A demokrácia úttörője

Helmut Schmidt tegnap lett volna százéves. A Németországi Szociáldemokrata Párt politikusa, hamburgi szenátor, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja (1974-1982), aki elődje, Willy Brandt kormányában hadügy-, majd pénzügyminiszter volt, egyike volt a német politika utolsó nagy öregjeinek. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely fiatalon élte át a nácizmust, és fiatal volt akkor is, amikor romjaiból újjá kellett építeni az országot. Többek mellett ebbe az 1900-1920 között született évjáratba tartozott a szociáldemokrata Erich Ollenhauer, Marion Dönhoff, a németek „vörös grófnője”, a kereszténydemokrata Karl Carstens és Richard Weizsäcker, vagy a liberális Walter Scheel. 
Ennek a politikusgenerációnak a tagjai túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tanúi legyenek az 1871-ben kikiáltott Német Császárság fénykorának. A fiatalságuk két összeomlás, az 1918-as és az 1945-ös közé esett. Így nem a bismarcki reálpolitikusi örökség jelentett origót számukra, nem is a rajnai katolikus konzervativizmus (amely legalább annyira volt porosz-, mint náciellenes élű), mint az egy nemzedékkel idősebb Konrad Adenauer számára. Megértették, hogy önmagában a német parlamentarizmus tiszteletre méltó hagyományaihoz való visszatérés nem elegendő, hanem a legteljesebb demokráciára és egyúttal szociális piacgazdaságra van szükség az újrakezdéshez. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen demokrácia Németországban nem igazán létezett 1918 előtt, legfeljebb egyes intézményekben és lokalitásokban. (Egyébként éppen abban a Hanza-övezetben volt meg még a leginkább demokratikus tradíció, ahonnan Willy Brandt és Helmut Schmidt, a két szociáldemokrata kancellár származott.) 
Életkoruk miatt döntést kellett hozniuk a Harmadik Birodalommal való viszonyról, akár így, akár úgy. Többen közülük kénytelenek voltak egyenruhát húzni – mint maga Schmidt is –, és egy ideig eljátszani, mennyire azonosulnak a német hadicélokkal. A történelem forgandóságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Schmidt a Wehrmacht főhadnagyaként harcolt 1944-ben, és a háború végén angol fogságba esett, míg a később őt kormányába hívó Willy Brandt (születési nevén Herbert Ernst Karl Frahm) a norvég ellenállásban töltött be aktív szerepet. Ha egymásról mit sem tudva fegyverrel a kézben találkoznak a háború forgatagában norvég földön (ahová egyébként Schmidtet sohasem helyezték), egyikük bajosan lehetett volna később az új Németország politikusa. 
Ilyen furcsa élményeik voltak a háború utáni új német politikusnemzedék tagjainak. A lelkiismeret-furdalásnak és a felelősségérzetnek komoly szerepe lehetett abban, különösen a hitlerizmus borzalmainak napvilágra kerülését követően, hogy részt vállaltak a Stunde Null utáni országépítésből.
Schmidt csaknem egyidős volt a „rövid” XX. századdal, hiszen 1918. december 23-án született. Gondoljuk végig, mi minden történt ebben az időben Németországban! Október 30-án a német matrózok fellázadtak Wilhelmshavenban, és a zendülés órák alatt átterjedt más német kikötőkre, november 9-én pedig kikiáltották a köztársaságot. Ami majd a tizenöt évvel későbbi Németországban elképzelhetetlen lesz: utcákon és tereken, templomok és paloták tornyán, városházákon és kaszárnyákon a vörös zászlók ezrei lengtek, jelezve a nép vágyát a „szabadabb, jobb hazára”, ami aktuálisan a békét és kenyeret jelentette. Hihetetlennek tűnhetett 1933-ból visszanézve, hogy a nácik egy egészen más országot építettek föl, igaz, már egy gazdasági válsággal a hátuk mögött. 
