A demokrácia úttörője

Helmut Schmidt tegnap lett volna százéves. A Németországi Szociáldemokrata Párt politikusa, hamburgi szenátor, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja (1974-1982), aki elődje, Willy Brandt kormányában hadügy-, majd pénzügyminiszter volt, egyike volt a német politika utolsó nagy öregjeinek. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely fiatalon élte át a nácizmust, és fiatal volt akkor is, amikor romjaiból újjá kellett építeni az országot. Többek mellett ebbe az 1900-1920 között született évjáratba tartozott a szociáldemokrata Erich Ollenhauer, Marion Dönhoff, a németek „vörös grófnője”, a kereszténydemokrata Karl Carstens és Richard Weizsäcker, vagy a liberális Walter Scheel. 
Ennek a politikusgenerációnak a tagjai túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tanúi legyenek az 1871-ben kikiáltott Német Császárság fénykorának. A fiatalságuk két összeomlás, az 1918-as és az 1945-ös közé esett. Így nem a bismarcki reálpolitikusi örökség jelentett origót számukra, nem is a rajnai katolikus konzervativizmus (amely legalább annyira volt porosz-, mint náciellenes élű), mint az egy nemzedékkel idősebb Konrad Adenauer számára. Megértették, hogy önmagában a német parlamentarizmus tiszteletre méltó hagyományaihoz való visszatérés nem elegendő, hanem a legteljesebb demokráciára és egyúttal szociális piacgazdaságra van szükség az újrakezdéshez. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen demokrácia Németországban nem igazán létezett 1918 előtt, legfeljebb egyes intézményekben és lokalitásokban. (Egyébként éppen abban a Hanza-övezetben volt meg még a leginkább demokratikus tradíció, ahonnan Willy Brandt és Helmut Schmidt, a két szociáldemokrata kancellár származott.) 
Életkoruk miatt döntést kellett hozniuk a Harmadik Birodalommal való viszonyról, akár így, akár úgy. Többen közülük kénytelenek voltak egyenruhát húzni – mint maga Schmidt is –, és egy ideig eljátszani, mennyire azonosulnak a német hadicélokkal. A történelem forgandóságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Schmidt a Wehrmacht főhadnagyaként harcolt 1944-ben, és a háború végén angol fogságba esett, míg a később őt kormányába hívó Willy Brandt (születési nevén Herbert Ernst Karl Frahm) a norvég ellenállásban töltött be aktív szerepet. Ha egymásról mit sem tudva fegyverrel a kézben találkoznak a háború forgatagában norvég földön (ahová egyébként Schmidtet sohasem helyezték), egyikük bajosan lehetett volna később az új Németország politikusa. 
Ilyen furcsa élményeik voltak a háború utáni új német politikusnemzedék tagjainak. A lelkiismeret-furdalásnak és a felelősségérzetnek komoly szerepe lehetett abban, különösen a hitlerizmus borzalmainak napvilágra kerülését követően, hogy részt vállaltak a Stunde Null utáni országépítésből.
Schmidt csaknem egyidős volt a „rövid” XX. századdal, hiszen 1918. december 23-án született. Gondoljuk végig, mi minden történt ebben az időben Németországban! Október 30-án a német matrózok fellázadtak Wilhelmshavenban, és a zendülés órák alatt átterjedt más német kikötőkre, november 9-én pedig kikiáltották a köztársaságot. Ami majd a tizenöt évvel későbbi Németországban elképzelhetetlen lesz: utcákon és tereken, templomok és paloták tornyán, városházákon és kaszárnyákon a vörös zászlók ezrei lengtek, jelezve a nép vágyát a „szabadabb, jobb hazára”, ami aktuálisan a békét és kenyeret jelentette. Hihetetlennek tűnhetett 1933-ból visszanézve, hogy a nácik egy egészen más országot építettek föl, igaz, már egy gazdasági válsággal a hátuk mögött. 
