N. Kósa Judit: Volt tere a Köztársaságnak

Publikálás dátuma
2018.12.23. 14:44
AZ IPARI MUNKÁS SZOBRA - A kiscelli szobortemetőbe került 1960 körül
Fotó: FORTEPAN
Nyolc nappal azután, hogy 1918. november 16-án a Parlament előtt zsúfolódó hatalmas tömeg tanúja volt a magyar népköztársaság kikiáltásának, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatban adta közre: eztán egy tér is viseli majd az új államforma nevét. Köztársaság térnek nevezték el az Országház teret, és ez egészen 1920. január elsejéig így is maradt.
Negyedszázaddal később aztán megint lett egy Köztársaság tér Budapesten. A korábbi Tisza Kálmán teret nevezték el így, azt a hatalmas – a fővárosban a legnagyobb – térséget, ahol az őszirózsás forradalom kezdetekor, még november elsején a nagyüzemi munkások a köztársaság kikiáltását követelték; így nyomatékosítva a nép akaratát, egyben üzenve a közeli Conti utcába, ahol az immár kormányzó erő szociáldemokrata párt székháza állt.
A második magyar köztársaságot idézte tehát a név, de az 1946-os tanácsi indoklás szerint „a harmadik magyar köztársaság kikiáltásának emlékére” történt az átkeresztelés. Innen nézve logikus is, hogy 2011-ben, amikor az új Alaptörvény az ország nevéből kihúzta a „köztársaság” szót, a tér is új nevet kapott: II. János Pál pápáét.
Amilyen alázatos embernek a világ a lengyel pápát ismerte, aligha akadt volna fenn azon, hogy egy olyan közterületet neveznek el róla, amely – a funkcióváltásokat híven követve – korábban Paraszt piac, Gabona vásártér, Széna piac, Lóvásártér és Új vásártér is volt. Említésre méltó épületek sem álltak itt egészen 1855-ig, amikor a semmi szélén – a még szinte üres Kerepesi temető oldalában – Pollack Ágost és Diescher József tervei alapján felhúzták az első pesti gázgyárat. A semmi onnantól kezdve pislákoló légszesszel jól megvilágított semmivé változott, és ez a komfortbéli ugrás odavezetett, hogy lassan elkezdett házakkal benépesülni a Kerepesi útnak ez a külső, majorságokkal és istállókkal pettyezett szakasza.
De azért 1869. augusztus 22-én, amikor a lakbéruzsora ellen itt tartottak nagygyűlést a pesti munkások, még fák sem nagyon voltak – viszont azzal, hogy tizenkétezren gyűltek össze a gödrös-poros téren, lényegében megszületett a magyar munkásmozgalom. A kilencvenes években pedig, amikor rendszeresen itt majálisoztak a fővárosi gyárak dolgozói, már többemeletes bérkaszárnyák határolták a tér északi oldalát, a vadonatúj Keleti pályaudvar pedig némi pezsgést hozott a környező utcákba. (Hogy mást ne mondjunk, Jungfer Gyula lakatos csodás kovácsoltvas épületelemeket gyártó cége is a tér mentén, a Berzsenyi utcában telepedett le.) De tény, ami tény: dr. Thirring Gusztáv 1918-ban írott Budapest bedekkerében még mindig „kiépítetlen” térről és „fiatal ültetvényekről” beszél.
Egy valamirevaló pesti térről viszont néhány dolog semmiképp sem hiányozhat: egy színház, egy különleges lakóház, egy szobor és egy közintézmény. Vegyük is sorra ezeket.
