Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16. 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.

Egy tárca élete

Publikálás dátuma
2018.12.16. 15:43

Fotó: Shutterstock
Tárcista vagyok, árulom el mostanában kertelés nélkül mindenkinek. Figyelmeztetésnek szánom, mint amikor a jogaikat olvassák fel a gyanúsítottaknak az amerikai filmekben: Minden, amit mond, felhasználható Ön ellen. Egy tárcista szemében ugyanis mindenki eleve bűnrészes, minden és mindenki potenciális nyersanyag, az élet nevű cucc hiteles hordozója. És mivel szenvedélyesen (és némiképp űzötten, hiszen hétről hétre újabb megnyíló szakadékokat kell betömködni) keresi az élet jeleit, senki sem bújhat el, nem kaphat felmentést, mint a tornaóra alól. Egy tárcista valahol a besúgó és a kukkoló között helyezkedik el, gátlástalan, pontos és kíméletlen, nem ismer se embert, se rokont, ha céljait (a kialkudott karakterszámot) el akarja érni. Mindenkitől lop, ráadásul azzal az álszent dumával, hogy ettől az áldozatok is csak gazdagabbak lesznek. Nahiszen.
Amúgy nincs könnyű dolga. Az élet még az éternél is illékonyabb, vegyészeket megszégyenítő precizitást igényel a befogása, de néha minden óvintézkedés és precizitás ellenére a papírra kerülő anyag mégis elveszti elevenségét, rideg lesz és merev, holmi bábu a panoptikumban. Ilyenkor a tárcistának nincs más lehetősége, füllentenie kell, színezni, sminkelni, amíg a halott anyag életjelet nem mutat, feltápászkodik, mint a kettéfűrészelt ember a varázsige elmormolása után. Frankenstein kései utódának látja ilyenkor magát, és csak fohászkodni tud, hogy mások ne szörnynek lássák a szörnyet, kreatúrának a kreatúrát, hanem törhetetlen egésznek, amelyen nem tűnnek fel a fércnyomok. Ami úgy igaz, hogy meg sem történt, viszont mégsem lehetett volna másként, ha megtörtént volna. Addig kell hát füllenteni, amíg igazság nem lesz belőle. Idézhető, borzongató, kellemes mellékhatásokkal, amíg a kávé tart, vagy befut a villamos. Az a pár másodpercnyi szívdobogás, aritmia, ennyi a tárca élete.
Egy olyan fénykép, amelyen senki sem akarja felismerni magát. Mert senkit nem úgy mutat be, ahogy szeretné, nem olyan szögből, nem olyan fényviszonyok között. Akiről szól, csodálkozva néz rám, mert túlságosan kihangsúlyoztam az állát, túlságosan összehúztam a szemét, egyszóval ez nem ő, vagyis igen, de mintha készakarva ábrázoltam volna ilyen előnytelen helyzetben. Mintha a papírra csak a belső világból kivont giccs kerülhetne csupán, ahogy látni akarja magát, mindig készségesnek és kedvesnek, nagylelkűnek és önfeláldozónak, pedig hát épp az imént tolta félre a metró ajtajánál az idős nénit, mert olyan lassan totyogott, neki meg sietnie kell, a mama megvárhatja a következőt is. Amúgy mindenkit kedvel, hetente felmegy a nagymamájához a hegyre, beszélget vele, ezeréves történeket hallgat, és naná, hogy a történetek izgatják, és nem a pénz, amit búcsúzóul a zsebébe tömköd, hogy költsd csak arra, drágám, amire szeretnéd. A szeretet bizony összetett kór, és nehéz felismerni a tüneteit.
Ha a tárca szereplőitől függene, akkor mindegyik olyan lenne, mint egy képeslap, idill hágna idillre, csupa műhó és műmosoly, műszeretettel díszített hazugság, amelyben mindenáron hinni akarnak. Már nem Isten a fontos, nem a sosemvolt Gondviselő, hanem az a méregtelenített jóság, ami úgy csap ki belőlük, mint a másnaposság szaga egy hűvös reggelen. Régen a halál után, a másvilág kapujában került mérlegre minden földi tett. Ma már mindenki itt szeretné megejteni a méretkezést, a saját maga által cinkelt mérleggel. Mint az egyszeri politikus, aki folyton gyermekekkel fényképezkedik.
Mások eleve gyanakodva néznek, hiszen ez számukra a bértollnokság napnál is világosabb bizonyítéka. A tárca az a buksza, nem? Pénzért nyúlod le mások életét, megrendelésre – szegezik nekem. Mert minden újságíró, aki pénzt fogad el a munkájáért, az eleve a tulajdonost szolgálja ki, a fake news részlegen dolgozik a szalag mellett. Tudja ezt mindenki. A tárcista még ennél is rosszabb, nem híreket, hanem életeket hamisít. Mintha becsületesen csak ingyen lehetne dolgozni. Csak az mondhat igazat, aki éhezik, és a lakásában kikapcsolták az áramot. (Ha kérhetnék valamit karácsonyra a ki sem fogott aranyhaltól, akkor valami olyasmi lenne, hogy néhány szó és hivatás kapja vissza a jelentését, rangját, makulátlanságát. Lásd még: a krumplileves legyen krumplileves. Lehet, hogy az én életemben már soha nem lehet majd úgy kiejteni a liberálist, a politikust, újságírót, jobboldalit, hogy ne valami egész mást értsünk alatta. A naplopótól a szexmunkásig. Szóval, kedves aranyhal, add vissza a szavainkat, míg a kór tovább nem terjed a ma még ártatlannak tűnő kifejezésekre. Amíg ránk nem szakad a bábeli zűrzavar egy nyelven belül.)
Eddig az elmélet, a nyűg, a szakmázás. Mert aztán mindig történik valami. Elvonulnak a felhők, felragyog egy aprócska részlet. Moziba mentünk D.-vel, az Aréna multiplex termeihez nagy (mű?)márvány lépcső vezet fel. Ezen kúszik fel nagy sikongatásokkal leginkább hason, kézen, ahogy éri, egy egyéves kislány az édesapja kissé már ráhagyó tekintete mellett. Nézzük, mosolygunk. Az édesapja mentegetőzve szólal meg: Mit csináljak? Vagy tiszta, vagy boldog.

