Nagy N. Péter: Ruhátlanul

Publikálás dátuma
2018.12.22. 20:00
MARABU RAJZA
A haza nem lehet ellenzékben, mint tudjuk. Akkor mégis mi az, ami most ellenzékben van? A köztársaság? Az egészen biztosan lehet.
Bródy János szerint a helyzet nem reménytelen: „lesz még Magyar Köztársaság. Álljunk fel hát érte!” – énekli csendesen. Lassan olyan ez a dal, mint elődje, az „És ha egyszer rajtam lánckerék taposna/ Alattam a föld is sírva beomolna”. Göncz Árpád, az egykori köztársaság elnöke annak idején megindultságában a második Himnuszunknak nevezte a Ha én rózsa volnék című dalt. Mi a Lesz még egyszer sorsa? A múlt héten volt felállás, megindulás, ha nem is feltétlenül a köztársaságért, de ennek jegyében is. Ám jön a karácsony, és vele a csendesülés. A karácsony mindennél erősebb, a köztársaság pedig újra gyengének látszik.

Rituális dátumok

E kettőnek mi köze egymáshoz? Válaszolhatnánk, hogy egyaránt a befogadás, az összetartozás, a találkozás jegyében teljesítik küldetésüket. Az egyik nagyon sok évszázada, folyton növekvő teljességgel, a másik rövidebb ideje, nálunk egyre nagyobb nehézségekkel, jellemzően ellenséges közegben.
Igazságtalan persze összemérni őket, hiszen a karácsonynak a maga tökéletes érzelmi teljességében is évente csak három napig kell helytállnia, megmutatnia, hogy összetartozásunkban mire vagyunk képesek, míg a köztársaságnak ezt egy egész évben kell bizonyítania. 
A köztársaság fontosságát azonban most is jelzi, hogy az ellene indulók 2010-ben éppen a karácsonyt is kijátszották vele szemben, ahogy nagy párját, a húsvétot is. Az új alaptörvényt 2011. április 25-én, utalásként a feltámadásra, húsvéthétfőn hirdették ki. Szabályozási elveit az előző év december 20-án nyújtotta be az illetékes bizottság az Országgyűlésnek. Karácsonyra. 2011-ben pedig képviselők (immár csak volt LMP-sek, illetve nekik segítő szocialisták) láncolták magukat a parlamenti autóbejárókhoz december 23-án, hogy tiltakozzanak a Házon éppen átdarált sarkalatos törvények ellen. Itt is a köztársaság lebontása volt a tét.
Tudatosan használt a kormány a rituális dátumokat. Rászorult. Annak, amit a Fidesz-kormányzat létrehozott, nincs ugyanis előzménye. Máshonnan kellett átvenni szertartásos hivatkozási pontokat.

