Betesz a rabszolgatörvény a családoknak

Publikálás dátuma
2018.12.22. 13:00
Szűcs Édua rajza a Visszhangnak
A kormány sok milliárd forintot költ arra, hogy a „Családok Évében” intenzív kampánnyal és a szokásos irányított kérdésekkel operáló nemzeti konzultációval hozza meg a fiatalok kedvét a gyerekvállaláshoz. Eközben az ellenzéki pártok, a szakszervezetek és a munkavállalók nagy részének ellenkezése dacára elfogadta a túlóratörvényt, aminek beláthatatlan következményei lesznek.
A Munka törvénykönyvének legújabb módosítása Tóth Olga szociológus, az MTA TK Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársa szerint tragikus hatással lesz a családok életére, gyakorlatilag felülír minden pozitívnak tekinthető családpolitikai intézkedést. „Ha csak az apák lesznek azok, akik jelentős mennyiségű túlmunkát kénytelenek vállalni, annak is komoly következményei lennének: sokkal kevesebbet lesznek a gyerekeikkel, kevesebb időt töltenek otthon, ami még nagyobb terhet ró a nőkre. Márpedig, ahol nem egyenlő a munkamegosztás, a nők nem vállalnak több gyereket” – mondja a szociológus, aki azt is hozzáteszi: a magyar családok jelentős részében a nők is dolgoznak, és ha nekik is túlórázniuk kell, gyakorlatilag nem marad idejük a gyerekekre. A Publicus Intézettel közösen készített felmérésünk is azt mutatja, hogy az emberek többsége már így is úgy érzi, többet dolgozik, mint amennyit elbír. Nagyon valószínű, hogy az államfő által csütörtökön aláírt „rabszolgatörvénnyel” a gyerekvállalási kedv még inkább visszaesik az országban annak ellenére, hogy a kormány kommunikációja szerint ennek éppen az ellenkezője lenne a cél. Feloldhatatlan ellentmondás, hogy a vasárnapi boltzár bevezetését annak idején éppen a családok védelmével indokolták, most viszont szó sem esik róluk – mondja a szociológus. Márpedig Tóth Olga szerint a törvény hatásai az eddig privilegizált felső középosztályt is érintik majd. „A túlmunka bomlasztja, szétveri a családi életet, rengeteg feszültséget, frusztrációt okoz. Nem véletlen, Nyugat-Európában mindenhol arra törekszenek, hogy a szülők minél több időt tölthessenek a gyerekeikkel. A mostani intézkedés homlokegyenest szembemegy a kormány eddig kommunikált céljaival.” Pedig a Publicus Intézet Népszava számára készült friss kutatásából kiderül, az emberek 45 százaléka most is úgy érzi, a munka túlságosan nagy szerepet tölt be az életében, és már a magánélete rovására megy. Csupán 2 százalék gondolja, hogy több munka is beleférne a mindennapjaiba, 27 százalék pedig már így is rendszeresen túlórázik. A törvény várhatóan nem azonos mértékben érinti majd a munkavállalók különböző csoportjait, bár összességében a Publicus által megkérdezettek 38 százaléka számít arra, hogy a törvény hatására többet kell majd dolgoznia, a legfeljebb 8 általános iskolát végzetteknek már 70 százaléka gondolja, hogy érintett lesz. Ez az érettségizettek esetében 32, a diplomások körében 23 százalék. Vagyis a túlóratörvény éppen azokat hozza majd még nehezebb helyzetbe, akiket a szociálpolitika egyébként sem kényeztet családtámogatásokkal. 

