Minden eredeti népmese jó mese, legyen az magyar vagy bármely más néptől származó, az ilyen mesékben még sosem csalódtam – mondja Luzsi Margó, az egri Bródy Sándor Megyei Könyvtár gyermekkönyvtárának vezetője, mesemondó, aki gyerekeknek, felnőtteknek, családoknak és börtönbüntetésüket töltő anyáknak tart mesefoglalkozásokat. A rossz mese szerinte ott kezdődik, amikor átírják egy mese végét, netán az egész tartalmát a finomkodás vagy valamilyen rosszul értelmezett pozitív végkicsengés miatt. Az egyik legjobb példa erre, amikor a Piroska és a farkas című mesében utóbbi nem eszi meg a nagymamát, mert annak sikerül az ágy alatt elrejtőznie. Ez azért baj, mert ha a farkas nem eszi meg a nagymamát, az arra tanít, hogy el lehet bújni a problémák elől, s nem kell velük szembenézni.
A valóság helyett egyfajta álomvilágot fest, amiben csak jó dolgok történnek. A mese lényege azonban az, hogy a meglévő bajokra mutat megoldást. Nem recept, nem úgy működik, hogy lelki bajra az egyik mesét írjuk fel, fejfájásra meg a másikat. Az bennük a csoda, hogy egy jó mese minden embert meg tud szólítani, s az épp aktuális problémájára reflektál. A mesekutató Boldizsár Ildikó ezt úgy szokta jellemezni, hogy ahány asszonynak meséljük el a Hamupipőkét, annyiféle Hamupipőke-értelmezés születik meg bennük.
A mese is nyit bizonyos kapukat, de legalábbis elkezd dolgozni a történet: az ember keresi azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az ő személyiségéből reflektálnak rá. Nem pusztán önismereti folyamatról van szó, a mese ugyanis olyan kódokat, zárakat nyit ki bennük, amelyek rejtett tudásként élnek bennünk. Ezért lényeges, hogy igazi mesével találkozzunk, amelyet évszázadok generációinak figyelme, tudása csiszolt, formált, szűrt tisztára, belegyúrva a mesélők, s az adott generációk tapasztalatát, átélt tragédiáit, bánatát, örömét – véli a mesemondó. Luzsi Margónak saját, konkrét példája is van arra, hogyan gyógyít a mese. „Egy barátom súlyos beteg lett, s neki mondtam egy mesét, ami zsigerből jött, nem is gondolkodtam rajta. A mese arról szólt, hogy a baj, az jön, ha akarjuk, ha nem, s nem kell önmagunkat hibáztatni, marcangolni érte. Egy kecskéről szólt, aki a látható vagy épp láthatatlan szarvaival »döfte szét« az ellenséget. Ez a barátom később meggyógyult. Talán ha akkor azt mondom neki, direktbe, hogy ne tépelődj, vedd könnyedebben a dolgokat, az kevésbé segít, mint az a mese, ami beléje ivódott, és hatni kezdett a lelkében” – idézi fel.
Szavai szerint fontos, hogy jól mondjunk el egy mesét, s jó előadótól halljuk azt: a mesemondó személye azért lényeges, mert egy jó történetet is hiteltelenné tud tenni, ha valaki pusztán bemagolja vagy átélés nélkül felolvassa azt. „Az én személyes kedvencem egy viszonylag rövid burját népmese, a címe: Bőhön höbün, vagyis Bőhön a vadász. Ezt nagyon sokszor mesélem, s ma már igazán belülről tudom elmondani” – mondja. A fejből mondott, élményszerűen előadott meséket a tapasztalatok szerint a hallgatóság 95 százaléka azonnal vissza tudja mondani, persze nem szóról szóra. Olyan ez, mint amikor valaki elmeséli egy utazása vagy nyaralása történetét, azt is beemeljük, s tovább tudjuk adni egy másik személynek. A jó mesélőnek nincs „kora” – vannak remek fiatalok is ebben a műfajban, s persze idősebbek is.