Ahogy a Nemzeti Színház árnyékában ott póriaskodott a Blaha Lujza téri Népszínház, úgy az 1910-es évekre erős igény mutatkozott egy Népoperára is, hogy kielégítse az Operaházból kiszorult köznép igényeit. A fővárostól kapott telekre Márkus Géza és a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros tervezte meg Budapest legnagyobb, 3200 embert befogadni képes színházát, mely részvénytársasági alapon szolgáltatta a népies dalműveket és operetteket. Jegyárai olcsók, akusztikája legendásan csapnivaló volt, amin a már 1917-ben bekövetkezett első, Vágó László-féle átépítés sem sokat segített. Az immár Városi Színháznak nevezett roppant hodályban tartottak hangversenyeket és táncelőadásokat is, 1940-ben pedig elnevezték Magyar Művelődés Házának. 1944. december 3-án nyilas gyűlésnek adott volna helyet, de a kommunista ellenállók becsempészett bombái a rendezvényt gyors úton feloszlatták. A háború után egy darabig moziként és hangversenyteremként működött, majd 1953-ban második játszóhelyként az Operaházhoz csatolták. Mai, szecessziótól mentes homlokzatát 1968-ban kapta, ez a legutóbbi, 2013-as felújítás idején sem sokat változott. Ami igen jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy hat évvel korábban még a lebontását tervezték.
Míg a színház megkerülhetetlen látványa a térnek, a másik kuriózum, a túloldalon álló OTI-házak fölött hajlamos elsiklani az óvatlan tekintet. Hagyományos értelemben szépnek éppen nem mondható a három nyolcemeletes bérház, építészettörténeti jelentőségük viszont rendkívüli: 1933-35 között a legkorszerűbb elveket követve, kelet-nyugati tájolással, a sávos elrendezésnek köszönhetően csupa benapozott lakással, meg persze a kényelmet szolgáló mosó- és vasalóhelyiségekkel, szemétledobóval húzta fel őket a nyugdíj- és betegbiztosító intézet. A kor leginnovatívabb fiatal építészei vettek részt a tervezésben - Árkay Bertalan, Preisich Gábor és Vadász Mihály, Pogány Móric és Fischer József, Heysa Károly, Ligeti Pál illetve Faragó Sándor kapta a megbízást -, és ahogy Molnár Gál Péter 1986-ban a Budapest folyóiratban megjegyezte, olyan jól sikerültek, hogy végül leginkább OTI-alkalmazottak és értelmiségiek szemlélték onnan „felülről a proletariátus életformáját”.
Amikor ezek az épületek elkészültek, két szobrot is szánt a város a Tisza Kálmán térre: a névadó politikusét, valamint a Névtelen Magyar Ipari Munkásét. Az utóbbi végül el is készült, dacára, hogy a munka és a munkás életforma kultuszát meghonosító Gömbös miniszterelnök időközben elhunyt. Siklódy Lőrinc „Becsüld a munkát” felirattal komplettírozott két hatalmas kőfiguráját 1943 nyarán avatták fel az immár szépen parkírozott tér virágágyásai között. És ezek ketten ki is tartottak egészen 1960-ig, amikor az 1956 őszén tragikus események tanújává lett téren felavatták Kalló Viktor mártíremlékművét. Ekkor a munkásokat csendben a kiscelli szobortemetőbe szállították.
A hely, ahol a rettenetes vérengzés történt, persze nem volt mindig kommunista, sőt pártház sem. Két gangos bérház állt eredetileg a színházzal átellenben, közülük a baloldalit vette meg a harmincas évek végén a német nevelőnők egylete, tőlük pedig a Volksbundhoz került. Afféle elhagyott jószágként foglalta el tehát 1945 tavaszán a kommunista párt, amely modern homlokzattal hozta rendbe az épületet. Később hozzácsatolták a szocreálosított szomszéd házat is, és a kettő együtt lett MDP-, illetve DISZ-székház. Az ’56-os ostrom után pár hónapon át szükséglakóházként működött, majd visszavedlett pártházzá.
A térről a Budapest folyóiratba cikket író Földes Péter 1966-ban a korra jellemző szűkszavúsággal utalt a tíz évvel korábbi eseményekre: „Van ott méltó emléktábla.” Aztán hozzátette: „De én egy másikat kerestem, amelyen ez állna: „A Köztársaság téren bontott szárnyat az 1918-as magyar köztársaság!" Meg ez is: „Budapest munkássága itt tartotta legelső nyilvános gyűlését!" Ilyen tábla azonban nincsen. Pedig lehetne. Kellene, hogy legyen.”
