Uramnak nem uram, de a bátyám

Publikálás dátuma
2018.12.24. 13:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Bár a politika egészen konkrétan igyekszik meghatározni, mit is jelent manapság a család, bocsánat, a magyar család fogalma, a szó valódi jelentése sokkal tágabb és többrétegű, mint hogy azt bárki is egy nézőpontból szigorú definícióba zárhatná.
Belegondoltak már abba, hogy ha ma 7 milliárdan vagyunk a világon, az időszámításunk kezdetén pedig, a becslések szerint, hozzávetőlegesen 170 millió embert élt a Földön, akkor teljes biztonsággal állítható, hogy a ma élő 7 milliárd annak a 2000 évvel ezelőtt élt 170 milliónak a leszármazottja? Mint ahogy az a 170 millió, a jóval korábbi pár százezernek, ők pedig a ki tudja, mikori ezernek. Az analógia mentén villámsebesen több tíz- vagy százezer évet ugorhatunk az időben, hogy ott találjuk magunkat az első vagy legalábbis első pár emberpárnál, előembercsaládnál, akik, ha minden igaz, mindannyiunk ősanyái és ősapái. A. J. Jacobs amerikai író-újságíró évek óta lovagolja a témát, és a ­globalfamilyreunion.com oldalon arra biztat mindenkit, hogy saját családfájából kiindulva, keresse meg a helyét a világcsaládfában. Jacobs egy e-mail hatására kezdte beleásni magát a kutatásba – a levél egy Izraelben élő férfitól érkezett, aki azt állította, ő Jacobs tizenketted fokú unokatestvére, olvasta a könyvét, és nagyon büszke rá. A család, amelyben egyértelmű vérségi kötelék mutatható ki kettejük között, csekély 80 ezer főt számlál, területileg behálózzák az egész világot, az Antarktisztól, mind a hét kontinensen át, egészen a legapróbb ázsiai szigetekig. Ekképpen rokona például Gwyneth Paltrow – 17 láncszemre vannak egymástól –, Barack Obama pedig Jacobs nagynénje ötödfokú nagy-nagynénjének a férjének az apjának a feleségének a dédunokaöccse. Hatodfokú unokaöccse Kevin Bacon, a nyolcadfokú nagynénjének az unokája pedig Hillary Clinton. Jacobs azt állítja, hogy egy kis utánajárással bárki találhat magának híres fel- és lemenőket, hiszen valamennyiünknek közünk van egymáshoz. A geni.com nevű portál világcsaládfája már több mint 75 millió személyt számlál, azaz 75 millió embert egészen bizonyosan vérségi kapcsolat vagy házasság köt össze egymással. Néha mindkettő. Ennek alapján igen valószínű, hogy néhány éven belül elkészül a Föld összes, illetve majdnem összes lakójának a közös családfája, ami elképesztő dolog ugyan, de sokakban felveti a kérdést: mi ennek a jelentősége? Hacsak az nem, hogy Orbán Viktor orra alá lehet dörgölni, sanszos, ő is Soros György távoli rokona. Nem elhanyagolható például a tudományos haszna: értékes adatokat szolgáltathat arról, hogyan öröklődnek a betegségek vagy hogy milyen mozgások szerint alakul egyes korok népessége. Fontos hatása az is, hogy élővé teszi a történelmet. Amióta például Jacobs elmesélte a fiának, hogy Albert Einstein is a (nagy)család tagja, azóta a gyerek számára az elméleti fizikus már nem egyszerűen egy néhai tudós furcsa hajviselettel, hanem Albert bácsi, akitől sokkal érdekesebben hangzik, mi is az az E=mc². Amennyiben tényleg mindannyian ugyanattól a pár őstől származunk – a Bibliától függetlenül már a tudomány is az Y-kromószóma szerinti Ádámról, illetve a mitokondriális Éváról beszél –, akik hozzávetőlegesen 100 000–300 000 évvel ezelőtt éltek, az azt jelenti, hogy mindannyiunkban van egy kevés DNS ugyanabból a néhány emberből, akik a mi nagy-nagy-nagy-nagy – folytassuk kb. 7000-szer – nagyszüleink. És ez biza azt jelenti, hogy szó szerint és biológiailag is mindannyian rokonok vagyunk. Nem, azt nem kéri senki, hogy hirtelen kedveljék meg, teszem azt …-t – ide mindenki szíve szerint helyettesítse be az általa legkevésbé kedvelt embert – és tekintsék őt unokanagybátyjuknak, de Jacobs szerint a világcsaládfa-kutatás egyik legfontosabb, hosszú távú hozadéka lehet, hogy némi enyhülést hozhat az etnikai vagy hovatartozásbeli gyűlölködésben. Ha tudatosul, hogy nemcsak egy fajhoz, de ugyanahhoz a családhoz is tartozunk, az talán az első valódi alapköve lehet a világ tényleges demokratizálódásának.
Szerző

Jól adni - Segítünk-e, amikor segíteni akarunk?