Helmut Schmidt Hamburgban született és nevelkedett. A büszke Hanza-város, hasonlóan Brémához, a német munkásmozgalom egyik erős bástyájaként rögzült a köztudatban, és a szocialista, szociáldemokrata hagyományok nyomokban föllelhetők voltak még a hitlerizmus idején is. Sokan őrizték rendületlenül a humanitás lángját. Helmut Schmidt 1934-ben, tehát a náci zsargonban „hatalommegragadás” néven emlegetett hatalomátvétel után konfirmált. Bár nem tartotta magát a szó szoros értelmében vallásosnak, a vallásokat jellemző humanitás és moralitás mélyen áthatotta a személyiségét.
Schmidt felidézi az emlékiratában a pillanatot, amikor katonaként derékig sárban harcolt szovjet földön, és arról vitatkozott egy katonatársával – aki civilben kispap volt –, hogy mi értelme a háborúnak és az ő szenvedéseiknek. Schmidt nem értette, Isten miként engedheti ezt a háborút: „hogyhogy Isten eltűrte a meglátásom szerint nagyzási hóbortba esett Führer hatalmát?” Sok német állampolgár lelkiismeretét megnyugtatta a lelkészi válasz, amit Schmidt is kapott kétségeire, Pál apostol Rómaiakhoz intézett levele alapján: minden hatalom az Istentől van, és minden az Úr akaratából történik. Schmidt és a háborús nemzedék leginkább forradalmi tette az volt, hogy szembefordultak apáik felfogásával, miszerint mindenki köteles engedelmeskedni a legkegyetlenebb hatalomnak is. Jól látták, miként manipulált ezzel a hitleri hatalom, sőt visszamenve a történelemben, a sok kicsi német monarcha. 
Schmidt nem véletlenül foglalkozott sokat emlékiratában a németek demokráciához való viszonyával. Egyrészt megállapította, hogy a németek a háború után tanulták meg a demokráciát, és ezt a kormányzati rendszert „a németek többsége lélekben teljesen csak az ötvenes évektől vallja a magáénak.” Ebből a viszonylagos kései fejlődésből vezette le, hogy sok türelmetlen honfitársa hajlamos a demokrácia időleges zavaraiért is magát a demokráciát felelőssé tenni. (Szavai megszívlelendők lennének Magyarországon is.) 
Óva intette honfitársait mind a türelmetlenségtől, mind a demokrácia túlzásaitól, például a népszavazástól, amely – ahogyan az egymástól egyébként merőben különböző Louis Bonaparte és Adolf Hitler példája mutatta – eszköz lehet a demagóg népvezérek kezében a demokratikus intézményrendszer aláásására. Elrettentő példaként hivatkozott a 2005-ös francia és holland referendumokra is, amelyek megakasztották az európai integrációt. 
Schmidt szerint az átláthatóság biztosítja leginkább a demokrácia működését. Ennek az átláthatóságnak a biztosítékát a független újságírásban fedezte fel (megjegyzendő, hogy politikától való visszavonulása után maga is újságíróként dolgozott). Felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyekkel jár, ha akár a politika, akár a gazdasági érdekkörök rátelepednek a sajtóra. 
Schmidt láthatóan bízott abban, hogy egy felelősségteljes elit képes megszilárdítani a demokráciát. Kétségtelen, hogy az elit, amely 1949-1980 között vezette Németországot, páratlanul felelősségteljes és elvhű volt. Igaz, nem egy tagja megégette magát, és volt idő, amikor az antináci ellenálló Brandt úgy érezhette, fura társaságba csöppent: egyik oldalról ott állt mellette a náci múltú szociáldemokrata párti Karl Schiller, másik oldalon a náci múltú kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger, harmadik oldalon a sztálinista múltú szociáldemokrata Herbert Wehner. 
Az 1968-as generációt irritálta, amikor mindezeket a figurákat egy kormányban látta. A fiatalok elutasították az öregek „kéz kezet mos” politikáját, a piszkos kompromisszumokat. Schmidt szerint azonban összességében a német politikusok mind szövetségi, mind tartományi szinteken jól vizsgáztak. Előbb-utóbb kikoptak azok, akiket a múlt terhelt, de egyébként ők is megtanulták a demokrácia működését. Nem beszélve arról, hogy a sajtó és a szakszervezetek kellő erőt jelentettek, hogy a politikát visszatérítsék a helyes útra. 
Ma is nagy szükség lenne ezeknek a demokratikus őrhelyeknek a megerősítésére, nem csak Németországban.
Szerző
Paár Ádám

