Amikor Szajkó Marika először indult első osztályosként iskolába a Heves megyei Bélapátfalván, nemcsak nehéz táskáját cipelte a hátán, hanem cigány mivoltát is. Szülei egyszerű emberek voltak, az anyja otthon nevelte a gyerekeket, az apja pedig egy vándorcégnél dolgozott: a tulajdonos az ország egész területén vállalt vasszerelési-szerkezetépítési munkát, így ő csak kéthetente jött csak haza, hétvégenként, s olyankor látták egymást.
Az iskolában, ahol már az édesanyját is tanították korábban a pedagógusok, hamar „leírták” a kislányt: a szüleinek nem volt módja korábban továbbtanulni, biztosan neki sem lesznek ambíciói. Az sem segített, ha kívülről fújta az előző nap feladott verset: másnap és harmadnap is újra feleltették, hátha csak véletlenül tanulta meg az anyagot – emlékszik vissza. Az előítéletek lassan koptak el, ha elkoptak egyáltalán. De nyolcadikra legalább már természetes volt, hogy a jó fejű és szorgalmasan tanuló kislány nem szakmunkásképzőbe megy, hogy szakács, eladó vagy felszolgáló végzettséget szerezzen, s roma társaihoz hasonlóan bolyongjon majd reményvesztetten a munkaerőpiacon – az állás betelt, mondják majd rendszerint, meglátva sötétebb bőrüket, fekete hajukat –, hanem gimnáziumban tanul tovább.
Egerbe került, a jó nevű Gárdonyi Géza Gimnáziumba, pedagógia tagozatra. Az volt az álma, hogy óvónő lesz, jó szagú csoportszobákban, kicsi gyerekek között dolgozik, békében, melegben, biztonságban. De aztán az iskolában megismerte a szociál-pedagógiát, anyja pedig ekkoriban már a bélapátfalvi családsegítőben dolgozott, szociális munkásként, s ez a két erős impulzus végül egy másik pályára irányította.
Kimondani könnyű, hogy egyetemi végzettséget szerzett, és szociálpolitikus lett, az odavezető út azonban ennél göröngyösebb volt.
- Ahogy az általános iskolában, úgy a gimnáziumban is meg kellett küzdeni azzal, hogy cigányként csodálkoztak rám. - „Úristen, nekünk van egy cigány osztálytársunk is! – mondták a többiek egymás között a folyosón – idézte fel az első éveket. Kerecsendi otthonukban ülünk, itt beszélgetünk: a házat magasépítő technikus vállalkozó férje csinosítgatja, már amennyire két munka között ideje engedi. Arra is figyelnie kell, hogy akadálymentessé tegye az épületet, mert Marika egy ritka, izomsorvadásos betegségben szenved, ami talán egyszer tartósan tolószékbe kényszerítheti őt.
De erről majd később.
A gimnáziumban szerencsére jó osztályfőnököt kapott, akinek voltak cigány értelmiségi barátai. Ez jó kapaszkodónak bizonyult, mert addigra egyfajta légüres térben kezdte érezni magát. Középosztálybeli gimnáziumi társai nehezen fogadták be, a falujabeli cigányok viszont a tanulmányai miatt egyre kevésbé érezték őt közülük valónak: a vele egykorú lányok már gyerekeket szültek, míg ő az érettségijére készült. Soros ösztöndíjat kapott, nyaranta táborokba utazott, tanult, fejlődött, s elsőre felvették az ELTE szociálpolitikusi szakára, s egyben kollégiumba is.
- Már a második évben éreztem, hogy többet szeretnék tenni, minthogy egyszerűen csak tanuljak. Láttam egy hirdetést, hogy cigány férfi nevelőtanárt keresnek egy lakásotthonba, pályáztam, s végül rám esett a választás – meséli. Kemény idők jöttek, hat nehéz sorsú, 3 és 13 év közötti gyerek felügyelete mellett végezte az egyetemet. Hogy el tudja magát tartani, később dolgozott a Tudor Alapítvány csepeli tanodájában, s közben a Roma Polgárjogi Alapítványnál is elvégzett egy esélyegyenlőségi tanfolyamot.
