Gázmaszkban a Mars tetején - interjú Für Anikóval

Publikálás dátuma
2018.12.25. 14:00

Fotó: KÉPSZERKESZTŐSÉG
Magyar hangja vagyok címmel jelent meg Für Anikó színművész harmadik CD-je, a mondanivaló „élesebb”, a zene rockosabb, a dalszövegeket pedig a férje írta. A színésznő mesélt a politikához fűződő viszonyáról, versekről, a magyarosított filmcímekről és a termeszek társadalmáról is.
Csak nem az új „Sonny és Cher”, született meg a lemezzel? Ez hízelgő, de erre eddig nem gondoltunk. Olyan album lett, amibe beletettünk apait-anyait, én most a családom egy részét is. Fontos megemlíteni Hrutka Róbert zeneszerzőt, valamint Jamie Winchestert és Borlai Gergőt, akiknek egykor angolul megszólalt dalaihoz készítette a férjem a magyar szövegeket. Nekem csupán apró észrevételeim voltak, mint amikor egy álomruhán feltűrsz fél centit, hogy tökéletes és maximálisan kényelmes legyen. De nem azért készítette Fekete György ezeket a fantasztikus világú szövegeket, mert ő a férjem. Tíz évig írt dalokat Gerendás Péternek, Friderikának, készített librettókat, és a Dögkeselyű című András Ferenc-film rockrapszódia adaptációját. Egyébként halbiológus, közgazdász, zenét is szerez, gitározik, és egy portugál–magyar nyomdaipari céget visz. Némely dalszöveg felér egy szerelmi vallomással. Igen, ez a tény már-már giccsesen romantikus. A férjem „természetes élőhelyemen” figyel engem mindennap, így valóban rólam szólnak a dalok. Régóta ismerjük egymást, valahogy mindig a szemem előtt volt, szerencsére kitartóan várakozott. Úgy tudom, imád táncolni. Lehet majd a januári, februári lemezbemutatókon is? Eddig erre nem gondoltam, de zseniális ötlet, hogy az Örkény előcsarnokában legyen erre mód. Legutóbb nyáron, egy Sub Bass Monster-koncerten őrjöngtem, a színházi évadzárón is mindig „megmozdulok”. Nagy kedvencem az AC/DC-től a Thunderstruck. A dugóban ülve sokszor üvöltve megy a zene, hangosan énekelek és ülve táncolok. Híresen távol tartja magát a politikától, most mégis az álhírekről, a kibervilágról és a környezettudatosságról is énekel. Menekülök a politikától, a felszínt kapargáló, mindenbe belekapó komputervilágtól, amikor egyesek azt hiszik, kompetensek pár soros megjegyzésekben észt osztani. Ebben a – Bereményi Géza barátom szavaival élve – titoktalanított világban nagyon sokan gyártanak hamis elméleteket, szajkózzák a marhaságokat. A pénzcsinálás, a rohanás, az instant lét és a számítógép-mátrix nem kímél sem istent, sem embert. Értékrend nélküli pszeudoélet, csilli-villi katyvasz, amiben a felszín, a 15 perc hírnév számít. Ezt az egészet iszonyú ártalmasnak gondolom. Ehhez szorosan kapcsolódik régi rögeszmém, a környezettudatosság: ugyanis az urbánusság, a természettől való elszakadás torzítja az ember lelkét. Csak szólok: ha benyomják rajtam ezt a gombot, órákig tudok beszélni. Ne csak magunkért vállaljunk felelősséget, hanem a Földért is. A villanylekapcsolás, a LED-es izzók, a szelektív szemétgyűjtés, a csöpögő csapok megjavítása, a műanyagok száműzése mind alapvető feladatunk és érdekünk. Ha mindenki a maga háztartásában, környezetében figyelne ezekre és nem a másikat nézné árgus szemmel, máris kevesebb idő és energia lenne pél­dául az álhírgyártásra. A színházakat és így az ön életét is erősen érintő társaságiadó-kedvezmény megszüntetése ugyan nettó politika, de biztosan van róla véleménye. Ha megnyilatkozol valamilyen közéleti témában, azonnal rád sütik, hogy ilyen vagy olyan oldali vagy, mert nálunk a közéletiség sajnos keveredik a politikával. Épp ezért én erős szűrőn keresztül élem az életem, úgy, ahogy nekem az a leginkább megfelel, még ha ezért sokan naivnak vagy „struccnak” tartanak is. A tao eltörlése övön aluli ütés azok számára, akiknek ez a létet jelenti, és nem nyerészkedésre használják. Magyarországon a színészszakma presztízse igen alacsony, beleértve az anyagiakat is. A mi életformánk a hétvégét, az ünnepnapot, a családot sem „kíméli”, ezt 1992-ben azzal nehezítették, hogy kényszervállalkozói rendszerbe szorítottak minket, ezzel kivették a nyugdíjat a zsebünkből. Ezen a megalázott helyzeten nemhogy javítanának, hanem tovább ­szorítanak. Amennyiben nem tekintjük magunkat termeszeknek – bár övék az „ideális” társadalom –, akkor a művészetekre igenis szükség van, még ha a hatását nem is lehet közvetlenül kimutatni a GDP növekedésén. A kultúra mindig, mindenhol szponzorációra szorult. Csak míg például Lengyelországban a jegyrendszer idején sem zárt be egyetlen színház sem, addig nálunk… nem is folytatom, a lényeg: lenne még hova fejlődnünk ezen a téren is. Egyébként a nagy profittal mit tudnánk kezdeni, ha netán nem lehetne kulturális értékekre költeni? Ülhetnénk a sok pénzzel gázmaszkban a Mars tetején. Van B terve arra az esetre, ha esetleg nem színészként „megy nyugdíjba”? Pantha rhei – közhely, de csak a változás állandó. Imádom, amit csinálok, ennek ellenére el tudom képzelni máshogy is az életemet. Még nincs alternatívám, de ahogy egy barátnőm szokta mondani: ha háború lesz, terv is lesz. De egyelőre köszönöm, csinálom, és várom a jobbnál jobb színészi feladatokat. A hangjáról valószínű, mindenki ismeri: Cameron Diaz, Cate Blanchett, Sandra Bullock és Uma Thurman vagy Lynette a Született feleségekből, illetve gyakorta Juliette Lewis magyar hangja. Van kedvenc figurája, filmje vagy olyan, akit-amit nagyon nem kedvel? Általában szeretem azt a filmet, amit szinkronizálok. Az Oscar-díjas alakításokat pedig azért, mert mind fantasztikus színészi teljesítmény, nekem pedig remek tréning. Ugyanúgy eljátszom, átélem a szerepet, csak én nem látszom. A Piafban Marion Cotillard-t, A Rémben Charlize Theront, a Transamericában Felicity Huffmant szinkronizáltam, de nem tudok kedvencet kiemelni, ahogy nem tudnék választani a mákos tészta és a kecskesajt közül sem. Amit nem szeretek, az az álságos nyáladzás és az, hogy sajnos időnként rettenetesen sikerülnek a magyar filmcímek. Például a The Blind Side, amiért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott, A szív bajnokai címet kapta, szörnyű. Szintén borzasztó a magyar címe az In Bruges című mozinak Ralph Fiennesszal: Erőszakik. Köszönő viszonyban sincs a film műfajával. Sokat látni, hallani mostanában verset is mondani. Újra népszerű lett ez a műfaj, aminek nagyon örülök! Nem csak a hülyeségeknek kell divatba jönnie: a biciklizés, a természetjárás és a versek is legyenek népszerűek. A költészetet le lehet rángatni a patetikus, ócska, közhelyes piedesztálról, közelebb lehet vinni a fiatalokhoz, például a Várkert Bazárban lévő Nagy Magyar Versek sorozattal vagy az M5-ön futó Vers mindenkinekkel, és persze az Örkényben látható Anyám tyúkja 1., 2-vel. Amiért a fiatalok szinte őrjöngenek. Rájönnek, hogy a versekben ugyanolyan erő van, mint a dalszövegekben, amiket kívülről fújnak, szinte egész nap hallgatják a telefonjaikon. „És ámulok, hogy elmúlok”, „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. A zsigeri létezés indulatait, a zanzásított életet adják vissza ezek a sorok, ezek az isten adta zsenik. Tesz fogadalmat év végén? Csak nagyon halkan és legbelül. A kisfiam, András hat és fél éves, jövőre kezdi az iskolát. Kevesebbet játszom az Örkényben, visszamondtam jó néhány külsős színházi felkérést is, amitől megszakad a színészénem szíve, de jelen akarok lenni Andris életében, erről a vonatról nem maradhatok le. Óriási váltás, hogy amiért nyáron még megdicsérik az oviban, azért szeptembertől az iskolában megbüntetik. Kellene egy olyan átvezető év, amilyen Németországban, Ausztriában, Montenegróban és a skandináv országokban működik. E helyett nálunk minden szabályozva van. Nincs már grund, nincs tér és lehetőség tombolni, nincs felület arra, hogy a gyerek gyerek legyen. Ezért rásütik szinte minden eleven kölyökre, hogy hi­peraktív. Holott szó sincs róla, csupán reggeltől estig pörögnek, ahogy azt kell. 