Hagyományosan konzervatív

A Családok Évének leglátványosabb intézkedése az ország és a média telepakolása volt az idealizált magyar család képével: három gyerek, két fiatal mosolygós szülő, akik látható jómódban élnek (a hirdetésekben szereplő konyha legalábbis biztosan nem az átlagos magyar otthonra hajaz). Az üzenet pedig, amivel a kormány szeretné meghozni a fiatalok kedvét a gyerekvállaláshoz: „Szülőnek lenni életre szóló kaland”. Azt, hogy ez a szlogen mennyire felületes és álságos, sokan, sok helyen megírták, nem elhallgatva, hogy miféle „kalandokra” számíthat az ma Magyarországon, aki úgy dönt, megvalósítja az eszményi családmodellt. Ugyanakkor bizonyos szinten szinte biztosan befolyásolja az embereket a kormányzati kommunikáció. A Pulzus közvélemény-kutató Visszhang számára készített kutatásából kiderül: a megkérdezettek csaknem fele szerint az ideá­lis család négytagú, további 21,3 százalék szerint pedig ennél is több. „Ez az eredmény egybevág a korábbi hasonló kutatások eredményeivel. Magyarországon tradicionális kép él az emberek fejében arról, hogy mit tekintenek ideális családnak: házasságban élő apa, anya és két gyerek. Miközben a valóságban rengeteg ettől eltérő családforma létezik, és az emberek nem feltétlenül azt valósítják meg a saját életükben, amit kívánatosnak mondanak, ha megkérdezik őket. Egyébként is jellemző a magyar társadalomra, hogy a családdal, férfi, női szerepekkel kapcsolatos kérdésekben élesen elválnak a valós viselkedési minták attól, amit állítanak” – magyarázza a látszólag ellentmondásos eredményeket Tóth Olga.  

Bonyolult helyzetek

A valóságban ma Magyarországon rengeteg különböző együttélési forma létezik, és egyre többen térnek el a hagyományos mintától. A szakemberek körében is vita van arról, hogy ennek ellenére miért eszményítik az emberek a hagyományos modellt. Vajon valóban ezt szeretnék megvalósítani a saját életükben, csak végül a körülmények miatt nem sikerül, vagy azért ezt nevezik meg ideálisként, mert azt gondolják, hogy ez az elvárás velük szemben? „Én ez utóbbira hajlok. Egyre több ember dönt úgy, hogy nem házasodik, élettársi kapcsolatban vállal gyereket, mert neki így jó. A házasságok csaknem fele válással végződik, sokan új kapcsolatokba kezdenek, és más együttélési formákat választanak” – mondja Tóth Olga. Viszont még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogy Magyarországon valójában milyenek a családok – mennyi ember egyedülálló, neveli egyedül a gyerekét, él nem hivatalos élettársi kapcsolatban vagy éppen mozaikcsaládban, mert ezekre a kutatásokra még a „Családok Évében” sem jutott forrás. A kutatók jobb híján a KSH adataira támaszkodnak, amelyek nagyon „lecsupaszítottak”, a valós élethelyzetek sokkal bonyolultabbak, mint amit a hivatalos statisztikák mérnek. Például tudjuk, hogy a gyerekek 48 százaléka házasságon kívül születik ma Magyarországon, de ez az esetek túlnyomó többségében valószínűleg nem azt jelenti, hogy egyedülálló az anya, hanem azt, hogy élettársi kapcsolatban él. Ezeket a „finomságokat” viszont nem mutatják meg a statisztikák. „A család dinamikusan változó dolog, semmi garancia nincs arra, hogy egy házasság nem bomlik fel, ahogy az sem biztos, hogy egy élettársi kapcsolat nem marad tartós” – mondja Tóth Olga, aki a közelmúltban azt adta feladatként a tanítványainak, hogy interjúzzanak a környezetükben nem „hagyományos modell” szerint élő családokkal. Huszonnégy különböző család történetét ismerték meg, és nem volt közöttük kettő, amelyik hasonló lett volna egymáshoz – volt köztük elvált anya, aki a gyerekeivel visszaköltözött a szüleihez, külföldön dolgozó anya, akinek a gyerekei itthon maradtak, megromlott kapcsolatban élő pár, akik mégis egy fedél alatt maradtak, és így tovább. „Én a magam részéről azt mondom, hogy ez mind család. Az egyedülálló szülők éppúgy, mint a tartósan együtt élő egynemű párok vagy a mozaikcsaládok” – mondja a szociológus, hangsúlyozva, hogy a magyar családok nagyon sokfélék, a szociálpolitika mégis leginkább csak egyféle modellt ismer el, és támogat tudatosan.
Ahhoz, hogy a nők szívesen vállaljanak több gyereket, elengedhetetlen lenne az apák intenzívebb részvétele a kisgyermekek gondozásában, és ezt az északi, illetve a nyugati országok egy része már felismerte. „Minden olyan társadalomban, ahol magasabb a születésszám, sokkal egyenlőbb az otthoni munkamegosztás a férfiak és a nők között. Az apák több időt töltenek a gyerekeikkel, amit a munkahelyek is támogatnak” – mondja Tóth Olga szociológus.