Publikálás dátuma
2018.12.24. 13:00

Fotó: Shutterstock
Karácsony előtt megnő az adományok száma a segítő szervezeteknél, amelyek maguk is szerveznek különféle gyűjtőakciókat. Mondhatni, ilyenkor „szezonja” van az adakozásnak. Könnyű szívvel mondunk le megunt tárgyainkról, de sokszor nem gondolunk bele, valóban segítünk-e, amikor segíteni akarunk?
Fél pár kesztyű, kinőtt alpakaöltöny, csorba mokkáscsésze, lukas nadrág, koszos blúz, lejárt konzerv, molyrágta rókabunda, nagymama foltos köténye, elromlott magnó, szétmálló gyapjúsál, divatból rég kiment, világoskék, műszálas trapéznadrág. Valamennyi felbukkant olyan csomagokban, amelyeket elvileg rászorulóknak, szegényeknek, nagycsaládosoknak, gyermeküket egyedül nevelőknek szánt az „adakozó”, de épp az hiányzott e holmikból, ami a legfontosabb lenne. A törődés, az odafigyelés, a tapintat. A Máltai Szeretetszolgálatnak – noha tevékenysége mind szerteágazóbb – magyarországi jelenléte, azaz jó harminc év óta alapfeladata az adományok fogadása és továbbítása a rászorulókhoz. Ezen a téren jócskán látnak jó és rossz példákat is. Romhányi Tamás, a szervezet kommuniká­ciós vezetője szerint egy ajándék akkor lesz megfelelő, ha magunk elé képzeljük a megajándékozott arcát, s látjuk azon az örömöt: nincs ez másképp az elesettek esetében sem. A perifériára szorultak egy része még nem fásult, él bennük a szégyenérzet, s nem fogadják magától értetődően az adományt: számukra még inkább fontos, hogy méltóságteljes legyen ez a folyamat, mert egy lekezelő, hibás, rossz ajándék esetükben nagyobb sebeket ejthet. A megfelelő ajándék hasznos. A máltaiak szárnyai alá vett Szolnok megyei Tiszaburán például húsz-harminc olyan család él, akiknek házában nincs rendes fűtés: számukra egy vaskályha például igazi kincs. Ahol nincs bevezetve a víz, egy régi, de működő forgódobos mosógép jelenti a Kánaánt, s ahol egy babának egy nap mindössze egy pelenka jut, ott egy ilyen csomag sokkal többet jelent, mint három márkás pulóver. A személyesség olyankor is fontos, ha valaki a saját, már nem viselt, de még jó állapotban lévő ruháját adja oda. Kapnak csomagot, amiben tisztára mosva, élére vasalva sorakoznak a blúzok, ingek. Ez jó, mert látszik: valaki az idejét, az energiáját áldozta arra, hogy másnak örömet szerezzen. L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány nemrégiben Prima Primissima közönségdíjjal kitüntetett vezetője az Átlátszón vezetett „Szocio” nevű blogjában arról írt: a vidék, a vidéki szegénység nem a fővárosban „fölösleges” dolgok befogadója, nem lomtár, s nem olyan holmikat várnak, amit a fővárosiak megvesznek ugyan, de haszontalanok, értelmetlenek, ezért egy idő után fölösleges lommá válnak. Öltöny sem kell, ami sokak ünneplője, de kihízták, divatjamúlt lett, ezért „leküldik” falura. Ám abban a társadalmi csoportban, ahol a leginkább rászorulók élnek, nem igazán kellenek ilyen ruhadarabok, a közmunkán, téli fagyűjtésen nem ez az ideális viselet. „Hiába válik fölöslegessé ott, nem válik szükségletté itt” – fogalmaz. Nem szereti az adományozást, mert a fogalom maga egyfajta alá-fölérendeltséget fejez ki, s megváltoztatja az emberi kapcsolatokat – mondja Farkas Zsuzsa szociálpolitikus, a SZETA egri alapítványnak vezetője. Aki kap, úgy érezheti, hálával tartozik, s ilyen helyzetben maga az elfogadás is egyfajta megalázkodás. Szavai szerint sokkal felemelőbb lenne egy olyan tisztességes, szociális ellátórendszert kiépíteni, ahol az önfenntartáshoz szükséges minimális összeg – vagyis az alapjövedelem – mindenkinek jár, és senki nem érezné azt, hogy alamizsnát kap az államtól. A hatalom által preferált „utalványos rendszer” is alattvalókat gyárt az állampolgárokból, az állami nyugdíjprémium pedig ugyanezt teszi az idősekkel: nem véletlenül vált szimbólummá a kormányfőnek hálásan kezet csókoló idős asszony fotója.
Szerző