Für Anikó

Jászai Mari-díjas, érdemes művész. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Madách Színházba szerződött. 2001 óta a későbbi Örkény István Színház alapító tagja. 2001-től 13 éven át vezette a Talpalatnyi zöld című tévéműsort. Színházi szerepei mellett számtalan tévé- és játékfilmben, sorozatban játszott, köztük a Terápiában és az Örök télben. 

Szerző
Frissítve: 2018.12.25. 14:13

Papa, mama, gyerekek - Mézgáék, a nukleáris család

Publikálás dátuma
2018.12.25. 12:00

Fotó: Shutterstock
Mézga Gézáék kalandjai rendkívüliek,­ de ők maguk „tipikus” család. Géza és Paula férj-feleség, természetesen monogám házasságban, két közös gyerekük van, Kriszta és Aladár. Hiszen ilyennek képzeljük a családot. Ám a kép csalóka. A parányi emberközösség, egy szülőpár és közvetlen utódaik:­ magcsalád (a szociológiában „nukleáris család”). Ez a modern nyugati társadalmak eszményképe. De ha azt hisszük, hogy ősidőktől fogva ez számít családnak, nagyot tévedünk.
Az ősközösségben életképtelen lett volna a parányi magcsalád. Csak népesebb csoportoknak volt esélyük a túlélésre, hogy megvédjék magukat a ragadozóktól, hogy elegendő táplálékot szerezzenek. A nőké volt a kulcsszerep, mert a gyűjtögetés többet „hozott a konyhára”, mint a kétes kimenetelű vadászat-halászat. Az úgynevezett csoportházasságban az anya kiléte a biztos, értelemszerűen a leszármazást anyai ágon tartják nyilván: az ilyen család a nők köré épül. Patriarchális világképünket már a későbbi bronzkorból örököltük. Történetesen az Ószövetségből, de ebből sem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Néhány éve kínosan beégtek a tudatlanságukkal, akik „a Szentírás családképére” hivatkozva tiltakoztak a melegházasság ellen. Meglátszik, nem olvasták a Bibliát. Az Ószövetség ugyanis – mint az érv megcáfolói utánaszámoltak – nyolc különféle családmodellt említ. Többségük ma már büntetőjogi kategória. Elfogadott a poligámia: Ábrahámnak két ágyasa volt, Jákobnak két felesége, Salamon királynak egész háreme. Sógorházasság (levirátus) esetén a meghalt férj fivére feleségül veszi a gyermektelen özvegyasszonyt, és utódot nemz neki, hogy ne szakadjon meg az örökösödési sor. Létezik olyan család, amelynek egyes tagjai rabszolgák, ez esetben a férj magától értetődően a feleség tulajdonában álló szolgálóval is hál. Háború idején a nőrablás a családalapítás bevett módszere. Visszataszító szabály, hogy a megerőszakolt szűznek feleségül kell mennie az erőszaktevőhöz (mi­után­ a bűnös kifizeti a lány apjának az 50 sékel értékű ezüstöt). Azonos neműek valóban nem házasodnak a Bibliában, viszont ott van Dávid és Jonatán kapcsolata, ami régóta gyanús az utókornak. „Hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél”, mondja elhunyt barátjáról Góliát legyőzője, a zsoltárok szerzője. Ezt vajon hogyan értsük? Isten tudja. Esetleg Joseph Heller.

