A kéz Áderé…

Ismerjük Jákob és Ézsau bibliai történetét. Jákob, az atyai áldás és örökség reményében becsapta apját, az öregkorára megvakult Izsákot. Kezére állatbőrt húzott, hogy tapintásra olyan szőrös legyen, mint fivéréé. „A kéz Ézsaué, a hang Jákobé” – csodálkozott az öregember.
A kéz most Áderé. Ő írta alá a rabszolgatörvényt. De az ország nem lehet olyan vak, mint szegény Izsák volt. A hang és a terv Orbáné. A köztársasági elnöknek se elnöki hatalma, se köztársasága. Lehetett volna másképp is: Áder nem a szokásos, vezérét bálványozó, önálló gondolkodásra már képtelen fideszes. Világos fejű, képzett jogász. Szemben társaival, korrupciós gyanúba sem keveredett. Rebesgették: a miniszterelnök szándékosan buktatta fölfelé, ki a politika sűrűjéből . Akarta vagy nem akarta, ellenállt vagy sem, de Ádert is elnyelte a gépezet. Kár. Némelyik beszédében még elhangzik egy-egy figyelemre méltó mondat, amely mintha szándékosan eltérne Orbán hangvételétől. De a döntő pillanatokban neki sincs más szerepe: ő csak a kéz. 
És még mi minden lehetett volna másképp! De nem lett, mindig a rosszabb irányba, az ütközés felé gurult a golyó. Mintha az egész ország egy nagy flipperjáték volna, ahol az irányító kart úgy rángatják, hogy a kapuk sorra záródjanak a rohanó vasgolyó előtt, tovább és tovább lökjék a nagy csattanás felé. Áder aláíró keze az egyik utolsó kaput csapta be, ahol még másfelé lehetett volna kanyarodni. De aki a flipperkart fogja, nem így akarta.
Most már kényszerpálya nekik is. Korábban ki lehetett volna térni. Ha Lezsák alelnök nem fojtja bele a végsőkig megalázott ellenzékbe a szót, mert a túlóratörvény vitájában sem hajlandó túlórázni. Ha Kövér nem elszabadult jutasi őrmesterként viselkedik, és legalább a választóikat tiszteli a képviselőkben. Ehelyett beszorították őket a sarokba. Már nem volt hová hátrálniuk. 
Nem volt hová hátrálniuk a szakszervezeteknek sem. Még csak el sem bábozták a velük való tárgyalást. Arcuk mentésére sem adtak lehetőséget. Itt is bezárult egy kapu. Az MTVA-ban sem történt más. Nyilván megkapták a parancsot: csak keményen! Mi lett volna, ha öt percre úgy viselkednek, mint egy normális televízióban, és tájékoztatnak a tüntetők követeléseiről? Öt percet a nyolc évből – mondta Hadházy Ákos. De nem. Öt percet sem. Coki.
Persze a legfontosabb kapuszárnyak már az út kezdetén bezárultak. Rövid ideig ugyan kacérkodtak a nyugisabb játékstílussal: 2012-ben, az Alaptörvényük áterőltetése után, és 2015-ben, a második kétharmad nyomán lebegtették kicsit a konszolidáció, a békésebb kormányzás ígéretét. De „Flipper Öcsi” (nem az igazi, a szegény, tíz éve elhunyt énekes, hanem az országot saját játékterévé változtató miniszterelnök) nem bírta ki a flipperkarok rángatása nélkül. Pedig Lázár 2012-ben Berlinben még „kevesebb konfliktussal, több megértéssel” kecsegtetett. A kormányfő 2015-ben fejtette ki: „Nem lehet mindig az erő nyelvén beszélni. Nem lehet állandóan hadba hívni egy egész országot.” Hamar rájött, hogy de, lehet. Csak a megfelelő ellenséget kell kijelölni. Háborúban ugyebár hadigazdálkodás van, néha rekvirálás is, feltétlen engedelmeskedés és a hírek megszűrése.