Szerencsi fel!

A gombfoci nagy családi szenvedély volt, élet-halál kérdése. Apámmal játszottam hat éves korom óta, és én már harminc, ő pedig hatvanegy, amikor még mindig játszottunk. Ez nem csupán unaloműzés, fantázia és képzeleterő is kell ám hozzá. A teljes magyar bajnokságot lejátszottuk, hét végén voltak a fordulók, és hétköznaponként is beiktattunk egy-egy mérkőzést. Apám jobban játszott, én edzésekkel tartottam formában magam, gyakoroltam a szabadrúgást és a tizenegyeseket. 
A játékidő kétszer tíz perc volt, amit a falon függő stopperórával mértünk. Az eredményeket és a táblázat állását én vezettem, apa minden héten átnézte. Az előszobaasztalra felrajzoltuk a vonalakat, és egy Thököly úti trafikban vettünk méretre tökéletes, hálós kapukat. Az asztal peremére kartonpapírból reklámfeliratokat helyeztünk, a kornak megfelelő termékek nevével. Coca-Cola, Camel, Marlboro, ilyesmik. Felvetettem, hogy fessük be az asztalt fűzöldre, de anya erre azt mondta, hogy nem vagyunk normálisak, ami sok, az sok. A játékosok a csapatok színeit viselték, mindegyiknek nevet adtunk. Játékvezető nem volt, vitás esetekben mi magunk döntöttünk. 
Voltak szabályok. A kapura lövést be kellett jelenteni, és lehetőséget kellett adni az ellenfélnek, hogy a kapusát pozícióba helyezze. A gombokat csak meghatározott esetekben helyezhettük át. A játékosok összeütközése szabálytalanságnak minősült, ha a meglökött játékos nem a labdát érintette először. Két szabálytalanság után kétperces kiállítás járt. 
Az utánpótlást nagymama és Tilda néni kabátjai biztosították, de jelentős forrás volt a Peterdy utcai rövidáru-kereskedő, Feri bácsi, az igazi éljátékosokat tőle vásároltuk. Sokszor órákat töltöttünk alagsori, dohos boltjában: lelkes gombfocis volt ő is, nem kellett sokat magyarázni, mit is kérünk. 
- Őt ajánlom – adott egyszer egy nagy, zöld példányt. – Szerencsi Kettő. A bátyja is játszik, őt Gárdosnak adtam el. Egy kis reszelés javítana a stílusán, de tehetséges. Tíz forintot megér – mondta, mint egy hivatásos játékosügynök. 
Amikor apám kórházba került, mi már tudtuk, hogy vége. Az orvosok sem nagyon biztattak. Már nem nagyon érdekelte a világ, de egyszer arra kért, vigyem be neki a táblázatot, meg a következő forduló mérkőzéseit. Felült az ágyban, feltette a szemüvegét, alaposan tanulmányozta, mi a helyzet.
- Az MTK-nak vennie kellene egy csatárt, különben kiesnek - mondta komolyan. -Beszélj Feri bácsival, valami nagy testű, jól fejelő csatárra gondoltam. 
- Jó ötlet – feleltem. Nem tettem hozzá, hogy előző nap az összes csapatot kidobtam. - Mi van Szerencsivel ? - Még csiszolni kellene rajta. - Lehet, hogy rosszul reszelted – mondta apa. Már nemigen volt ereje, halkan beszélt, inkább csak suttogott. Alig volt benne élet, de akkor elmosolyodott, mint aki tudja a nagy titkokat. – Hozd azért be egyik nap, megnézem.
Megmaradt az ebédlőasztal, így, bevonalazva, a reklámtáblákkal. Terítő került rá és váza. Aztán nemsokára Feri bácsi üzlete is bezárt.
Szerző
Odze György

Modern falvak

A falusiak mentálisan és morálisan is nagyon rossz állapotban vannak, érzik a kilátástalanságot és a kiszolgáltatottságot. Ebből kitörni nem lehet - így panaszkodott egy falucska polgármestere, amikor tudomására jutott, hogy a közeli városban üveghíd megépítéséről  álmodoznak, míg számukra a bölcsőde fenntartása is álomnak bizonyult. 
Különösen felbosszantotta a kistelepülés első emberét a miniszterelnök polgármesterek számára írott levele: a kormánynak - a Modern Falvak Program révén - kiemelten fontosak a kistelepülések. A különböző hívószavakkal az Orbán-kormányok által már harmadszor felmelegített "adománycsomagok" közös jellegzetessége, hogy ezúttal sem osztogatnak, sokkal inkább fosztogatnak. A program szemfényvesztésének - a szó szoros értelmében - iskolapéldája, hogy a tanévkezdés előtt aprófalvak bölcsődéit záratták be arra a törvénymódosításra hivatkozva, hogy nem működhetnek egy épületben az óvodával, az iskolával és a közművelődési intézménnyel.
A falvak életminőségének esztelen rombolása tovább folytatódik. Felgyorsult a kistelepülések takarékszövetkezeti fiókjainak összevonása, ami egyértelműen bezárást jelent. A Takarék Csoport alapos munkát végez. Gondoskodnak arról, hogy a még mindig a helyiek részleges tulajdonában lévő pénzintézetek egykori működésére semmi se emlékeztessen. Az ATM automatákat is leszerelik. Így valósítják meg Orbán Viktor miniszterelnök régóta dédelgetett fixa ideáját, hogy az OTP mellé egy másik, hozzá közelebb álló tulajdonosi kör (végső formájában  Mészáros Lőrinc, a bankszakmában is érdekelt kebelbarát) által irányított lakossági óriásbankot hozzanak létre. A takarékszövetkezetek eddigi 1100 fiókját, kirendeltségét integráció címén 400-500-ra redukálják. 
A falusi takarékfiókok fenntartása gyakran gazdaságtalan, de a helyi lakosság számára nélkülözhetetlen, pótolhatatlan. Nehéz belenyugodni abba, hogy útba esik jövet, menet a takarékszövetkezet - de csak a hetedhéthatáron túl. A Modern Falvak Program nagy, nagy dicsőségére.
Szerző
Bonta Miklós