A demokrácia úttörője

Helmut Schmidt tegnap lett volna százéves. A Németországi Szociáldemokrata Párt politikusa, hamburgi szenátor, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja (1974-1982), aki elődje, Willy Brandt kormányában hadügy-, majd pénzügyminiszter volt, egyike volt a német politika utolsó nagy öregjeinek. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely fiatalon élte át a nácizmust, és fiatal volt akkor is, amikor romjaiból újjá kellett építeni az országot. Többek mellett ebbe az 1900-1920 között született évjáratba tartozott a szociáldemokrata Erich Ollenhauer, Marion Dönhoff, a németek „vörös grófnője”, a kereszténydemokrata Karl Carstens és Richard Weizsäcker, vagy a liberális Walter Scheel. 
Ennek a politikusgenerációnak a tagjai túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tanúi legyenek az 1871-ben kikiáltott Német Császárság fénykorának. A fiatalságuk két összeomlás, az 1918-as és az 1945-ös közé esett. Így nem a bismarcki reálpolitikusi örökség jelentett origót számukra, nem is a rajnai katolikus konzervativizmus (amely legalább annyira volt porosz-, mint náciellenes élű), mint az egy nemzedékkel idősebb Konrad Adenauer számára. Megértették, hogy önmagában a német parlamentarizmus tiszteletre méltó hagyományaihoz való visszatérés nem elegendő, hanem a legteljesebb demokráciára és egyúttal szociális piacgazdaságra van szükség az újrakezdéshez. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen demokrácia Németországban nem igazán létezett 1918 előtt, legfeljebb egyes intézményekben és lokalitásokban. (Egyébként éppen abban a Hanza-övezetben volt meg még a leginkább demokratikus tradíció, ahonnan Willy Brandt és Helmut Schmidt, a két szociáldemokrata kancellár származott.) 
Életkoruk miatt döntést kellett hozniuk a Harmadik Birodalommal való viszonyról, akár így, akár úgy. Többen közülük kénytelenek voltak egyenruhát húzni – mint maga Schmidt is –, és egy ideig eljátszani, mennyire azonosulnak a német hadicélokkal. A történelem forgandóságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Schmidt a Wehrmacht főhadnagyaként harcolt 1944-ben, és a háború végén angol fogságba esett, míg a később őt kormányába hívó Willy Brandt (születési nevén Herbert Ernst Karl Frahm) a norvég ellenállásban töltött be aktív szerepet. Ha egymásról mit sem tudva fegyverrel a kézben találkoznak a háború forgatagában norvég földön (ahová egyébként Schmidtet sohasem helyezték), egyikük bajosan lehetett volna később az új Németország politikusa. 
Ilyen furcsa élményeik voltak a háború utáni új német politikusnemzedék tagjainak. A lelkiismeret-furdalásnak és a felelősségérzetnek komoly szerepe lehetett abban, különösen a hitlerizmus borzalmainak napvilágra kerülését követően, hogy részt vállaltak a Stunde Null utáni országépítésből.
Schmidt csaknem egyidős volt a „rövid” XX. századdal, hiszen 1918. december 23-án született. Gondoljuk végig, mi minden történt ebben az időben Németországban! Október 30-án a német matrózok fellázadtak Wilhelmshavenban, és a zendülés órák alatt átterjedt más német kikötőkre, november 9-én pedig kikiáltották a köztársaságot. Ami majd a tizenöt évvel későbbi Németországban elképzelhetetlen lesz: utcákon és tereken, templomok és paloták tornyán, városházákon és kaszárnyákon a vörös zászlók ezrei lengtek, jelezve a nép vágyát a „szabadabb, jobb hazára”, ami aktuálisan a békét és kenyeret jelentette. Hihetetlennek tűnhetett 1933-ból visszanézve, hogy a nácik egy egészen más országot építettek föl, igaz, már egy gazdasági válsággal a hátuk mögött. 
