Lengyel László: Európai magyar köztársaság

Publikálás dátuma
2018.12.23 08:00
ZÁSZLÓK A SÁNDOR-PALOTA ERKÉLYÉN - Kiskirályság vagy európai köztársaság?
Fotó: Népszava/
Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság. A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.

Harc a Disznófejű Nagyúrral

A hatalom korlátlan kiterjesztése immár nem annyira intézményekbe, mint társadalmi csoportokba, személyekbe ütközik. A magyar társadalom intézményes ellenállása többé-kevésbé megsemmisült: nem pártok, érdekképviseletek, önkormányzatok, egyetemek, egyházak, bíróságok állnak ellen, hanem egy-egy politikus, érdekképviseleti vezető, egyetemi tanár és diák, püspök és pap, bíró, illetve a névtelen tüntető, együttérző, dühös, sérelmet sérelemre eltevő, jogát, szavát vesztő európai magyar. Nem pártok, szakszervezetek, civil szervezetek próbálták visszafoglalni a Kossuth teret, hanem egy tisztességes edelényi munkásember Komjáthi Imre, akit aztán ugyancsak politikai névtelenek követtek. Nem ellenzéki pártok vonták felelősségre Orbán Viktort és Kövér Lászlót a megszállt parlamenti ülésteremben, nem a pártok hatoltak be a köztévé épületébe, hanem olyan ellenzéki politikus nők és férfiak, akik szakítottak a meghunyászkodás és a félelem gyakorlatával és megkísérlik hitelessé tenni arcukat.
A magyar politika intézményközi küzdelemből személyközi összecsapássá változott. Mindenki magáért felel és csakis magáért. Önmagával kell szembenéznie: lehet-e képviselő, tanár, bíró, pap, orvos, polgármester, egyetemi hallgató, sőt, pénztáros, rakodó, pincér, taxis, villanyszerelő a mai feltételek között? Nemcsak ember áll szemben emberrel, hanem az ember önmagával. Hogyan hagyhattam, hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Nemcsak a politikusoknak kell harcolniuk a hiteles arcukért, hanem valamennyi magyar választópolgárnak. A hatalom követeli, hogy mellé állj. A lelkiismeret és tisztesség, hogy ne tedd.
Az ellenforradalmi autokrata hatalom természete, hogy újabb és újabb háborúkat kezdeményez, most ötöt egy hónap alatt: hajléktalanok büntetése, CEU elüldözése, MTA megtámadása, „rabszolgatörvény”, támadás a független bíróságok ellen. Amíg a kezdeményezés nála, addig a hatalma biztos. Ám a házról-házra folyó harcban az ellenzék itt is, ott is átveszi a kezdeményezést. Hadházy Ákos százezreket mozgósít az európai ügyészség mellett. Felmorajlik az eddig néma parlament. Összeáll a fiatalok és az idősek szövetsége az utcán. Meddig? Az eddigi gyakorlat szerint néhány hétig, majd jön a csend. Másként lesz-e most?

Már a kamrában vannak

Aki intézményesen bármit megtehet, aki a falhoz szorítja ellenfelét, annak meg kell tanulnia, hogy a megsebesített, megalázott, kiúttalan nemcsak a megadást választhatja, de az ellenállást is. A rendszer egymás után mészárolja le az intézményeket és vele a benne élőket, legyenek azok bal- vagy jobboldaliak, fiatalok vagy öregek, tanultak vagy kétkeziek. Az intézményes kiéheztetés – nem kapsz költségvetési pénzt, nem juthatsz támogatáshoz sehonnan -, és a brutális családirtás – ha ellenem vagy, nemcsak neked, de feleségednek és gyerekeidnek se lesz állása, vállalkozása, hetedíziglen bosszút állok rajtad – emigrációt vagy kényszerű ellenállást szül. Kényszerűt, mert senki nem akarna igazán ellenállni, senki nem szeretne senkivel összefogni, senki nem akar a másik bajáról tudomást venni, amíg rá és családjára nem kerül a sor. Amíg a hatalom a szomszéd szakmát mészárolja, addig nem nézünk oda, amíg meg lehet úszni, nincs semmi baj. Csakhogy nem a szomszéd utcában, nem a szomszéd házban, de már a kamrában vannak.
A hatalom nem reménykedhet tartósan abban, hogy a kisvárosi és falusi idős szavazók a migránsoktól való védelemért cserébe megbocsátják, sőt, szeretik, ha királyuk gazdagszik. Ha az ezredforduló után a baloldal öregedett egyre gyorsabban, most az orbáni hatalom választói. Nemcsak a király lett barázdált arcú és pocakos, hanem az orbáni nép is. A kétezres évek elején a jó arcú fiatalok a Fidesz oldalán tüntettek, ma ellene. Az orbáni, 2010-es egész társadalomra kiterjedő néppárt elvesztette a fiatal, képzett, budapesti és nagyvárosi szavazókat. E szavazóknak nincs politikai képviselete, ahogy nincs igazán a Trump-ellenes keleti és nyugati parti, nagyvárosi képzett fiataloknak, vagy a Brexit-ellenes londoni, a Kaczyński-ellenes varsói és nagyvárosi, a Putyin-rendszert tagadó moszkvai és szentpétervári fiataloknak – és a magamfajta időseknek. Egyrészt a választási rendszerek, másrészt és az újító pártok, szellemi erők hiánya kegyelmi időt adnak az autokratáknak, a zárt társadalmakat és a központosító nemzetállamokat létrehozóknak. De itt is, ott is le fog telni a kegyelmi idő.