Normák szivárványa

A legváltozatosabb családmodellekre találunk példákat későbbi korokból is. Ahol más a norma, ott más minősül normálisnak. India egyes régi kultúráiban például a nő szabadon választhatott partnert, de a kapcsolat alkalomra szóló. A biológiai apának nincs felelőssége a születendő utódok felnevelésében, ez a nők közös dolga. Hasonló szokások éltek a karibi szigetvilágban is. Ismeretlen volt a mi családfogalmunk, az élethossziglani monogámia ötletét abszurdnak tartották volna. Aki ezt erkölcstelennek bélyegzi, lelke rajta. Ettől még a modell működött, a közösség élt és virult – amíg meg nem érkeztek a telhetetlen conquistadorok, szigorú parancsolataikkal, pusztító fegyvereikkel és vírusaikkal. A gyarmatosított Amerikában sem váltak egy csapásra egyeduralkodóvá az angolszász puritán értékek. A volt afrikai rabszolgák csoportjai sokáig együtt maradtak, miután felszabadították őket a 19. században. Népesebb közösségekbe, nagycsaládokba szerveződtek, hogy megvédhessék magukat, és gondoskodni tudjanak a gyerekekről. Sok árva nevelkedett közöttük, így a vérségi kapcsolatok alig számítottak, a formális házasság még annyit se. Ez a modell is kiállta a hétköznapok kemény próbáját: az Újvilágba hurcolt rabszolgák leszármazottai megmaradtak az idegen, ellenséges közegben. Persze mai utódaik már megint másfajta családokban élnek. Izraelben a családdal vetélkedő alternatív intézményt honosítottak meg a múlt században. A kibuc ugyanis nem egyszerű termelőszövetkezet, sokkal inkább nagycsalád. A kollektív gazdaságokban léteznek ugyan házaspárok, de a többiekkel együtt a közösség egészéért dolgoznak, közös a vagyon is. Mindenki együtt eszik. A gyerekek kevés időt töltenek vér szerinti szüleikkel. Egészen kis koruktól külön hálótermekben alszanak, együtt cseperednek fel, hogy a vérrokonságtól függetlenül testvérnek érezzék egymást. Ez egyébként váratlan következménnyel járt, ami meghökkentette az alapítókat is: feltűnt, hogy a kamaszok, ha tehetik, inkább nem egymás – tehát „fivéreik” és „nővéreik” – közül választanak párt, hanem rendre a kibucon kívüli fiúkba, lányokba szeretnek bele.

A modern középkor

Talán a régi, felvilágosodás előtti „keresztény Európa”, amikor még nem volt válás, az lett volna a „hagyományos” család aranykora? Szó sincs róla. A járványok és éhínségek századaiban a szülők egyike nagy eséllyel meghalt, még mielőtt a gyerekek felnőttek. Aki megözvegyült, az vagy magára maradt utódaival, vagy újra házasodott – általában egy másik özveggyel, akinek szintén voltak már gyerekei. Ilyenformán két jellemző családtípus jött létre: mai fogalmainkkal „egyszülős család”, illetve „mozaikcsalád”. Mindkettő gyakori és abszolút természetes volt a középkorban. És akkor még nem beszéltünk a házasságon kívül született gyerekekről, akik nem illenek bele az egyház által idealizált képbe, mégis rengeteg volt belőlük. Sorolhatnánk tovább a példákat, de ennyiből is látszik, milyen sokféle lehet a család. Andorka Rudolf szociológus megfogalmazása szerint „a család alapvető funk­cióit különböző típusú családok is el tudják látni, és részben a külső gazdasági és társadalmi körülményektől, részben az adott társadalom kultúrájától függ, hogy melyik családtípus válik uralkodóvá”. Nem a modell a lényeg, hanem a kölcsönös szeretet, támogatás, elfogadás. Semmi okunk azt hinni, hogy másfajta családokban eleve hitványabb, szerencsétlenebb, boldogtalanabb emberi lények születnek és nevelkednek, mint amilyenek mi vagyunk. Mézgáékat is azért szeretjük, mert dacolnak az elvárásokkal. Kilógnak a sorból.