Helmut Schmidt Hamburgban született és nevelkedett. A büszke Hanza-város, hasonlóan Brémához, a német munkásmozgalom egyik erős bástyájaként rögzült a köztudatban, és a szocialista, szociáldemokrata hagyományok nyomokban föllelhetők voltak még a hitlerizmus idején is. Sokan őrizték rendületlenül a humanitás lángját. Helmut Schmidt 1934-ben, tehát a náci zsargonban „hatalommegragadás” néven emlegetett hatalomátvétel után konfirmált. Bár nem tartotta magát a szó szoros értelmében vallásosnak, a vallásokat jellemző humanitás és moralitás mélyen áthatotta a személyiségét.
Schmidt felidézi az emlékiratában a pillanatot, amikor katonaként derékig sárban harcolt szovjet földön, és arról vitatkozott egy katonatársával – aki civilben kispap volt –, hogy mi értelme a háborúnak és az ő szenvedéseiknek. Schmidt nem értette, Isten miként engedheti ezt a háborút: „hogyhogy Isten eltűrte a meglátásom szerint nagyzási hóbortba esett Führer hatalmát?” Sok német állampolgár lelkiismeretét megnyugtatta a lelkészi válasz, amit Schmidt is kapott kétségeire, Pál apostol Rómaiakhoz intézett levele alapján: minden hatalom az Istentől van, és minden az Úr akaratából történik. Schmidt és a háborús nemzedék leginkább forradalmi tette az volt, hogy szembefordultak apáik felfogásával, miszerint mindenki köteles engedelmeskedni a legkegyetlenebb hatalomnak is. Jól látták, miként manipulált ezzel a hitleri hatalom, sőt visszamenve a történelemben, a sok kicsi német monarcha. 
Schmidt nem véletlenül foglalkozott sokat emlékiratában a németek demokráciához való viszonyával. Egyrészt megállapította, hogy a németek a háború után tanulták meg a demokráciát, és ezt a kormányzati rendszert „a németek többsége lélekben teljesen csak az ötvenes évektől vallja a magáénak.” Ebből a viszonylagos kései fejlődésből vezette le, hogy sok türelmetlen honfitársa hajlamos a demokrácia időleges zavaraiért is magát a demokráciát felelőssé tenni. (Szavai megszívlelendők lennének Magyarországon is.) 
Óva intette honfitársait mind a türelmetlenségtől, mind a demokrácia túlzásaitól, például a népszavazástól, amely – ahogyan az egymástól egyébként merőben különböző Louis Bonaparte és Adolf Hitler példája mutatta – eszköz lehet a demagóg népvezérek kezében a demokratikus intézményrendszer aláásására. Elrettentő példaként hivatkozott a 2005-ös francia és holland referendumokra is, amelyek megakasztották az európai integrációt. 
Schmidt szerint az átláthatóság biztosítja leginkább a demokrácia működését. Ennek az átláthatóságnak a biztosítékát a független újságírásban fedezte fel (megjegyzendő, hogy politikától való visszavonulása után maga is újságíróként dolgozott). Felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyekkel jár, ha akár a politika, akár a gazdasági érdekkörök rátelepednek a sajtóra. 
Schmidt láthatóan bízott abban, hogy egy felelősségteljes elit képes megszilárdítani a demokráciát. Kétségtelen, hogy az elit, amely 1949-1980 között vezette Németországot, páratlanul felelősségteljes és elvhű volt. Igaz, nem egy tagja megégette magát, és volt idő, amikor az antináci ellenálló Brandt úgy érezhette, fura társaságba csöppent: egyik oldalról ott állt mellette a náci múltú szociáldemokrata párti Karl Schiller, másik oldalon a náci múltú kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger, harmadik oldalon a sztálinista múltú szociáldemokrata Herbert Wehner. 
Az 1968-as generációt irritálta, amikor mindezeket a figurákat egy kormányban látta. A fiatalok elutasították az öregek „kéz kezet mos” politikáját, a piszkos kompromisszumokat. Schmidt szerint azonban összességében a német politikusok mind szövetségi, mind tartományi szinteken jól vizsgáztak. Előbb-utóbb kikoptak azok, akiket a múlt terhelt, de egyébként ők is megtanulták a demokrácia működését. Nem beszélve arról, hogy a sajtó és a szakszervezetek kellő erőt jelentettek, hogy a politikát visszatérítsék a helyes útra. 
Ma is nagy szükség lenne ezeknek a demokratikus őrhelyeknek a megerősítésére, nem csak Németországban.
2018.12.24 09:25
Frissítve: 2018.12.24 09:25

