Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2018.12.15. 08:47

Érdekemberek kora

Hatalmas üdvrivalgás tört ki a brit parlament 14-es számú termében szerda este, amikor bejelentették: elbukott a brit miniszterelnök elleni, saját párttársai által indított bizalmatlansági indítvány. Theresa Maynek rég nem volt része ilyen sikerélményben. Két és fél éve tartó miniszterelnöksége inkább vesszőfutáshoz hasonlít, de erről nem csak ő tehet. Egyszer követett el súlyos hibát, amikor tavaly márciusban előrehozott választást íratott ki. Bár akkor még minden iroda a toryk biztos győzelmét vetítette előre, May végül csak a radikális északír párt, a DUP támogatásával tudta megalakítani az új kabinetet. A kormányfő azóta is vékony jégen táncol, már csak azért is, mert e kis tömörülés kormányzati részvétele miatt még inkább középpontba került a nagy kérdés: hogyan alakuljon a Brexit után az északír-ír határ sorsa.
Bárki vette volna át a kormányrudat a britek 2016 júniusi Brexit-referenduma után, ennél sokkal többet aligha érhetett volna el. Ha mondjuk Winston Churchillnek hívnák a kormányfőt, ő is ugyanazokba a falakba ütközött volna az Európai Unióval folytatott tárgyalások során, például az északír-ír határ kérdésében.
Churchill azonban már több mint ötven éve egy másik világban szippantgat elmaradhatatlan szivarjából, s biztosak lehetünk abban, hogy ha figyeli a mai brit politikát, sokszor mérgesen ingatja a fejét. Nagy-Britanniából ugyanis mintha eltűntek volna az igazán nagy formátumú politikusok. David Cameron korábbi miniszterelnök a saját politikai túlélése érdekében írta ki az uniós referendumot, amivel történelmi hibát követett el. Manapság a miniszterelnöki székre esélyesnek tartják a volt londoni polgármestert, majd külügyminisztert, Boris Johnsont is, aki dokumentálhatóan csak azért vált a hard Brexit nagy hívévé, hogy abból politikai tőkét kovácsoljon, és átvegye a toryk irányítását. Ezzel kissé elszámolta magát, mert a britek majdnem nyolcvan százaléka rossz ötletnek tartaná, ha ő lenne a következő kormányfő. 
Jeremy Corbyn ellenzéki vezetőt ugyan hazájában és a nemzetközi színtéren is egy réteg valóságos rocksztárként élteti, ám e különleges elbírálásra nemigen szolgált rá. Sőt nagyon is veszélyes az a politika, amit folytat. Láthatóan arra vár, May végezze el a piszkos munkát a Brexit levezénylésével, hogy aztán megbuktathassa, és előrehozott választást írasson ki. Corbynnak esze ágában sincs megakadályozni a britek kilépését, azt pedig nehezen hihetjük el neki, hogy ő a kormányfőnél sokkal jobb megállapodást tudott volna kötni az EU-val. Theresa May már csak azért is hitelesebb nála, mert képes volt beismerni: hard Brexit nem létezik, s nem lehet elszakítani a London és Brüsszel közötti szálakat. Már csak azért sem, mert Nagy-Britannia korántsem számíthat az Egyesült Államokra úgy, mint régen.
May túlélte a bizalmi szavazást, de a következő választáson nem jelölteti újra magát. Azt azonban még alighanem ő sem tudja, hogyan lesz képes elfogadtatni a brit parlamenttel az EU-val kötött megállapodást. Az érdekemberekkel ugyanis nem könnyű szót érteni.
Frissítve: 2018.12.15. 08:49

Másnap

Megdöbbentek, bár nem beszélnek róla. Inkább támadnak. Ez már régóta szokásuk, megtanulták, ez a legjobb védekezés. És végre van igazi, látható ellenség, ami a vezérnek különösen fontos. 
Azon döbbentek meg, hogy az emberek – üljenek bár a parlament ellenzéki padsoraiban, vagy legyenek az utcákon – nem értékelik megannyi jótéteményüket. Pedig ők mindent megtettek azért, hogy egységbe forrasszák a nemzetet. Mindent a kezükbe vettek, mindent a maguk képére formáltak, megteremtették az igazi magyar demokráciát, olyant, ami sehol másutt nincs. Ám a héten kiderült, vannak még, akik nem hajlandók mindezt elfogadni, és nyíltan vállalják is véleményüket. Nincsenek sokan, de ezúttal erőteljesen léptek fel.
Ez tűrhetetlen. Először is az, hogy a parlamentben nem megfélemlített és csakis a gombnyomogatással foglalkozó képviselők ülnek. De ők majd megkapják méltó büntetésüket. Másodszor meg az, hogy némelyek az utcára viszik indulataikat, és még a rendfenntartókkal is szembeszállnak. Majd elmegy a kedvük tőle, ha sokakat „kiemelnek” a tömegből, vagy előállítanak.
Jó, ha tudjuk, "anarchiába hajló, eszetlen, irracionális rendbontás” történt az Országgyűlésben és persze a belvárosban is. A házelnöknek - aki korábban már puccsot is emlegetett – ez a véleménye a maga szempontjából érthető. Hiszen a törvényhozás valóban nem tudott az eddig megszokott mederben működni. A normális – szerinte – az lenne, ha minden frakció (és nem csak a kormánypártiak) rendben jóváhagynák, amit a hatalom óhajt, különben meg csendben maradnának. 
A „fiúk” - már akik megmaradtak közülük, és évek óta vezetik az országot – a régi, átkos időkben szocializálódtak. A jelek szerint akkor jól megtanulták – és mai fegyvertársaiknak is megtanították -, hogyan lehet és kell letörni bármilyen ellenállást. Hiszen az nem lehet, hogy bárki megkérdőjelezze a jóságos hatalom akaratát és tetteit, pláne fel is lépjen ellene. 
A döbbenet magyarázkodást szült. De túl ezen, csak megerősítette őket, hogy folytassák, amit eddig csináltak. 
Amíg tudják.
Frissítve: 2018.12.15. 08:49