Fele-fele

A kormánynak határozott elképzelése van arról, hogy milyen az ideális család, nem véletlen, hogy az alaptörvénybe is belefoglalta: a család alapja a férfi és nő közötti házasság, és nehezen veszik tudomásul, hogy a valóság ennél sokkal bonyolultabb. A magyar társadalom maga is hasonlóan megosztott ezekben a kérdésekben, annak ellenére, hogy jó eséllyel nincs olyan ember, akinek a környezetében nem él „szokatlan” család. A Pulzus által megkérdezetteknek csupán a fele gondolja, hogy családnak tekinthető két, egymással tartósan együtt élő, egymást partnernek elfogadó ember, akik nem akarnak összeházasodni. Vagyis 50 százalék szerint házasság nélkül család sincs. A gyerek nélküli párok még kevésbé „ütik meg a mércét”: 54 százalék nem jelölte meg őket családként.Az egyedülálló szülőknek sem sokkal jobb a megítélése – csupán 48 százalék szerint számítanak családnak. Emlékezetes Novák Katalin, a kormány család- és ifjúságügyért felelős államtitkárának novemberi kijelentése, amikor egy tévéinterjúban azt találta mondani: a gyerek jogai sérülnek, ha valaki egyedülállóként, pár nélkül válik szülővé. Ezzel a magnyilvánulásával a megkérdezetteknek 78 százaléka inkább vagy egyáltalán nem ért egyet, vagyis ez már azért az embereknek is sok. A milliárdokból lefolytatott „családvédelmi” nemzeti konzultáció irányított kérdéseiből is kiderül, hogy a kormány nem támogatja a melegek családalapítását, gyerekvállalását. A Pulzus kérdésére válaszul a megkérdezetteknek csupán kicsit több mint fele jelölte meg családként a két egymással tartósan együtt élő, egymást partnernek elfogadó ember közösségét, tekintet nélkül a nemükre. Ebből is látszik, hogy a társadalom jelentős része ma még képtelen elfogadni a melegeket családként, ugyanakkor a válaszolók összesen több mint 68 százaléka biztosan vagy valószínűleg elfogadná, ha a gyereke azonos nemű párt választana magának, de viszonylag magas azoknak az aránya is, akik erre nem tudnak válaszolni. Ugyanakkor ebből az látszik, hogy némileg elfogadóbbak lennének az emberek a homoszexuális kapcsolatokkal, ha a saját gyerekük lenne meleg.  

Ki hullik, ki nem

A fentiekből jól látható, hogy a magyar családok jelentős része egyszerűen nem illik a kormány kon­cep­ció­jába, és ez a különböző juttatások rendszerén is világosan megmutatkozik. Nagy egyetértés van a megkérdezettek körében abban, hogy a kormány nem támogatja kellőképpen a családokat – 78 százalék gondolja így. „Egy kormánynak joga van eldönteni, hogy mit preferál, ők értékalapon a hagyományos családmodell mellett tették le a garast, és a felső-középosztálybelieket támogatják. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy ennek a két halmaznak nem elég nagy a metszete – az emberek nagy része valamelyik oldalon kihullik ebből a keretből. Vagy nem felel meg az ideális családról kialakított képnek, vagyis nincs legalább két-három gyereke, vagy nem képes felkapaszkodni a középosztályba, ezért nem élvezheti azokat a kétségtelenül nagy és komoly anyagi juttatásokat, amelyeket a jobb helyzetben lévő családoknak nyújt a kormány” – mondja Tóth Olga, aki szerint az emberek jelentős része egyszerűen nem keres annyit, hogy igazi nyertese lehessen a családi adókedvezménynek, a csok pedig azoknak jelent támogatást, akiknek egyébként is lehetőségük van belevágni ingatlanvásárlásba, ezért a nagyvonalú támogatások valójában kevesek számára elérhetőek. Nagy kérdés ugyanakkor, valójában mi kell ahhoz, hogy több gyerek szülessen egy országban, és egy ilyen életre szóló döntésben kit befolyásol egy intenzív kampány és néhány legkevésbé sem ötletes tévéreklám. „Nem gondolom, hogy plakátkampányokkal tömegesen lehetne változtatni a családalapítási hajlandóságon. Különösen azért, mert nem arról van szó, hogy a fiatalok kevésbé szeretnének gyerekeket, mint más országokban. Nagyon jellemző eset, hogy az első gyerek születése után a párok szeretnének még egyet, de egyszerűen képtelenek előteremteni ehhez a szükséges anyagiakat. Nem engedhetik meg maguknak, mert nem látják, hogy hosszú távon hogyan fognak boldogulni. Inkább megpróbálnak mindent megadni az egy, már megszületett gyereküknek, és nem szeretnék további anyagi bizonytalanságba keverni magukat. Sajnos minden kutatás azt bizonyítja, hogy a gyerekvállalás számottevően rontja a családok anyagi helyzetét. Nagyon jól kell keresni ahhoz, hogy ezt a támogatások ellensúlyozni legyenek képesek” – mondja Tóth Olga.  

