Köztársaság tér;Erkel Színház;Tisza Kálmán;Gömbös;

2018-12-23 14:44:13

N. Kósa Judit: Volt tere a Köztársaságnak

Nyolc nappal azután, hogy 1918. november 16-án a Parlament előtt zsúfolódó hatalmas tömeg tanúja volt a magyar népköztársaság kikiáltásának, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatban adta közre: eztán egy tér is viseli majd az új államforma nevét. Köztársaság térnek nevezték el az Országház teret, és ez egészen 1920. január elsejéig így is maradt.

Negyedszázaddal később aztán megint lett egy Köztársaság tér Budapesten. A korábbi Tisza Kálmán teret nevezték el így, azt a hatalmas – a fővárosban a legnagyobb – térséget, ahol az őszirózsás forradalom kezdetekor, még november elsején a nagyüzemi munkások a köztársaság kikiáltását követelték; így nyomatékosítva a nép akaratát, egyben üzenve a közeli Conti utcába, ahol az immár kormányzó erő szociáldemokrata párt székháza állt.

A második magyar köztársaságot idézte tehát a név, de az 1946-os tanácsi indoklás szerint „a harmadik magyar köztársaság kikiáltásának emlékére” történt az átkeresztelés. Innen nézve logikus is, hogy 2011-ben, amikor az új Alaptörvény az ország nevéből kihúzta a „köztársaság” szót, a tér is új nevet kapott: II. János Pál pápáét.

Amilyen alázatos embernek a világ a lengyel pápát ismerte, aligha akadt volna fenn azon, hogy egy olyan közterületet neveznek el róla, amely – a funkcióváltásokat híven követve – korábban Paraszt piac, Gabona vásártér, Széna piac, Lóvásártér és Új vásártér is volt. Említésre méltó épületek sem álltak itt egészen 1855-ig, amikor a semmi szélén – a még szinte üres Kerepesi temető oldalában – Pollack Ágost és Diescher József tervei alapján felhúzták az első pesti gázgyárat. A semmi onnantól kezdve pislákoló légszesszel jól megvilágított semmivé változott, és ez a komfortbéli ugrás odavezetett, hogy lassan elkezdett házakkal benépesülni a Kerepesi útnak ez a külső, majorságokkal és istállókkal pettyezett szakasza.

De azért 1869. augusztus 22-én, amikor a lakbéruzsora ellen itt tartottak nagygyűlést a pesti munkások, még fák sem nagyon voltak – viszont azzal, hogy tizenkétezren gyűltek össze a gödrös-poros téren, lényegében megszületett a magyar munkásmozgalom. A kilencvenes években pedig, amikor rendszeresen itt majálisoztak a fővárosi gyárak dolgozói, már többemeletes bérkaszárnyák határolták a tér északi oldalát, a vadonatúj Keleti pályaudvar pedig némi pezsgést hozott a környező utcákba. (Hogy mást ne mondjunk, Jungfer Gyula lakatos csodás kovácsoltvas épületelemeket gyártó cége is a tér mentén, a Berzsenyi utcában telepedett le.) De tény, ami tény: dr. Thirring Gusztáv 1918-ban írott Budapest bedekkerében még mindig „kiépítetlen” térről és „fiatal ültetvényekről” beszél.

Egy valamirevaló pesti térről viszont néhány dolog semmiképp sem hiányozhat: egy színház, egy különleges lakóház, egy szobor és egy közintézmény. Vegyük is sorra ezeket.

