Pajtások, egymás között

Régi szó, ma már nem is nagyon használatos, de ismeretlennek sem mondható a kenyeres pajtás. Amiért nem használják, annak az az oka, hogy a magyar történelmi fogalomtár részévé vált. Merthogy pajtások ma már nincsenek. Legfeljebb az úttörőknél, de az egy másfajta mozgalom, ugye.

A pajtásság ugyanakkor sokáig meghatározta a magyar haderő felépítését. A 19. század közepéig a legkisebb katonai közösségnek számított: egy pajtássághoz három katona kellett, általában egy öreg és két ifjonc baka. Három pajtásság adott ki egy tizedalját, amiből legfeljebb tíz szükségeltetett egy századhoz, amit akkor még kompániának hívtak. A tizedalját a tizedesek irányították, akik egészen a Kiegyezésig nem csupán a rendet és a fegyelmet tartották fent, hanem szükség esetén elvégezték a testi fenyítést is, például a vesszőzést. A pajtások viszont jól bántak egymással. Ügyeltek a másikra, mindent megbeszéltek egymás között, megosztoztak mindenen, még a kenyerükön is – innen az elnevezés: kenyeres pajtás.

De ha már régies szóhasználatoknál tartunk. A mai őrmestereket egykoron strázsamesternek hívták. A kompániát kapitányok, vagyis a mai századosok irányították. A főstrázsamester ma őrnagy, s ha a viceóbester volt az alezredes, az ezredes csakis az óbester lehetett. A brigadéros ma dandárparancsnok, a hadak élén pedig a generális állt, bár a tábornokok elnevezése egy időben olyan kusza volt, főként a német, francia és spanyol szóhasználatokban, hogy a magyarok egy huszárvágással megoldották ezt a problémát: minden hadvezér generális volt. Persze, a ma használt rendfokozatok sem túlságosan régen – a 17-18. században – alakultak ki, ahhoz képest, hogy az ember történelmének hajnalától nagy műértéssel és tudománnyá nemesedett hadászati módszerekkel gyilkolja egymást – hogy a végén még azt a kenyeret is elvegye, amit a pajtások egymással megosztanak.