Mint apa anyának

Publikálás dátuma
2018.12.24. 12:21
KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: Shutterstock
Három hete voltak hetvenhét hónaposak. Egy piros szív került a közösségi oldalon megosztott posztjukhoz. Együtt örült velük a család, a baráti kör, a szomszédok, ahová olykor frissen sütött kenyérrel érkeznek. Az állam viszont megtagadja, sőt alkotmánysértéssel vádolja őket. Szerinte a család alapja a házasság, azé meg a férfi-nő kapcsolat. Péter és Dávid viszont ezzel nem tud szolgálni. De családnak tartják magukat, gyűrűt hordanak, házasságot terveznek és gyermekvállalást, ha oda tudják magukat szentelni ennek teljesen.
Vidéken nőttek fel mindketten, messze egymástól, egy dél-dunántúli és egy észak-magyarországi kisvárosban. A tavaly karácsonyi túrájukban benne volt vagy ezer kilométer a fővárosi otthonuk és a szüleik között, miközben útba ejtették egy ismert színházrendező kevésbé ismert faluját is. És ezen a ponton a heteró szerzőnek coming outolnia kell: nem tud a párról és kapcsolataikról minden részletre kiterjedő leírást adni. Talán erősítené a sztorit, hogy egy (és nem csak egy) kiváló művész barátságát bírják, másrészt viszont így a lényegen maradhat a figyelem fókusza: Magyarországnak nem erőssége az elfogadás. A demokratikus szokásjogot felülíró önkényes alkotmányozás úgy rögzíti, amit a hatalom gondol az országról, hogy miközben előírja a szerinte jó megoldásokat, azonközben minden mást lesajnál. Egyszülős családot, mozaikcsaládot, nem beszélve az azonos neműek kapcsolatáról. Amit a közgondolkodás „jobb” esetben elutasít, rosszabb esetben megtorol. Péter hat és fél éve mélyponton volt, s amikor kikerült egy sportszövetségből, kisebb és nagyobb ­összegekkel tartozott a barátainak. Elhagyta és nem szerette, de a barátok szurkolása mellett összeszedte magát. Megismerte Dávidot, összejöttek. Pedig jószerével semmiben sem hasonlítanak egymásra. Péter 48 és a művészvilágban dolgozik, ­Dávid 32 éves és közgazdász egy ­multinál. Áramot ad el – a párja ­ennyit ért a tőzsdei excel-táblákból. Péter robbanékony, Dávid megfontolt. Mégis jól megvannak, szeretik és tisztelik egymást. A hetvenhét hónap alatt jó, ha háromszor különböztek ­össze. Egyszer Péter hullafáradtan ért haza a munkából a hetek óta tartó ­házfelújítás felfordulásába, és Dávid rossz pillanatban vezette elő a ­lépcsőtartóváz problematikáját. „Annyit mondtam, na, ebből elég volt”, emlékszik Péter. „Nem csak ennyit mondtál”, teszi hozzá Dávid. Grétának hívták az alibicsajt. Ő volt az, aki eljátszotta Dávid barátnőjét a középiskolában. Még együtt is zuhanyoztak néha, meséli a fiatalember, amire élete párja abbahagyja a zöldborsófőzelék kanalazását: „erről még beszélünk otthon, kicsim”, mosolyog. Dávid egyértelmű döntésének az elfogadása nem ment minden gond nélkül. Tizenhét évesen állt az édesanyja elé, hogy elmondja, amit valószínűleg soha nem akart hallani: sosem lesz unokája. Neki, és az akkoriban még egy baptista gyülekezethez tartozó nővérének eltartott egy ideig, amire feldolgozta ezt. Az édesapja és a hetvenéves nagymamája kimaradt a beavatásból, nem akarták felzaklatni őket. Péter az elbeszélésekben csak Petra volt, fizikai valójában pedig sokáig jó barátként, autós sofőrszolgálatként ült a karácsonyi asztalnál. Az ő édesapja sem volt egyszerű eset, nem fogadta jól fia választását. Mígnem kapott egy stroke-ot, és a betegség elgondolkoztatta. Az élet elillan, nincs idő az eltaszításra. Péter édesapja ma már jobban kijön Dáviddal, mint a fiával. „Dávid türelmes”, magyarázza ennek okát Péter, s hozzáteszi, tavaly Londonba utaztak hárman, és ez az akkor 75 éves édesapja szülinapi ötlete volt. A munkahelyi coming out Dávidnak volt nehezebb. Reálkörnyezetben dolgozik, és tartott néhány kollégájának a reakciójától, de a félelme indokolatlan volt. A munkatársai nemhogy nem utasították el, de a cég még Dávidék hegymegi jótékonysági gyűjtése mellé is rendszeresen odaáll. Nemrég jártak a kis borsodi faluban, kisteherautóval vittek mindenféle földi jót széles körű felajánlásból a rászorulóknak. Péter és Dávid az ismeretlenek nyilvánossága előtt nem vállalja föl a többségtől eltérő választását. Nem járnak kézen fogva, nem adják jelét a kapcsolatuknak. Magyarországon, és persze nem csak itt, ez meggondolatlanság lenne. De az elfogadóbb Egyesült Államokban is visszafogottak voltak, amikor a nyáron Dávid hivatalos elfoglaltsága miatt tizenhét napot ott töltöttek. Los Angeles és vidéke lenyűgözte őket. „A bérelt autó leadása annyi ideig tartott, ameddig kivettük a csomagjainkat”, meséli Péter. „Soha senki nem dudált ránk, majd’ mindenhol tudtunk parkolni, a négy stoptáblával jelzett kereszteződésekben egyszer sem volt kérdés, ki az első, és a második sem tolakodott soha. Ez az ország működik. Talán azért, mert sokan vannak, és rájöttek, hogy egyszerűbb együttműködniük, mintha gyilkolnák egymást.” Zöldkártya-lottóznak. S bár ily módon kicsi az esélyük, elindult bennük a kivándorlás gondolata. Szeretnének egy szabadabb országban élni. „Élni és élni hagyni, azt hiszem, ez a titok”, mondja Péter. „Mi, magyarok mind a másikkal foglalkozunk, és nem magunkkal. Miért van neki, miért van neki több, miért van egyáltalán? Akadályozzuk, gátoljuk, visszahúzzuk egymást ahelyett, hogy együttműködnénk.” De a gyermekvállalás is könnyebb lenne az Egyesült Államokban. Tervezik ezt, de csak akkor, ha elég időt tudnak erre szentelni. Ma még annyit dolgoznak, hogy este örülnek, hogy élnek. Három macska és két kutya: a felelősségük egyelőre a népes állatseregletre tud kiterjedni, de arra kiterjed. És ez sem kevés. „Mi az egészséges egy gyermek fejlődése szempontjából?” – ismétli a magyar közgondolkodást idéző kérdésemet Péter. „Sok hagyományos férfi-nő kapcsolatban vállalnak felelőtlenül gyereket, akik nem kapnak elég figyelmet, törődést. A pszichés fejlődésük szerintünk ettől függ, és az őszinteségtől. A barátaink sem hazudnak rólunk a gyerekeiknek, hanem azt mondják, Péter olyan Dávidnak, mint apa anyának.” Minden családi döntés – árulják el a jó kapcsolat titkát, és a sok beszélgetés. „Csak ne meccs közben legyen”, teszi hozzá nevetve Péter. Nyáron egy amerikai kápolna mellett mentek el, amikor Péter megkérte Dávid kezét. Ő a felelős döntéshez gondolkodási időt kért, de a válasz, ahogy látom, nem kérdés. Legyetek boldogok, fiúk, és ha utónévszótárra van szükségetek, szívesen kölcsönadom.

