Záróra a betegágy mellett

Az idei karácsony bőségesen szolgál ajándékokkal, és félek, hogy az év végéig érkezik még pár. Bár az ápolók azt mondják: Köszönjük, ne már! Mi nem kérünk többet!
Mert van a csomagban bomba is, amely majd jövőre robban: rabszolgamunkára kötelezik őket, a munkahelyükön. Jóval kevesebb pénzért, mint amennyit a magánegészségügyben lehet megkeresni. Ugyan a tervezet szerint ez csak a dolgozók és a kórház menedzsmentje közötti szerződés alapján lenne lehetséges, de mutassanak egy olyan ápolót, aki azt meri mondani, hogy nem.
A túlmunka végleges elszámolása a 3 éves munkaidőkeret végén történne. „Ez olyan, mint egy egy hitel - mondja egy szakdolgozó -, amelyet a dolgozó nyújt a munkáltatónak.” Közben megvalósul a magánélethez való jog negligálása, akkor hívható be a szakdolgozó, amikor csak tetszik a munkáltatónak. És úgy változtatják a beosztást, ahogy akarják. Habár vannak hatályos szabályozások, mint uniós direktívák, a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, az érvényes kollektív szerződés, csakhogy ki van ez találva. A számítások szerint akár évi 624 órára is rúghat a pluszfoglalkoztatás. Ez az ápolónak plusz szolgálati idő, és akár évente 2 százalékot emel a nyugdíjbeszámításnál. De a nővér az uniós országokban 6 beteget lát el egy műszakban, és a túlmunkában is! Itt érhető tetten a kormány erkölcstelensége, hiszen hétszer több munkát zsarol ki az áldozatokból, amikor azok 40 beteget látnak el.
És még így is fenyegetettséget jelent a munkahely elvesztése. A főnővérnek ezért az orvos utasítására kötelező például a kórházi túlóra helyett a megnyílt magánklinikára nővéreket szervezni. Ha nem teszi, lefokozzák. De ha bevezetik a „rabszolgatörvényt” a kórházakban, bizony megszűnik az utánpótlás a magánba, uraim. Úgy bedől a rendszer, mint a rosszul felrakott szalmakazal.
Közben sorban rúgják ki az ápolási igazgatókat, állítják fel a főnővéreket. De ezt is fortélyosan: 2017-ben az Állami Egészségügyi Ellátó Központ egyik vezetője körlevélben értesítette a kórházak igazgatóit, hogy minden ápolói kinevezéshez szükséges a szakdolgozói kamara egyetértése. Amíg ez nincs, addig azt a személyt nem nevezhetik ki. Így bővül az alkalmatlan, alulképzett, a kapcsolataiknak köszönhetően érvényesülő ápolásvezetők köre. A menedzsment a másik oldalon viszont megbízási szerződéssel dolgoztat vezetőket: projekteket, pályázatokat íratnak velük, és amikor a munka sikerre fordul, már mehetnek is isten hírével. Az okokról sunyin hallgat minden érintett, mára még az is divatba jött, hogy a kölcsönös belegyezéssel történő szerződésbontásnál is titoktartási nyilatkozatot íratnak alá a szakdolgozókkal, a „szájbefogó törvények” részeként.
És eljutottunk odáig, hogy Ajkán megtörtént: az orvos veri az ápolót, az orvoskamara pedig, amelynek dolga lenne megszólalni, hallgat. Ez már „csúszós lejtő”. Ilyen világ nem kell egy ápolónak sem! Nő a fluktuáció és a táppénzes órák száma. Az egyre elkeseredettebb dolgozó fizikailag és erkölcsileg kiég. A betegek meg nem tudják, kik ápolják őket, milyen fizikai és mentális állapotban. Például a Budai Gyermekkórházban, ahol az RTL híradása szerint „nincs takarító, a nővérek és a terapeuták takarítanak ahelyett, hogy az értelmükben vagy mozgásukban sérült gyerekekkel tudnának foglalkozni”.
Eddig a kórházak jobbágyai voltak a szakdolgozók, most már rabszolgái is lehetnek. Bár egyes orvosok már eddig is így bántak velük, vélt hatalmukban: sokhelyütt kötelező például az orvos magánpraxisának kiszolgálása munkaidő alatt. Vagy az orvos által kivételezett kolléga/nő elviselése, aki persze érdemtelenül és jogtalanul munkaidő kedvezményben, külön, zsebből történő fizetésben részesül. Megelégelték az ápolók az egymásnak ellentmondó orvosi utasítások betartását is. Ami teszem azt az isten tudja milyen munkaszerződésű és munkaviszonyú doktortól érkezik, aki majd egy hét múlva újra jön.  
Az ápolók és a betegek arányának elviselhetetlenségében megszakadnak a még itt maradt ápolók. Egy szakdolgozó mondja: „A beteg tudomásul veszi, hogy egy éjszakai műszakban 40 felnőtt beteget látok el, és az ő fájdalmával kevesebbet törődöm. De látom a panaszt a szemében. Viszem az osztályt, éjjel, nappal.” Pelenkáznak, ha van mibe, ha pedig, mint a Jahn Ferenc kórházban, az eddigi engedélyezett napi két pelenka helyett csak egyet kapnak, maguk oldják meg a „pelenkakérdést” .
Nincs országos főápoló, nem működik ápolási főosztály, nincsenek az ápolást segítő háttérintézmények. Az ember megdöbben a most kikerülő „szakanyagokon”. Csak tessék a Magyar Szakdolgozói Kamarának belerogyni a munkába, a minisztériumi főosztály vagy a háttérintézmény helyett. Mindebből fakad az ápolói szakdolgozói tevékenység elismerésének hiánya, és nem csoda, hogy nem jönnek, de elmennek az ápolók. A társadalom a nagy fehér varázsló orvos imádatában fürdik. Pedig egy törött váll esetében a gyógyulás hónapjai alatt jó, ha egyszer műti, maximum háromszor látja a beteget. Miközben az igazi harcos a gyógytornász, aki levezényli a gyakorlatokat, és biztatja a beteget hónapokon keresztül, hogy az higgyen magában! 
A csomag része a szakdolgozók hatékony érdekvédelmének hiánya. Jelenleg az érdekvédőknek nincs hitelük: megvan a pozíció, a tévészereplés, de nincs kiállás és értelmes beszéd az ápolók mellett. Kit is érdekel, mibe hal ma bele egy sürgősségin - nem a beteg, hanem az ápoló!  
Eddig a kórházak jobbágyai voltak a szakdolgozók, most már rabszolgái is lehetnek. Bár egyes orvosok már eddig is így bántak velük