Szerző

Hegyi Iván: Köztársasági élet

Publikálás dátuma
2018.12.23. 14:09
DIÓSGYŐRI ROCKFESZTIVÁL - Bródy megköszönte a rendorségnek, hogy szállást adott a rajongóknak
Fotó: URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
Az a gyanúm, Bródy János annak idején nem is sejtette, hogy a 2010-es években hasonló szövegeket ír majd, mint harminc, negyven, ötven esztendővel ezelőtt. Hatvannyolcban így zárult az Illés együttes Régi dala: „Szegény fiú, szegény leány nem tudja még, mi vár reá... Még nem tudom, mi lesz velem, bár sejteném az életem!” Hetvennyolcban – Az utca másik oldalán címmel – egyrészt önálló estekbe fogott, másrészt húsz évvel korábbi önmagát meg a féltve őrzött Elvis-es szalagot idézte fel a szövegíró: „Ötvennyolcban táncoltam először rock and rollt, a Vörös Szikra magnó szörnyen nyávogott, de szólt.” A számot az a Fonográf énekelte-játszotta, amelynek Útközben című nagylemezén sommás vélemény hangzott el mindjárt a nyitó darabban: „Ezerkilencszázhetvennyolc van, lubickolunk a langyos tóban...”
Ez utóbbi részlet megfelelt annak, amit Bródy nemegyszer úgy aposztrofált, hogy a hatalom kevéssé műértő képviselői szerint az államrend ellen lázította az ifjúságot. Kétségtelen, bátorságra vallott a langyos tóval előjönni akkor, amikor csupán öt esztendővel voltunk a Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Körének stadionjában megrendezett rockfesztivál után, amelyen Bródy megköszönte a miskolci rendőrségnek, hogy a rajongók egy részének szállást adott éjszakára... A közönség viszont nem köszönte meg, amiért az eseményt a Fűre lépni tilos! korlátozás jegyében is tartották; a nézőket azért nem engedték a gyepre, mert még zajlott az első osztályú labdarúgó-bajnokság, és a kiesés ellen (hiába) küzdő Diósgyőr egy héttel később – 1973. június 17-én – a Videoton együttesét fogadta. Tizedikén nem volt forduló, mert június 13-án rendezték a Népstadionban – telt ház, nyolcvanezer néző előtt – a magyar–svéd vb-selejtezőt. Bródy a „hálálkodó” sporttelepi szöveget megúszta ötezer forint pénzbírsággal és lakhely-elhagyási tilalommal – értsd: nem mozdulhatott ki a fővárosból –, a válogatott viszont nem menekült meg az egyaránt felejthetetlen Ralf Edströmtől és minden idők alighanem legszomorúbb, a vb-szereplést kizáró 3-3-jától.
Párhuzamot a futball és a zene között 2011-ben már nem lehetett vonni, mivel a pályán hallatlanul gyenge volt a muzsika. Abban az évben a magyar válogatott négy napon belül kilencet kapott (0-4, 3-5) Hollandia legjobbjaitól. Igaz, az amszterdami találkozó hetvenötödik percében még döntetlen (megint 3-3!) állt az eredményjelző táblán, de aztán újólag igazolódtak Bródy – nem erre az alkalomra szánt – szavai: „A boldogság csak viszonylag rövid átmenet a reménytelen vágyakozás és a beteljesült csalódás között.” A szerző – a mind mélyebbre süllyedő magyar labdarúgással ellentétben – maradt a régi. Akkori nagylemezét, Ady Endre versének megzenésítése nyomán, Az Illés szekerén címmel jelentette meg, és sorra írta-énekelte a hajdani, beates soraira „rímelő” szövegeket: „Itt állunk csalódottan, s nézünk ostobán, Istenem, hová jutottunk annyi év után”; „Jönnek a lelkes ostobák, s a gyáván megalkuvók; édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok!” Az Ezek ugyanazok című szám kétségkívül a legkellemetlenebb dal volt bizonyos füleknek, hacsak nem az sértette jobban a szerveket és hallószerveket, hogy „lesz még egyszer szép a világ, lesz még Magyar Köztársaság!” Ez a dal egyébként olyan, akár egy verbunkos, a közszolgálatinak mondott televízió Önök kérték című kívánságműsorában Bényi Ildikó rendszeresen leforgathatná a szokásos nótablokkban, ha a szám szokásos nóta volna...