Helmut Schmidt Hamburgban született és nevelkedett. A büszke Hanza-város, hasonlóan Brémához, a német munkásmozgalom egyik erős bástyájaként rögzült a köztudatban, és a szocialista, szociáldemokrata hagyományok nyomokban föllelhetők voltak még a hitlerizmus idején is. Sokan őrizték rendületlenül a humanitás lángját. Helmut Schmidt 1934-ben, tehát a náci zsargonban „hatalommegragadás” néven emlegetett hatalomátvétel után konfirmált. Bár nem tartotta magát a szó szoros értelmében vallásosnak, a vallásokat jellemző humanitás és moralitás mélyen áthatotta a személyiségét.
Schmidt felidézi az emlékiratában a pillanatot, amikor katonaként derékig sárban harcolt szovjet földön, és arról vitatkozott egy katonatársával – aki civilben kispap volt –, hogy mi értelme a háborúnak és az ő szenvedéseiknek. Schmidt nem értette, Isten miként engedheti ezt a háborút: „hogyhogy Isten eltűrte a meglátásom szerint nagyzási hóbortba esett Führer hatalmát?” Sok német állampolgár lelkiismeretét megnyugtatta a lelkészi válasz, amit Schmidt is kapott kétségeire, Pál apostol Rómaiakhoz intézett levele alapján: minden hatalom az Istentől van, és minden az Úr akaratából történik. Schmidt és a háborús nemzedék leginkább forradalmi tette az volt, hogy szembefordultak apáik felfogásával, miszerint mindenki köteles engedelmeskedni a legkegyetlenebb hatalomnak is. Jól látták, miként manipulált ezzel a hitleri hatalom, sőt visszamenve a történelemben, a sok kicsi német monarcha. 
Schmidt nem véletlenül foglalkozott sokat emlékiratában a németek demokráciához való viszonyával. Egyrészt megállapította, hogy a németek a háború után tanulták meg a demokráciát, és ezt a kormányzati rendszert „a németek többsége lélekben teljesen csak az ötvenes évektől vallja a magáénak.” Ebből a viszonylagos kései fejlődésből vezette le, hogy sok türelmetlen honfitársa hajlamos a demokrácia időleges zavaraiért is magát a demokráciát felelőssé tenni. (Szavai megszívlelendők lennének Magyarországon is.) 
Óva intette honfitársait mind a türelmetlenségtől, mind a demokrácia túlzásaitól, például a népszavazástól, amely – ahogyan az egymástól egyébként merőben különböző Louis Bonaparte és Adolf Hitler példája mutatta – eszköz lehet a demagóg népvezérek kezében a demokratikus intézményrendszer aláásására. Elrettentő példaként hivatkozott a 2005-ös francia és holland referendumokra is, amelyek megakasztották az európai integrációt. 
Schmidt szerint az átláthatóság biztosítja leginkább a demokrácia működését. Ennek az átláthatóságnak a biztosítékát a független újságírásban fedezte fel (megjegyzendő, hogy politikától való visszavonulása után maga is újságíróként dolgozott). Felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyekkel jár, ha akár a politika, akár a gazdasági érdekkörök rátelepednek a sajtóra. 
Schmidt láthatóan bízott abban, hogy egy felelősségteljes elit képes megszilárdítani a demokráciát. Kétségtelen, hogy az elit, amely 1949-1980 között vezette Németországot, páratlanul felelősségteljes és elvhű volt. Igaz, nem egy tagja megégette magát, és volt idő, amikor az antináci ellenálló Brandt úgy érezhette, fura társaságba csöppent: egyik oldalról ott állt mellette a náci múltú szociáldemokrata párti Karl Schiller, másik oldalon a náci múltú kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger, harmadik oldalon a sztálinista múltú szociáldemokrata Herbert Wehner. 
Az 1968-as generációt irritálta, amikor mindezeket a figurákat egy kormányban látta. A fiatalok elutasították az öregek „kéz kezet mos” politikáját, a piszkos kompromisszumokat. Schmidt szerint azonban összességében a német politikusok mind szövetségi, mind tartományi szinteken jól vizsgáztak. Előbb-utóbb kikoptak azok, akiket a múlt terhelt, de egyébként ők is megtanulták a demokrácia működését. Nem beszélve arról, hogy a sajtó és a szakszervezetek kellő erőt jelentettek, hogy a politikát visszatérítsék a helyes útra. 
Ma is nagy szükség lenne ezeknek a demokratikus őrhelyeknek a megerősítésére, nem csak Németországban.
