Betesz a rabszolgatörvény a családoknak

Publikálás dátuma
2018.12.22 13:00
Szűcs Édua rajza a Visszhangnak
A kormány sok milliárd forintot költ arra, hogy a „Családok Évében” intenzív kampánnyal és a szokásos irányított kérdésekkel operáló nemzeti konzultációval hozza meg a fiatalok kedvét a gyerekvállaláshoz. Eközben az ellenzéki pártok, a szakszervezetek és a munkavállalók nagy részének ellenkezése dacára elfogadta a túlóratörvényt, aminek beláthatatlan következményei lesznek.
A Munka törvénykönyvének legújabb módosítása Tóth Olga szociológus, az MTA TK Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársa szerint tragikus hatással lesz a családok életére, gyakorlatilag felülír minden pozitívnak tekinthető családpolitikai intézkedést. „Ha csak az apák lesznek azok, akik jelentős mennyiségű túlmunkát kénytelenek vállalni, annak is komoly következményei lennének: sokkal kevesebbet lesznek a gyerekeikkel, kevesebb időt töltenek otthon, ami még nagyobb terhet ró a nőkre. Márpedig, ahol nem egyenlő a munkamegosztás, a nők nem vállalnak több gyereket” – mondja a szociológus, aki azt is hozzáteszi: a magyar családok jelentős részében a nők is dolgoznak, és ha nekik is túlórázniuk kell, gyakorlatilag nem marad idejük a gyerekekre. A Publicus Intézettel közösen készített felmérésünk is azt mutatja, hogy az emberek többsége már így is úgy érzi, többet dolgozik, mint amennyit elbír. Nagyon valószínű, hogy az államfő által csütörtökön aláírt „rabszolgatörvénnyel” a gyerekvállalási kedv még inkább visszaesik az országban annak ellenére, hogy a kormány kommunikációja szerint ennek éppen az ellenkezője lenne a cél. Feloldhatatlan ellentmondás, hogy a vasárnapi boltzár bevezetését annak idején éppen a családok védelmével indokolták, most viszont szó sem esik róluk – mondja a szociológus. Márpedig Tóth Olga szerint a törvény hatásai az eddig privilegizált felső középosztályt is érintik majd. „A túlmunka bomlasztja, szétveri a családi életet, rengeteg feszültséget, frusztrációt okoz. Nem véletlen, Nyugat-Európában mindenhol arra törekszenek, hogy a szülők minél több időt tölthessenek a gyerekeikkel. A mostani intézkedés homlokegyenest szembemegy a kormány eddig kommunikált céljaival.” Pedig a Publicus Intézet Népszava számára készült friss kutatásából kiderül, az emberek 45 százaléka most is úgy érzi, a munka túlságosan nagy szerepet tölt be az életében, és már a magánélete rovására megy. Csupán 2 százalék gondolja, hogy több munka is beleférne a mindennapjaiba, 27 százalék pedig már így is rendszeresen túlórázik. A törvény várhatóan nem azonos mértékben érinti majd a munkavállalók különböző csoportjait, bár összességében a Publicus által megkérdezettek 38 százaléka számít arra, hogy a törvény hatására többet kell majd dolgoznia, a legfeljebb 8 általános iskolát végzetteknek már 70 százaléka gondolja, hogy érintett lesz. Ez az érettségizettek esetében 32, a diplomások körében 23 százalék. Vagyis a túlóratörvény éppen azokat hozza majd még nehezebb helyzetbe, akiket a szociálpolitika egyébként sem kényeztet családtámogatásokkal. 

Hagyományosan konzervatív

A Családok Évének leglátványosabb intézkedése az ország és a média telepakolása volt az idealizált magyar család képével: három gyerek, két fiatal mosolygós szülő, akik látható jómódban élnek (a hirdetésekben szereplő konyha legalábbis biztosan nem az átlagos magyar otthonra hajaz). Az üzenet pedig, amivel a kormány szeretné meghozni a fiatalok kedvét a gyerekvállaláshoz: „Szülőnek lenni életre szóló kaland”. Azt, hogy ez a szlogen mennyire felületes és álságos, sokan, sok helyen megírták, nem elhallgatva, hogy miféle „kalandokra” számíthat az ma Magyarországon, aki úgy dönt, megvalósítja az eszményi családmodellt. Ugyanakkor bizonyos szinten szinte biztosan befolyásolja az embereket a kormányzati kommunikáció. A Pulzus közvélemény-kutató Visszhang számára készített kutatásából kiderül: a megkérdezettek csaknem fele szerint az ideá­lis család négytagú, további 21,3 százalék szerint pedig ennél is több. „Ez az eredmény egybevág a korábbi hasonló kutatások eredményeivel. Magyarországon tradicionális kép él az emberek fejében arról, hogy mit tekintenek ideális családnak: házasságban élő apa, anya és két gyerek. Miközben a valóságban rengeteg ettől eltérő családforma létezik, és az emberek nem feltétlenül azt valósítják meg a saját életükben, amit kívánatosnak mondanak, ha megkérdezik őket. Egyébként is jellemző a magyar társadalomra, hogy a családdal, férfi, női szerepekkel kapcsolatos kérdésekben élesen elválnak a valós viselkedési minták attól, amit állítanak” – magyarázza a látszólag ellentmondásos eredményeket Tóth Olga.  