A cipzár, az atombomba és a számítógép - Regény a XX. század legjelentősebb tudósáról

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:22

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete címmel jelent meg Wisinger István könyve, amely a zseniális tudós sokoldalú életének eddig ismeretlen pillanataiba is betekintést enged.
Milyen kihívást jelentett a könyv megírása? Egész életemben terveim között szerepelt, hogy regényt szeretnék írni, de, mivel a televíziózás és az újságírás részben kielégített, sohasem akadt rá időm. A témákat az élet adta: a Nobel-díjas Szent-Györgyiről és Neumannról egy-egy órás dokumentumfilmet forgattunk kollégáimmal 1983-ban az Egyesült Államokban. Önmagában az egész feladat rendkívüli kihívást jelentett, hiszen egyikük a kémia-biológia, másikuk a matematika-fizika területén kutatott, miközben én egész életemben filosz voltam és humán műveltséggel rendelkeztem. A gimnáziumban fizikából második félévben megbuktattak. Aztán elérkezett az életemnek egy olyan szakasza, amikor szinte semmi feladatom nem maradt, ezért úgy döntöttem, hogy megírom az önéletrajzomat, aminek az első része a családomról szólt, a második a pályafutásomról. S volt egy fejezet, amiben az általunk leforgatott filmekről írtam, arról, hogy hogyan találkoztam televíziós pályafutásom során rendkívüli emberekkel. Köztük szerepelt Szent-Györgyi Albert és a már elhunyt Neumann János. Szent-Györgyi életpályájához akkor újabb anyagokat gyűjtöttem, és közben rájöttem, hogy Magyarországon a szakembereken kívül sokan nem ismerik eléggé sem mint tudóst, sem mint közéleti embert. Azt tanították az iskolában, hogy feltalálta a C-vitamint. Egy vitamint azonban nem lehet feltalálni, hanem csak megtalálni. Meg azt is tanították, hogy ezért kapott Nobel-díjat. De a hivatalos indoklás szerint nem csak ezért. Amikor ezzel a két ténnyel szembesültem, azt gondoltam, ha ezt a két apróságot sem tudjuk róla pontosan, akkor ideje lenne az életéről művészi formában írni. Ráadásul a 90. születésnapja alkalmából személyesen találkozhattam vele Woods Hole–ban és Bostonban és ekkor élete kalandos részleteivel is megismerkedve személyisége rendkívüli hatást gyakorolt rám. Úgy képzeltem, hogy játékfilmet kellene forgatni az életéből, elképesztő magánéleti kalandjaiból. Írtam egy forgatókönyv-vázlatot, de nem sikerült elfogadtatni, így a Nobel-díjas kém című regény született belőle. Miután a kötet megjelent, óriási siker lett, kilencezer példányban nyomták ki. 
Vagyis a siker motiválta a Neumann-könyv megírását?
Akkor úgy gondoltam, hogy befejeztem, ám egyszer csak szólt a telefon, s a kiadó igazgatója javasolta, hogy írjak egy regényt Neumannról is. Az igazi kihívás az volt, hogy meg kellett tanulnom azokat a kutatásokat megérteni, amivel ő és társai foglalkoztak, és bemutatni a hétköznapi eseményeket, ezt a minden ízében rendkívüli életet. Neumann lányának, Marinának magyarul akkoriban jelent meg az önéletrajza (A marslakó lánya, Európa, 2016), s ez is nagy segítséget jelentett. Neumann az úgynevezett öt „marslakó” közé tartozott (a másik négy: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő), s ennek külön nagy szakirodalma lelhető fel. Azért is vállaltam a feladatot, mert a