Az európai paradoxon

Európában többségben vannak az Európa-párti, szabad és nyitott, környezetbarát és jogállamvédő szavazók – csakhogy nincs európai képviseletük. A néppárti, szocialista, liberális és zöld pártcsoportokban éppúgy, mint az európai kormányok élén, ugyancsak megvan az Európa-párti többség. Így, az Európa-ellenes szavazók számának és pártjaik befolyásának növekedése se a 2019 májusi Európa Parlamenti (EP) választásokon, se az Európai Tanácsban nem hozhat áttörést, bármiben is reménykedik Orbán. Csakhogy szinte valamennyi európai ország saját nemzetállami válságával küzd és ezek a válságok összeadódnak. Ha Macron és Merkel saját országaik belső gondjaira kénytelenek összpontosítani, ha Svédországban nincs kormány és Belgiumban kisebbségi, ha Itáliában két populista párt van hatalmon és Spanyolországban Sanchez szocialistái válságban manővereznek, akkor aligha képesek európai szintű stratégiai döntések meghozatalára. Az európai paradoxon: a nemzeti politikai és gazdasági válságok megoldásához európai szintű reformok szükségesek, de éppen ezek a válságok teszik lehetetlenné az európai reformokat.
Nehéz megmondani, hogy a Brexit bukásának és az itáliai megroppanásnak a tapasztalatai mennyire hatnak nevelően az európai választókra. Csakhogy annak bebizonyosodása, hogy Európában nincs reális alternatíva az egyesült Európával szemben, még nem jelenti az irreális alternatívák eltűnését. És mindaddig, amíg nem sikerül Európának vonzó pozitív jövőképet megalkotnia, amely nemcsak európai szinten, hanem az egyenlőtlen társadalmak, eltérő nemzeti, vallási, kulturális örökségek és életformák szintjén is követhető, nemcsak az autokraták, hanem az autokrácia kísértésének ideje se jár le. A nacionalista és populista ellenforradalom nem győzött, nem győz, és nem is fog győzni Európában, de itt van, és újra meg újra felüti a fejét. Elvesztette a kezdeményezést, de az európai alkotmányos-demokratikus nyitott rend nem nyerte el. Döntetlen. Nemcsak Magyarország érett meg a rendszerváltásra, hanem Európa is.
A barbár ellenforradalmi kiskirályság Magyarországa Európa peremén azt kockáztatja, hogy kikerül az európai intézményi és pénzügyi vérkeringésből. A következő EU-ciklus személyi, intézményi és költségvetési politikáját bizonyosan az EP négy – konzervatív, szocialista, liberális, zöld - Európa-párti frakciójának vezetői, Spitzenkandidatenei, illetve Merkel és Macron megállapodása fogja eldönteni. Ki lesz a Bizottság, a Tanács, a Parlament, a Központi Bank elnöke, kik, milyen feltételekkel jutnak intézményekhez, forrásokhoz - e politikai keretben dől el. Itt EU-ellenes, EU-szkeptikus politikai erőnek, politikusnak, országnak szava nem lesz. Helyette és felette fognak határozni, legyen az nagy, mint Itália, vagy kicsi, mint Magyarország.
Nem lesz Európai Köztársaság. De nem lesz a választófejedelemségek Európája sem. Amíg a német tőke hasznot húz belőlünk, addig nem fogják Magyarországon a status quo-t megzavarni. Amíg Orbán Viktor és a káosz között választhatnak, Orbán Viktort fogják választani. Amíg Magyarországon nem lesz egy európai magyar köztársaságot képviselő politikai, gazdasági, szellemi szervezett erő, addig a magyar választók többsége is Orbánt választja. Amíg az ellenzék nemcsak az utcán követel egységet, hanem egységben indul az Európa Parlament, majd az önkormányzatok választásain, addig Orbáné a tér. Amíg Budapestet és néhány nagyvárost 2019 októberében vissza nem foglaljuk, nem lesz 2020-as alternatíva. Amíg helyt nem állunk magunkért, mert senki nem fog értünk, addig feketék lesznek a karácsonyok.
Legszebb a rossz uralkodó utáni első nap. Remélem megérjük.
2018.12.23 08:00
Frissítve: 2018.12.23 08:00

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34