Bonyolult helyzetek

A valóságban ma Magyarországon rengeteg különböző együttélési forma létezik, és egyre többen térnek el a hagyományos mintától. A szakemberek körében is vita van arról, hogy ennek ellenére miért eszményítik az emberek a hagyományos modellt. Vajon valóban ezt szeretnék megvalósítani a saját életükben, csak végül a körülmények miatt nem sikerül, vagy azért ezt nevezik meg ideálisként, mert azt gondolják, hogy ez az elvárás velük szemben? „Én ez utóbbira hajlok. Egyre több ember dönt úgy, hogy nem házasodik, élettársi kapcsolatban vállal gyereket, mert neki így jó. A házasságok csaknem fele válással végződik, sokan új kapcsolatokba kezdenek, és más együttélési formákat választanak” – mondja Tóth Olga. Viszont még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogy Magyarországon valójában milyenek a családok – mennyi ember egyedülálló, neveli egyedül a gyerekét, él nem hivatalos élettársi kapcsolatban vagy éppen mozaikcsaládban, mert ezekre a kutatásokra még a „Családok Évében” sem jutott forrás. A kutatók jobb híján a KSH adataira támaszkodnak, amelyek nagyon „lecsupaszítottak”, a valós élethelyzetek sokkal bonyolultabbak, mint amit a hivatalos statisztikák mérnek. Például tudjuk, hogy a gyerekek 48 százaléka házasságon kívül születik ma Magyarországon, de ez az esetek túlnyomó többségében valószínűleg nem azt jelenti, hogy egyedülálló az anya, hanem azt, hogy élettársi kapcsolatban él. Ezeket a „finomságokat” viszont nem mutatják meg a statisztikák. „A család dinamikusan változó dolog, semmi garancia nincs arra, hogy egy házasság nem bomlik fel, ahogy az sem biztos, hogy egy élettársi kapcsolat nem marad tartós” – mondja Tóth Olga, aki a közelmúltban azt adta feladatként a tanítványainak, hogy interjúzzanak a környezetükben nem „hagyományos modell” szerint élő családokkal. Huszonnégy különböző család történetét ismerték meg, és nem volt közöttük kettő, amelyik hasonló lett volna egymáshoz – volt köztük elvált anya, aki a gyerekeivel visszaköltözött a szüleihez, külföldön dolgozó anya, akinek a gyerekei itthon maradtak, megromlott kapcsolatban élő pár, akik mégis egy fedél alatt maradtak, és így tovább. „Én a magam részéről azt mondom, hogy ez mind család. Az egyedülálló szülők éppúgy, mint a tartósan együtt élő egynemű párok vagy a mozaikcsaládok” – mondja a szociológus, hangsúlyozva, hogy a magyar családok nagyon sokfélék, a szociálpolitika mégis leginkább csak egyféle modellt ismer el, és támogat tudatosan.
Ahhoz, hogy a nők szívesen vállaljanak több gyereket, elengedhetetlen lenne az apák intenzívebb részvétele a kisgyermekek gondozásában, és ezt az északi, illetve a nyugati országok egy része már felismerte. „Minden olyan társadalomban, ahol magasabb a születésszám, sokkal egyenlőbb az otthoni munkamegosztás a férfiak és a nők között. Az apák több időt töltenek a gyerekeikkel, amit a munkahelyek is támogatnak” – mondja Tóth Olga szociológus.

