Lehetőség van, recept nincs

Senki sem számított arra, hogy a parlamenti ellenzék az év végére ebbe a helyzetbe kerül. Még azt sem lehet könnyen leírni, hogy mi is ez az új helyzet, annyit azonban meg tudunk állapítani, hogy 2018. december 12-e – múlt a szerdai parlamenti akció napja – után már nem lehet úgy ellenzékiként viselkedni a magyar Országgyűlésben, ahogyan az azt megelőzően történt. Viszont ennek az „újnak” sem lehet megmondani még a tartalmát.
Adódik a kézenfekvő következtetés, hogy biztosan el kell hagyni az ellenzéknek a parlamenti padsorokat. De ez sem feltétlenül igaz egy olyan politikai pillanat után, amikor a parlamentiek épphogy megmutatták, hogy egy ügy – majd az azon túlmutató témák – kapcsán képesek egységesen és erősen fellépni, olyan politikai helyzetet előidézni, amikor is ők diktálnak. Egy kivonulásnak tervezettnek, egységesnek és szervezettnek kell lennie, és értelmezhető entitásoknak kell megtenniük. Ha egyszer az ellenzéki képviselők kijönnek, nem lehet visszamenniük, és sorsuk eggyé válik.
Azt is lehet gondolni: annak ellenére is ki kell jönniük, hogy mérlegelnék, „mire” is jönnek ki. Egyelőre ugyanis a történések ellenére sem látszik az az alternatív politikai mező, amely önmagában bírna akkora kiterjedéssel és cselekvési lehetőségekkel, hogy azért el lehet és érdemes hagyni az intézményes kereteket – kevés idő is telt el ehhez. Merthogy – mint a múlt szerdai történések mutatták –, a puha „exit” is nyithat meg eleve új tereket, ezt is mérlegelni kell a jövőben. Az is igaz persze, hogy egy új ellenzéki politikai térnek a konstruálása a régi lezárásával is megkezdődhet.
Bár a vasárnapi-hétfői eseményeknek valóban a múlt szerdai parlamenti akció ágyazott meg, az automatikus exit szükségét gyengíti, hogy az események meglehetősen véletlenszerűen zajlottak. Szerda után, a vasárnapi tüntetést megelőzően egy vezető és vezetés nélküli tiltakozó sokaság járta Budapest utcáit, és a vasárnapi beszédek sem afelé mutattak, hogy ebből újabb akció lesz. Az utóbbihoz az is kellett, hogy az ellenzéki politikusok – belátva, hogy a NER-ben használt eddigi eszközeiket kimerítették – jogukból fakadóan a köztévén kérjék számon azt, ami aztán új lehetőségstruktúrákat hordozhat magában. Ha nem is esetleges, de nem tervszerű történésekből állt össze a láncolat, éppen ezért nem könnyű a következő lépések irányának és tartalmának meghatározása.
Kétségtelen: a szabályokat folyamatosan változtató, a rezsim határait módosító és szélesítő, a jogot „rugalmasan” értelmező politikával szemben új ellenzékiségre van szükség. Ezt felismerték az érintettek, ezzel együtt azt is, hogy mozgásterüket nem határolhatja be a rezsim. Ha a logikáját elismernék, az a folyamatos lemaradásban és a rezsim sajátos „konszolidálásában” tenné ugyanis őket érdekeltté. A fentiek miatt egyszerre helyezték magukat az új ellenzékiség kötött pályájára, ugyanakkor  szembesülniük kell ezen út bizonytalanságával is. Senki nem várhatja el tőlük, hogy forgatókönyvvel bírjanak, azt azonban igen, hogy az erőforrások egyenlőtlensége és a bizonytalanságok magas száma miatt realizálható célkitűzésekkel bírjanak – és efelé is kell tolni őket.
Ehhez azonban már nem csak ők kellenek. Hogy egy példát említsek: a „rabszolgatörvényből” mai tudásunk szerint elképzelhetetlen, hogy országos sztrájk nélkül visszalépjen a kormány. És hiába kíván kilépni az Orbán-rezsim szabályrendszeréből a parlamenti ellenzék, ha a többi, intézményes szereplő erre nem mutat hajlandóságot. Ennek következtében jelen esetben a szakszervezeteken múlik sok minden. Ha azok nem hagynak fel elitjük rövid távú céljaival, úgy a „rabszolgatörvényt” sem a parlamenti ellenzék, sem pedig a még mindig nagyváros-centrikus, idővel meglehet, csak magszavazókat mobilizálni képes tüntetések nem fogják visszavonatni. Ez esetben az utolsó esély, hogy Áder János újratárgyaltatja, ami meglepő lenne.
És bármennyire nem szabad most beszélni az „összefogásról”, de idővel majd szükséges lesz: az ellenzéki kultúra megmutatta, hogy képes változni, ha „helyzet” van, és ennek alapján lehetséges az együttműködés is. Minden afelé mutat, hogy az önkormányzati választás alkalmával – bár annak választási rendszeréből ez nem következik, de az ellenzék helyzetéből következően üdvös lenne – a verseny során kétpártrendszert lenne indokolt „teremteni”. Maximalizálni kell a győzelmi esélyeket és győzelmeket – ezek pedig, szemben az Európai Ügyészséghez csatlakozással, reális célok –, ennek érdekében koordinált (egy jelöltes) szisztémákra van szükség. Hogy ilyen együttműködés létrejöhessen, ahhoz kellettek az utóbbi napok - enélkül erre kevés esély mutatkozott volna. Az olyan követelések, amelyekhez idővel nincsenek eszközök rendelve, persze politikai tartalmak, amelyek az ilyen típusú, „mozgó” rezsimekben viszont fluiddá is tudnak válni, ha nem realizálhatóak.
Amellett, hogy nincsen általános recept az úgynevezett „kompetitív autoriter rezsimek” leváltására, azt is hozzá kell tenni, hogy azok nagyfokú stabilitást is tudnak mutatni akkor, ha csak egy szereplő lép ki a struktúrájukból. Ha csak a parlamenti ellenzéktől várjuk a megoldást, akkor túl kevés helyről várjuk. Ha csak egy szereplő szakít az addigi politikai gondolkodásra vagy cselekvésre vonatkozó iránnyal, az középtávon még rezsimkonzerválónak is bizonyulhat. 
Egy dolog valószínűsíthető: a politika ellenzéki „új normalitása” azt nem fogja elbírni, hogy ezt követően az ellenzék a tavaszi ülésszakon bizottságokba, módosítókba, vitanap-kezdeményezésekbe fordítsa vissza a tevékenységét. Ez esetben a megszerzett hitelességük – és ez nagy eredmény – olyan fokú választói csalódottságba csaphat át, hogy még egy együttműködés esetén is különösen nagy mobilizációs energiákat kell majd önteni a kampánygépezetbe ahhoz, hogy egy várható EP-vereség után az önkormányzati választás realizálható ellenzéki céljai teljesülhessenek.
Annál, ha csak egy intézményes szereplő adja fel a „NER-kompatibilis” cselekvését, már csak az a rosszabb, ha egy se. Éppen ezért, ha valamikor, úgy most kell egy politikai lélegzetvételnyi időt adni a parlamenti ellenzéknek a gondolkodásra. De tudni kell azt is, hogy friss levegőt csak az tud politikai értelemben beszívni, akit olyan levegő is vesz körül. 
Nem minden tehát a pártok világa.
Frissítve: 2018.12.19. 09:29