kvantummechanika, az atombomba, a halmazelmélet, az Oppenheimer-ügy, a számítógépek, a játékelmélet, a sejtautomata megértése és megértetése mind külön–külön kihívást jelentett számomra. Arra törekedtem, hogy az olvasó olyan dolgokat ismerhessen meg, amelyekről csak keveset tudhatott, vagy csak a tudósok és szakemberek ismerték. Mindezt regény formájában. Összefoglalva: azt szerettem volna, hogy ha valaki a könyvet elolvassa, megértse, hogy 1999-ben a világ legjelentősebb gazdasági napilapja, a brit Financial Times az év utolsó számában miért Neumann Jánost választotta meg az évszázad emberének. Ilyen csak egyszer fordult elő a tudomány történetében, ugyanabban az évben az amerikai hetilap, a Time magazin Einsteint tartotta érdemesnek szó szerint hasonló minősítésre.
Valóban ennyire egyedülállóan regényes élete volt Neumannak, vagy számos más hasonló történet és tudósi életpálya is akad, amelyekről érdemes lenne regényt írni?
Valószínűleg. De barátai, például Wigner Jenő, vagy Szent-Györgyi Albert sokszor kijelentették: a maga területén olyan zseni mint Neumann, aligha született több. Valóban csodagyerek volt. A Fasori Gimnáziumban nagyszerű tanára, Rácz tanár úr ismerte fel kiváló matematikai képességeit. Ő kérte a szülőket, hogy iskolán kívül, műegyetemi tanárokkal taníttassák Jancsit. Azt mondta a szüleinek: „Nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy a fiuk egy »csodagyerek«?” Ezután Rácz tanár úr azt is mondta az édesapjának: „Nekünk arra kell vigyázni, hogy csodagyerek fiúból »csodafelnőtt« legyen, mert a csodagyerekek hamar kiégnek.” És valóban így történt. Minden témában, amellyel tudósként foglalkozott, kiemelkedőt produkált. A gimnáziumban viszont a gyenge oldala volt a torna és a zene.
Ön szerint manapság van arra lehetőség, hogy így felismerjék, és támogassák a kiemelkedő teljesítményű gyerekeket?
A felismerés lehetséges, de a szülők többsége inkább sportolókat, olimpiai bajnokokat szeretne nevelni, nem pedig tudósokat. És nincsenek mindenhol olyan feltételek, mint amilyenek a Neumann családnál voltak. A nagyon gazdag szülők sokat foglalkoztak a három fiútestvérrel. János volt a legidősebb. Zseni voltának köszönhető, hogy életműve szinte páratlan jelentőségűvé vált. Különleges emlékezőtehetsége volt és sokan a környezetéből emiatt is tartották zseninek. A kaliforniai Palo Altoban egy kollégája, George Dantzig amerikai tudós filmünk forgatása közben említette nekünk, hogy tudóstársai többsége a vizualitás nyomán halad előre ismeretei, kutatása nyilvánosságra hozása során. Tehát leírja. Neumann azt mesélte neki, hogy ő hallja, amin gondolkozik és csak azután írja le. Hozzá hasonló, aki így dolgozott, nem volt ismert. Ugyanakkor második felesége, Dán Klára felidézte, hogy Princetonban már évek óta a házukban laktak, mikor megkérte férjét, hogy hozzon neki egy pohár vizet. Mire Neumann kiment, majd tétovázva visszajött és azt kérdezte: „Hol vannak a poharak?” Az élet ilyen apróságaiban cserbenhagyta rendkívüli memóriája. Vagy például rajongott azért, hogy az elromlott cipzárakat megjavíthassa és ez a művelet csak perceket vett igénybe.
Az, hogy ennyire keveset tudunk róla, összefüggésben állhat azzal, hogy nehezen ismerjük el, ha valaki zseniális valamiben?