Fele-fele

A kormánynak határozott elképzelése van arról, hogy milyen az ideális család, nem véletlen, hogy az alaptörvénybe is belefoglalta: a család alapja a férfi és nő közötti házasság, és nehezen veszik tudomásul, hogy a valóság ennél sokkal bonyolultabb. A magyar társadalom maga is hasonlóan megosztott ezekben a kérdésekben, annak ellenére, hogy jó eséllyel nincs olyan ember, akinek a környezetében nem él „szokatlan” család. A Pulzus által megkérdezetteknek csupán a fele gondolja, hogy családnak tekinthető két, egymással tartósan együtt élő, egymást partnernek elfogadó ember, akik nem akarnak összeházasodni. Vagyis 50 százalék szerint házasság nélkül család sincs. A gyerek nélküli párok még kevésbé „ütik meg a mércét”: 54 százalék nem jelölte meg őket családként.Az egyedülálló szülőknek sem sokkal jobb a megítélése – csupán 48 százalék szerint számítanak családnak. Emlékezetes Novák Katalin, a kormány család- és ifjúságügyért felelős államtitkárának novemberi kijelentése, amikor egy tévéinterjúban azt találta mondani: a gyerek jogai sérülnek, ha valaki egyedülállóként, pár nélkül válik szülővé. Ezzel a magnyilvánulásával a megkérdezetteknek 78 százaléka inkább vagy egyáltalán nem ért egyet, vagyis ez már azért az embereknek is sok. A milliárdokból lefolytatott „családvédelmi” nemzeti konzultáció irányított kérdéseiből is kiderül, hogy a kormány nem támogatja a melegek családalapítását, gyerekvállalását. A Pulzus kérdésére válaszul a megkérdezetteknek csupán kicsit több mint fele jelölte meg családként a két egymással tartósan együtt élő, egymást partnernek elfogadó ember közösségét, tekintet nélkül a nemükre. Ebből is látszik, hogy a társadalom jelentős része ma még képtelen elfogadni a melegeket családként, ugyanakkor a válaszolók összesen több mint 68 százaléka biztosan vagy valószínűleg elfogadná, ha a gyereke azonos nemű párt választana magának, de viszonylag magas azoknak az aránya is, akik erre nem tudnak válaszolni. Ugyanakkor ebből az látszik, hogy némileg elfogadóbbak lennének az emberek a homoszexuális kapcsolatokkal, ha a saját gyerekük lenne meleg.  

Ki hullik, ki nem

A fentiekből jól látható, hogy a magyar családok jelentős része egyszerűen nem illik a kormány kon­cep­ció­jába, és ez a különböző juttatások rendszerén is világosan megmutatkozik. Nagy egyetértés van a megkérdezettek körében abban, hogy a kormány nem támogatja kellőképpen a családokat – 78 százalék gondolja így. „Egy kormánynak joga van eldönteni, hogy mit preferál, ők értékalapon a hagyományos családmodell mellett tették le a garast, és a felső-középosztálybelieket támogatják. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy ennek a két halmaznak nem elég nagy a metszete – az emberek nagy része valamelyik oldalon kihullik ebből a keretből. Vagy nem felel meg az ideális családról kialakított képnek, vagyis nincs legalább két-három gyereke, vagy nem képes felkapaszkodni a középosztályba, ezért nem élvezheti azokat a kétségtelenül nagy és komoly anyagi juttatásokat, amelyeket a jobb helyzetben lévő családoknak nyújt a kormány” – mondja Tóth Olga, aki szerint az emberek jelentős része egyszerűen nem keres annyit, hogy igazi nyertese lehessen a családi adókedvezménynek, a csok pedig azoknak jelent támogatást, akiknek egyébként is lehetőségük van belevágni ingatlanvásárlásba, ezért a nagyvonalú támogatások valójában kevesek számára elérhetőek. Nagy kérdés ugyanakkor, valójában mi kell ahhoz, hogy több gyerek szülessen egy országban, és egy ilyen életre szóló döntésben kit befolyásol egy intenzív kampány és néhány legkevésbé sem ötletes tévéreklám. „Nem gondolom, hogy plakátkampányokkal tömegesen lehetne változtatni a családalapítási hajlandóságon. Különösen azért, mert nem arról van szó, hogy a fiatalok kevésbé szeretnének gyerekeket, mint más országokban. Nagyon jellemző eset, hogy az első gyerek születése után a párok szeretnének még egyet, de egyszerűen képtelenek előteremteni ehhez a szükséges anyagiakat. Nem engedhetik meg maguknak, mert nem látják, hogy hosszú távon hogyan fognak boldogulni. Inkább megpróbálnak mindent megadni az egy, már megszületett gyereküknek, és nem szeretnék további anyagi bizonytalanságba keverni magukat. Sajnos minden kutatás azt bizonyítja, hogy a gyerekvállalás számottevően rontja a családok anyagi helyzetét. Nagyon jól kell keresni ahhoz, hogy ezt a támogatások ellensúlyozni legyenek képesek” – mondja Tóth Olga.  