A meleg, a vak, a muszlim és a nő

A hazug, álszent, politikaitőke-kovács és – bizony – alaptörvény-ellenes migránshisztéria időszakában Kanada számunkra távoli bolygó, de azért érdemes kicsit odavetni a tekintetünket. Justin Trudeau miniszterelnök kormányára, amelyben egy nyíltan meleg miniszter mellett három bevándorló vagy menekült, két szikh és egy muszlim, legalább két ateista és egy vak népszolga dolgozik. És minden második kormánytag nő. Még nézni is jó őket. A magyar kormány egy női miniszterrel dolgozik, ő is tárca nélküli, bár ötmilliót keres. Meleg kormánytagról nincs tudomásunk. A tavalyi GDP-adatok alapján Kanadának éppen háromszor több az egy főre jutó bruttó hazai terméke, mint Magyarországnak. Persze ne legyünk igazságtalanok, nem tudjuk, mennyi köze van ehhez a nemi identitásnak. A megmaradt magyar gender szakokon egyebek között ezt is kutatják a magyar állam rövidlátó és populista rosszallása mellett. Egyszer majd Mária országa, mi, magyarok is megérdemlünk egy, a kanadaihoz hasonló kormányt, amely nem zárja magára a történelem ezeréves, dohos ajtaját. A 46 éves Justin Trudeau egyébként liberális és katolikus. És ez is mélyen természetes.

Szerző
Témák
család melegek