Sebes György: Tessék választani!

Publikálás dátuma
2018.12.22 15:36

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Házhoz ment műsor. Napokon át tüntettek a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, vagyis az MTVA székházánál, sőt néhány esemény nem is maradt az üvegfalakon kívül. Ami azt jelenti, hogy a közszolgálatinak ma már legfeljebb csak csúfolt intézmények tudósítói közvetlen közelről lehettek szem- és fültanúi a történéseknek. Így aztán különösen meglepő, hogy ők – akárcsak a kormánypárti nyilatkozók és kommentátorok – egyáltalán nem ugyanazt látták, mint más tévék és rádiók munkatársai.
Sok-sok éve, hogy a jelenleg hatalmon lévők – már ellenzéki éveik alatt – kettéosztották az országot. Egészen leegyszerűsítve: ők és támogatóik a jók, mindenki más – aki valamiért, bármiért nem hívük – a rossz. Voltak hozzá kategóriák, elnevezések is – nemzetiek és nemzetellenesek, keresztények és liberálisok, bevándorlás-pártiak és migráció-ellenesek -, de a lényegen ez mit sem változtat. A hatalom emberei most sem átallottak azzal érvelni, hogy az úgynevezett rabszolgatörvény és az egész jelenlegi rezsim ellen demonstrálók sorosisták. Vagyis a milliárdos bérelte fel őket, hogy fellépjenek a jóságos kormány ellen.
Két országot láttunk és hallottunk tehát az eseményekről szóló beszámolókban. Az országosan fogható M1 – a hírcsatorna -, valamint a Kossuth Rádió felforgató elemek aknamunkájáról tudósított. Voltak köztük parlamenti képviselők is, akik különleges jogosítványaikat arra igyekeztek felhasználni, hogy megzavarják a közmédia üzemszerű működését, de szerencsére hős biztonságiak megvédték, amit kellett. Az ugyancsak országosan fogható RTL Klub híradóiból, valamint a korlátozott elérésű ATV és Klubrádió adásaiból viszont egészen más kép bontakozott ki. Utóbbiakból arról értesülhetett a néző és a hallgató, hogy a hatalmas rendőri készültség árnyékában jogszerűtlenül jártak el a parlamenti képviselőkkel szemben, miközben a viszonylag nagy tömeg viszonylag békésen demonstrált.
A sok bizonytalanság, a megmaradt kérdőjelek közepette egy biztos: a harag jelképesen fordult a – már csak nevében – közmédia ellen. Az ugyanis egy pillanatig sem kétséges, hogy ez a hatalom züllesztette pártmédiává azokat az intézményeket, amelyek az MTVA hatáskörébe tartoznak. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió programjai mindenhová eljutnak az országban. Akkor pedig a hírműsorok hirdessék a központi akaratot és semmi mást. Volt már ilyen. Egykor az állampárt is ezen az alapon igyekezett kézben tartani a kommunikációt és propagandát. Igaz, nekik könnyebb dolguk volt, hiszen egyetlen tévé létezett – bár egy idő után két műsorral -, a három rádióadó híradásait pedig ugyancsak egyetlen helyről vezérelték. Ám a 80-as évek második felétől lazultak a gyeplők és sokszor már az igazságot is meg lehetett tudni a szaporodó közéleti- és hírműsorokból.
Napjainkban pedig a hallgató és a néző csak kapkodhatja a fejét. Biztosan nem sírja vissza azokat az időket, amikor az MSZMP agitprop osztályán próbálták meghatározni, hogy miről értesülhet és milyen tálalásban. Amikor némely hírekről csak a Szabad Európa Rádió, vagy az Amerika Hangja számolt be. Most viszont azt a feladványt kellene megoldania, hogy végül is kinek higgyen. Melyik adó tájékoztat hitelesen a valóságról? Vagy mindegyik hazudik?
A hatalom arra épít, hogy a szórakoztató műsorokat megkaphatja a néző a kereskedelmi csatornáktól. Nézze csak a sorozatokat, a vetélkedőket vagy az amerikai filmeket az RTL Klubon, talán a híradókra pont úgy nem figyel majd oda, mint a reklámokra. A biztonság kedvéért a TV2-t megszerezték, így az ottani hírműsorok jelentős mértékben hasonlítanak a közmédiáéra. Az utóbbi pedig biztos kezekben van, onnan egyetlen hang sem kerülhet ki, amely nincs összhangban pártunk és kormányunk politikájával. Pénz nem számít, pláne, hogy az adófizetők állják a költségeket. Az sem tétel egyébként, hogy maradtak még tehetséges és jobb sorsra érdemes műsorkészítők a köztévében és a közrádióban. Mivel az állásajánlatok közül nem nagyon válogathatnak manapság, inkább beálltak a sorba. Aki nem akarta kiszolgálni a rendszert, az már rég elment, a többiek pedig csinálják, amit kell. Így is lehet.
Az igazi aranykor azok számára jött el, akik a nemzeti együttműködés rendszerének elkötelezett hívei. Közülük csak egyet említek, őt is azért, mert több évi hallgatás után mostanában került elő ismét, publicistaként a Magyar Hírlapban. Kondor Katalinról van szó, aki tehetséges rádiósként tűnt fel a 80-as években, aztán a tévében is kipróbálta magát, mígnem a Magyar Rádió elnöke lett. Vele kezdődött az egyértelmű fordulat a nép-nemzeti és keresztény irányvonal felé, vagyis a mai kormánypropaganda irányba. Most pedig példát mutat minden hívőnek. Számára az utcákra vonulók egyértelműen csőcselék, magát pedig rendpártinak vallja, ami egyet jelent a fennálló rend egyértelmű igenlésével.
Az átkosban az akkori közmédiának volt egy sikeres zenei műsora, afféle Táncdalfesztivál 2. A címe pont ideillik, amikor a kettészakadt országról és kétféle médiájáról beszélünk: Tessék választani!
2018.12.22 15:36

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34