Bölcsőde a kulcs

A szakértők egyértelműen meg tudják mondani, hogy melyek azok az országok, ahol nő a gyerekvállalási kedv, de valamiért erre a tudásra nem vevők a kormányok; sem a mostani, sem a korábbiak. Márpedig cáfolhatatlan tény: kulcskérdés, hogy legyen elegendő és megfizethető bölcsőde. Az anyák nagy része szeretne visszatérni ugyanis a munkába, még akkor is, ha a kormány közeli véleményformálók szájából rendre elhangzik, hogy a nők önmegvalósításának csúcsa a gyerekszülés. Jelenleg a gyerekek körülbelül 16-17 százaléka számára van hely a magyar bölcsődékben.

Szolidaritási deficit

A magyar társadalom valójában nem családbarát – a szociológus szerint ez nem csak a kormányzati intézkedésekben figyelhető meg, amelyek igazából diszkriminálják az alsóbb társadalmi rétegeket. Ha az állam ténylegesen minden gyerekre ugyanúgy figyelne, akkor a hátrányos helyzetű, szegény, roma gyerekek nevelését és életesélyeit is ugyanúgy támogatná, mint a felső-középosztálybelieket, és őket is értéknek tekintené. Jelenleg az oktatás és az egészségügy problémái őket érintik a leginkább, ezért a Magyarországon születő gyerekek egy jelentős része olyan helyzetbe születik, amelyből nincs kitörés. „Nem látunk arra ma kormányzati törekvést, hogy ezekből a gyerekekből sikeres felnőttek legyenek. Nincs kitörés abból a kasztból, ahová az ember születik, és most tudatosan használom ezt a szót. Semmiképpen nem nevezném gyerekbarátnak azt a társadalmat, amely a születés pillanatában besorolja az embert valahová, ahonnan szinte lehetetlen feljebb jutni” – mondja Tóth Olga, aki szerint, ha a politikát félretesszük, akkor is hasonló következtetésekre jutunk. Elég csak arra gondolni, hogy milyen hátrányokat szenvednek a gyerekes anyák a munkahelyeken. De az is beszédes, hogy mi történik, amikor egy iskolai osztály felszáll egy járműre. Még a legkedvesebb arcú nagymamák is feszültek, idegesek lesznek attól, hogy a gyerekek úgy viselkednek, ahogy egyébként egy gyerekcsoportnak viselkednie kell – hangosak és elevenek. „Az emberek nagy része frusztrált és fáradt, nem tudja elviselni a gyerekeket a sajátján kívül” – teszi hozzá a szociológus.

Kétszáz évnyi hátrány

„Csupán” 108 évre van még szükség ahhoz globálisan, hogy a nemek közötti politikai, munkaerő-piaci, egészségügyi és oktatási szakadék eltűnjön, 202 év múlva pedig már a hasonló munkakörű és beosztású nők is ugyanannyit kereshetnek, mint a férfiak. Az elszomorító adatok a Világgazdasági Fórum friss jelentéséből derültek ki, melyeket a ­Qubit.hu összegzett. Kiderült: Izlandon valósul meg a leginkább a nemek közötti egyenlőség a világon. Utána Norvégia, Svédország, Finnország, majd Nicaragua, Ruanda, Új-Zéland, a Fülöp-szigetek, Írország és Namíbia következik. Magyarország minimálisat javított tavalyhoz képest: 2017-ben 144 országból még a 103. volt, idén már a 102. Azonban így sincs ok az örömre. Míg az egészségügyhöz való hozzáférés tekintetében a magyar nők a 42. legjobb helyzetben vannak a világon, az oktatásban való részvétel és a gazdasági lehetőségek terén pedig a 66.-ak, illetve a 68.-ak vagyunk a rangsorban, addig a nők magyarországi politikai képviselete már csak a 142. helyre elég a 149 tagú mezőnyben. Azok között az államok között, ahol a magyarországinál is kezdetlegesebb a nők politikai képviselete, szinte csak muszlim országokat és többségében királyságokat találunk: Bahreint, Belize-t, Bruneit, Kuvaitot, Libanont, Ománt és Jement.

Frissítve: 2018.12.22 13:00

Kapcsolódó

Első a család

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00