Betesz a rabszolgatörvény a családoknak

Publikálás dátuma
2018.12.22 13:00
Szűcs Édua rajza a Visszhangnak
Fotó: /
A kormány sok milliárd forintot költ arra, hogy a „Családok Évében” intenzív kampánnyal és a szokásos irányított kérdésekkel operáló nemzeti konzultációval hozza meg a fiatalok kedvét a gyerekvállaláshoz. Eközben az ellenzéki pártok, a szakszervezetek és a munkavállalók nagy részének ellenkezése dacára elfogadta a túlóratörvényt, aminek beláthatatlan következményei lesznek.
A Munka törvénykönyvének legújabb módosítása Tóth Olga szociológus, az MTA TK Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársa szerint tragikus hatással lesz a családok életére, gyakorlatilag felülír minden pozitívnak tekinthető családpolitikai intézkedést. „Ha csak az apák lesznek azok, akik jelentős mennyiségű túlmunkát kénytelenek vállalni, annak is komoly következményei lennének: sokkal kevesebbet lesznek a gyerekeikkel, kevesebb időt töltenek otthon, ami még nagyobb terhet ró a nőkre. Márpedig, ahol nem egyenlő a munkamegosztás, a nők nem vállalnak több gyereket” – mondja a szociológus, aki azt is hozzáteszi: a magyar családok jelentős részében a nők is dolgoznak, és ha nekik is túlórázniuk kell, gyakorlatilag nem marad idejük a gyerekekre. A Publicus Intézettel közösen készített felmérésünk is azt mutatja, hogy az emberek többsége már így is úgy érzi, többet dolgozik, mint amennyit elbír. Nagyon valószínű, hogy az államfő által csütörtökön aláírt „rabszolgatörvénnyel” a gyerekvállalási kedv még inkább visszaesik az országban annak ellenére, hogy a kormány kommunikációja szerint ennek éppen az ellenkezője lenne a cél. Feloldhatatlan ellentmondás, hogy a vasárnapi boltzár bevezetését annak idején éppen a családok védelmével indokolták, most viszont szó sem esik róluk – mondja a szociológus. Márpedig Tóth Olga szerint a törvény hatásai az eddig privilegizált felső középosztályt is érintik majd. „A túlmunka bomlasztja, szétveri a családi életet, rengeteg feszültséget, frusztrációt okoz. Nem véletlen, Nyugat-Európában mindenhol arra törekszenek, hogy a szülők minél több időt tölthessenek a gyerekeikkel. A mostani intézkedés homlokegyenest szembemegy a kormány eddig kommunikált céljaival.” Pedig a Publicus Intézet Népszava számára készült friss kutatásából kiderül, az emberek 45 százaléka most is úgy érzi, a munka túlságosan nagy szerepet tölt be az életében, és már a magánélete rovására megy. Csupán 2 százalék gondolja, hogy több munka is beleférne a mindennapjaiba, 27 százalék pedig már így is rendszeresen túlórázik. A törvény várhatóan nem azonos mértékben érinti majd a munkavállalók különböző csoportjait, bár összességében a Publicus által megkérdezettek 38 százaléka számít arra, hogy a törvény hatására többet kell majd dolgoznia, a legfeljebb 8 általános iskolát végzetteknek már 70 százaléka gondolja, hogy érintett lesz. Ez az érettségizettek esetében 32, a diplomások körében 23 százalék. Vagyis a túlóratörvény éppen azokat hozza majd még nehezebb helyzetbe, akiket a szociálpolitika egyébként sem kényeztet családtámogatásokkal. 

Hagyományosan konzervatív

A Családok Évének leglátványosabb intézkedése az ország és a média telepakolása volt az idealizált magyar család képével: három gyerek, két fiatal mosolygós szülő, akik látható jómódban élnek (a hirdetésekben szereplő konyha legalábbis biztosan nem az átlagos magyar otthonra hajaz). Az üzenet pedig, amivel a kormány szeretné meghozni a fiatalok kedvét a gyerekvállaláshoz: „Szülőnek lenni életre szóló kaland”. Azt, hogy ez a szlogen mennyire felületes és álságos, sokan, sok helyen megírták, nem elhallgatva, hogy miféle „kalandokra” számíthat az ma Magyarországon, aki úgy dönt, megvalósítja az eszményi családmodellt. Ugyanakkor bizonyos szinten szinte biztosan befolyásolja az embereket a kormányzati kommunikáció. A Pulzus közvélemény-kutató Visszhang számára készített kutatásából kiderül: a megkérdezettek csaknem fele szerint az ideá­lis család négytagú, további 21,3 százalék szerint pedig ennél is több. „Ez az eredmény egybevág a korábbi hasonló kutatások eredményeivel. Magyarországon tradicionális kép él az emberek fejében arról, hogy mit tekintenek ideális családnak: házasságban élő apa, anya és két gyerek. Miközben a valóságban rengeteg ettől eltérő családforma létezik, és az emberek nem feltétlenül azt valósítják meg a saját életükben, amit kívánatosnak mondanak, ha megkérdezik őket. Egyébként is jellemző a magyar társadalomra, hogy a családdal, férfi, női szerepekkel kapcsolatos kérdésekben élesen elválnak a valós viselkedési minták attól, amit állítanak” – magyarázza a látszólag ellentmondásos eredményeket Tóth Olga.  