2018.12.24 09:25
Frissítve: 2018.12.24 09:25

A város színe

Ha rajtam múlna, rövidebb mandátumot adnék csak a főpolgármesternek. Nem mintha nagyon hiányolnám a kampánnyal járó hercehurcát, de az ilyenkor szokásos ötletelés kifejezetten felfrissíthetné azoknak a politikusoknak a gondolkodását, akiket foglalkoztat a város jövője. Persze még fél évtized sem elég hosszú idő ahhoz, hogy az elképzeléseit valaki meg tudja valósítani, de túlságosan is elegendő a tespedéshez. Lássuk, mire képes az új seprű, és ha jól végzi a dolgát, folytassa, ha nem, jöjjön valaki más.
Innen nézve persze ez túl egyszerűnek látszik. Elő lehet állni olyan eszetlen ötletekkel is, mint például a várospolitikusként nevesincs jelentkező, aki azt gondolja, hogy fejvesztve szaladunk majd az urnákhoz, hogy rá és a Sétáló Budapest programjára szavazzunk. Járja csak le a lábát ő mindennap a Fővám tértől a Jászai Mari térig, a Budai Vártól az Erzsébet térig, ha azt vette a fejébe, hogy a belvárost egy nagy sétálóövezetté alakítja! Úgy van ezzel ő is, mint a nyuszi a zsiráffal az egyszeri történetben. A zsiráf azzal büszkélkedik, milyen jó, amikor a nyári kánikulában a fagylalt szép lassan csúszik le a hosszú torkán egészen a gyomráig. A nyuszi csak csóválja a fejét, és megkérdi: zsiráf, te hánytál már? Puzsér úrnak hasogatott már a lába néhány perc gyaloglástól?
A szokatlan ötletekről persze később kiderülhet, hogy nem is annyira ördögtől valók. Tallinnban már öt éve bevezették az ingyenes közösségi közlekedést minden helyi lakcímmel rendelkező állampolgár számára, így csökkentve az autók számát és a levegőt rontó gázok mennyiségét a városban. A sikert látva tovább léptek, hamarosan az egész országban ingyenes lesz a közösségi közlekedés. Nálunk bezzeg kinevették a két ciklussal ezelőtt ugyanezzel kampányoló Horváth Csabát, igaz, az ő elképzelése mögül fájón hiányzott az, ami az észteknek megvolt: a törvényileg bebetonozott állami támogatás. Pedig ha az is megvan, talán ebben, és nem az egy főre jutó stadionok számában lehettünk volna világelsők, miközben drasztikusan csökkent volna a város szmogterhelése is. 
Minden világvárosnak kifejezetten jót tesz, ha valamiben egyéni arculata van. Hágában és Prágában egyre-másra feltűnnek az öreg veteránautók, amelyeket nagyon kedvelnek a belvárosi látnivalókra kíváncsi turisták. De nem kell olyan messzire mennünk, Bécsben a konflisok jelentik a látnivalót. Nem állítom, hogy ennek minden bécsi polgár örül, de a fogatokat, a bakon ülő bajszos, köpönyeges kocsisokat szájtátva bámulják az idegenek. A háttérben ott is folyik a hatóság és a vállalkozók csatája, de a közös érdekeket mindkét fél tiszteli.
Nálunk sem veterán autók, sem konflisok nincsenek. A közelmúltban még némi színt hoztak a nyári utcaképbe az időnként feltűnő sörbiciklisek, de lakossági tiltakozásra hamarosan le is zavarták ezeket a járgányokat a főútvonalakról. És bizony a lassan világhírű romkocsmáink fennmaradására sem mernék nagyobb tétben fogadni, már ha változik az önkormányzat összetétele.
Mindenesetre itt az idő: most kéne végre valami jó ötlettel kampányolni.
2019.01.17 09:35
Frissítve: 2019.01.17 09:51

A korrupció kivégzése

Nem érdemes túlságosan nagy nemzetközi kitekintést tenni, ha az első magyar kormányzatilag korrupt államot akarjuk tanulmányozni, de azt leszögezhetjük, hogy ez általában a populista diktátorok műfaja. A magyar korrupt állam annyiban is sajátos, hogy a 2010-ben alkotmányozó többséget szerzett populista népvezér az egész államrezont a kormányzati bűnözés szolgálatába rendelte. Vagyis a kormányzati korrupció alkotmányosan űzhető gazdasági ágazattá vált. További sajátosság, hogy a haszonélvező – csaknem teljes egészében – a végrehajtó hatalom feje. 