Egy nemzeti bank

Gyakran idézik Bertolt Brecht Koldusoperájának azt a zseniális próféciáját, hogy "Mit számít egy bankrablás/ egy bankalapítással szemben?” Azt azonban már ritkában, ahol a német drámaíró önmagát is megemlíti Kocsma Jenny dalában: "És ott volt a kíváncsi Brecht / Kit mind daloltatok! / De megkérdezte tőletek / Mért gazdagok a gazdagok..."
Arról nincsenek információink, hogy Matolcsy György jegybankelnök közismert narcisztikus hajlamainak engedve megénekelte vagy megénekeltette-e az unortodox gazdaságpolitika alaptéziseit egy musicalben, arról azonban igen, hogy részben a Brecht által maró kritikával illetett utat járja. Orbán Viktor sokszor bírált rögeszméje, hogy a pénzintézeti szektor működése akkor lehet csak egészséges, ha a hazafiúi lelkesedés is átjárja: ennek érdekében elérték az általuk kívánatosnak tekintett állapotot, így mára a bankoknak már több mint a fele magyar, nemzeti tulajdonba került. 
Jóval értéke felett az állam megvásárolta - majd később Mészáros Lőrinc polihisztor hajlamokkal bíró gigavállalkozó érdekeltségi körének eladta - az akkor még veszteséges MKB-t. Ugyancsak hozzájutott az egyébként profitot termelő Budapest Bankhoz, amelynek jövője ma még ismeretlen. A takarékszövetkezetek bankká szervezése egy külön történet. Viszont a NER időszakának - brechti értelemben vett - egyetlen bankalapítási produktuma a hangzatos nevű Növekedési Hitel Bank lett, amelyet történetesen Matolcsy unokatestvérére (és bridzspartnerére), Szemerey Tamásra írattak. A "bűnlajstroma" felsorolhatatlan: hitelezte Matolcsy fiának veszteséges cégét, no meg illegálisan a sajátját is. Nyakra-főre büntette is az MNB. 
Mindhiába. Tegnaptól korlátozták a betétek kifizetését. A bank a csőd szélére került. Hová lett a pénz? Nem tudható. Hát ezért is gazdagok a gazdagok.
Szerző
Bonta Miklós
NHB
Frissítve: 2018.12.19. 09:31

