A kéz Áderé…

Ismerjük Jákob és Ézsau bibliai történetét. Jákob, az atyai áldás és örökség reményében becsapta apját, az öregkorára megvakult Izsákot. Kezére állatbőrt húzott, hogy tapintásra olyan szőrös legyen, mint fivéréé. „A kéz Ézsaué, a hang Jákobé” – csodálkozott az öregember.
A kéz most Áderé. Ő írta alá a rabszolgatörvényt. De az ország nem lehet olyan vak, mint szegény Izsák volt. A hang és a terv Orbáné. A köztársasági elnöknek se elnöki hatalma, se köztársasága. Lehetett volna másképp is: Áder nem a szokásos, vezérét bálványozó, önálló gondolkodásra már képtelen fideszes. Világos fejű, képzett jogász. Szemben társaival, korrupciós gyanúba sem keveredett. Rebesgették: a miniszterelnök szándékosan buktatta fölfelé, ki a politika sűrűjéből . Akarta vagy nem akarta, ellenállt vagy sem, de Ádert is elnyelte a gépezet. Kár. Némelyik beszédében még elhangzik egy-egy figyelemre méltó mondat, amely mintha szándékosan eltérne Orbán hangvételétől. De a döntő pillanatokban neki sincs más szerepe: ő csak a kéz. 
És még mi minden lehetett volna másképp! De nem lett, mindig a rosszabb irányba, az ütközés felé gurult a golyó. Mintha az egész ország egy nagy flipperjáték volna, ahol az irányító kart úgy rángatják, hogy a kapuk sorra záródjanak a rohanó vasgolyó előtt, tovább és tovább lökjék a nagy csattanás felé. Áder aláíró keze az egyik utolsó kaput csapta be, ahol még másfelé lehetett volna kanyarodni. De aki a flipperkart fogja, nem így akarta.
Most már kényszerpálya nekik is. Korábban ki lehetett volna térni. Ha Lezsák alelnök nem fojtja bele a végsőkig megalázott ellenzékbe a szót, mert a túlóratörvény vitájában sem hajlandó túlórázni. Ha Kövér nem elszabadult jutasi őrmesterként viselkedik, és legalább a választóikat tiszteli a képviselőkben. Ehelyett beszorították őket a sarokba. Már nem volt hová hátrálniuk. 
Nem volt hová hátrálniuk a szakszervezeteknek sem. Még csak el sem bábozták a velük való tárgyalást. Arcuk mentésére sem adtak lehetőséget. Itt is bezárult egy kapu. Az MTVA-ban sem történt más. Nyilván megkapták a parancsot: csak keményen! Mi lett volna, ha öt percre úgy viselkednek, mint egy normális televízióban, és tájékoztatnak a tüntetők követeléseiről? Öt percet a nyolc évből – mondta Hadházy Ákos. De nem. Öt percet sem. Coki.
Persze a legfontosabb kapuszárnyak már az út kezdetén bezárultak. Rövid ideig ugyan kacérkodtak a nyugisabb játékstílussal: 2012-ben, az Alaptörvényük áterőltetése után, és 2015-ben, a második kétharmad nyomán lebegtették kicsit a konszolidáció, a békésebb kormányzás ígéretét. De „Flipper Öcsi” (nem az igazi, a szegény, tíz éve elhunyt énekes, hanem az országot saját játékterévé változtató miniszterelnök) nem bírta ki a flipperkarok rángatása nélkül. Pedig Lázár 2012-ben Berlinben még „kevesebb konfliktussal, több megértéssel” kecsegtetett. A kormányfő 2015-ben fejtette ki: „Nem lehet mindig az erő nyelvén beszélni. Nem lehet állandóan hadba hívni egy egész országot.” Hamar rájött, hogy de, lehet. Csak a megfelelő ellenséget kell kijelölni. Háborúban ugyebár hadigazdálkodás van, néha rekvirálás is, feltétlen engedelmeskedés és a hírek megszűrése.
Harc közben pedig lőni kell, nem lehet időigényes problémákban elmélyülni. Ezért nem a sokszázezer kivándorló – többnyire vállalkozó szellemű, minőségi munkaerő - visszacsábításával foglalkoztak, hiányuk pótlására inkább azokat akarják többet dolgoztatni, akik vesztükre ittmaradtak. Ezt persze bajos lett volna önként lenyeletni az érintettekkel. És ezzel már száguldott is a golyó, növekvő sebességgel az újabb csattanások felé. 
Ezt már gyakran játszották velünk, de most a saját játékszabályaikat sem tartják be, csak rángatják a kart. A szabályzatot cafatokra tépték, és a képünkbe dobták. A rabszolgatörvénnyel együtt elfogadták azt is: ha az állammal van bajunk, a kormány által kinevezett és kézben tartott közigazgatási bírósághoz kell fordulnunk. Mintha Al Capone áldozatainak ügyében az Al Capone által összeállított bíróság ítélt volna. 
Eddig „hibrid rendszerről” beszélhettünk, amely bizonyos formákat megőriz, persze demokratikus tartalmuktól kiüresítve és saját céljára használva. Ezért nem is volt szükségük erőszakra. Mivel legitimációjuk egy részét a 2006-os rendőri túlkapások elítéléséből eredeztették, vigyáztak arra, hogy a rendőrség demonstrációk idején kifogástalanul viselkedjék. Most ez változni látszik, legalábbis a Kunigunda utcai nyílt és törvénytelen erőszak, amelybe a rendőröket sem engedték beavatkozni, erre mutat. Úgy látszik, már nekik sincs hová hátrálniuk. Minden kiskapu becsapódott, ami a megegyezések, tárgyalások, engedmények felé nyitott volna utat.
Állunk egymással szemben. Mögöttünk a fal. De mögöttük is, az, amit maguknak építettek. Orbán már nem könnyed, milliók látták a mobiltelefonos parlamenti felvételen. Arcára fagyott a mosoly. Nemzetközi ambícióit is arra építette, hogy itthon rendet tart és népszerű. Nem adja fel könnyen. Keze a flipperkaron. Bármikor újra megránthatja, szereti a csattanást. Farkasszemet nézünk. 
Kérdés, ki bírja tovább.
2018.12.22 09:00
Frissítve: 2018.12.22 09:10