Másképp gondolkodom ezzel kapcsolatban. Például én nagy teniszrajongó vagyok, szerintem a világon szellemi értelemben a sport csúcsa a tenisz. Látott már buta teniszezőt az élvonalban? Én soha! Viszont szellemi értelemben alig ismerek hasonló intellektusú labdarúgót, ám zseniálisan futballozót rengeteget, nem véletlenül hívják őket „labdazsonglőröknek”. Gyerekkoromban úgy hozta a sors, hogy labdát szedhettem egy olyan teniszmeccsen, amelyet a svéd Björn Borg még ifjúsági versenyzőként Budapesten játszott, sőt a szünetben ütögethettem vele. Taróczy Balázzsal is jóban voltam, aki párosban wimbledoni bajnok volt. Vámos Miklóssal, az íróval is sokat játszottam. Mindegyik egyformán ronggyá vert engem, de hármuk közül teniszzseni csak Borg volt. Tehát ez azt jelenti, hogy a zseniség a természet különleges ajándéka. S persze, rengeteg irigy ember van, aki, ha hokedlira áll, sem éri fel a zseniális embert, s ezért el sem ismeri a másik kiemelkedő tudását, személyiségét.
Hogyan érthetjük meg Neumann kiemelkedő teljesítményeit, például a kvantum- vagy a játékelméletben?
Neumann a kvantumelmélettel nem mint fizikus, hanem mint matematikus foglalkozott. Fiatalon megírta A kvantummechanika matematikai alapjai című könyvét, ami e problémakör alapművévé vált. Ugyancsak fiatalon írta első tanulmányát a játékelmélet tárgykörében. Majd később életműve egyik legjelentősebb teljesítménye lett az Ausztriából emigrált Oskar Morgensternel közösen írt Játékelmélet és a gazdasági viselkedés című könyv. Ekkor 37 éves volt. Sokan értik gondolkodásának eredetiségét, zsenialitását. De a hétköznapi embereknek a szakmai megközelítés nehézségei mellett az írásai, előadásmódjának elegáns volta szinte felismerhetetlen.
Manapság sokan negatívan vélekednek az emigrációról, ugyanakkor azt látjuk, mind az öt marslakó kivándorolt, Amerikában csinált karriert.
Nem volt más választásuk. Ez az akkori politikai helyzet következménye volt, többnyire az életüket mentették. Képzelje el, hogy ha nem hívják meg Princetonba tanítani, majd kutatni a Berlinben tanuló, majd ott dolgozó Neumannt Hitler hatalomra jutása előtt, és így végleg hazajön, akkor nagy esélye lett volna, hogy Magyarországról elhurcolják Auschwitzba. Így viszont egész családját kimenthette Amerikába. Ugyanakkor ő az ellenpélda is – ahogy ez a könyvemben magyarul újdonságként szerepel –, hiszen amikor felkérték mint egy Amerikába emigrált tudóst, hogy egy lexikon számára adjon adatokat magáról, azt válaszolta: „Nem vagyok emigráns, engem professzornak hívtak meg Amerikába.”

Névjegy

Wisinger István Pulitzer-emlékdíjas és Aranytollas újságíró, médiaszociológus, főiskolai tanár. 1965-től a Magyar Rádió hírszerkesztőségében dolgozott, 1970-től 1999-ig a Magyar Televízióban. 1997 és 2004 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének választott elnöke volt. Elektronikus és nyomtatott sajtóbeli és tanári tevékenysége mellett eddig nyolc könyvet publikált. 2016-ban jelent meg a Nobel-díjas kém – Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről című regénye. Ezt követte legfrissebb műve 2018-ban, az Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete (Athenaeum Kiadó, 2018) címen.

Szerző
Frissítve: 2018.12.16. 15:14