Ahány asszony, annyiféle Hamupipőke

Publikálás dátuma
2018.12.31 13:48
Az egri börtön mellett a balassagyarmati fegyházban is évekig működött meseterápiás csoport. Képünk ott készült
Fotó: Draskovics Ádám
Gyerekek, felnőttek, családok és börtönbüntetésüket töltő anyák életét változtatta meg a meseterápia. Az „egri modellt” tavaly óta az unió 47 tagországában is bevezették. A mese, ha jó, akkor is gyógyít, ha egy kecskéről szól – állítja a mesemondó.
Minden eredeti népmese jó mese, legyen az magyar vagy bármely más néptől származó, az ilyen mesékben még sosem csalódtam – mondja Luzsi Margó, az egri Bródy Sándor Megyei Könyvtár gyermekkönyvtárának vezetője, mesemondó, aki gyerekeknek, felnőtteknek, családoknak és börtönbüntetésüket töltő anyáknak tart mesefoglalkozásokat. A rossz mese szerinte ott kezdődik, amikor átírják egy mese végét, netán az egész tartalmát a finomkodás vagy valamilyen rosszul értelmezett pozitív végkicsengés miatt. Az egyik legjobb példa erre, amikor a Piroska és a farkas című mesében utóbbi nem eszi meg a nagymamát, mert annak sikerül az ágy alatt elrejtőznie. Ez azért baj, mert ha a farkas nem eszi meg a nagymamát, az arra tanít, hogy el lehet bújni a problémák elől, s nem kell velük szembenézni. A valóság helyett egyfajta álomvilágot fest, amiben csak jó dolgok történnek. A mese lényege azonban az, hogy a meglévő bajokra mutat megoldást. Nem recept, nem úgy működik, hogy lelki bajra az egyik mesét írjuk fel, fejfájásra meg a másikat. Az bennük a csoda, hogy egy jó mese minden embert meg tud szólítani, s az épp aktuá­lis problémájára reflektál. A mesekutató Boldizsár Ildikó ezt úgy szokta jellemezni, hogy ahány asszonynak meséljük el a Hamupipőkét, annyiféle Hamupipőke-értelmezés születik meg bennük. A mese is nyit bizonyos kapukat, de legalábbis elkezd dolgozni a történet: az ember keresi azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az ő személyiségéből reflektálnak rá. Nem pusztán önismereti folyamatról van szó, a mese ugyanis olyan kódokat, zárakat nyit ki bennük, amelyek rejtett tudásként élnek bennünk. Ezért lényeges, hogy igazi mesével találkozzunk, amelyet évszázadok generációinak figyelme, tudása csiszolt, formált, szűrt tisztára, belegyúrva a mesélők, s az adott generációk tapasztalatát, átélt tragédiáit, bánatát, örömét – véli a mesemondó. Luzsi Margónak saját, konkrét példája is van arra, hogyan gyógyít a mese. „Egy barátom súlyos beteg lett, s neki mondtam egy mesét, ami zsigerből jött, nem is gondolkodtam rajta. A mese arról szólt, hogy a baj, az jön, ha akarjuk, ha nem, s nem kell önmagunkat hibáztatni, marcangolni érte. Egy kecskéről szólt, aki a látható vagy épp láthatatlan szarvaival »döfte szét« az ellenséget. Ez a barátom később meggyógyult. Talán ha akkor azt mondom neki, direktbe, hogy ne tépelődj, vedd könnyedebben a dolgokat, az kevésbé segít, mint az a mese, ami beléje ivódott, és hatni kezdett a lelkében” – idézi fel. Szavai szerint fontos, hogy jól mondjunk el egy mesét, s jó előadótól halljuk azt: a mesemondó személye azért lényeges, mert egy jó történetet is hiteltelenné tud tenni, ha valaki pusztán bemagolja vagy átélés nélkül felolvassa azt. „Az én személyes kedvencem egy viszonylag rövid burját népmese, a címe: Bőhön höbün, vagyis Bőhön a vadász. Ezt nagyon sokszor mesélem, s ma már igazán belülről tudom elmondani” – mondja. A fejből mondott, élményszerűen előadott meséket a tapasztalatok szerint a hallgatóság 95 százaléka azonnal vissza tudja mondani, persze nem szóról szóra. Olyan ez, mint amikor valaki elmeséli egy utazása vagy nyaralása történetét, azt is beemeljük, s