Az efféle dekadens szerzemény azonban nem való oda. (Habár akkor azt sem lehet lejátszani, hogy „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ”; meg azt sem, hogy „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, el ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít...”) Az Illés szekerén-lemezről talán csak az a Bródy-dal illene a „királyi” tévé programjába, amelynek refrénje így hangzik: „Ahogy állnak a csillagok, lehetnek még szép napok...”
Bár mi az a destruktív feltételes mód?!
Szerző

Bihari Tamás: Köztársaság harangszóra

Publikálás dátuma
2018.12.23. 11:59
NÉVTÁBLACSERE ’89 NYARÁN - Krassó Nádorra keresztelte vissza a Münnich Ferenc nevét viselő utcát
Fotó: PHILIPP TIBOR / FORTEPAN
Ünnepélyesen bejelentem, hogy az Országgyűlés által módosított Alkotmány kihirdetésével, a mai naptól, 1989. október 23-tól országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság! Így tette közhírré Szűrös Mátyás (elvtárs, vagy akkor már úr?), hogy a Magyar Népköztársaság jobblétre szenderült és megszületett a Magyar Köztársaság. A néhány hónapig ideiglenes köztársasági elnökként funkcionáló funkcionárius korábban Kádár János moszkvai nagykövete, az MSZMP KB külügyi titkára is volt.
A magyar történelemben ritka pillanatként, békésen történt az államformaváltás. A Parlament erkélyéről körbepillantva talán maga Szűrös is meglepődött, hogy azon a hétfői napon a déli harangszóra a Kossuth tér és az Alkotmány utca is zsúfolásig megtelt lelkes, nemzeti színű zászlókat lengető emberekkel. Az interneten visszanézve fedeztem fel azt, amire akkor nem figyeltem. Néhányan már a koronás címeres lobogóval jöttek. Pedig nem voltam egyedül azzal az utópisztikusnak bizonyult gondolattal, hogy a Kossuth-címer lesz az állam jelképe, hiszen akkor már a csapból is ’48, meg ’56 öröksége folyt. Hát nekik lett igazuk, jobb szimatuk volt.
Próbáltam meghatódni a történelmi pillanat hatása alatt, de bevallom, nem sok sikerrel. Zavart, hogy az előző átkos egy prominense ideiglenes köztársasági elnökként jelentette be, hogy vége a „szocialista” vircsaftnak. Utólag látszik, hogy már a genezis is kisiklott némileg, de akkor ezekre senki sem figyelt. Tapsoltam én is, mert a tömeg lelkesedése mégiscsak magával ragadott.
Az 1989-es naptáramban október 23-ra lakonikusan csupán annyit jegyeztem be: 12 óra, a köztársaság kikiáltása. És még annyi: 1956. Emlékfelvonulás 13-18 óra. Se több, se kevesebb.
Valóban igaz lehet, hogy az ember, amikor benne él a történelemben, nem tudja, hogy éppen benne él a történelemben. Persze nyilván sejtettem, hogy ez nem mindennapi esemény, de valahogy természetesnek tűnt.
