Nagy N. Péter: Ruhátlanul

Publikálás dátuma
2018.12.22 20:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A haza nem lehet ellenzékben, mint tudjuk. Akkor mégis mi az, ami most ellenzékben van? A köztársaság? Az egészen biztosan lehet.
Bródy János szerint a helyzet nem reménytelen: „lesz még Magyar Köztársaság. Álljunk fel hát érte!” – énekli csendesen. Lassan olyan ez a dal, mint elődje, az „És ha egyszer rajtam lánckerék taposna/ Alattam a föld is sírva beomolna”. Göncz Árpád, az egykori köztársaság elnöke annak idején megindultságában a második Himnuszunknak nevezte a Ha én rózsa volnék című dalt. Mi a Lesz még egyszer sorsa? A múlt héten volt felállás, megindulás, ha nem is feltétlenül a köztársaságért, de ennek jegyében is. Ám jön a karácsony, és vele a csendesülés. A karácsony mindennél erősebb, a köztársaság pedig újra gyengének látszik.

Rituális dátumok

E kettőnek mi köze egymáshoz? Válaszolhatnánk, hogy egyaránt a befogadás, az összetartozás, a találkozás jegyében teljesítik küldetésüket. Az egyik nagyon sok évszázada, folyton növekvő teljességgel, a másik rövidebb ideje, nálunk egyre nagyobb nehézségekkel, jellemzően ellenséges közegben.
Igazságtalan persze összemérni őket, hiszen a karácsonynak a maga tökéletes érzelmi teljességében is évente csak három napig kell helytállnia, megmutatnia, hogy összetartozásunkban mire vagyunk képesek, míg a köztársaságnak ezt egy egész évben kell bizonyítania. 
A köztársaság fontosságát azonban most is jelzi, hogy az ellene indulók 2010-ben éppen a karácsonyt is kijátszották vele szemben, ahogy nagy párját, a húsvétot is. Az új alaptörvényt 2011. április 25-én, utalásként a feltámadásra, húsvéthétfőn hirdették ki. Szabályozási elveit az előző év december 20-án nyújtotta be az illetékes bizottság az Országgyűlésnek. Karácsonyra. 2011-ben pedig képviselők (immár csak volt LMP-sek, illetve nekik segítő szocialisták) láncolták magukat a parlamenti autóbejárókhoz december 23-án, hogy tiltakozzanak a Házon éppen átdarált sarkalatos törvények ellen. Itt is a köztársaság lebontása volt a tét.
Tudatosan használt a kormány a rituális dátumokat. Rászorult. Annak, amit a Fidesz-kormányzat létrehozott, nincs ugyanis előzménye. Máshonnan kellett átvenni szertartásos hivatkozási pontokat.

Nagy György példája

A köztársaság sem áll jól a hagyományok tekintetében. Eddig háromszor próbálkoztak Magyarországon ezzel az államformával – ha a Tanácsköztársaságtól és az 1949-es népköztársaságtól eltekintünk, mint szokás az ilyen felsorolásoknál. Tragikus helyzetek sorozatát találjuk. Igaz, egyre hosszabb időt sikerült a történelemtől kicsikarni a patrióta köztársaság megalkotásához.
Kossuth – kormányzóságát nem szokás a köztársasági előzmények közé sorolni, mert a trónfosztásra volt ugyan idő és felhatalmazás, de az új állam kiépítésére nem – 1849 áprilisától a véres bukásig vezethette az országot. 1918-ban öt hónapja volt a köztársaságnak majd a Kommün átvette tőle a hatalmat. A II. világháború befejezését követően kétévnyi esély adatot, alig valami. A rendszerváltás után viszont már húsz év telt el úgy, hogy a köztársaságnak az ország komoly lehetőséggel szolgált. A második Fidesz időszak ezt visszavette.
Szinte ellenállás nélkül tehette. Talán azért is, mert nincs hagyománya, formája még a republikanizmusnak. A szocialista parlamenti képviselők legutóbb a köztársaság kövénél tették le esküjüket. Ki tudja, hol ez a kő és mi a szimbolikája? (A Carl Lutz rakparton van.) Ki tudja, mikor van a köztársaság emléknapja? (Segítek: február 1.) Ki tudja, ki volt Nagy György?
Krúdy Gyula szerint "ha valamikor festményen örökítik meg 1918. november 16-át, mint egykor a királyok megkoronázását, a központi figura a képen Nagy György alakja lesz”. Ezen a napon a Nemzeti Tanács titkáraként ő olvasta fel a Parlament épületében a köztársaság megteremtését tartalmazó memorandumot.
Csoóri Sándor nevezte saját hasonlatát fonáknak, amikor ezt írta: a Nagy György megálmodta köztársaság jóformán csak pünkösdi királyság maradhatott.
Szabad György, hogy sorozatosan ne legendás liberálisoktól idézzek, ezt írta róla: „Amikor Ferenc Ferdinánd kevés bölcsességgel a szarajevói pályaudvarra érkezett hadiszemle tartására, Hódmezővásárhelyen már kapni lehetett az újságot, amelyben Nagy György arról írt, csak a vak nem látja, hogy rettenetes összecsapás készül Európában, és csak a vak nem látja, hogy ennek Magyarország áldozatává válhat. Mire kell tehát minden józan magyarnak törekednie? - tette fel a kérdést. S Kossuth nyomán válaszolt is rá: arra, hogy Magyarország képes legyen önállóan, saját érdekeit szem előtt tartva, de egyidejűleg önálló államisága »világtörténelmi« szükségességét is felismerve biztosítani függetlenségét a szláv és a germán törekvések kereszttüzében.”
Ady így írt róla: „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy s tarts ki, légy magyar, kultúrás és székely…”
Pártja volt, lapja volt, mindkettőt a Nagy Háború előtt még Tisza lehetetlenítette el, hogy aztán a Monarchia bukása utáni elkeseredett lelkesség mégis felemelje őt. A Tanácsköztársaságból már nem kér. Úgy hal meg 44 évesen, 1923-ban, hogy az még hír is alig lesz. Ma a fővárosban nincs jele annak, hogy ez az ember létezett, Hódmezővásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön odatartozás okán utca viseli a nevét. Az ő szobrát így legalább nem kellett kivezettetni a Kossuth térről, mint Károlyi Mihályét. Nem a sors önkényeskedik Nagy Györggyel. Feledése inkább azt jelzi, hogy milyen történelmi hátrányokkal vesz részt a politikai versenyben a magyar republikanizmus.
Kende Péter történész fogalmazott így még 2002-ben: „A mai Magyar Köztársaságot 1989-ben deklarálta a Parlament erkélyéről egy ma már teljesen elfeledett és jelentéktelen ember, aki még arra se vette a fáradságot, hogy ehhez a kikiáltáshoz meghívja a Nemzeti Kerekasztalnak azokat a képviselőit, akik voltaképpen a népköztársaságról a köztársaságra való áttérést szorgalmazták, vagyis az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit. Ezen kívül választott egy olyan szimbolikus dátumot a kikiáltásnak, amely 1956-hoz fűződik…” – nem alkalmas tehát az új köztársaság ünneplésére.