Nagy György példája

A köztársaság sem áll jól a hagyományok tekintetében. Eddig háromszor próbálkoztak Magyarországon ezzel az államformával – ha a Tanácsköztársaságtól és az 1949-es népköztársaságtól eltekintünk, mint szokás az ilyen felsorolásoknál. Tragikus helyzetek sorozatát találjuk. Igaz, egyre hosszabb időt sikerült a történelemtől kicsikarni a patrióta köztársaság megalkotásához.
Kossuth – kormányzóságát nem szokás a köztársasági előzmények közé sorolni, mert a trónfosztásra volt ugyan idő és felhatalmazás, de az új állam kiépítésére nem – 1849 áprilisától a véres bukásig vezethette az országot. 1918-ban öt hónapja volt a köztársaságnak majd a Kommün átvette tőle a hatalmat. A II. világháború befejezését követően kétévnyi esély adatot, alig valami. A rendszerváltás után viszont már húsz év telt el úgy, hogy a köztársaságnak az ország komoly lehetőséggel szolgált. A második Fidesz időszak ezt visszavette.
Szinte ellenállás nélkül tehette. Talán azért is, mert nincs hagyománya, formája még a republikanizmusnak. A szocialista parlamenti képviselők legutóbb a köztársaság kövénél tették le esküjüket. Ki tudja, hol ez a kő és mi a szimbolikája? (A Carl Lutz rakparton van.) Ki tudja, mikor van a köztársaság emléknapja? (Segítek: február 1.) Ki tudja, ki volt Nagy György?
Krúdy Gyula szerint "ha valamikor festményen örökítik meg 1918. november 16-át, mint egykor a királyok megkoronázását, a központi figura a képen Nagy György alakja lesz”. Ezen a napon a Nemzeti Tanács titkáraként ő olvasta fel a Parlament épületében a köztársaság megteremtését tartalmazó memorandumot.
Csoóri Sándor nevezte saját hasonlatát fonáknak, amikor ezt írta: a Nagy György megálmodta köztársaság jóformán csak pünkösdi királyság maradhatott.
Szabad György, hogy sorozatosan ne legendás liberálisoktól idézzek, ezt írta róla: „Amikor Ferenc Ferdinánd kevés bölcsességgel a szarajevói pályaudvarra érkezett hadiszemle tartására, Hódmezővásárhelyen már kapni lehetett az újságot, amelyben Nagy György arról írt, csak a vak nem látja, hogy rettenetes összecsapás készül Európában, és csak a vak nem látja, hogy ennek Magyarország áldozatává válhat. Mire kell tehát minden józan magyarnak törekednie? - tette fel a kérdést. S Kossuth nyomán válaszolt is rá: arra, hogy Magyarország képes legyen önállóan, saját érdekeit szem előtt tartva, de egyidejűleg önálló államisága »világtörténelmi« szükségességét is felismerve biztosítani függetlenségét a szláv és a germán törekvések kereszttüzében.”
Ady így írt róla: „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy s tarts ki, légy magyar, kultúrás és székely…”
Pártja volt, lapja volt, mindkettőt a Nagy Háború előtt még Tisza lehetetlenítette el, hogy aztán a Monarchia bukása utáni elkeseredett lelkesség mégis felemelje őt. A Tanácsköztársaságból már nem kér. Úgy hal meg 44 évesen, 1923-ban, hogy az még hír is alig lesz. Ma a fővárosban nincs jele annak, hogy ez az ember létezett, Hódmezővásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön odatartozás okán utca viseli a nevét. Az ő szobrát így legalább nem kellett kivezettetni a Kossuth térről, mint Károlyi Mihályét. Nem a sors önkényeskedik Nagy Györggyel. Feledése inkább azt jelzi, hogy milyen történelmi hátrányokkal vesz részt a politikai versenyben a magyar republikanizmus.
Kende Péter történész fogalmazott így még 2002-ben: „A mai Magyar Köztársaságot 1989-ben deklarálta a Parlament erkélyéről egy ma már teljesen elfeledett és jelentéktelen ember, aki még arra se vette a fáradságot, hogy ehhez a kikiáltáshoz meghívja a Nemzeti Kerekasztalnak azokat a képviselőit, akik voltaképpen a népköztársaságról a köztársaságra való áttérést szorgalmazták, vagyis az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit. Ezen kívül választott egy olyan szimbolikus dátumot a kikiáltásnak, amely 1956-hoz fűződik…” – nem alkalmas tehát az új köztársaság ünneplésére.