Ünnep

Valami egészen rendkívüli dolgot láthattak hétfő este azok, akik ott voltak Kunigunda utcai tüntetésen: a magyar népet a maga valóságában. Úgy, ahogy az csak ritka, nemzetegyesítő pillanatokban mutatkozik meg. A tömeg fölé magasodó, ormótlan pártállami tévé épületével szemben a kis pódiumon egymás mellett álltak baloldali, konzervatív, liberális politikusok, egymás mellett lengett a romák és a Jobbik zászlaja, az évtizedeken át létezett ideológiai szekértáborok pedig mintha egy érintésre eltűntek volna: liberális fiatalok éljenezték meg a jobbikos, LMP-s képviselőket, és a jobbikos keménymag tapsolt az MSZP és a DK, a liberálisok vezetőinek. 
Azokban a pillanatokban senki sem látott mást a másikban, mint ami valójában: szabadságszerető magyar. Aki immáron kész küzdeni a sunyin terjengő, mindent lebéklyózó rezsimmel szemben. A nép végre azt látta az ellenzéktől, amit évek óta várt: küzdelmet, valódi ellenállást. És mert így tettek, a nép egy pillanatra megbocsátotta nekik a korábbi évek tétova sutaságát, marakodásait; mintha akkor meglátták volna, hogy az ellenzék eltelt évekbeli tévedései pontosan abból fakadtak, hogy egy elpusztulófélben lévő polgári világ emberarcú politikusai akartak maradni, az emberszerűség minden hibájával és gyarlóságával együtt, ám immáron eleve esélytelenségre ítélve az országot most felfalni készülő állampárt fegyelmezetten lélektelen és embertelen elnyomó gépezetével szemben. 
Nem volt könnyű elengedni az ellenzéknek az illúzióit, de végül megtették, felrúgták a rezsim diktálta látszatdemokrácia szabályait, és ezzel elindultak az egyetlen olyan úton, amely egy talán távoli, ám nagyon is elérhető győzelem felé vezet. Nem is tüntetés volt ez, hanem inkább ünnep, bár sokan talán maguk sem tudták, hogy mi volt az a furcsa, katarzisszerű érzés, amit ott átélhettek. Megkockáztatom: a katarzis egyik forrása az lehet, amikor az ember elengedi a magáról szőtt hamis illúzióit, hogy utána megtalálhassa az utat a valódi önazonosságához. 
Ezen az úton az első lépés – ha még emlékszünk – tavaly ilyenkor történt, amikor a rezsim már a célkeresztjébe fogta a Jobbikot, és baloldaliak százai tették meg azt, ami még pár évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna: elmentek a Jobbik mellett tüntetni. Akkor a felszólaló Puzsér Róbert fogta meg az tüntetés lényegét: nézzünk csak szépen egymásra, és a másik szemében lássuk meg, hogy mekkora hülyék is vogymuk. Isa, mi, magyarok egy összeférhetetlen, keményfejű népség vogymuk, a legkisebb marhaságon is a végtelenségig civakodunk, sokszor saját magunkkal is, hiszen egy olyan országban élünk, amelyet István alapított, ám ahol a szíve mélyén mindenki Koppány. 
Csakhogy éppen ez az állandóan forrongó, ezerfelé húzó-lázadó akarat adta mindenkor a magyarság igazi erejét, mert ha ezt a szabadságot – a civakodás szabadságát biztosító sztyeppei demokráciánkat – fenyegeti veszély, úgy a sokféle viszály, ha egy futó pillanatra is, de egyetlen, konok akarattá tud egyesülni. És most ez a történelmi, mélyen magyar hagyomány köszönt vissza arról a kis színpadról.
Frissítve: 2018.12.19. 10:43