N. Kósa Judit: Volt tere a Köztársaságnak

Publikálás dátuma
2018.12.23 14:44
AZ IPARI MUNKÁS SZOBRA - A kiscelli szobortemetőbe került 1960 körül
Fotó: FORTEPAN
Nyolc nappal azután, hogy 1918. november 16-án a Parlament előtt zsúfolódó hatalmas tömeg tanúja volt a magyar népköztársaság kikiáltásának, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatban adta közre: eztán egy tér is viseli majd az új államforma nevét. Köztársaság térnek nevezték el az Országház teret, és ez egészen 1920. január elsejéig így is maradt.
Negyedszázaddal később aztán megint lett egy Köztársaság tér Budapesten. A korábbi Tisza Kálmán teret nevezték el így, azt a hatalmas – a fővárosban a legnagyobb – térséget, ahol az őszirózsás forradalom kezdetekor, még november elsején a nagyüzemi munkások a köztársaság kikiáltását követelték; így nyomatékosítva a nép akaratát, egyben üzenve a közeli Conti utcába, ahol az immár kormányzó erő szociáldemokrata párt székháza állt.
A második magyar köztársaságot idézte tehát a név, de az 1946-os tanácsi indoklás szerint „a harmadik magyar köztársaság kikiáltásának emlékére” történt az átkeresztelés. Innen nézve logikus is, hogy 2011-ben, amikor az új Alaptörvény az ország nevéből kihúzta a „köztársaság” szót, a tér is új nevet kapott: II. János Pál pápáét.
Amilyen alázatos embernek a világ a lengyel pápát ismerte, aligha akadt volna fenn azon, hogy egy olyan közterületet neveznek el róla, amely – a funkcióváltásokat híven követve – korábban Paraszt piac, Gabona vásártér, Széna piac, Lóvásártér és Új vásártér is volt. Említésre méltó épületek sem álltak itt egészen 1855-ig, amikor a semmi szélén – a még szinte üres Kerepesi temető oldalában – Pollack Ágost és Diescher József tervei alapján felhúzták az első pesti gázgyárat. A semmi onnantól kezdve pislákoló légszesszel jól megvilágított semmivé változott, és ez a komfortbéli ugrás odavezetett, hogy lassan elkezdett házakkal benépesülni a Kerepesi útnak ez a külső, majorságokkal és istállókkal pettyezett szakasza.
De azért 1869. augusztus 22-én, amikor a lakbéruzsora ellen itt tartottak nagygyűlést a pesti munkások, még fák sem nagyon voltak – viszont azzal, hogy tizenkétezren gyűltek össze a gödrös-poros téren, lényegében megszületett a magyar munkásmozgalom. A kilencvenes években pedig, amikor rendszeresen itt majálisoztak a fővárosi gyárak dolgozói, már többemeletes bérkaszárnyák határolták a tér északi oldalát, a vadonatúj Keleti pályaudvar pedig némi pezsgést hozott a környező utcákba. (Hogy mást ne mondjunk, Jungfer Gyula lakatos csodás kovácsoltvas épületelemeket gyártó cége is a tér mentén, a Berzsenyi utcában telepedett le.) De tény, ami tény: dr. Thirring Gusztáv 1918-ban írott Budapest bedekkerében még mindig „kiépítetlen” térről és „fiatal ültetvényekről” beszél.
Egy valamirevaló pesti térről viszont néhány dolog semmiképp sem hiányozhat: egy színház, egy különleges lakóház, egy szobor és egy közintézmény. Vegyük is sorra ezeket.