Harc közben pedig lőni kell, nem lehet időigényes problémákban elmélyülni. Ezért nem a sokszázezer kivándorló – többnyire vállalkozó szellemű, minőségi munkaerő - visszacsábításával foglalkoztak, hiányuk pótlására inkább azokat akarják többet dolgoztatni, akik vesztükre ittmaradtak. Ezt persze bajos lett volna önként lenyeletni az érintettekkel. És ezzel már száguldott is a golyó, növekvő sebességgel az újabb csattanások felé. 
Ezt már gyakran játszották velünk, de most a saját játékszabályaikat sem tartják be, csak rángatják a kart. A szabályzatot cafatokra tépték, és a képünkbe dobták. A rabszolgatörvénnyel együtt elfogadták azt is: ha az állammal van bajunk, a kormány által kinevezett és kézben tartott közigazgatási bírósághoz kell fordulnunk. Mintha Al Capone áldozatainak ügyében az Al Capone által összeállított bíróság ítélt volna. 
Eddig „hibrid rendszerről” beszélhettünk, amely bizonyos formákat megőriz, persze demokratikus tartalmuktól kiüresítve és saját céljára használva. Ezért nem is volt szükségük erőszakra. Mivel legitimációjuk egy részét a 2006-os rendőri túlkapások elítéléséből eredeztették, vigyáztak arra, hogy a rendőrség demonstrációk idején kifogástalanul viselkedjék. Most ez változni látszik, legalábbis a Kunigunda utcai nyílt és törvénytelen erőszak, amelybe a rendőröket sem engedték beavatkozni, erre mutat. Úgy látszik, már nekik sincs hová hátrálniuk. Minden kiskapu becsapódott, ami a megegyezések, tárgyalások, engedmények felé nyitott volna utat.
Állunk egymással szemben. Mögöttünk a fal. De mögöttük is, az, amit maguknak építettek. Orbán már nem könnyed, milliók látták a mobiltelefonos parlamenti felvételen. Arcára fagyott a mosoly. Nemzetközi ambícióit is arra építette, hogy itthon rendet tart és népszerű. Nem adja fel könnyen. Keze a flipperkaron. Bármikor újra megránthatja, szereti a csattanást. Farkasszemet nézünk. 
Kérdés, ki bírja tovább.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.12.22. 09:10

Mégis, ki itt a keresztény?

Méltó a munkás az ő bérére - tanítja Jézus az Evangéliumban. Ez a tömör mondat az egyik alapja annak a keresztény irányzatnak, amely a kapitalizmus eredendő ellentmondását felismerve a munkások, a dolgozó emberek igazságát igyekszik érvényesíteni. 
A katolikus egyház sokáig túlságosan is a hatalmasakhoz kötődött, de az elmúlt száz esztendőben – részben a marxizmus kihívására, azzal versenyezve – egyre erősebb lett a keresztény szociális tanítás is. Persze voltak, akik inkább csak szépségfoltnak szánták, a fennálló rendszer egyfajta kozmetikázására. De egyre több olyan pap és egyházi vezető akadt, aki nyilvánosan szembefordult az elnyomással. Sokukat – mint a nemrég szentté avatott, salvadori Oscar Romero érseket – legyilkoltak a jobboldali rezsimek, de egy másik latin-amerikai főpap, Ferenc pápa minden korábbinál határozottabban áll ki a munkások, a kizsákmányoltak, a menekültek, a hatalmasok által elnyomott szenvedők mellett. Sőt, túllépve a hagyományos szociális tanításon, arra is figyelmeztet, hogy a világkapitalizmus nemcsak száz-és százmilliók emberi méltóságát, hanem a természetet, a környezetet, „Föld Anyánkat” is elpusztítja.