Ahogy a Nemzeti Színház árnyékában ott póriaskodott a Blaha Lujza téri Népszínház, úgy az 1910-es évekre erős igény mutatkozott egy Népoperára is, hogy kielégítse az Operaházból kiszorult köznép igényeit. A fővárostól kapott telekre Márkus Géza és a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros tervezte meg Budapest legnagyobb, 3200 embert befogadni képes színházát, mely részvénytársasági alapon szolgáltatta a népies dalműveket és operetteket. Jegyárai olcsók, akusztikája legendásan csapnivaló volt, amin a már 1917-ben bekövetkezett első, Vágó László-féle átépítés sem sokat segített. Az immár Városi Színháznak nevezett roppant hodályban tartottak hangversenyeket és táncelőadásokat is, 1940-ben pedig elnevezték Magyar Művelődés Házának. 1944. december 3-án nyilas gyűlésnek adott volna helyet, de a kommunista ellenállók becsempészett bombái a rendezvényt gyors úton feloszlatták. A háború után egy darabig moziként és hangversenyteremként működött, majd 1953-ban második játszóhelyként az Operaházhoz csatolták. Mai, szecessziótól mentes homlokzatát 1968-ban kapta, ez a legutóbbi, 2013-as felújítás idején sem sokat változott. Ami igen jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy hat évvel korábban még a lebontását tervezték.

Míg a színház megkerülhetetlen látványa a térnek, a másik kuriózum, a túloldalon álló OTI-házak fölött hajlamos elsiklani az óvatlan tekintet. Hagyományos értelemben szépnek éppen nem mondható a három nyolcemeletes bérház, építészettörténeti jelentőségük viszont rendkívüli: 1933-35 között a legkorszerűbb elveket követve, kelet-nyugati tájolással, a sávos elrendezésnek köszönhetően csupa benapozott lakással, meg persze a kényelmet szolgáló mosó- és vasalóhelyiségekkel, szemétledobóval húzta fel őket a nyugdíj- és betegbiztosító intézet. A kor leginnovatívabb fiatal építészei vettek részt a tervezésben - Árkay Bertalan, Preisich Gábor és Vadász Mihály, Pogány Móric és Fischer József, Heysa Károly, Ligeti Pál illetve Faragó Sándor kapta a megbízást -, és ahogy Molnár Gál Péter 1986-ban a Budapest folyóiratban megjegyezte, olyan jól sikerültek, hogy végül leginkább OTI-alkalmazottak és értelmiségiek szemlélték onnan „felülről a proletariátus életformáját”.

Amikor ezek az épületek elkészültek, két szobrot is szánt a város a Tisza Kálmán térre: a névadó politikusét, valamint a Névtelen Magyar Ipari Munkásét. Az utóbbi végül el is készült, dacára, hogy a munka és a munkás életforma kultuszát meghonosító Gömbös miniszterelnök időközben elhunyt. Siklódy Lőrinc „Becsüld a munkát” felirattal komplettírozott két hatalmas kőfiguráját 1943 nyarán avatták fel az immár szépen parkírozott tér virágágyásai között. És ezek ketten ki is tartottak egészen 1960-ig, amikor az 1956 őszén tragikus események tanújává lett téren felavatták Kalló Viktor mártíremlékművét. Ekkor a munkásokat csendben a kiscelli szobortemetőbe szállították.

A hely, ahol a rettenetes vérengzés történt, persze nem volt mindig kommunista, sőt pártház sem. Két gangos bérház állt eredetileg a színházzal átellenben, közülük a baloldalit vette meg a harmincas évek végén a német nevelőnők egylete, tőlük pedig a Volksbundhoz került. Afféle elhagyott jószágként foglalta el tehát 1945 tavaszán a kommunista párt, amely modern homlokzattal hozta rendbe az épületet. Később hozzácsatolták a szocreálosított szomszéd házat is, és a kettő együtt lett MDP-, illetve DISZ-székház. Az ’56-os ostrom után pár hónapon át szükséglakóházként működött, majd visszavedlett pártházzá.

A térről a Budapest folyóiratba cikket író Földes Péter 1966-ban a korra jellemző szűkszavúsággal utalt a tíz évvel korábbi eseményekre: „Van ott méltó emléktábla.” Aztán hozzátette: „De én egy másikat kerestem, amelyen ez állna: „A Köztársaság téren bontott szárnyat az 1918-as magyar köztársaság!" Meg ez is: „Budapest munkássága itt tartotta legelső nyilvános gyűlését!" Ilyen tábla azonban nincsen. Pedig lehetne. Kellene, hogy legyen.”