Ahogy a Nemzeti Színház árnyékában ott póriaskodott a Blaha Lujza téri Népszínház, úgy az 1910-es évekre erős igény mutatkozott egy Népoperára is, hogy kielégítse az Operaházból kiszorult köznép igényeit. A fővárostól kapott telekre Márkus Géza és a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros tervezte meg Budapest legnagyobb, 3200 embert befogadni képes színházát, mely részvénytársasági alapon szolgáltatta a népies dalműveket és operetteket. Jegyárai olcsók, akusztikája legendásan csapnivaló volt, amin a már 1917-ben bekövetkezett első, Vágó László-féle átépítés sem sokat segített. Az immár Városi Színháznak nevezett roppant hodályban tartottak hangversenyeket és táncelőadásokat is, 1940-ben pedig elnevezték Magyar Művelődés Házának. 1944. december 3-án nyilas gyűlésnek adott volna helyet, de a kommunista ellenállók becsempészett bombái a rendezvényt gyors úton feloszlatták. A háború után egy darabig moziként és hangversenyteremként működött, majd 1953-ban második játszóhelyként az Operaházhoz csatolták. Mai, szecessziótól mentes homlokzatát 1968-ban kapta, ez a legutóbbi, 2013-as felújítás idején sem sokat változott. Ami igen jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy hat évvel korábban még a lebontását tervezték.
Míg a színház megkerülhetetlen látványa a térnek, a másik kuriózum, a túloldalon álló OTI-házak fölött hajlamos elsiklani az óvatlan tekintet. Hagyományos értelemben szépnek éppen nem mondható a három nyolcemeletes bérház, építészettörténeti jelentőségük viszont rendkívüli: 1933-35 között a legkorszerűbb elveket követve, kelet-nyugati tájolással, a sávos elrendezésnek köszönhetően csupa benapozott lakással, meg persze a kényelmet szolgáló mosó- és vasalóhelyiségekkel, szemétledobóval húzta fel őket a nyugdíj- és betegbiztosító intézet. A kor leginnovatívabb fiatal építészei vettek részt a tervezésben - Árkay Bertalan, Preisich Gábor és Vadász Mihály, Pogány Móric és Fischer József, Heysa Károly, Ligeti Pál illetve Faragó Sándor kapta a megbízást -, és ahogy Molnár Gál Péter 1986-ban a Budapest folyóiratban megjegyezte, olyan jól sikerültek, hogy végül leginkább OTI-alkalmazottak és értelmiségiek szemlélték onnan „felülről a proletariátus életformáját”.
Amikor ezek az épületek elkészültek, két szobrot is szánt a város a Tisza Kálmán térre: a névadó politikusét, valamint a Névtelen Magyar Ipari Munkásét. Az utóbbi végül el is készült, dacára, hogy a munka és a munkás életforma kultuszát meghonosító Gömbös miniszterelnök időközben elhunyt. Siklódy Lőrinc „Becsüld a munkát” felirattal komplettírozott két hatalmas kőfiguráját 1943 nyarán avatták fel az immár szépen parkírozott tér virágágyásai között. És ezek ketten ki is tartottak egészen 1960-ig, amikor az 1956 őszén tragikus események tanújává lett téren felavatták Kalló Viktor mártíremlékművét. Ekkor a munkásokat csendben a kiscelli szobortemetőbe szállították.
A hely, ahol a rettenetes vérengzés történt, persze nem volt mindig kommunista, sőt pártház sem. Két gangos bérház állt eredetileg a színházzal átellenben, közülük a baloldalit vette meg a harmincas évek végén a német nevelőnők egylete, tőlük pedig a Volksbundhoz került. Afféle elhagyott jószágként foglalta el tehát 1945 tavaszán a kommunista párt, amely modern homlokzattal hozta rendbe az épületet. Később hozzácsatolták a szocreálosított szomszéd házat is, és a kettő együtt lett MDP-, illetve DISZ-székház. Az ’56-os ostrom után pár hónapon át szükséglakóházként működött, majd visszavedlett pártházzá.
A térről a Budapest folyóiratba cikket író Földes Péter 1966-ban a korra jellemző szűkszavúsággal utalt a tíz évvel korábbi eseményekre: „Van ott méltó emléktábla.” Aztán hozzátette: „De én egy másikat kerestem, amelyen ez állna: „A Köztársaság téren bontott szárnyat az 1918-as magyar köztársaság!" Meg ez is: „Budapest munkássága itt tartotta legelső nyilvános gyűlését!" Ilyen tábla azonban nincsen. Pedig lehetne. Kellene, hogy legyen.”

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20