Bonyolult helyzetek

A valóságban ma Magyarországon rengeteg különböző együttélési forma létezik, és egyre többen térnek el a hagyományos mintától. A szakemberek körében is vita van arról, hogy ennek ellenére miért eszményítik az emberek a hagyományos modellt. Vajon valóban ezt szeretnék megvalósítani a saját életükben, csak végül a körülmények miatt nem sikerül, vagy azért ezt nevezik meg ideálisként, mert azt gondolják, hogy ez az elvárás velük szemben? „Én ez utóbbira hajlok. Egyre több ember dönt úgy, hogy nem házasodik, élettársi kapcsolatban vállal gyereket, mert neki így jó. A házasságok csaknem fele válással végződik, sokan új kapcsolatokba kezdenek, és más együttélési formákat választanak” – mondja Tóth Olga. Viszont még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogy Magyarországon valójában milyenek a családok – mennyi ember egyedülálló, neveli egyedül a gyerekét, él nem hivatalos élettársi kapcsolatban vagy éppen mozaikcsaládban, mert ezekre a kutatásokra még a „Családok Évében” sem jutott forrás. A kutatók jobb híján a KSH adataira támaszkodnak, amelyek nagyon „lecsupaszítottak”, a valós élethelyzetek sokkal bonyolultabbak, mint amit a hivatalos statisztikák mérnek. Például tudjuk, hogy a gyerekek 48 százaléka házasságon kívül születik ma Magyarországon, de ez az esetek túlnyomó többségében valószínűleg nem azt jelenti, hogy egyedülálló az anya, hanem azt, hogy élettársi kapcsolatban él. Ezeket a „finomságokat” viszont nem mutatják meg a statisztikák. „A család dinamikusan változó dolog, semmi garancia nincs arra, hogy egy házasság nem bomlik fel, ahogy az sem biztos, hogy egy élettársi kapcsolat nem marad tartós” – mondja Tóth Olga, aki a közelmúltban azt adta feladatként a tanítványainak, hogy interjúzzanak a környezetükben nem „hagyományos modell” szerint élő családokkal. Huszonnégy különböző család történetét ismerték meg, és nem volt közöttük kettő, amelyik hasonló lett volna egymáshoz – volt köztük elvált anya, aki a gyerekeivel visszaköltözött a szüleihez, külföldön dolgozó anya, akinek a gyerekei itthon maradtak, megromlott kapcsolatban élő pár, akik mégis egy fedél alatt maradtak, és így tovább. „Én a magam részéről azt mondom, hogy ez mind család. Az egyedülálló szülők éppúgy, mint a tartósan együtt élő egynemű párok vagy a mozaikcsaládok” – mondja a szociológus, hangsúlyozva, hogy a magyar családok nagyon sokfélék, a szociálpolitika mégis leginkább csak egyféle modellt ismer el, és támogat tudatosan.
Ahhoz, hogy a nők szívesen vállaljanak több gyereket, elengedhetetlen lenne az apák intenzívebb részvétele a kisgyermekek gondozásában, és ezt az északi, illetve a nyugati országok egy része már felismerte. „Minden olyan társadalomban, ahol magasabb a születésszám, sokkal egyenlőbb az otthoni munkamegosztás a férfiak és a nők között. Az apák több időt töltenek a gyerekeikkel, amit a munkahelyek is támogatnak” – mondja Tóth Olga szociológus.