Képmutatók

Tort ül a képmutatás. Most éppen a nemzeti ünnep díj- és kitüntetés-cunamija kapcsán. Mintha nem szokhattunk volna még hozzá, hogy minden rendszer jutalmazza a hozzá hű alattvalókat. De persze okosan, olyanokkal együtt, akik a művészi, tudományos, vagy éppen közéleti teljesítményükkel valóban rászolgálnak az elismerésre. 
Föl lehet ugyan háborodni azon, hogy némely díjaknál átnyúltak a névsort összeállító bizottság feje fölött, és olyanok is a listára lekerültek, akiknek a neve eredetileg fel sem merült – de fölösleges. Ebből csak az a tanulság szűrhető le, hogy a hatalom egy ideig kész betartani a demokratikus játékszabályokat, ám van egy pont, amikor már fontosabbnak véli saját akarata érvényesítését. És megteheti, gond nélkül.
Lehet aztán sajnálni azokat, akik megérdemlik a kitüntetést, csak éppen a díjazásra kijelölt kegyencek közé keveredtek. Az ilyen emberek, művészek nem attól nagyok, hogy kapnak valamilyen elismerést – ők enélkül is kiemelkedőek. És nem őket minősíti, ha az átadók az ő dicsfényükben akarnak egy kicsit sütkérezni. Még szép emberi gesztusnak is tarthatnánk, hogy a miniszterelnök személyesen vitte el a Kossuth nagydíjat a beteg Törőcsik Marinak, ha a külsőségek nem lennének árulkodóak. A buta propaganda - az ablakon bekukucskálással - hitelteleníti még az esetleges jó szándékot is. 
Ettől a pillanattól pedig lehull a lepel a valódi célokról. Hogy már a szakmai elismerések többsége is csak a rendszer erősítéséről szól. Ha plakátokkal, sorosozással, az unió elleni kampánnyal nem sikerült meggyőzni mindenkit, akkor próbálkoznak mással. Népszerű és elismerésre méltó embereket is maguk mellé állítanak, hogy ezzel igyekezzenek igazolni saját létjogosultságukat. És itt sem számít nekik semmi. Nincsenek korlátaik. 
Közben magukról mutatnak igaz képet.
2019.03.19 08:58
Frissítve: 2019.03.19 09:08