Ilyen körülmények között természetes, hogy az igazságszolgáltatás minden kulcspozíciója a diktátortól függő helyzetben van. Vagy úgy, hogy részesül a zsákmányból, vagy úgy, hogy zsarolható. O1G esetében biztosak lehetünk benne, hogy duplán van biztosítva a függés. 
Nem kis jelentősége van annak, hogy milyen az ország helyzete, vagyis van-e mit ellopni. Volt idő, amikor a nyugdíjkasszát kellett lenyúlni, sőt olyan is, amikor aprópénzért baltás gyilkost árusítottunk. Ilyen tekintetben a legszerencsésebb időszak a mostani volt, a „számolatlanul” beözönlő uniós pénzek miatt. A bűnözés szempontjából igen kedvező politikai konstelláció alakult ki: a pályáztatást és a felhasználást lényegében senki sem kéri számon. Az e célból (késve) alapított európai ügyészséghez pedig nem kötelező csatlakozni. 
Sajnos arra nincs esély, hogy a meglovasított milliárdok valahogy visszakerülhessenek oda, ahonnan hiányoznak. Arra van valamicske, hogy a mi gazfickóink – ahogyan például a macedón Gruevszki - elcsíphetők legyenek, de biztosan még erre sem alapozhatunk. Elejét kell tehát vennünk, hogy mindez folytatódjon, illetve megismétlődhessen. Már ha egyszer sikerülne valahogy megállítani a „jelen gonoszt.”
A kormányzati korrupció megszüntetésének első lépcsője lehetne az, hogy a népképviseletben döntéshozói, illetve végrehajtó szerepet vállalni szándékozók ne rendelkezzenek semmiféle honi vagy külföldi gazdasági kapcsolattal. Zéró toleranciát kell bevezetni. Vagyis aki választott politikai tisztségre pályázik, ne lehessen magyar vagy külföldi gazdasági társaság tulajdonosa, tisztségviselője, alkalmazottja, tanácsadója. Továbbá csak egyetlen, magyarországi bankszámlája legyen. Sajnos O1G rendszere szertefoszlatott minden bizalmat, ezért nemcsak a képviselőjelöltet kell „átvilágítani”, hanem a széles pereputtyot és a baráti kört is, hogy ne termelődhessen újra a jelenlegi stróman szisztéma. De emellett azt is elvárhatnánk, hogy a politikusjelölt (plusz pereputty és baráti kör) legalább öt évre visszamenőleg tudja igazolni, hogy nem volt valamilyen cég vagy cégcsoport meghatározó szereplője. 
Egy ilyen szabályozás - nem mellesleg – azt az előnyt is adná, hogy csak a köz szolgálata iránt igazán elkötelezett hölgyek és urak céloznák meg a politikusi karriert. 
A második lépcsőben pedig a pártfrakciók által irányított területi önkormányzati rendszer gyökeres átépítésére volna szükség. Ugyanis a városi, és különösen a budapesti képviselő-testületekben – az utóbbi években – az országgyűlési szavazat-arányok képeződnek le, miáltal az önkormányzat (és a polgármester) „főmunkaidőben” csak a kormányzat kiszolgálására rendezkedik be. A városi önkormányzatok helyzete egyébként is katasztrofálisan rossz, hiszen bevételeiknek erősen túlnyomó részét a központi kormányzat ragadja el, és egy velejéig korrupt, inverz visszaosztást erőltet az országra abból, ami a direkt rablás után még marad. Visszaállt tehát a tanács-rendszer és a pártállami működés.
A hatósági és a közigazgatási korrupció is hitelteleníthet egy politikai rendszert, azonban nem veszélyezteti a hatalom-megosztás demokratikus viszonyait. Azon kívül ezek visszaszorítása lényegesen egyszerűbb. „Csak” tisztességes jövedelmi viszonyok és polgárbarát törvénykezés kell hozzá.
2019.01.17 09:34
Frissítve: 2019.01.17 09:50