Fele-fele

A kormánynak határozott elképzelése van arról, hogy milyen az ideális család, nem véletlen, hogy az alaptörvénybe is belefoglalta: a család alapja a férfi és nő közötti házasság, és nehezen veszik tudomásul, hogy a valóság ennél sokkal bonyolultabb. A magyar társadalom maga is hasonlóan megosztott ezekben a kérdésekben, annak ellenére, hogy jó eséllyel nincs olyan ember, akinek a környezetében nem él „szokatlan” család. A Pulzus által megkérdezetteknek csupán a fele gondolja, hogy családnak tekinthető két, egymással tartósan együtt élő, egymást partnernek elfogadó ember, akik nem akarnak összeházasodni. Vagyis 50 százalék szerint házasság nélkül család sincs. A gyerek nélküli párok még kevésbé „ütik meg a mércét”: 54 százalék nem jelölte meg őket családként.Az egyedülálló szülőknek sem sokkal jobb a megítélése – csupán 48 százalék szerint számítanak családnak. Emlékezetes Novák Katalin, a kormány család- és ifjúságügyért felelős államtitkárának novemberi kijelentése, amikor egy tévéinterjúban azt találta mondani: a gyerek jogai sérülnek, ha valaki egyedülállóként, pár nélkül válik szülővé. Ezzel a magnyilvánulásával a megkérdezetteknek 78 százaléka inkább vagy egyáltalán nem ért egyet, vagyis ez már azért az embereknek is sok. A milliárdokból lefolytatott „családvédelmi” nemzeti konzultáció irányított kérdéseiből is kiderül, hogy a kormány nem támogatja a melegek családalapítását, gyerekvállalását. A Pulzus kérdésére válaszul a megkérdezetteknek csupán kicsit több mint fele jelölte meg családként a két egymással tartósan együtt élő, egymást partnernek elfogadó ember közösségét, tekintet nélkül a nemükre. Ebből is látszik, hogy a társadalom jelentős része ma még képtelen elfogadni a melegeket családként, ugyanakkor a válaszolók összesen több mint 68 százaléka biztosan vagy valószínűleg elfogadná, ha a gyereke azonos nemű párt választana magának, de viszonylag magas azoknak az aránya is, akik erre nem tudnak válaszolni. Ugyanakkor ebből az látszik, hogy némileg elfogadóbbak lennének az emberek a homoszexuális kapcsolatokkal, ha a saját gyerekük lenne meleg.  

Ki hullik, ki nem

A fentiekből jól látható, hogy a magyar családok jelentős része egyszerűen nem illik a kormány kon­cep­ció­jába, és ez a különböző juttatások rendszerén is világosan megmutatkozik. Nagy egyetértés van a megkérdezettek körében abban, hogy a kormány nem támogatja kellőképpen a családokat – 78 százalék gondolja így. „Egy kormánynak joga van eldönteni, hogy mit preferál, ők értékalapon a hagyományos családmodell mellett tették le a garast, és a felső-középosztálybelieket támogatják. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy ennek a két halmaznak nem elég nagy a metszete – az emberek nagy része valamelyik oldalon kihullik ebből a keretből. Vagy nem felel meg az ideális családról kialakított képnek, vagyis nincs legalább két-három gyereke, vagy nem képes felkapaszkodni a középosztályba, ezért nem élvezheti azokat a kétségtelenül nagy és komoly anyagi juttatásokat, amelyeket a jobb helyzetben lévő családoknak nyújt a kormány” – mondja Tóth Olga, aki szerint az emberek jelentős része egyszerűen nem keres annyit, hogy igazi nyertese lehessen a családi adókedvezménynek, a csok pedig azoknak jelent támogatást, akiknek egyébként is lehetőségük van belevágni ingatlanvásárlásba, ezért a nagyvonalú támogatások valójában kevesek számára elérhetőek. Nagy kérdés ugyanakkor, valójában mi kell ahhoz, hogy több gyerek szülessen egy országban, és egy ilyen életre szóló döntésben kit befolyásol egy intenzív kampány és néhány legkevésbé sem ötletes tévéreklám. „Nem gondolom, hogy plakátkampányokkal tömegesen lehetne változtatni a családalapítási hajlandóságon. Különösen azért, mert nem arról van szó, hogy a fiatalok kevésbé szeretnének gyerekeket, mint más országokban. Nagyon jellemző eset, hogy az első gyerek születése után a párok szeretnének még egyet, de egyszerűen képtelenek előteremteni ehhez a szükséges anyagiakat. Nem engedhetik meg maguknak, mert nem látják, hogy hosszú távon hogyan fognak boldogulni. Inkább megpróbálnak mindent megadni az egy, már megszületett gyereküknek, és nem szeretnék további anyagi bizonytalanságba keverni magukat. Sajnos minden kutatás azt bizonyítja, hogy a gyerekvállalás számottevően rontja a családok anyagi helyzetét. Nagyon jól kell keresni ahhoz, hogy ezt a támogatások ellensúlyozni legyenek képesek” – mondja Tóth Olga.  