Frissítve: 2018.12.18. 13:32

Értünk, ellenünk

Mielőtt a magyar kormány képviselője kiutazott volna a katowicei klímacsúcsra, az állami médiában bejelentették, hogy Magyarország nem csatlakozik az egyszer használatos műanyagtermékek visszaszorítását célzó uniós kezdeményezéshez. Megvédik – úgymond – az embereket, merthogy az eldobós nejlonzacskók eltűnése akár 6-7 forinttal is emelhetné egy zsömle árát. 
Túltéve magunkat hazugságon – ha a zsömlét az otthonról hozott szatyorba rakom, az ingyen van –, meg azon a tényen, hogy a MOL csoport alapanyagbeszállítói pozíciói is kaptak itt egy kis populizmusba csomagolt hatalmi megtámogatást, érdemes a hazai politika nyomorúságai fölé emelkedni egy pillanatra. Végignézni a műanyaghulladékba éppen belefulladó világon (már a csecsemők vérében és a sarki gleccserek vizében is mikroműanyag úszkál), meg a fejünk fölött egyre vastagodó szén-dioxid-köpenyen, amelyet jelentős részben az egyszer használatos tárgyak gyártása közben állítunk elő, és elgondolkodni, hova vezetnek ezek a folytonos megvédések. 
Merthogy Katowicében az amúgy is döcögős klímaharc károsnak mondott mellékhatásaitól is megvédett minket a kormány, azt az előremutató álláspontot képviselve: oldják meg mások. Igaz, miközben az egyik kezével vitézül harcolt értünk (?), a másikkal a másfélszeresére emelte a vállalkozóknak és vállalatoknak eladott villanyáram árát, ami valamivel erőteljesebben befolyásolja majd a zsömle árát, mint a szemetelés jogát továbbra is biztosító zacskók. 
Az élet bonyolult: mióta az áramot is Mészáros és társai árulják, már nem olyan sürgős a rezsicsökkentés – mellesleg a nevezett úr mátrai erőműve egymagában a hazai üvegházgáz-kibocsátás tizedét adja –, a klíma meg majdcsak meglesz valahogy, amíg a Tiborcz-gyerek meg nem erősödik annyira a napelem-ágazatban, hogy a Föld (és az Orbán-család) jövőjére is figyelhessünk végre.
Frissítve: 2018.12.17. 08:38

Oda sújt, ahova köll

Hagyják pecázni Áder Jánost! Egy szakszervezetnek kéne a legjobban tudnia, hogy mindenkit csak arra szabad foglalkoztatni, amire alkalmas. Áderről például köztudott, hogy a lehűlt vízből tud csukát fogni. Tökéletesen értelmetlen pótcselekvés tehát, hogy Kordás László, a szakszervezeti szövetség elnöke levélben kérlelje a bajszos szaracénunkat, hogy ugyan ne írja már alá a magyar munkásból kizsigerelt jövő rokkantját csináló túlóratörvényt.  
Egyébként meg a tárgyalások ideje elmúlt. Különösen, hogy el sem kezdődött. Lényegében csak annyi történt, hogy a multinacionális nagytőkét kiszolgáló rezsim Kósa Lajosai a BMW szélvédője mögül köptek egy hegyeset, íveset a munkások lába elé. Na lépd át, melós, ha mered!
Nos, a diákok magukra vették a célzást, és átléptek rajta, sőt menetelni, tüntetni indultak a hidegben. És nem félnek könnygáztól, gumibottól, és az sem érdekli őket, ha kereszténygyűlölőnek, tolvajnak, külföldi felforgatónak hazudja őket a megannyi köpködő száj. Azonban egyedül nem tudnak győzni. Ők lehetnek az akarat, de az erő a sok tízezer munkást tömörítő szakszervezeteknél van.  Pont elég, ha a néhány jó munkásember pár kocsival elállja műszakváltáskor a gyár bejáratát. Vagy egyszerűen csak beszüntetik a munkát. Lobogtathatja a konfekcióöltönyhöz szabott fideszes honatya a kiherélt sztrájktörvényét, a paragrafusoktól még nem indul be Herr Jürgen szerelősora. 
És akkor Herr Jürgen esetleg feltelefonálja a parlamenti kitartottjait, hogy langsam spazieren. Talán itt sem kellene kizsarolni a magyar melósból azt, amit odahaza már nem mernek.
És a sok tízezer szakszervezeti munkás elviheti a hírt a vidékre, oda, ahová már csak velejéig hazug köztelevízió és a Fidesz szennysajtója jut el, hogy azok a diákok értük is küzdenek. És hogy a vidék népének nem a messziről jött menekültek, hanem saját népük politikus parazitái ellen kell védekezniük.  És egyáltalán: beszélhetnek igazságról, ott, ahol már csak a hazugság jelenti a valóságot.
Frissítve: 2018.12.17. 11:08