Gázmaszkban a Mars tetején - interjú Für Anikóval

Publikálás dátuma
2018.12.25 14:00

Fotó: KÉPSZERKESZTŐSÉG
Magyar hangja vagyok címmel jelent meg Für Anikó színművész harmadik CD-je, a mondanivaló „élesebb”, a zene rockosabb, a dalszövegeket pedig a férje írta. A színésznő mesélt a politikához fűződő viszonyáról, versekről, a magyarosított filmcímekről és a termeszek társadalmáról is.
Csak nem az új „Sonny és Cher”, született meg a lemezzel? Ez hízelgő, de erre eddig nem gondoltunk. Olyan album lett, amibe beletettünk apait-anyait, én most a családom egy részét is. Fontos megemlíteni Hrutka Róbert zeneszerzőt, valamint Jamie Winchestert és Borlai Gergőt, akiknek egykor angolul megszólalt dalaihoz készítette a férjem a magyar szövegeket. Nekem csupán apró észrevételeim voltak, mint amikor egy álomruhán feltűrsz fél centit, hogy tökéletes és maximálisan kényelmes legyen. De nem azért készítette Fekete György ezeket a fantasztikus világú szövegeket, mert ő a férjem. Tíz évig írt dalokat Gerendás Péternek, Friderikának, készített librettókat, és a Dögkeselyű című András Ferenc-film rockrapszódia adaptációját. Egyébként halbiológus, közgazdász, zenét is szerez, gitározik, és egy portugál–magyar nyomdaipari céget visz. Némely dalszöveg felér egy szerelmi vallomással. Igen, ez a tény már-már giccsesen romantikus. A férjem „természetes élőhelyemen” figyel engem mindennap, így valóban rólam szólnak a dalok. Régóta ismerjük egymást, valahogy mindig a szemem előtt volt, szerencsére kitartóan várakozott. Úgy tudom, imád táncolni. Lehet majd a januári, februári lemezbemutatókon is? Eddig erre nem gondoltam, de zseniális ötlet, hogy az Örkény előcsarnokában legyen erre mód. Legutóbb nyáron, egy Sub Bass Monster-koncerten őrjöngtem, a színházi évadzárón is mindig „megmozdulok”. Nagy kedvencem az AC/DC-től a Thunderstruck. A dugóban ülve sokszor üvöltve megy a zene, hangosan énekelek és ülve táncolok. Híresen távol tartja magát a politikától, most mégis az álhírekről, a kibervilágról és a környezettudatosságról is énekel. Menekülök a politikától, a felszínt kapargáló, mindenbe belekapó komputervilágtól, amikor egyesek azt hiszik, kompetensek pár soros megjegyzésekben észt osztani. Ebben a – Bereményi Géza barátom szavaival élve – titoktalanított világban nagyon sokan gyártanak hamis elméleteket, szajkózzák a marhaságokat. A pénzcsinálás, a rohanás, az instant lét és a számítógép-mátrix nem kímél sem istent, sem embert. Értékrend nélküli pszeudoélet, csilli-villi katyvasz, amiben a felszín, a 15 perc hírnév számít. Ezt az egészet iszonyú ártalmasnak gondolom. Ehhez szorosan kapcsolódik régi rögeszmém, a környezettudatosság: ugyanis az urbánusság, a természettől való elszakadás torzítja az ember lelkét. Csak szólok: ha benyomják rajtam ezt a gombot, órákig tudok beszélni. Ne csak magunkért vállaljunk felelősséget, hanem a Földért is. A villanylekapcsolás, a LED-es izzók, a szelektív szemétgyűjtés, a csöpögő csapok megjavítása, a műanyagok száműzése mind alapvető feladatunk és érdekünk. Ha mindenki a maga háztartásában, környezetében figyelne ezekre és nem a másikat nézné árgus szemmel, máris kevesebb idő és energia lenne pél­dául az álhírgyártásra. A színházakat és így az ön életét is erősen érintő társaságiadó-kedvezmény megszüntetése ugyan nettó politika, de biztosan van róla véleménye. Ha megnyilatkozol valamilyen közéleti témában, azonnal rád sütik, hogy ilyen vagy olyan oldali vagy, mert nálunk a közéletiség sajnos keveredik a politikával. Épp ezért én erős szűrőn keresztül élem az életem, úgy, ahogy nekem az a leginkább megfelel, még ha ezért sokan naivnak vagy „struccnak” tartanak is. A tao eltörlése övön aluli ütés azok számára, akiknek ez a létet jelenti, és nem nyerészkedésre használják. Magyarországon a színészszakma presztízse igen alacsony, beleértve az anyagiakat is. A mi életformánk a hétvégét, az ünnepnapot, a családot sem „kíméli”, ezt 1992-ben azzal nehezítették, hogy kényszervállalkozói rendszerbe szorítottak minket, ezzel kivették a nyugdíjat a zsebünkből. Ezen a megalázott helyzeten nemhogy javítanának, hanem tovább ­szorítanak. Amennyiben nem