Nem véletlen, hogy a Fidesz-rezsim egyik főideológusa, Bayer Zsolt „demens vénembernek”, „marhának”, „argentin libsinek” nevezte a Szentatyát. Aki védi a fideszes oligarchia gátlástalan lopásait, a kormánypárti propaganda gyűlöletkeltését, a multik parancsára meghozott, munkásellenes rabszolgatörvényt, az nagyon utálja Ferenc pápát és mindazt, aminek a jelképe. Aki a hatalmas nyugati autógyárak direkt parancsára és megrendelésére hoz törvényt a magyar dolgozók ellen, az nyilvánosan tagadja meg a keresztény tanítást és Ferenc pápát. Ezért elképesztő álszentség, hogy a Fidesz és a KDNP politikusai – akik cinkosan asszisztáltak Bayer pápagyalázásához – most a „méltó bérükért” kiálló munkásokat és a velük szolidáris diákokat hazudják keresztényellenesnek. 
A pápa és a tisztességes keresztények igazát a vasárnapi demonstrációt levélben köszöntő Beer Miklós váci megyéspüspök jelenítette meg, aki a támogatásáról biztosította a békésen tüntető, nagyobbrészt fiatal utcára vonulókat. A nyugati multik és a fideszes gazdasági-politikai maffia piszkos szövetségével szemben csak akkor érünk el eredményt, ha a keresztények és a másképp gondolkodók egymásra találnak. Tisztelve egymás jelképeit, ezekben a napokban a karácsonyét is, amely végső soron egy csecsemőre emlékeztet, aki a korabeli hatalmasságok és pribékjeik üldözése elől szorult egy istállóba.
Igen, az Evangélium azt tanítja, hogy „méltó a munkás az ő bérére”. De olyan mondatot, hogy „méltó a multi az ő profitjára”, még a magát jó kereszténynek nevező Gulyás Gergely miniszter sem talál a Szentírásban.
Frissítve: 2018.12.21. 09:49

A kormány nem tárgyal

A mostani tüntetéseken résztvevő fiatalok többsége még nem is élt, vagy még kisgyerek volt, amikor egy csütörtök este, 1990. október 25-én, az ún. taxisblokád következtében egyik pillanatról a másikra megbénult az ország. A taxisok és kamionosok lezárták a hidakat Budapesten, és az ország több pontján a fő közlekedési utakat útlezárásokkal bénították meg. A tiltakozás e formáját a kormány bejelentése váltotta ki, amely szerint 65 százalékkal emelik a benzin literenkénti árát. 
Október 26-án és 27-én a belügyminiszter és más állami vezetők több alkalommal is tárgyaltak a demonstrálók képviselőivel, végül abban állapodtak meg, hogy vasárnapra összehívják a szakszervezetek, a munkáltatói érdekképviseletek és a kormány képviselőiből álló – 1988 decemberében létrejött – Érdekegyeztető Tanácsot (ÉT). Az egész napos ülést közvetítette a televízió, és az amúgy is lakásukba szoruló emberek figyelemmel kísérték az adást. Késő estére a tárgyalások megállapodással zárultak.
Érdemes elgondolkodni az akkori és a mostani kormány magatartásán: hogyan próbálták kezelni a kialakult válsághelyzetet. Az Antall-kormány a tárgyalásokat részesítette előnyben, és ezen az úton jutott el a megoldásig. Mit tesz ezzel szemben a mai kormány? Tárgyalni nem hajlandó. Az Orbán-kormány lényeges jellemzője a tárgyalások, az egyeztetések elkerülése, törekvéseit erőből szereti megvalósítani. 
Mit is hozott e téren az elmúlt nyolc év? Először is megszüntették az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, a tárgyalások és konzultációk intézményesített fórumát. Helyette létrehozták a közvélemény előtt még ma is ismeretlen Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsot, amelynek a kormány nem tagja; helyet kaptak viszont benne – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek mellett – más gazdasági szervezetek, a (baráti) civil szervezetek, a tudományos élet, a művészetek (véletlenül mind a négyen a Magyar Művészeti Akadémia tagjai) és az ún. történelmi egyházak képviselői. A fórum érdemi munkát nem végez, megállapodásokat nem köt. Tevékenysége a kormány tájékoztatásainak meghallgatásában merül ki. Elvileg itt kellene tárgyalni a minimálbérről is, de miután erre nyilvánvalóan alkalmatlan – ezt még a kormány is belátta –, ezért létrehozták a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát (VKF), amelynek három szakszervezeti konföderáció és három munkáltatói érdekképviselet a tagja. Hogy miért három, és miért pont ezek a szervezetek? Mert a kormány így döntött. 