Nem múlnak el nyom nélkül

E pillanatban ott tartunk, hogy 2012-től Magyarország nevében nem köztársaság, és nincs alkotmánya. Nemcsak azért nincs, mert alaptörvénynek hívják, hanem azért sem, mert nem biztosítja intézményes erőteljességgel a hatalmi ágak megosztását, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a szociális biztonságot. Semmit, ami a köztársaságot köztársasággá teszi. Az ugyanis nem abban áll, hogy nincs király. Ez esetben a diktatúrákat sem érhetné kifogás.
Viszont: Mi az Európai Unió? Leginkább köztársaság. Ritkán vonulnak fel bármely eseményére királyok, még ha berken belül vannak is néhányan. Intézményei, működési módja azonban köztársasági.
Orbán Viktor kegyetlen egyszerűséggel fogalmazott 2006 márciusában, amikor azt mondta, a köztársaság csak ruha a nemzet testén.
Ebből az öltözetből kemény következetességgel bontja is ki magát a rendszer. Az állítás a nemzetnek biztosít mindenek – de főképp a köztársaság – felettiséget. A nemzetnek, amely egy test, egy lélek. S miként a testnek, a nemzetnek sem lehetnek egymás ellen forduló részei. A jó és a rossz kérdése kívülről nem tehető fel. A nemzet öncél. Rajta kívül nem tartozik senkinek elszámolással az, akit felhatalmaz arra, hogy irányítsa. Így tekintve lényegében kéri az autoriter kormányzást. Nem hiába.
Ebben az értelemben a karácsony igazán kivételes alkalom, mert a nemzet szinte magára hagyja vele családjait. Pedig a karácsony és a politika kapcsolata nem merő szépelgés. A nácik kiszorították ezt az ünnepet a szertartásrendből. A szovjet hatalom sem pártolta. Jóval korábban az angol puritánok ugyanúgy tiltották, ahogy a Nagy Francia Forradalom is radikális időszakaiban. A közkedvelt ünnepi tortákat is egyenlőség-süteményekkel váltották fel.
Aztán visszatért minden a szokott medrébe. A karácsony így a magánéletbe. De ekkora formátummal nem maradhat ott. Dickens Karácsonyi éneke óta aztán ez az ünnep a kapitalizmus világában is végképp összefonódik a jótékonysággal, annak intézményes és egyre inkább tartós elvárásával.
E tekintetben sem áll jól a köztársasági gondolat, melynek letéteményese a citoyen. A közösségért elvei alapján állásfoglalásra, munkára, áldozatokra is kész ember. Vesztésre áll az önérdeket istenítő burzsoá gondolkodással szemben. (A kis burzsoá is burzsoá, a lumpen burzsoá is burzsoá.) A citoyen lét pátosza, a patrióta köztársaság intézményei kiszorulóban vannak. De a citoyen is hívő. A közvetlen érdek vezérelte világ fölött meglátja és szolgálja mindazt, ami összetarthatja az emberi közösségeket. Ugyanúgy számíthat hite erejére, mint mások a sajátjukéra.
Ahogy a családok életében az egyik karácsony az emlékeken, az intim szertartásokon keresztül beépül a következőbe, úgy köztársaságaink sem múlnak el nyom nélkül. Hanyatlásukban is részeivé válnak annak a bizonyos, sokat hiányolt demokratikus hagyománynak. Meglehet, nem marad róluk élénk, élő emlék, ahogy például Nagy Györgyről sem, mégis lassan létrehoznak valamit. Talán nem oly fényeset, mint a betlehemi csillag lehetett, de mégis, akár már láthatjuk a körvonalait.

Sebes György: Tessék választani!

