Lehetőség van, recept nincs

Senki sem számított arra, hogy a parlamenti ellenzék az év végére ebbe a helyzetbe kerül. Még azt sem lehet könnyen leírni, hogy mi is ez az új helyzet, annyit azonban meg tudunk állapítani, hogy 2018. december 12-e – múlt a szerdai parlamenti akció napja – után már nem lehet úgy ellenzékiként viselkedni a magyar Országgyűlésben, ahogyan az azt megelőzően történt. Viszont ennek az „újnak” sem lehet megmondani még a tartalmát.
Adódik a kézenfekvő következtetés, hogy biztosan el kell hagyni az ellenzéknek a parlamenti padsorokat. De ez sem feltétlenül igaz egy olyan politikai pillanat után, amikor a parlamentiek épphogy megmutatták, hogy egy ügy – majd az azon túlmutató témák – kapcsán képesek egységesen és erősen fellépni, olyan politikai helyzetet előidézni, amikor is ők diktálnak. Egy kivonulásnak tervezettnek, egységesnek és szervezettnek kell lennie, és értelmezhető entitásoknak kell megtenniük. Ha egyszer az ellenzéki képviselők kijönnek, nem lehet visszamenniük, és sorsuk eggyé válik.
Azt is lehet gondolni: annak ellenére is ki kell jönniük, hogy mérlegelnék, „mire” is jönnek ki. Egyelőre ugyanis a történések ellenére sem látszik az az alternatív politikai mező, amely önmagában bírna akkora kiterjedéssel és cselekvési lehetőségekkel, hogy azért el lehet és érdemes hagyni az intézményes kereteket – kevés idő is telt el ehhez. Merthogy – mint a múlt szerdai történések mutatták –, a puha „exit” is nyithat meg eleve új tereket, ezt is mérlegelni kell a jövőben. Az is igaz persze, hogy egy új ellenzéki politikai térnek a konstruálása a régi lezárásával is megkezdődhet.
Bár a vasárnapi-hétfői eseményeknek valóban a múlt szerdai parlamenti akció ágyazott meg, az automatikus exit szükségét gyengíti, hogy az események meglehetősen véletlenszerűen zajlottak. Szerda után, a vasárnapi tüntetést megelőzően egy vezető és vezetés nélküli tiltakozó sokaság járta Budapest utcáit, és a vasárnapi beszédek sem afelé mutattak, hogy ebből újabb akció lesz. Az utóbbihoz az is kellett, hogy az ellenzéki politikusok – belátva, hogy a NER-ben használt eddigi eszközeiket kimerítették – jogukból fakadóan a köztévén kérjék számon azt, ami aztán új lehetőségstruktúrákat hordozhat magában. Ha nem is esetleges, de nem tervszerű történésekből állt össze a láncolat, éppen ezért nem könnyű a következő lépések irányának és tartalmának meghatározása.
Kétségtelen: a szabályokat folyamatosan változtató, a rezsim határait módosító és szélesítő, a jogot „rugalmasan” értelmező politikával szemben új ellenzékiségre van szükség. Ezt felismerték az érintettek, ezzel együtt azt is, hogy mozgásterüket nem határolhatja be a rezsim. Ha a logikáját elismernék, az a folyamatos lemaradásban és a rezsim sajátos „konszolidálásában” tenné ugyanis őket érdekeltté. A fentiek miatt egyszerre helyezték magukat az új ellenzékiség kötött pályájára, ugyanakkor  szembesülniük kell ezen út bizonytalanságával is. Senki nem várhatja el tőlük, hogy forgatókönyvvel bírjanak, azt azonban igen, hogy az erőforrások egyenlőtlensége és a bizonytalanságok magas száma miatt realizálható célkitűzésekkel bírjanak – és efelé is kell tolni őket.
Ehhez azonban már nem csak ők kellenek. Hogy egy példát említsek: a „rabszolgatörvényből” mai tudásunk szerint elképzelhetetlen, hogy országos sztrájk nélkül visszalépjen a kormány. És hiába kíván kilépni az Orbán-rezsim szabályrendszeréből a parlamenti ellenzék, ha a többi, intézményes szereplő erre nem mutat hajlandóságot. Ennek következtében jelen esetben a szakszervezeteken múlik sok minden. Ha azok nem hagynak fel elitjük rövid távú céljaival, úgy a „rabszolgatörvényt” sem a parlamenti ellenzék, sem pedig a még mindig nagyváros-centrikus, idővel meglehet, csak magszavazókat mobilizálni képes tüntetések nem fogják visszavonatni. Ez esetben az utolsó esély, hogy Áder János újratárgyaltatja, ami meglepő lenne.
És bármennyire nem szabad most beszélni az „összefogásról”, de idővel majd szükséges lesz: az ellenzéki kultúra megmutatta, hogy képes változni, ha „helyzet” van, és ennek alapján lehetséges az együttműködés is. Minden afelé mutat, hogy az önkormányzati választás alkalmával – bár annak választási rendszeréből ez nem következik, de az ellenzék helyzetéből következően üdvös lenne – a verseny során kétpártrendszert lenne indokolt „teremteni”. Maximalizálni kell a győzelmi esélyeket és győzelmeket – ezek pedig, szemben az Európai Ügyészséghez csatlakozással, reális célok –, ennek érdekében koordinált (egy jelöltes) szisztémákra van szükség. Hogy ilyen együttműködés létrejöhessen, ahhoz kellettek az utóbbi napok - enélkül erre kevés esély mutatkozott volna. Az olyan követelések, amelyekhez idővel nincsenek eszközök rendelve, persze politikai tartalmak, amelyek az ilyen típusú, „mozgó” rezsimekben viszont fluiddá is tudnak válni, ha nem realizálhatóak.
Amellett, hogy nincsen általános recept az úgynevezett „kompetitív autoriter rezsimek” leváltására, azt is hozzá kell tenni, hogy azok nagyfokú stabilitást is tudnak mutatni akkor, ha csak egy szereplő lép ki a struktúrájukból. Ha csak a parlamenti ellenzéktől várjuk a megoldást, akkor túl kevés helyről várjuk. Ha csak egy szereplő szakít az addigi politikai gondolkodásra vagy cselekvésre vonatkozó iránnyal, az középtávon még rezsimkonzerválónak is bizonyulhat. 
Egy dolog valószínűsíthető: a politika ellenzéki „új normalitása” azt nem fogja elbírni, hogy ezt követően az ellenzék a tavaszi ülésszakon bizottságokba, módosítókba, vitanap-kezdeményezésekbe fordítsa vissza a tevékenységét. Ez esetben a megszerzett hitelességük – és ez nagy eredmény – olyan fokú választói csalódottságba csaphat át, hogy még egy együttműködés esetén is különösen nagy mobilizációs energiákat kell majd önteni a kampánygépezetbe ahhoz, hogy egy várható EP-vereség után az önkormányzati választás realizálható ellenzéki céljai teljesülhessenek.
Annál, ha csak egy intézményes szereplő adja fel a „NER-kompatibilis” cselekvését, már csak az a rosszabb, ha egy se. Éppen ezért, ha valamikor, úgy most kell egy politikai lélegzetvételnyi időt adni a parlamenti ellenzéknek a gondolkodásra. De tudni kell azt is, hogy friss levegőt csak az tud politikai értelemben beszívni, akit olyan levegő is vesz körül. 
Nem minden tehát a pártok világa.
2018.12.19 09:24
Frissítve: 2018.12.19 09:29

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05