Uramnak nem uram, de a bátyám

Publikálás dátuma
2018.12.24. 13:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Bár a politika egészen konkrétan igyekszik meghatározni, mit is jelent manapság a család, bocsánat, a magyar család fogalma, a szó valódi jelentése sokkal tágabb és többrétegű, mint hogy azt bárki is egy nézőpontból szigorú definícióba zárhatná.
Belegondoltak már abba, hogy ha ma 7 milliárdan vagyunk a világon, az időszámításunk kezdetén pedig, a becslések szerint, hozzávetőlegesen 170 millió embert élt a Földön, akkor teljes biztonsággal állítható, hogy a ma élő 7 milliárd annak a 2000 évvel ezelőtt élt 170 milliónak a leszármazottja? Mint ahogy az a 170 millió, a jóval korábbi pár százezernek, ők pedig a ki tudja, mikori ezernek. Az analógia mentén villámsebesen több tíz- vagy százezer évet ugorhatunk az időben, hogy ott találjuk magunkat az első vagy legalábbis első pár emberpárnál, előembercsaládnál, akik, ha minden igaz, mindannyiunk ősanyái és ősapái. A. J. Jacobs amerikai író-újságíró évek óta lovagolja a témát, és a ­globalfamilyreunion.com oldalon arra biztat mindenkit, hogy saját családfájából kiindulva, keresse meg a helyét a világcsaládfában. Jacobs egy e-mail hatására kezdte beleásni magát a kutatásba – a levél egy Izraelben élő férfitól érkezett, aki azt állította, ő Jacobs tizenketted fokú unokatestvére, olvasta a könyvét, és nagyon büszke rá. A család, amelyben egyértelmű vérségi kötelék mutatható ki kettejük között, csekély 80 ezer főt számlál, területileg behálózzák az egész világot, az Antarktisztól, mind a hét kontinensen át, egészen a legapróbb ázsiai szigetekig. Ekképpen rokona például Gwyneth Paltrow – 17 láncszemre vannak egymástól –, Barack Obama pedig Jacobs nagynénje ötödfokú nagy-nagynénjének a férjének az apjának a feleségének a dédunokaöccse. Hatodfokú unokaöccse Kevin Bacon, a nyolcadfokú nagynénjének az unokája pedig Hillary Clinton. Jacobs azt állítja, hogy egy kis utánajárással bárki találhat magának híres fel- és lemenőket, hiszen valamennyiünknek közünk van egymáshoz. A geni.com nevű portál világcsaládfája már több mint 75 millió személyt számlál, azaz 75 millió embert egészen bizonyosan vérségi kapcsolat vagy házasság köt össze egymással. Néha mindkettő. Ennek alapján igen valószínű, hogy néhány éven belül elkészül a Föld összes, illetve majdnem összes lakójának a közös családfája, ami elképesztő dolog ugyan, de sokakban felveti a kérdést: mi ennek a jelentősége? Hacsak az nem, hogy Orbán Viktor orra alá lehet dörgölni, sanszos, ő is Soros György távoli rokona. Nem elhanyagolható például a tudományos haszna: értékes adatokat szolgáltathat arról, hogyan öröklődnek a betegségek vagy hogy milyen mozgások szerint alakul egyes korok népessége. Fontos hatása az is, hogy élővé teszi a történelmet. Amióta például Jacobs elmesélte a fiának, hogy Albert Einstein is a (nagy)család tagja, azóta a gyerek számára az elméleti fizikus már nem egyszerűen egy néhai tudós furcsa hajviselettel, hanem Albert bácsi, akitől sokkal érdekesebben hangzik, mi is az az E=mc². Amennyiben tényleg mindannyian ugyanattól a pár őstől származunk – a Bibliától függetlenül már a tudomány is az Y-kromószóma szerinti Ádámról, illetve a mitokondriális Éváról beszél –, akik hozzávetőlegesen 100 000–300 000 évvel ezelőtt éltek, az azt jelenti, hogy mindannyiunkban van egy kevés DNS ugyanabból a néhány emberből, akik a mi nagy-nagy-nagy-nagy – folytassuk kb. 7000-szer – nagyszüleink. És ez biza azt jelenti, hogy szó szerint és biológiailag is mindannyian rokonok vagyunk. Nem, azt nem kéri senki, hogy hirtelen kedveljék meg, teszem azt …-t – ide mindenki szíve szerint helyettesítse be az általa legkevésbé kedvelt embert – és tekintsék őt unokanagybátyjuknak, de Jacobs szerint a világcsaládfa-kutatás egyik legfontosabb, hosszú távú hozadéka lehet, hogy némi enyhülést hozhat az etnikai vagy hovatartozásbeli gyűlölködésben. Ha tudatosul, hogy nemcsak egy fajhoz, de ugyanahhoz a családhoz is tartozunk, az talán az első valódi alapköve lehet a világ tényleges demokratizálódásának.
Szerző