tovább tudjuk adni egy másik személynek. A jó mesélőnek nincs „kora” – vannak remek fiatalok is ebben a műfajban, s persze idősebbek is. Luzsi Margó szerint a befogadó közönség is részese a mesemondásnak, a jó mesemondó kapcsolatban van a mesehallgatókkal, s nem általában mesél, hanem élő, eleven embereknek. „Természetesen nem pontosan ugyanúgy mesélek óvodásoknak, felnőtteknek, családoknak vagy épp a börtönbüntetésüket töltő nőknek, de ez nem azt jelenti, hogy a börtönben pusztán a helyszín miatt másképp mesélnék el valamit, mint börtönön kívül. Itt is, ott is emberek vannak” – teszi hozzá, hiszen nagy tapasztalata van e téren is: kilencedik éve tart mesefoglalkozásokat az egri büntetés-végrehajtási intézetben. Ez egy nagyon fontos misszió: megkönnyíti a családdal való kapcsolattartást, a börtönben tanult mondókákat, verseket eltávozáskor vagy látogatáskor mondják a gyerekeiknek, de olyan is akad, hogy leírnak egy-egy nekik kedves mesét, s levélben küldik azt haza. Nem mellékesen pedig a meseterápiának köszönhetően a lelki egészségük is nagyobb rendben van, s mindenkinek hasznos, ha ezek az asszonyok rendezettebb lélekkel térnek vissza a társadalomba. A Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet egykori parancsnoka, Juhász Attila évtizede megrendítő jelenetnek volt tanúja a börtönépület előtt. Korábban már feltűnt neki a jól öltözött, szép frizurájú nagymama, oldalán egy ugyancsak csinosan felöltöztetett kislánnyal: láthatásra jöttek, a büntetését töltő édesanyához. Látszólag vidáman, jó kedélyűen beszélgettek odabent. Nem sokkal később, a kijáratnál látta őket viszont: a nagymama a kerítésnek dőlve zokogott, a kislány könnyezve, tanácstalanul toporgott mellette. A parancsnok e jelenet láttán értette meg igazán, hogy a börtönbüntetés nem csupán azokat sújtja, akik annak terhét konkrétan viselik – vagyis az elítélteket –, de a családot is bünteti. Gyerekek nőnek fel úgy, hogy az édesanyjuk nem látja az első iskolai napjukat, nem hallja őket az óvodában szavalni Mikuláskor, nem lesz részese izgatott élménybeszámolónak az első csókról, s egyáltalán: nincs jelen a mindennapjaikban. Ekkor jött az ötlet egy meseterápiás program kidolgo­zásáról. Az itteni meseterápia nemcsak az asszonyoknak segít saját életsorsuk jobb megértésében, feldolgozásában, de kapcsolatot teremt az otthon maradottak és a bent lévők között. Az anyák egy időben például CD-re mondták fel az általuk szeretett és fontosnak tartott meséket, s ezt kapták később a gyerekeik karácsonyra, de akár telefonon is elmondtak egy mesét vagy történetet a gyerekeiknek. Az egyedi program Boldizsár Ildikó mesekutató, Luzsi Margó és Juhász Attila közös munkájának gyümölcse. Az volt a céljuk, hogy segítséget adjanak a börtönbe került szülők gyermekeinek a számukra érthetetlen és fájdalmas események feldolgozásához. Magyarországon körülbelül 42 ezer gyermek szenved a helyzete okozta szégyentől, bűntudattól, félelemtől, haragtól és a környezet megbélyegzésétől. Margó azóta is rendszeresen tartja az egri börtönben a meseterápiás foglalkozásokat. A program nemzetközi téren is nagy sikert aratott: az Európa Tanács 47 tagországában bevezették az „egri modellként” emlegetett börtönprogramot, mert sikerült meggyőznünk őket arról, hogy a fogvatartottak hozzátartozói valóban segítségre szorulnak. Annak idején öt anyával és tizenhárom gyermekkel kezdték el a munkát, amely a program európai kiterjesztésével immár milliók életminőségére és gondolkodására lehet hatással ezután – mondja a mesélő, meseterapeuta.
Frissítve: 2018.12.31 13:48

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00