Luzsi Margó szerint a befogadó közönség is részese a mesemondásnak, a jó mesemondó kapcsolatban van a mesehallgatókkal, s nem általában mesél, hanem élő, eleven embereknek. „Természetesen nem pontosan ugyanúgy mesélek óvodásoknak, felnőtteknek, családoknak vagy épp a börtönbüntetésüket töltő nőknek, de ez nem azt jelenti, hogy a börtönben pusztán a helyszín miatt másképp mesélnék el valamit, mint börtönön kívül. Itt is, ott is emberek vannak” – teszi hozzá, hiszen nagy tapasztalata van e téren is: kilencedik éve tart mesefoglalkozásokat az egri büntetés-végrehajtási intézetben. Ez egy nagyon fontos misszió: megkönnyíti a családdal való kapcsolattartást, a börtönben tanult mondókákat, verseket eltávozáskor vagy látogatáskor mondják a gyerekeiknek, de olyan is akad, hogy leírnak egy-egy nekik kedves mesét, s levélben küldik azt haza. Nem mellékesen pedig a meseterápiának köszönhetően a lelki egészségük is nagyobb rendben van, s mindenkinek hasznos, ha ezek az asszonyok rendezettebb lélekkel térnek vissza a társadalomba.
A Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet egykori parancsnoka, Juhász Attila évtizede megrendítő jelenetnek volt tanúja a börtönépület előtt. Korábban már feltűnt neki a jól öltözött, szép frizurájú nagymama, oldalán egy ugyancsak csinosan felöltöztetett kislánnyal: láthatásra jöttek, a büntetését töltő édesanyához. Látszólag vidáman, jó kedélyűen beszélgettek odabent. Nem sokkal később, a kijáratnál látta őket viszont: a nagymama a kerítésnek dőlve zokogott, a kislány könnyezve, tanácstalanul toporgott mellette.
A parancsnok e jelenet láttán értette meg igazán, hogy a börtönbüntetés nem csupán azokat sújtja, akik annak terhét konkrétan viselik – vagyis az elítélteket –, de a családot is bünteti. Gyerekek nőnek fel úgy, hogy az édesanyjuk nem látja az első iskolai napjukat, nem hallja őket az óvodában szavalni Mikuláskor, nem lesz részese izgatott élménybeszámolónak az első csókról, s egyáltalán: nincs jelen a mindennapjaikban. Ekkor jött az ötlet egy meseterápiás program kidolgozásáról.
Az itteni meseterápia nemcsak az asszonyoknak segít saját életsorsuk jobb megértésében, feldolgozásában, de kapcsolatot teremt az otthon maradottak és a bent lévők között. Az anyák egy időben például CD-re mondták fel az általuk szeretett és fontosnak tartott meséket, s ezt kapták később a gyerekeik karácsonyra, de akár telefonon is elmondtak egy mesét vagy történetet a gyerekeiknek. Az egyedi program Boldizsár Ildikó mesekutató, Luzsi Margó és Juhász Attila közös munkájának gyümölcse. Az volt a céljuk, hogy segítséget adjanak a börtönbe került szülők gyermekeinek a számukra érthetetlen és fájdalmas események feldolgozásához. Magyarországon körülbelül 42 ezer gyermek szenved a helyzete okozta szégyentől, bűntudattól, félelemtől, haragtól és a környezet megbélyegzésétől.
Margó azóta is rendszeresen tartja az egri börtönben a meseterápiás foglalkozásokat. A program nemzetközi téren is nagy sikert aratott: az Európa Tanács 47 tagországában bevezették az „egri modellként” emlegetett börtönprogramot, mert sikerült meggyőznünk őket arról, hogy a fogvatartottak hozzátartozói valóban segítségre szorulnak. Annak idején öt anyával és tizenhárom gyermekkel kezdték el a munkát, amely a program európai kiterjesztésével immár milliók életminőségére és gondolkodására lehet hatással ezután – mondja a mesélő, meseterapeuta.