Nem múlnak el nyom nélkül

E pillanatban ott tartunk, hogy 2012-től Magyarország nevében nem köztársaság, és nincs alkotmánya. Nemcsak azért nincs, mert alaptörvénynek hívják, hanem azért sem, mert nem biztosítja intézményes erőteljességgel a hatalmi ágak megosztását, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a szociális biztonságot. Semmit, ami a köztársaságot köztársasággá teszi. Az ugyanis nem abban áll, hogy nincs király. Ez esetben a diktatúrákat sem érhetné kifogás.
Viszont: Mi az Európai Unió? Leginkább köztársaság. Ritkán vonulnak fel bármely eseményére királyok, még ha berken belül vannak is néhányan. Intézményei, működési módja azonban köztársasági.
Orbán Viktor kegyetlen egyszerűséggel fogalmazott 2006 márciusában, amikor azt mondta, a köztársaság csak ruha a nemzet testén.
Ebből az öltözetből kemény következetességgel bontja is ki magát a rendszer. Az állítás a nemzetnek biztosít mindenek – de főképp a köztársaság – felettiséget. A nemzetnek, amely egy test, egy lélek. S miként a testnek, a nemzetnek sem lehetnek egymás ellen forduló részei. A jó és a rossz kérdése kívülről nem tehető fel. A nemzet öncél. Rajta kívül nem tartozik senkinek elszámolással az, akit felhatalmaz arra, hogy irányítsa. Így tekintve lényegében kéri az autoriter kormányzást. Nem hiába.
Ebben az értelemben a karácsony igazán kivételes alkalom, mert a nemzet szinte magára hagyja vele családjait. Pedig a karácsony és a politika kapcsolata nem merő szépelgés. A nácik kiszorították ezt az ünnepet a szertartásrendből. A szovjet hatalom sem pártolta. Jóval korábban az angol puritánok ugyanúgy tiltották, ahogy a Nagy Francia Forradalom is radikális időszakaiban. A közkedvelt ünnepi tortákat is egyenlőség-süteményekkel váltották fel.
Aztán visszatért minden a szokott medrébe. A karácsony így a magánéletbe. De ekkora formátummal nem maradhat ott. Dickens Karácsonyi éneke óta aztán ez az ünnep a kapitalizmus világában is végképp összefonódik a jótékonysággal, annak intézményes és egyre inkább tartós elvárásával.
E tekintetben sem áll jól a köztársasági gondolat, melynek letéteményese a citoyen. A közösségért elvei alapján állásfoglalásra, munkára, áldozatokra is kész ember. Vesztésre áll az önérdeket istenítő burzsoá gondolkodással szemben. (A kis burzsoá is burzsoá, a lumpen burzsoá is burzsoá.) A citoyen lét pátosza, a patrióta köztársaság intézményei kiszorulóban vannak. De a citoyen is hívő. A közvetlen érdek vezérelte világ fölött meglátja és szolgálja mindazt, ami összetarthatja az emberi közösségeket. Ugyanúgy számíthat hite erejére, mint mások a sajátjukéra.
Ahogy a családok életében az egyik karácsony az emlékeken, az intim szertartásokon keresztül beépül a következőbe, úgy köztársaságaink sem múlnak el nyom nélkül. Hanyatlásukban is részeivé válnak annak a bizonyos, sokat hiányolt demokratikus hagyománynak. Meglehet, nem marad róluk élénk, élő emlék, ahogy például Nagy Györgyről sem, mégis lassan létrehoznak valamit. Talán nem oly fényeset, mint a betlehemi csillag lehetett, de mégis, akár már láthatjuk a körvonalait.
2018.12.22 20:00
Frissítve: 2018.12.22 20:00

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34