tekintjük magunkat termeszeknek – bár övék az „ideális” társadalom –, akkor a művészetekre igenis szükség van, még ha a hatását nem is lehet közvetlenül kimutatni a GDP növekedésén. A kultúra mindig, mindenhol szponzorációra szorult. Csak míg például Lengyelországban a jegyrendszer idején sem zárt be egyetlen színház sem, addig nálunk… nem is folytatom, a lényeg: lenne még hova fejlődnünk ezen a téren is. Egyébként a nagy profittal mit tudnánk kezdeni, ha netán nem lehetne kulturális értékekre költeni? Ülhetnénk a sok pénzzel gázmaszkban a Mars tetején. Van B terve arra az esetre, ha esetleg nem színészként „megy nyugdíjba”? Pantha rhei – közhely, de csak a változás állandó. Imádom, amit csinálok, ennek ellenére el tudom képzelni máshogy is az életemet. Még nincs alternatívám, de ahogy egy barátnőm szokta mondani: ha háború lesz, terv is lesz. De egyelőre köszönöm, csinálom, és várom a jobbnál jobb színészi feladatokat. A hangjáról valószínű, mindenki ismeri: Cameron Diaz, Cate Blanchett, Sandra Bullock és Uma Thurman vagy Lynette a Született feleségekből, illetve gyakorta Juliette Lewis magyar hangja. Van kedvenc figurája, filmje vagy olyan, akit-amit nagyon nem kedvel? Általában szeretem azt a filmet, amit szinkronizálok. Az Oscar-díjas alakításokat pedig azért, mert mind fantasztikus színészi teljesítmény, nekem pedig remek tréning. Ugyanúgy eljátszom, átélem a szerepet, csak én nem látszom. A Piafban Marion Cotillard-t, A Rémben Charlize Theront, a Transamericában Felicity Huffmant szinkronizáltam, de nem tudok kedvencet kiemelni, ahogy nem tudnék választani a mákos tészta és a kecskesajt közül sem. Amit nem szeretek, az az álságos nyáladzás és az, hogy sajnos időnként rettenetesen sikerülnek a magyar filmcímek. Például a The Blind Side, amiért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott, A szív bajnokai címet kapta, szörnyű. Szintén borzasztó a magyar címe az In Bruges című mozinak Ralph Fiennesszal: Erőszakik. Köszönő viszonyban sincs a film műfajával. Sokat látni, hallani mostanában verset is mondani. Újra népszerű lett ez a műfaj, aminek nagyon örülök! Nem csak a hülyeségeknek kell divatba jönnie: a biciklizés, a természetjárás és a versek is legyenek népszerűek. A költészetet le lehet rángatni a patetikus, ócska, közhelyes piedesztálról, közelebb lehet vinni a fiatalokhoz, például a Várkert Bazárban lévő Nagy Magyar Versek sorozattal vagy az M5-ön futó Vers mindenkinekkel, és persze az Örkényben látható Anyám tyúkja 1., 2-vel. Amiért a fiatalok szinte őrjöngenek. Rájönnek, hogy a versekben ugyanolyan erő van, mint a dalszövegekben, amiket kívülről fújnak, szinte egész nap hallgatják a telefonjaikon. „És ámulok, hogy elmúlok”, „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. A zsigeri létezés indulatait, a zanzásított életet adják vissza ezek a sorok, ezek az isten adta zsenik. Tesz fogadalmat év végén? Csak nagyon halkan és legbelül. A kisfiam, András hat és fél éves, jövőre kezdi az iskolát. Kevesebbet játszom az Örkényben, visszamondtam jó néhány külsős színházi felkérést is, amitől megszakad a színészénem szíve, de jelen akarok lenni Andris életében, erről a vonatról nem maradhatok le. Óriási váltás, hogy amiért nyáron még megdicsérik az oviban, azért szeptembertől az iskolában megbüntetik. Kellene egy olyan átvezető év, amilyen Németországban, Ausztriában, Montenegróban és a skandináv országokban működik. E helyett nálunk minden szabályozva van. Nincs már grund, nincs tér és lehetőség tombolni, nincs felület arra, hogy a gyerek gyerek legyen. Ezért rásütik szinte minden eleven kölyökre, hogy hi­peraktív. Holott szó sincs róla, csupán reggeltől estig pörögnek, ahogy azt kell. 

Für Anikó

Jászai Mari-díjas, érdemes művész. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Madách Színházba szerződött. 2001 óta a későbbi Örkény István Színház alapító tagja. 2001-től 13 éven át vezette a Talpalatnyi zöld című tévéműsort. Színházi szerepei mellett számtalan tévé- és játékfilmben, sorozatban játszott, köztük a Terápiában és az Örök télben. 

Szerző
Frissítve: 2018.12.25 14:13

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00