Jó volt ízlelgetni az új államformánkat. Türelmetlenül vártam, hogy az állami és egyéb közhivatalokon megjelenjenek az új szimbólumok. Csalódást okozott ugyan, hogy az első valóban szabadon választott Országgyűlés végül a koronás, úgynevezett történelmi címer mellett döntött, de beletörődtem. Igaz, ehhez a rezsimhez a szentkoronás cifra címer inkább illik, mint a köztársaság és két forradalom jelképe. Az élelmes korabeli kisvállalkozók természetesen mindkét változatból kereskedelmi mennyiségben gyártottak kitűzőket a tömegrendezvényekre.
Hogy mikor kezdtek eltünedezni a középületekről a vörös csillagok, meg nem mondom, de valahogy felszabadító érzés volt látni, hogy már nem látni őket. A legtovább talán a Parlament kupoláján terpeszkedő jelkép húzta, de végül 1990 elején neki is távoznia kellett.
Akadt anekdotikus csillagtalanítási kísérlet is.
A Magyar Október Párt (MOP) legendás alapítója, egy valódi ’56-os fegyveres felkelő, a forradalom szellemének haláláig hű őrzője, Krassó György és csapata elhatározta, hogy az Alagút előtti körforgalomban virágokból kialakított vörös csillagot átrendezi. Csakhogy Krassó környezetében is lehetett besúgó, mert mire borsot törtek volna a kétségtelenül rogyadozó, de még létező hatalom orra alá, a Fővárosi Kertészeti Vállalat, a Főkert meghiúsította a tervet. Na nem úgy, hogy biztonsági őrökkel letepertette és elhurcoltatta az utcai gerillákat. Abban az időben még a hivatalosságnak is volt némi humorérzéke, de legalábbis belátó bölcsessége. Mire Krassóék felszámolhatták volna a politizáló ágyást, a Főkert emberei depolitizálták a körforgalmat.
Sajnos ma már alig emlékszik valaki Krassó Györgyre, a megvesztegethetetlen forradalmár krakélerre, aki fityiszt mert mutatni a még ereje teljében lévő hatalomnak is. Soha nem árulta el ’56-ot, nem csinált belőle politikai árucikket és nem kérkedett azzal, hogy háromszor is kivégezték.
Még ’89 nyarán az egykori Nádor utcában szigetelőszalaggal átragasztották a hivatalos - Münnich Ferenc - nevet és alászögeztek egy Nádor utca feliratú kartontáblát. A hatóságok ugyan helyreállították az eredeti állapotot, amíg Krassóék Kádár temetésének idején megkoszorúzták a forradalom mártírjainak sírját, de Krassó újra akcióba lépett. A Világ című, sajnos rövid életű liberális hetilap tudósítójaként helyszíni riportot készítettem arról, ahogy Krassó vörös festékkel keni át a forradalom leverése utáni első belügyminiszter nevét. A göndör, ősz hajú kobold egy létra tetejéről nyilatkozott elszánt kérlelhetetlenséggel. Néhány hónap múlva a Nádor utca hivatalosan is visszakapta a nevét. Később a Néphadsereg téren (ma Honvéd tér) álló Münnich-szobrot is ledöntötte a MOP. Csak a két csizma árválkodott még egy ideig, amíg Krassóék azt is le nem fűrészelték.
A naptári bejegyzés szerint ezen a napon 56-ra emlékezve fel is vonultam. Na nem egyedül. Akkor még nem sajátította ki magának a hatalom a forradalmat, amit bajosan is tehetett volna, hiszen épp annak vérbefojtásával született. Spontán és önként, dalolva jöttünk össze ezerszám, de már feltűntek a véres szájú hőbörgők, főleg a Corvin közi megemlékezésen. Talán még 90-ben elmentem egy hasonló megemlékezésre, azután végleg elment a kedvem a gyűlölet-happeningektől.
És megszűnt a Munkásőrség, a Liszt Ferenc téren pedig a MÁV-iroda kirakatába tett tévé képernyőjén néztük a romániai forradalmat, egy másik diktatúra bukását. Ezek is voltak 89-ben. Na és természetesen Nagy Imre és társai újratemetése, de az megér egy külön misét.
És talán egyszer „lesz még Magyar Köztársaság”!
Szerző