközött. A balesetben Tapodi Péter klubigazgató és Fűzy Ákos vezetőedző életét vesztette. A játékosok többsége is megsérült, a legsúlyosabban a frissen igazolt Natasa Kovacevic, akinek bal lábát térd alatt amputálni kellett. Hihetetlen, de az akkor mindössze 19 esztendős center minden visszaemlékező szerint már a tragédia másnapján pozitív volt, és eltökélte, egy nap visszatér a pályára.
A rehabilitációja során speciális protézist kapott, amelyet ő csak „mágikus lábnak” nevezett. Gyorsasága természetesen már nem volt a régi, de kitartó, néha fizikailag és lelkileg is keserves munkával elérte, hogy idővel egyre többen kezdtek hinni benne. Az életéről készült Skok (magyarul: Ugrás) című dokumentumfilmben elmondta, a legnagyobb félelme az volt, hogy ha nem lesz elég jó, az emberek csak sajnálatot éreznek majd iránta. „Ha visszatérek, teljes értékűen akarok visszatérni. Nem kérek különleges bánásmódot sem az ellenfelektől, sem a játékvezetőktől” – mondta.
Fejlődését látva végül 2015 őszén a belgrádi Crvena zvezda szerződést ajánlott neki. Játékához a nemzetközi szövetségnek (FIBA) is hozzá kellett járulnia, hiszen korábban soha senki nem játszott első osztályú mérkőzést művégtaggal. Úgy fest, a hozzá hasonló nagy harcosok még a szigorú szabályalkotók szimpátiáját is elnyerik, az engedélyek ugyanis rekordidő alatt elkészültek. Kovacevic 2015. november 11-én, 26 hónappal a baleset után, a Nis elleni bajnokin 15 perc alatt 5 pontot, 3 lepattanót és 3 labdaszerzést jegyzett – bár a statisztikák ezúttal talán mellékesek is.
A 15/16-os idényt végigjátszotta, ám a szezon végén bejelentette visszavonulását. Egy évig klubja női szakosztályvezetője volt, azóta pedig az általa létrehozott alapítványnak él, amely tartós egészségügyi problémával küzdő sportolók rehabilitációját támogatja. Saját bevallása szerint öt évvel ezelőtti második születésnapja megtanította örülni az élet apró dolgainak. Az, ahogy talpra állt, ráadásul messze nem olyan „apró dolog”.