A Húsvét-sziget meséje

Azt mondják, az emberiség fejlődése sohasem lineáris, nem egy végtelenségbe futó, fölfelé tartó egyenes vonal, sokkal inkább egy vargabetűkkel tarkított, hepehupás út. Mi csak reménykedhetünk abban, hogy olyan világban élünk, amely a valós időben már túljutott a vargabetű legalján, és fölfelé tart a gödörből. A bajt tetézi, hogy az emberi emlékezet nem hord túl messzire. Többnyire nem is az hagyja a legmélyebb nyomokat benne, amit az iskolában tanult. Sokkal inkább a szülői, nagyszülői adomákba sűrített tapasztalat, olykor a barátok ötletei jelentik az origót a gondolkodásunkban dolgokról, eseményekről, történelemről, múltról, így determinálva a jelent és a jövőt. 
Ez a jelenség különösen veszélyes azokban az időkben, amikor még két világnézet birkózik egymással: az összefogásban esélyt látó liberális, és a bezárkózó, csak saját magában bízó illiberális. Vajon melyik világnézet kínálta út ad több lehetőséget a túlélésre?
Ha a Húsvét-szigetre gondolunk, nyilvánvaló. Mert mi is történt a Földnek azon a kicsiny darabkáján? Nem elég, hogy a zárt közösségben élők felélték lakóhelyük majd’ minden természeti erőforrását, de a baj bekövetkezte után ahelyett, hogy összefogva közösen kerestek volna a kiutat, inkább „hosszúfülű” és „rövidfülű” közösségekbe tömörültek, hogy azután az emberpusztító vallási fanatizmus jegyében irtsák egymást egészen addig, amíg még írmagjuk is alig maradt, és csak akkor békéljenek meg egymással, amikor már majdnem végleg megpecsételődött a sorsuk. Vagyis a mából visszatekintve ők az illiberális utat választották.
De hát minden példa pusztán annyit ér, amennyit abból tanulságként a következő nemzedék megfogad. Mégis gondolkodjunk el egy pillanatra. Lássuk be, földünknek lassan föléljük minden természeti erőforrását. Ha a jelen kor politikai irányítói közül a bezárkózó, illiberális szemléletűek győznek, az biztos, hogy húsvét-szigetihez hasonló tragikus végkövetkezményhez vezet. És akkor nem csak az épp csatát vívó felnőtt lakosság sorsa pecsételődik meg, hanem a következő, az azután következő nemzedéké is.
Lehet, hogy végül az óriási tragédia után a lassan magához térő emberiség a vargabetű legmélyebb pontjáról elrugaszkodva megpróbál újra összefogni, nyitni a másik felé, egymás segítésével beindítani újra a fejlődé motorját, de nem kéne ehelyett inkább már most a Húsvét-sziget tragédiájából tanulnunk? Csak hogy elkerüljük a vargabetű legalját!
2019.03.18 08:22
Frissítve: 2019.03.18 08:22

Vevők a politikai piacon

Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is. 
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak. 
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs  helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni. 
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának. 
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is. 
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon. 
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.
2019.03.18 08:20
Frissítve: 2019.03.18 08:20