Bölcsőde a kulcs

A szakértők egyértelműen meg tudják mondani, hogy melyek azok az országok, ahol nő a gyerekvállalási kedv, de valamiért erre a tudásra nem vevők a kormányok; sem a mostani, sem a korábbiak. Márpedig cáfolhatatlan tény: kulcskérdés, hogy legyen elegendő és megfizethető bölcsőde. Az anyák nagy része szeretne visszatérni ugyanis a munkába, még akkor is, ha a kormány közeli véleményformálók szájából rendre elhangzik, hogy a nők önmegvalósításának csúcsa a gyerekszülés. Jelenleg a gyerekek körülbelül 16-17 százaléka számára van hely a magyar bölcsődékben.

Szolidaritási deficit

A magyar társadalom valójában nem családbarát – a szociológus szerint ez nem csak a kormányzati intézkedésekben figyelhető meg, amelyek igazából diszkriminálják az alsóbb társadalmi rétegeket. Ha az állam ténylegesen minden gyerekre ugyanúgy figyelne, akkor a hátrányos helyzetű, szegény, roma gyerekek nevelését és életesélyeit is ugyanúgy támogatná, mint a felső-középosztálybelieket, és őket is értéknek tekintené. Jelenleg az oktatás és az egészségügy problémái őket érintik a leginkább, ezért a Magyarországon születő gyerekek egy jelentős része olyan helyzetbe születik, amelyből nincs kitörés. „Nem látunk arra ma kormányzati törekvést, hogy ezekből a gyerekekből sikeres felnőttek legyenek. Nincs kitörés abból a kasztból, ahová az ember születik, és most tudatosan használom ezt a szót. Semmiképpen nem nevezném gyerekbarátnak azt a társadalmat, amely a születés pillanatában besorolja az embert valahová, ahonnan szinte lehetetlen feljebb jutni” – mondja Tóth Olga, aki szerint, ha a politikát félretesszük, akkor is hasonló következtetésekre jutunk. Elég csak arra gondolni, hogy milyen hátrányokat szenvednek a gyerekes anyák a munkahelyeken. De az is beszédes, hogy mi történik, amikor egy iskolai osztály felszáll egy járműre. Még a legkedvesebb arcú nagymamák is feszültek, idegesek lesznek attól, hogy a gyerekek úgy viselkednek, ahogy egyébként egy gyerekcsoportnak viselkednie kell – hangosak és elevenek. „Az emberek nagy része frusztrált és fáradt, nem tudja elviselni a gyerekeket a sajátján kívül” – teszi hozzá a szociológus.

Kétszáz évnyi hátrány

„Csupán” 108 évre van még szükség ahhoz globálisan, hogy a nemek közötti politikai, munkaerő-piaci, egészségügyi és oktatási szakadék eltűnjön, 202 év múlva pedig már a hasonló munkakörű és beosztású nők is ugyanannyit kereshetnek, mint a férfiak. Az elszomorító adatok a Világgazdasági Fórum friss jelentéséből derültek ki, melyeket a ­Qubit.hu összegzett. Kiderült: Izlandon valósul meg a leginkább a nemek közötti egyenlőség a világon. Utána Norvégia, Svédország, Finnország, majd Nicaragua, Ruanda, Új-Zéland, a Fülöp-szigetek, Írország és Namíbia következik. Magyarország minimálisat javított tavalyhoz képest: 2017-ben 144 országból még a 103. volt, idén már a 102. Azonban így sincs ok az örömre. Míg az egészségügyhöz való hozzáférés tekintetében a magyar nők a 42. legjobb helyzetben vannak a világon, az oktatásban való részvétel és a gazdasági lehetőségek terén pedig a 66.-ak, illetve a 68.-ak vagyunk a rangsorban, addig a nők magyarországi politikai képviselete már csak a 142. helyre elég a 149 tagú mezőnyben. Azok között az államok között, ahol a magyarországinál is kezdetlegesebb a nők politikai képviselete, szinte csak muszlim országokat és többségében királyságokat találunk: Bahreint, Belize-t, Bruneit, Kuvaitot, Libanont, Ománt és Jement.