Nem meglepő tehát, hogy a hirtelen kirobbant tiltakozási hullám kezelésére nincs megfelelő fórum, ahol tárgyalásokat lehetne folytatni. Az ÉT hiánya azonban nem tenné lehetetlenné a tárgyalásokat, hiszen senki és semmi sem tiltja, hogy a kormány tárgyalásokat kezdeményezzen a válság megoldására. Ez csupán szándék kérdése, de éppen ez az, ami ennél a kormánynál hiánycikk. Az Orbán-kormány nem tárgyal! Ha viszont tárgyalóasztalnál nem lehet eredményt elérni, akkor az érdekeket csak más úton lehet megpróbálni érvényesíteni. Egyáltalán nem meglepő, hogy az elégedetlenkedők az utcára kényszerültek. Mégis, milyen más lehetőséget kínált fel nekik a kormány? Meggyőződésem, hogy az intézkedés bevezetésének módja legalább annyira oka a tiltakozásnak, mint a tartalma.
Már sokan megjósolták, hogy a párbeszéd, az egyeztetések hiánya konfliktusokra fog vezetni. Ne csodálkozzunk! A kibeszéletlen problémák országa lettünk. A miniszterelnök nem hajlandó ellenzékinek tekintett, más véleményt képviselő újságírók kérdéseire válaszolni, pláne interjút adni. Rendszeresen parlamenti képviselőkkel nyújtatnak be törvényjavaslatokat – mint ahogyan most is történt –, hogy a törvény által előírt, amúgy nem igazán megterhelő egyeztetést se kelljen lefolytatni. A közszolgálati média tevékenysége a kormány-propaganda hirdetésében merül ki, a vitákat, a kormányétól eltérő nézetek ismertetését kerülik.
Mit kapunk párbeszéd helyett a kormánytól? Nemzeti Konzultációt. Konzultációnak neveznek egy kérdőívet, amelyen az általuk feltett kérdésekre az általuk megadott válaszok közül lehet választani. Kormánykörökben senkit nem zavar, hogy a konzultáció személyes találkozást, párbeszédet jelent, ahol kérdezni, vitatkozni, értelmezni, sőt megállapodni is lehet. A Nemzeti Konzultáció – amelynek tehát már az elnevezése is hazugság – csupán egy közvélemény-kutatás: nagy mintán, horribilis költséggel, mely ennek ellenére nem reprezentatív; az eredménye viszont „államtitok”, hiszen nem ellenőrizhető.
Hova jutottunk? Ott tartunk, hogy országgyűlési képviselők bemennek egy közpénzből fenntartott közintézménybe, az MTVA székházába, ahol nem állnak szóba velük. (2006-ban a tévészékház ostrománál Kert Attila hírigazgató tárgyalt a behatoló tüntetőkkel.) Nem volt a központi médiában egy ember – a biztonsági őr (amúgy a NER, a Nemzeti Erőszak Rendszere terméke) nem MTVA-alkalmazott –, aki fogadta volna a képviselőket, aki köszönt volna, akiben annyi tisztesség lett volna, hogy szemükbe mondja a képviselőknek: sajnos, nem áll módunkban a követeléseik teljesítése. Ennyit az európai kultúráról és párbeszéd-készségről.
Mert az európai kultúrában (akár keresztény kultúrának is nevezhetjük) a kormányok rendszeresen beszélnek a társadalom különböző szervezeteivel, szereplőivel. Amelyik kormány ezt nem gyakorolja, az nem érdemli meg, hogy kormányozzon.
Frissítve: 2018.12.21. 09:48