Ekkor szólt közbe a betegség, ami más irányba fordította az életét. Kiderült, hogy egy ritka, izomsorvadásos genetikai rendellenességben szenved, amit évekig nem sikerült azonosítani. Ha hamarabb derítik ki, ha nem küldözgetik egyik orvostól a másikig, ha a családnak van pénze magánorvosokra vagy külön diagnosztikai vizsgálatokra, akkor lassítani, szinten tartani tudták volna a betegséget. Először a jobb lapockájánál sorvadtak el az izmok, később az arca jobb fele bénult le: a szavakat ma is nehezen formálja, bár folyamatosan küzd azért, hogy megőrizze azokat a készségeit és képességeit, amik segítenek a hétköznapokban. Két éve vár egy, az állapotán javító kezelésre, amit az egészségügy mindig elodáz, újabb és újabb, szerinte felesleges vizsgálatokat rendelve meg. - Néha az az érzésem, hogy csak azért nem jutok előbbre, mert nem tetszem egy asszisztensnek, vagy nem akarok pénzt adni egy orvosnak – mondja.
Kislányát már betegen szülte, s noha tudta: nehezebb lesz így helyt állnia, mint egy egészséges anyának, esze ágában sem volt lemondani a gyerekről. Marika – mert így hívják a kislányt is - mintha érezte volna, hogy kevesebb szülői segítségre számíthat, az átlagnál hamarabb tanult meg járni, egyedül öltözni, enni, s ma már, hat évesen simán összeüt egy rántottát, vagy elpakol a konyhában. Noha könnyebb lenne az életük, ha ő is a helyi iskolában tanulna, mégis felmerült, hogy egy városi iskolába menne, ahová naponta kell behordaniuk. Talán neki is jót tenne, ha hamar hozzászokna a fura tekintetekhez, hátak mögötti összesúgásokhoz, s nem tizennégy évesen csodálkozna rá arra, hogy nem cigány gyerekek is járnak iskolába.
Hihetnénk, hogy Szajkó Mária pajzsként magára húzza testi nyavalyáit, amit megfejelt egy időközben felfedezett autoimmun betegség is, senki nem róná meg, ha maga is elesettként háttérbe vonulna. Ő azonban ehelyett a frontvonalba állt, mert úgy érzi, köszönettel tartozik minden megpróbáltatásért: ezek nélkül nem lenne az, aki, s nem tekintene pozitív szemlélettel minden nap elé.
Hozzá fordultak a helyi romák, amikor kiderült: kicsinyes érdekek miatt a falu egyes képviselői inkább nem támogattak egy közel félmilliárdos pályázatot, aminek révén épp a cigányok jutottak volna jobb körülményekhez. Azt kérték, beszéljen helyettük, tegye fel a mindannyiukban ott rejlő kérdéseket, amiket náluk gördülékenyebben fogalmaz meg, helyettük beszél. S persze ott van majdnem minden szombaton az általa életre hívott éjszakai pingpong-klubban. Ezt azért szervezte önkénteseivel karöltve, s immár a velük együtt életre hívott Csak egy lépés egyesület égisze alatt, hogy a helyi roma fiatalok ne diszkóba menjenek ilyenkor, s ne adjanak támadási felületet, ha balhé van a környéken, mert azt „bezzeg mindig a cigányok csinálják”.
Apró lépésekkel haladnak előre: a körzeti megbízott, aki eleinte meglehetősen kétkedő volt a programmal kapcsolatban, ma már az egyik feltétlen hívük, s ott van, ha előadást kell tartani, vagy a munkájáról beszélni – így hozták létre közösen a kerecsendi rendvédelmi napot. Boltosok adnak kenyeret, mások vajat, felvágottat, hogy szendvicset készíthessenek a pingpongosoknak. Nemcsak sikereik vannak, akadnak kudarcok is: ha esik az eső, akkor alig jön valaki, inkább otthon maradnak. Marika azonban ilyenkor is útnak indul, s ha kell, a férje ölben viszi be a terembe. Ő a kapaszkodó a helyi elesettek életében, hozzá fordulnak bajban, örömben, neki akkor is ott kell lennie, ha „cigánygyerekek potyognak az égből”.