Szerző

Kapcsolódó

Első a család

Nem bántanak, én sem haragszom - interjú Jordán Tamással

Publikálás dátuma
2018.12.16. 17:17

Fotó: Draskovics Ádám
„Misszionáriusnak érzem magam a színházi világban, szeretnék minél több embert meggyőzni arról, hogy a színház fontos” – mondja Jordán Tamás. A Weöres Sándor Színház alapítóját, s legutóbb viharos körülmények közt megválasztott igazgatóját arról is kérdeztük, miért hagyta ott a Nemzetit, mit szól az új társasági adó (tao) tervéhez, és mihez kezd majd, ha lejár a szombathelyi mandátuma.
Jócskán hetven fölött gyakran és derűsen ingázik a főváros és Szombathely között. Vonatozik, ami elég hosszadalmas játék. Utál vezetni? Nem utálok, csak ha az ember ­autóval jön fel, az két óra a városhatárig, és onnan bejutni a belvárosba idegtépő. A vonat kényelmes, útközben szoktam információkat begyűjteni a netről, leveleket olvasok és írok. Ráadásul sehol nem tudok olyan jól szöveget tanulni, mint a vonaton, mert se a színházban, se otthon nincs ennyi zavartalanul eltölthető időm. Tíz éve alapították a színházat Szombathelyen. Mennyire kötődik a városhoz? Erősen. Amikor a színészeket szerződtettem, azt kértem tőlük, amíg itt dolgoznak, legyenek szombathelyiek. Mi a legendás kaposvári társulatnál kaposváriak voltunk, nemcsak én, Lázár Kati, Koltai Robi, Pogány Jutka, Básti Juli is. Az én csapatom együtt él a várossal, látják őket az utcán, a boltban, a csónakázótónál. Alig változott a gárda az eltelt tíz évben. Azért idén voltak veszteségeik. Három kiváló színész szerződött el önöktől. Ez nem jelent nagy változást. Bálint Andris ötször vagy hatszor csinált új társulatot a Radnótiban harminc év alatt. Szokták mondani, hogy az emberi sejtek hétévenként kicserélődnek. Azt gondolom, színházban tíz év a legtöbb idő, amit egy helyen el szabad tölteni. Muszáj váltani, mert egy évtized után már nem kap új impulzust a színész a többiektől, s azok sem tőle. És akkor jönnek mások, akik éhesek, telve vannak bizonyítani akarással, tehát a változás megújulást is hoz.  Az előző két ciklusban csont nélkül választották meg igazgatónak Szombathelyen. Tavaly viszont hónapokig vezető hír volt a kinevezése körüli vita, vagdalkozás. Meglepte a huzavona vagy számított rá?  Azt gondoltam, én ezt nem fogom elveszíteni, mert a közgyűlés, vagyis 21 képviselő szavazata dönt. Úgy tudtam és jól tudtam, hogy tízen vannak, akik nem támogatnak. Az első forduló döntetlen lett, új pályázatot írtak ki, amin már csak én indultam. Végül idén tartózkodás és ellenszavazat nélkül neveztek ki, 2021. január 31-ig én vagyok a szombathelyi színház igazgatója. Milyen a viszonya ezek után a város hithű fideszes önkormányzatával? Mert ne felejtsük el, a színház létrehozását még egy szocialista polgármester szorgalmazta önnel karöltve. Most azonban jó ideje ellenszélben hajózik. Nem bántanak, én sem haragszom. Amennyire lehet, szeretném kisöpörni a politikát az egészből. A cirkusz azért volt, mert nem szerették ezt a színházat, más színházat képzeltek el.  És kinek a véleménye változott? Az övék vagy ön döntött úgy, hogy megtanul a szőnyeg alatt járni? A színháznak minden korban alapvető feladata, hogy olyasmivel foglalkozzon, ami a társadalomban problémát jelent. Ez így volt Shakespeare-nél, Molière-nél, Csehovnál, a ma színházának is erről kell beszélnie. Mi olyan színházat csinálunk, amit vállalunk, szeretünk, amire felesküdtünk. A nagyszerű társulat és a velünk dolgozó jeles rendezőgárda nem fog az ízlésünkkel, filozófiánkkal ellenkező darabokkal előállni. Nyilván ár ellen úszunk, mert az önkormányzat igénye az lenne, hogy a színház legyen könnyed, szórakoztató. Ennek részben megfelelünk, játszunk vidámat, zenéset is, de nem mondunk le a komoly előadásokról többek közt azért sem, mert tíz év alatt kineveltünk egy értő, terhelhető közönséget, amely elvárja, hogy súlyos témákat boncolgató darabokat lásson. Az, hogy Ibsen Kísértetek című drámája Zsótér rendezésében sikert aratott nálunk, élő bizonysága ennek.    