Helyreigazításaink

Egyesek szerint létezik valamiféle fejlődés a világegyetemben, amely nem engedi, hogy bizonyos események újra és újra ugyanúgy történjenek meg. Filozófusok és történettudósok ezen elvitatkozgatnak még egy darabig, én mindenesetre azon a véleményen vagyok, hogy ha létezik is valamiféle dialektika, az emberi hülyeség legyőzhetetlen. 
Valamikor a 90-es évek legelején a Kurír című bulvárlap hétvégi vicc mellékletében, a boldogult emlékezetű Elefántban közöltünk egy tréfásnak szánt fotómontázst. Ezen G. Nagyné Maczó Ágnes volt látható fürdőruhában, virtigli szexbombaként. Fiatalabb olvasóink kedvéért: G. Nagyné a nemzeti jobboldal ikonja, a Független Kisgazdapárt és az Országgyűlés alelnöke volt, aki már sokkal korábban utálta a liberális sajtót, mint Bayer Zsolt, aki viszont történetünk idején éppen a Kurír című liberális bulvárlap publicistájának keserű kenyerét ette. Szóval ott volt a szexbombának korántsem nevezhető, ám fiatal és tettre kész Maczóné mint szexszimbólum, aki ezt a dolgot mélyen sérelmezte. A bíróságon azt állította, hogy a fürdőruhás képpel „félrevezettük az olvasót, különösen pedig az ő boldogkőváraljai választóit”, akik ezután majd azt fogják gondolni, hogy az ő képviselőjük fürdőruhában flangál a székesfővárosban. A pert első- és másodfokon a lap nyerte, ám a Legfelsőbb Bíróság végül Boldogkőváralja ellen ítélt. Már azzal, hogy feltételezte, a nógrádi faluban tényleg csupa elmebeteg lakik. A Kurírt helyreigazításra kötelezték, amelyben elnézést kértünk a képviselő asszonytól és választóitól, egyben biztosítottuk őket, hogy a képviselő asszony sokkal jobban kedveli a matyómintás pruszlikot, mint a bikinit. Különös tekintettel a fővárosra. 
Egészen a múlt hétig nálam Maczóné volt a befutó helyreigazításban, ám akkor jött a TV2 és Varju László. A valósághoz ma már csak laza szállal kötődő hírműsort, a Tényeket a Gundel-ügy után eresztették rá a DK politikusára, mondván: a filléres miniszterelnöki menza semmi ahhoz képest, ahogy a luxusbaloldal dőzsöl nap mint nap. Az említett tévés produkció munkatársai már évek óta úgy viselkednek, mintha a Monty Python vette volna át a Völkischer Beobachter szerkesztését, szóval az említett tudósítás fel sem tűnt. A bíróság azonban megvizsgálta a tényeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a Tények hazudott, tehát kérjen bocsánatot. A következő szöveget kellene felolvasnia a műsorvezetőnek: „Valótlanul híreszteltük, hogy Varju László DK-s képviselő ételhordóval jár a törvényhozásba, és úgy viszi haza a kedvezményes bablevest és somlói galuskát.” „Valótlanul híreszteltük továbbá, hogy Varju László DK-s képviselő rendszeresen sorban áll a parlamenti menza mindennél olcsóbb ételeiért.”
Emlékeim szerint annak idején mi elég jól szórakoztunk a saját helyreigazításunkon, mert meg voltunk győződve arról, hogy mi vagyunk a normálisak, és a rendszer a hülye. Igaz, mi egy bulvárlap viccmellékletét szerkesztettük és nem egy országos hírműsort.
2019.03.19 08:57
Frissítve: 2019.03.19 09:07