Akkor, amikor

Lassan 4 éve, 2015 márciusában alakították hírcsatornává az állami M1-et. Akkor az egész ország azon hahotázott, ahogy az Orbán Viktor színpreferenciáit követve lilába öltöztetett, „Akkor, amikor!” szlogennel startoló tévé a realtime hírszolgáltatást elképzelte és elindította. Megvették a világ akkoriban kapható legdrágább közvetítőszettjeit, lelkes fiatal riportereket toboroztak, és bátran belevágtak. Az eredményt ismerjük - a bakiparádék ott vannak ma is a Youtube-on -, de aki szörnyülködni akar, annak inkább azt ajánljuk: kattintson tetszőleges időpontban az adóra, és amit lát, azt vesse össze a médiatörvény vonatkozó előírásaival.

Újságírók vagyunk, ismerjük ennek a szakmának az írott és íratlan szabályait. Mindenki, aki valaha médiamunkásként dolgozott, pontosan tudja: ahol (legalább) a vonatkozó törvényeket betartják, ott nincs olyan, hogy ellenzéki politikusok csak közelharc árán kerülhetnek adásba a definíciója szerint közszolgálati médiában. (Ahányszor vizsgálta ezt a sajátos szelekciót az egypárti vezérlésű médiahatóság – legutóbb a tavaszi választási kampányban, amelyet gyakorlatilag ellenzéki meghívott nélkül abszolvált a „köztévé” –, annyiszor volt kénytelen elmarasztalni.) Nincs olyan, hogy a párizsi sárgamellényesek tüntetése nonstop belefér, a budapesti, szegedi, pécsi stb. demonstráció tudósítása nem fér bele. Nincs olyan, hogy az ún. békemenet útvonalán az Andrássy út minden sarkán saját kameraállással, a tömegben mozgó kamerákkal és mikrofonokkal van jelen a mindannyiunk pénzét (évente több mint 100 milliárd forintot) költő csatorna, a napokban országszerte zajló demonstrációkról meg csak az ATV-től átvett pár képkockát tudja ismételgetni.

Jogállamban, tisztességes médiaviszonyok között mindez elképzelhetetlen – egy állampárti berendezkedésű ország pártmédiájában viszont nem is történhet másképp. Végül is azt kapjuk a pénzünkért, ami jár: az MTVA és csatolt részei a lehető legpontosabb, legaktuálisabb képet tükrözik a rendszerről, amelyben működnek.