Székely Csaba új műve a homoszexuálisokról és a kirekesztésről szól. Alföldi Róbert rendezte volna, de nem rendezi, mert helyette a Terrort tűzték műsorra. Mi történt? A kirekesztés most nem aktuális? Nincs a kirekesztésnél aktuálisabb probléma. Ha egy darab megrendítően, katarzist előidézve szól erről, mindenképpen azt választom. Székely Csaba kiváló író, de ebben a műben nincs meg ez a mélység. A Terror viszont érdekesen megírt, hihetetlenül népszerű darab, bevonja a közönséget, izgalmas vitákra ad alkalmat – évek óta nagy sikerrel megy a Katona József Színházban. A színész és a színigazgató eltérő szakma. Mitől függ, hogy egy jó színész beválik-e színigazgatónak? Nem tudom, engem a véletlen, vagy ha úgy tetszik, a sors tett igazgatóvá. Amikor Lázár Katival, akkori társammal hazajöttünk Kaposvárról, megalapítottuk a Merlin Színházat. Csak aztán a másik alapítót, Márton Andrást kinevezték főkonzulnak Los Angelesbe, és közkívánatra én vettem át a Merlint. Sose ácsingóztam erre a posztra, de beletanultam, megszerettem. Más típusú alkotómunka, mint felépíteni egy szerepet.    A Nemzeti Színház minden színigazgató álma. Ön viszont könnyű szívvel adta át a stafétabotot 2008-ban Alföldi Róbertnek. Miért nem akarta folytatni? Én a pályát úgy kezdtem, hogy nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Tizennyolc évesen Bálint Andris gimnáziumi osztálytársam és egyik legjobb barátom hívott az Egyetemi Színpadhoz, ami akkor a fővárosi kulturális élet centruma volt. Az Aczél-féle kultúrpolitika „tűrt” kategóriájába tartozott, szabadabban lehetett ott lélegezni, mint máshol. Odajárt a budapesti haladó értelmiség színe-java, nem csak színház volt, találkahely is. Ugyanezt láttam később a 25. Színházban és a Merlinben – ezt kerestem egész életemben. Hiányzott, hogy a színház találkozóhely legyen, a Nemzeti nem volt az. Vágytam arra is, hogy egy új színház fizikai és szellemi alapjait letehessem, és erre Szombathelyen lehetőség nyílt. Tudja, a vallásban a legnagyobb méltóság az esztergomi érsek. Remek körülmények közt misézhet, tömve van a templom, tehát a közönsége is jó. De olyan pap is van, aki nem akar érsek lenni, hanem azt szeretné, hogy minél kevesebb pogány legyen, ezért felcsap misszionáriusnak. Én így érzem magam a színházi világban. Azért mentem Szombathelyre, hogy minél több embert meggyőzzek arról: a színház az ő életében is fontos. Ott előttünk nem volt színház, de sűrűn meghívtak nívós eladásokat, kialakult egy négyszáz fős törzsközönség. Most pedig, tíz év után 7-8000 a rendszeresen színházba járók száma. A Rózsavölgyi Szalonban beszélgetünk, Az utolsó óra két előadása között, amelyben az idős és súlyos beteg Freudot játssza. A Szalon művészeti vezetője, Zimányi Zsófia a minap drámai levelet adott közre. Azt írta, az új tao ellehetetleníti a működésüket, kénytelenek jegyárat emelni, bemutatók maradnak el. Mit gondol, ez a függetlenek végét jelenti? Nincs még törvény, csak kiszivárogtatott információk. Nagyon remélem, hogy nem fogja a minisztérium cserbenhagyni a független játszóhelyeket, mert fontos feladatot látnak el és sok színésznek adnak munkát. Rengeteg az ellenvélemény, szakmailag hiteles emberek hangoztatják, hogy nem szabad megfojtani az alternatív szférát. Tudja, hogy van ez: a kutya ugat, a karaván meg halad. A nem kanonizált színházakat érintené az új rendelkezés, és a kormány nyilván úgy véli, ezek ugyanúgy leírhatók, mint a nem bevett egyházak. Igen, ez benne van a levegőben. Sok jel mutat arra, hogy drasztikusan meg fogják változtatni a taót, de egyelőre nem tudunk semmi biztosat. Ha most én is úgy nyilatkoznék, hogy nem látok esélyt az említett helyek életben maradására, akkor előrevetítenék egy olyan jövőt, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ha elmondanám a véleményemet, megkönnyíteném azok dolgát, akik be akarják darálni az ilyen helyeket. Én a Rózsavölgyiben hat darabban játszom. Érdekem, hogy megmaradjon, nem mondhatom azt, hogy minden elveszett. Muszáj remélni. Szóval azt vallja, amíg le nem sújt a bárd, addig hinni kell? Én mindig mindenben alapvetően optimista vagyok vagy szeretnék az lenni. A színházban megtanultam elemezni a helyzeteket, látni az egyes felek vélt vagy valódi igazát. Ha háborúznak, tudni akarom, mi az indíték. Nem vagyok reflexszerűen dühös arra, aki nekem rosszat akar, szeretnék rájönni, miért így működik. Egy helyütt azt mondta, már elég idős ahhoz, hogy ne legyenek nagy tervei. Másutt arról olvastam, hogy Szombathely után tanítani szeretne, ahogyan régen is tette. Engem nem fáraszt a munka, sőt az tart életben, hogy annyi mindent csinálok. De óvatos vagyok ezzel, az egészségi állapotomtól is függ, mit tervezhetek. Ha rendben vagyok, azt hiszem, sok helyen igényt tartanak rám. Egyébként jó erőben érzem magam, így azt remélem, hogy különböző színházakban is kapok majd lehető­ségeket.    Vagyis 2021 januárjában, amikor lejár a szombathelyi mandátuma, nem megy nyugdíjba? Lélekben biztosan nem. Ha a fizikális dolgok rákényszerítenek, meg­adom magam, de most igyekszem nem gondolni erre.
Szerző