Bölcsőde a kulcs

A szakértők egyértelműen meg tudják mondani, hogy melyek azok az országok, ahol nő a gyerekvállalási kedv, de valamiért erre a tudásra nem vevők a kormányok; sem a mostani, sem a korábbiak. Márpedig cáfolhatatlan tény: kulcskérdés, hogy legyen elegendő és megfizethető bölcsőde. Az anyák nagy része szeretne visszatérni ugyanis a munkába, még akkor is, ha a kormány közeli véleményformálók szájából rendre elhangzik, hogy a nők önmegvalósításának csúcsa a gyerekszülés. Jelenleg a gyerekek körülbelül 16-17 százaléka számára van hely a magyar bölcsődékben.

Szolidaritási deficit

A magyar társadalom valójában nem családbarát – a szociológus szerint ez nem csak a kormányzati intézkedésekben figyelhető meg, amelyek igazából diszkriminálják az alsóbb társadalmi rétegeket. Ha az állam ténylegesen minden gyerekre ugyanúgy figyelne, akkor a hátrányos helyzetű, szegény, roma gyerekek nevelését és életesélyeit is ugyanúgy támogatná, mint a felső-középosztálybelieket, és őket is értéknek tekintené. Jelenleg az oktatás és az egészségügy problémái őket érintik a leginkább, ezért a Magyarországon születő gyerekek egy jelentős része olyan helyzetbe születik, amelyből nincs kitörés. „Nem látunk arra ma kormányzati törekvést, hogy ezekből a gyerekekből sikeres felnőttek legyenek. Nincs kitörés abból a kasztból, ahová az ember születik, és most tudatosan használom ezt a szót. Semmiképpen nem nevezném gyerekbarátnak azt a társadalmat, amely a születés pillanatában besorolja az embert valahová, ahonnan szinte lehetetlen feljebb jutni” – mondja Tóth Olga, aki szerint, ha a politikát félretesszük, akkor is hasonló következtetésekre jutunk. Elég csak arra gondolni, hogy milyen hátrányokat szenvednek a gyerekes anyák a munkahelyeken. De az is beszédes, hogy mi történik, amikor egy iskolai osztály felszáll egy járműre. Még a legkedvesebb arcú nagymamák is feszültek, idegesek lesznek attól, hogy a gyerekek úgy viselkednek, ahogy egyébként egy gyerekcsoportnak viselkednie kell – hangosak és elevenek. „Az emberek nagy része frusztrált és fáradt, nem tudja elviselni a gyerekeket a sajátján kívül” – teszi hozzá a szociológus.

Kétszáz évnyi hátrány

„Csupán” 108 évre van még szükség ahhoz globálisan, hogy a nemek közötti politikai, munkaerő-piaci, egészségügyi és oktatási szakadék eltűnjön, 202 év múlva pedig már a hasonló munkakörű és beosztású nők is ugyanannyit kereshetnek, mint a férfiak. Az elszomorító adatok a Világgazdasági Fórum friss jelentéséből derültek ki, melyeket a ­Qubit.hu összegzett. Kiderült: Izlandon valósul meg a leginkább a nemek közötti egyenlőség a világon. Utána Norvégia, Svédország, Finnország, majd Nicaragua, Ruanda, Új-Zéland, a Fülöp-szigetek, Írország és Namíbia következik. Magyarország minimálisat javított tavalyhoz képest: 2017-ben 144 országból még a 103. volt, idén már a 102. Azonban így sincs ok az örömre. Míg az egészségügyhöz való hozzáférés tekintetében a magyar nők a 42. legjobb helyzetben vannak a világon, az oktatásban való részvétel és a gazdasági lehetőségek terén pedig a 66.-ak, illetve a 68.-ak vagyunk a rangsorban, addig a nők magyarországi politikai képviselete már csak a 142. helyre elég a 149 tagú mezőnyben. Azok között az államok között, ahol a magyarországinál is kezdetlegesebb a nők politikai képviselete, szinte csak muszlim országokat és többségében királyságokat találunk: Bahreint, Belize-t, Bruneit, Kuvaitot, Libanont, Ománt és Jement.

2018.12.22 13:00
Frissítve: 2018.12.22 13:00

Kapcsolódó

Első a család

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Fotó: /
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

2019.01.14 12:00
Frissítve: 2019.01.14 12:00

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13 14:25

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
2019.01.13 14:25
Frissítve: 2019.01.13 14:25