Publikálás dátuma
2018.12.22. 15:36

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Házhoz ment műsor. Napokon át tüntettek a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, vagyis az MTVA székházánál, sőt néhány esemény nem is maradt az üvegfalakon kívül. Ami azt jelenti, hogy a közszolgálatinak ma már legfeljebb csak csúfolt intézmények tudósítói közvetlen közelről lehettek szem- és fültanúi a történéseknek. Így aztán különösen meglepő, hogy ők – akárcsak a kormánypárti nyilatkozók és kommentátorok – egyáltalán nem ugyanazt látták, mint más tévék és rádiók munkatársai.
Sok-sok éve, hogy a jelenleg hatalmon lévők – már ellenzéki éveik alatt – kettéosztották az országot. Egészen leegyszerűsítve: ők és támogatóik a jók, mindenki más – aki valamiért, bármiért nem hívük – a rossz. Voltak hozzá kategóriák, elnevezések is – nemzetiek és nemzetellenesek, keresztények és liberálisok, bevándorlás-pártiak és migráció-ellenesek -, de a lényegen ez mit sem változtat. A hatalom emberei most sem átallottak azzal érvelni, hogy az úgynevezett rabszolgatörvény és az egész jelenlegi rezsim ellen demonstrálók sorosisták. Vagyis a milliárdos bérelte fel őket, hogy fellépjenek a jóságos kormány ellen.
Két országot láttunk és hallottunk tehát az eseményekről szóló beszámolókban. Az országosan fogható M1 – a hírcsatorna -, valamint a Kossuth Rádió felforgató elemek aknamunkájáról tudósított. Voltak köztük parlamenti képviselők is, akik különleges jogosítványaikat arra igyekeztek felhasználni, hogy megzavarják a közmédia üzemszerű működését, de szerencsére hős biztonságiak megvédték, amit kellett. Az ugyancsak országosan fogható RTL Klub híradóiból, valamint a korlátozott elérésű ATV és Klubrádió adásaiból viszont egészen más kép bontakozott ki. Utóbbiakból arról értesülhetett a néző és a hallgató, hogy a hatalmas rendőri készültség árnyékában jogszerűtlenül jártak el a parlamenti képviselőkkel szemben, miközben a viszonylag nagy tömeg viszonylag békésen demonstrált.
A sok bizonytalanság, a megmaradt kérdőjelek közepette egy biztos: a harag jelképesen fordult a – már csak nevében – közmédia ellen. Az ugyanis egy pillanatig sem kétséges, hogy ez a hatalom züllesztette pártmédiává azokat az intézményeket, amelyek az MTVA hatáskörébe tartoznak. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió programjai mindenhová eljutnak az országban. Akkor pedig a hírműsorok hirdessék a központi akaratot és semmi mást. Volt már ilyen. Egykor az állampárt is ezen az alapon igyekezett kézben tartani a kommunikációt és propagandát. Igaz, nekik könnyebb dolguk volt, hiszen egyetlen tévé létezett – bár egy idő után két műsorral -, a három rádióadó híradásait pedig ugyancsak egyetlen helyről vezérelték. Ám a 80-as évek második felétől lazultak a gyeplők és sokszor már az igazságot is meg lehetett tudni a szaporodó közéleti- és hírműsorokból.
Napjainkban pedig a hallgató és a néző csak kapkodhatja a fejét. Biztosan nem sírja vissza azokat az időket, amikor az MSZMP agitprop osztályán próbálták meghatározni, hogy miről értesülhet és milyen tálalásban. Amikor némely hírekről csak a Szabad Európa Rádió, vagy az Amerika Hangja számolt be. Most viszont azt a feladványt kellene megoldania, hogy végül is kinek higgyen. Melyik adó tájékoztat hitelesen a valóságról? Vagy mindegyik hazudik?
A hatalom arra épít, hogy a szórakoztató műsorokat megkaphatja a néző a kereskedelmi csatornáktól. Nézze csak a sorozatokat, a vetélkedőket vagy az amerikai filmeket az RTL Klubon, talán a híradókra pont úgy nem figyel majd oda, mint a reklámokra. A biztonság kedvéért a TV2-t megszerezték, így az ottani hírműsorok jelentős mértékben hasonlítanak a közmédiáéra. Az utóbbi pedig biztos kezekben van, onnan egyetlen hang sem kerülhet ki, amely nincs összhangban pártunk és kormányunk politikájával. Pénz nem számít, pláne, hogy az adófizetők állják a költségeket. Az sem tétel egyébként, hogy maradtak még tehetséges és jobb sorsra érdemes műsorkészítők a köztévében és a közrádióban. Mivel az állásajánlatok közül nem nagyon válogathatnak manapság, inkább beálltak a sorba. Aki nem akarta kiszolgálni a rendszert, az már rég elment, a többiek pedig csinálják, amit kell. Így is lehet.
Az igazi aranykor azok számára jött el, akik a nemzeti együttműködés rendszerének elkötelezett hívei. Közülük csak egyet említek, őt is azért, mert több évi hallgatás után mostanában került elő ismét, publicistaként a Magyar Hírlapban. Kondor Katalinról van szó, aki tehetséges rádiósként tűnt fel a 80-as években, aztán a tévében is kipróbálta magát, mígnem a Magyar Rádió elnöke lett. Vele kezdődött az egyértelmű fordulat a nép-nemzeti és keresztény irányvonal felé, vagyis a mai kormánypropaganda irányba. Most pedig példát mutat minden hívőnek. Számára az utcákra vonulók egyértelműen csőcselék, magát pedig rendpártinak vallja, ami egyet jelent a fennálló rend egyértelmű igenlésével.
Az átkosban az akkori közmédiának volt egy sikeres zenei műsora, afféle Táncdalfesztivál 2. A címe pont ideillik, amikor a kettészakadt országról és kétféle médiájáról beszélünk: Tessék választani!

Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16. 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.