Ideiglenesen lakatlan

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:28

Fotó: Shutterstock
Kezdetben vala az üres ökológiai fülke. Amit aztán jól kitöltenek a beléje szabaduló élőlények. Esznek, isznak, alkalmazkodnak, s ha szerencséjük van, évmilliókig is elmulatnak. Mígnem kitör egy vulkán, becsapódik egy meteorit, netán megjelenik az intelligencia és magával hozza kedvenc háziállatait. Ilyenkor vagy belepusztulnak, vagy kezdhetik elölről – máshol, másik fülkében.
Elon Musk, a SpaceX űrkutatási vállalat vezérigazgatója már azt tervezi, hogy a nyugdíjaséveit a Marson tölti majd. A NASA ennek nem ellentmondva 25 éven belülre jósolja az emberi jelenlétet a vörös bolygón. Persze bármi közbejöhet. Annyi bizonyos csak, az emberi faj (most a Homo sapiens sapienst értve itt) életében új időszámítás kezdődik ekkor egy másik égitesten. És még az is megeshet, hogy 2 millió évvel később már külön marsi és földi emberekről beszélhetünk – leg­alább ennyi idő kell ugyanis az emlősöknek a fajképződéshez, ami annyit tesz: egymással (régi és új faj) már szaporodásképtelenek. Erre pedig az elvi esély megvan, hiszen a helyi környezethez kell alkalmazkodni, ami evolúciós változásokat idéz elő. A Mars alacsonyabb gravitációja például az egyedfejlődést, az izomzat révén nagyban befolyásolja – vetíti előre a lehetséges jövőt Kun Ádám evolúcióbiológus. Aki az emberi nem korábbi történetéből is felidéz példát: a Neander-völgyiek jobban viselték a zordabb időjárást, s a ge­nomjukból tudható, bizonyos kórokozókkal szemben is ellenállóbbak voltak, mint a velük keveredni képes, ám végül győzedelmeskedő sapiens.

Kun Ádám

evolúcióbiológus, ökológus és elméleti biológus az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének, valamint az MTA Ökológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa.

A fajok evolúciójából azonban főleg kezdéseket és párhuzamokat (konvergenciákat) tudunk felsorakoztatni újrakezdések helyett. A tudomány által számon tartott úgynevezett nagy kihalási hullámok is, melyek során az élőlényeknek akár 70 százaléka is eltűnt a vizekből és a szárazföldről, azoknak a folyamatoknak fényében vizsgálhatók, amikor egy katasztrófa, természeti csapás, meteorit (lásd dinoszauruszok kihalása) ideiglenesen lakatlanná tesz egy addig gazdag életterületet (a Santorini vulkán kitörése és a tavalyi hawaii lávaömlés említhető). Ezeken a helyeken aztán, az üres ökológiai fülkékben (niche) megjelennek az új növények, állatok és újranépesítik a területet. Ha szerencséjük van, például egy szigeten, mindezt valódi versenytársak nélkül tehetik – mondja Kun Ádám –, hozzáférhetnek olyan táplálékokhoz, amiket eladdig elhappolt előlük egy konkurens és erősebb faj, de a növényevők megúszhatják (csúcs)ragadozók nélkül is. Az evolúcióbiológus itt emlékeztet az egyik leghíresebb példára, Darwin pintyei­re, melyeket az evolúció atyja még a Beagle-ön utazva írt le: a madarak csőrének alakja szigetről szigetre változott az általuk fogyasztott magok típusától függően, vagyis új fajok jöttek létre a táplálék különbsége miatt. Ahogy az is szembeszökő, hogy az Északi-sarkon élő állatok színe egyöntetűen fehér lett; a repülés képessége is többször kialakult (rovarok, pterodaktilusz, madarak, emlősök) és a tájékozódás képessége (látás, hallás) is – az életkörülmények hasonlósága miatt – nagyfokú konvergenciát mutat számos faj esetében. A hangvisszaverődés technikájával (echolokáció) például nemcsak a denevérek tájékozódnak. A bálnákon, delfineken kívül a dél-amerikai olajmadarak és a Távol-Keleten élő kis kazári fecskék (az ő fészkeikből készítik a fecskefészeklevest) is kattogó (emberi fül számára is hallható) hangjuk visszaverődése alapján tájékozódnak a sötétben – mivel mindegyik madárfaj barlangban fészkel. Az emlősök közül a cickányok, patkányok és a fókák alkalmazzák még kis mértékben az echolokációt – továbbá nem utolsósorban: a látásuktól megfosztott emberek. Valamennyien önállóan, egymástól függetlenül fejlesztették ki e képességüket – olvasható Richard Dawkins biológus A vak órásmester című könyvében. Előfordulhatnak azonban ettől eltérő átalakulások is, például ki gondolta volna – mutat rá Kun Ádám –, hogy egy disznószerű szárazföldi patás állatból pár millió év múlva cet lesz – miközben az óceánok hemzsegtek a halaktól. Mégis, ez a partok mellett élő, evolúciója során előbb krokodilszerűen ellaposodó állat egyre beljebb merészkedett a vízbe, és a halakéhoz hasonló életmódjához igazítva, a külseje is e szerint halszerűsödött. „A biodiverzitás szempontjából az egymástól elszakadt életterületek, szigetek, mint például Madagaszkár, nagyon fontosak, így jöhetnek létre új, a többitől különböző fajok – mondja az evolúcióbiológus. – Ha korábban a fajok könnyűszerrel eljutottak volna minden kontinensre, ma sokkal kevesebb lenne belőlük.”

Éltek-e már intelligens lények a Földön az ember előtt?

„Nem tudjuk, de nem valószínű – válaszol kérdésünkre Kun Ádám. – Ehhez a ma ismert egyetlen intelligens élőlény, az ember intelligenciájának megjelenését, okait kellene legalább ismernünk, de nem ismerjük. Ahogy azt sem, az intelligencia egyáltalán az emlősökhöz köthető-e, hiszen például a hollófélék is aktív tárgyhasználók. Másfelől – érvel a tudós –, ha volt is, hová tűnt? Egy már intelligens faj mindenhez adaptálódik, az emberi civilizációk is eltűnhetnek pár ezer évre, de maga az emberiség nem valószínű, mi túlélünk. Ha már előttünk létezett volna egy intelligens faj, nem halt volna ki.”

Szerző