Gázmaszkban a Mars tetején - interjú Für Anikóval

Magyar hangja vagyok címmel jelent meg Für Anikó színművész harmadik CD-je, a mondanivaló „élesebb”, a zene rockosabb, a dalszövegeket pedig a férje írta. A színésznő mesélt a politikához fűződő viszonyáról, versekről, a magyarosított filmcímekről és a termeszek társadalmáról is.

Csak nem az új „Sonny és Cher”, született meg a lemezzel?

Ez hízelgő, de erre eddig nem gondoltunk. Olyan album lett, amibe beletettünk apait-anyait, én most a családom egy részét is. Fontos megemlíteni Hrutka Róbert zeneszerzőt, valamint Jamie Winchestert és Borlai Gergőt, akiknek egykor angolul megszólalt dalaihoz készítette a férjem a magyar szövegeket. Nekem csupán apró észrevételeim voltak, mint amikor egy álomruhán feltűrsz fél centit, hogy tökéletes és maximálisan kényelmes legyen. De nem azért készítette Fekete György ezeket a fantasztikus világú szövegeket, mert ő a férjem. Tíz évig írt dalokat Gerendás Péternek, Friderikának, készített librettókat, és a Dögkeselyű című András Ferenc-film rockrapszódia adaptációját. Egyébként halbiológus, közgazdász, zenét is szerez, gitározik, és egy portugál–magyar nyomdaipari céget visz.

Némely dalszöveg felér egy szerelmi vallomással.

Igen, ez a tény már-már giccsesen romantikus. A férjem „természetes élőhelyemen” figyel engem mindennap, így valóban rólam szólnak a dalok. Régóta ismerjük egymást, valahogy mindig a szemem előtt volt, szerencsére kitartóan várakozott.

Úgy tudom, imád táncolni. Lehet majd a januári, februári lemezbemutatókon is?

Eddig erre nem gondoltam, de zseniális ötlet, hogy az Örkény előcsarnokában legyen erre mód. Legutóbb nyáron, egy Sub Bass Monster-koncerten őrjöngtem, a színházi évadzárón is mindig „megmozdulok”. Nagy kedvencem az AC/DC-től a Thunderstruck. A dugóban ülve sokszor üvöltve megy a zene, hangosan énekelek és ülve táncolok.

Híresen távol tartja magát a politikától, most mégis az álhírekről, a kibervilágról és a környezettudatosságról is énekel.

Menekülök a politikától, a felszínt kapargáló, mindenbe belekapó komputervilágtól, amikor egyesek azt hiszik, kompetensek pár soros megjegyzésekben észt osztani. Ebben a – Bereményi Géza barátom szavaival élve – titoktalanított világban nagyon sokan gyártanak hamis elméleteket, szajkózzák a marhaságokat. A pénzcsinálás, a rohanás, az instant lét és a számítógép-mátrix nem kímél sem istent, sem embert. Értékrend nélküli pszeudoélet, csilli-villi katyvasz, amiben a felszín, a 15 perc hírnév számít. Ezt az egészet iszonyú ártalmasnak gondolom. Ehhez szorosan kapcsolódik régi rögeszmém, a környezettudatosság: ugyanis az urbánusság, a természettől való elszakadás torzítja az ember lelkét. Csak szólok: ha benyomják rajtam ezt a gombot, órákig tudok beszélni. Ne csak magunkért vállaljunk felelősséget, hanem a Földért is. A villanylekapcsolás, a LED-es izzók, a szelektív szemétgyűjtés, a csöpögő csapok megjavítása, a műanyagok száműzése mind alapvető feladatunk és érdekünk. Ha mindenki a maga háztartásában, környezetében figyelne ezekre és nem a másikat nézné árgus szemmel, máris kevesebb idő és energia lenne például az álhírgyártásra.

A színházakat és így az ön életét is erősen érintő társaságiadó-kedvezmény megszüntetése ugyan nettó politika, de biztosan van róla véleménye.

Ha megnyilatkozol valamilyen közéleti témában, azonnal rád sütik, hogy ilyen vagy olyan oldali vagy, mert nálunk a közéletiség sajnos keveredik a politikával. Épp ezért én erős szűrőn keresztül élem az életem, úgy, ahogy nekem az a leginkább megfelel, még ha ezért sokan naivnak vagy „struccnak” tartanak is. A tao eltörlése övön aluli ütés azok számára, akiknek ez a létet jelenti, és nem nyerészkedésre használják. Magyarországon a színészszakma presztízse igen alacsony, beleértve az anyagiakat is. A mi életformánk a hétvégét, az ünnepnapot, a családot sem „kíméli”, ezt 1992-ben azzal nehezítették, hogy kényszervállalkozói rendszerbe szorítottak minket, ezzel kivették a nyugdíjat a zsebünkből. Ezen a megalázott helyzeten nemhogy javítanának, hanem tovább szorítanak. Amennyiben nem tekintjük magunkat termeszeknek – bár övék az „ideális” társadalom –, akkor a művészetekre igenis szükség van, még ha a hatását nem is lehet közvetlenül kimutatni a GDP növekedésén. A kultúra mindig, mindenhol szponzorációra szorult. Csak míg például Lengyelországban a jegyrendszer idején sem zárt be egyetlen színház sem, addig nálunk… nem is folytatom, a lényeg: lenne még hova fejlődnünk ezen a téren is. Egyébként a nagy profittal mit tudnánk kezdeni, ha netán nem lehetne kulturális értékekre költeni? Ülhetnénk a sok pénzzel gázmaszkban a Mars tetején.

Van B terve arra az esetre, ha esetleg nem színészként „megy nyugdíjba”?

Pantha rhei – közhely, de csak a változás állandó. Imádom, amit csinálok, ennek ellenére el tudom képzelni máshogy is az életemet. Még nincs alternatívám, de ahogy egy barátnőm szokta mondani: ha háború lesz, terv is lesz. De egyelőre köszönöm, csinálom, és várom a jobbnál jobb színészi feladatokat.

A hangjáról valószínű, mindenki ismeri: Cameron Diaz, Cate Blanchett, Sandra Bullock és Uma Thurman vagy Lynette a Született feleségekből, illetve gyakorta Juliette Lewis magyar hangja. Van kedvenc figurája, filmje vagy olyan, akit-amit nagyon nem kedvel?

Általában szeretem azt a filmet, amit szinkronizálok. Az Oscar-díjas alakításokat pedig azért, mert mind fantasztikus színészi teljesítmény, nekem pedig remek tréning. Ugyanúgy eljátszom, átélem a szerepet, csak én nem látszom. A Piafban Marion Cotillard-t, A Rémben Charlize Theront, a Transamericában Felicity Huffmant szinkronizáltam, de nem tudok kedvencet kiemelni, ahogy nem tudnék választani a mákos tészta és a kecskesajt közül sem. Amit nem szeretek, az az álságos nyáladzás és az, hogy sajnos időnként rettenetesen sikerülnek a magyar filmcímek. Például a The Blind Side, amiért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott, A szív bajnokai címet kapta, szörnyű. Szintén borzasztó a magyar címe az In Bruges című mozinak Ralph Fiennesszal: Erőszakik. Köszönő viszonyban sincs a film műfajával.

Sokat látni, hallani mostanában verset is mondani.

Újra népszerű lett ez a műfaj, aminek nagyon örülök! Nem csak a hülyeségeknek kell divatba jönnie: a biciklizés, a természetjárás és a versek is legyenek népszerűek. A költészetet le lehet rángatni a patetikus, ócska, közhelyes piedesztálról, közelebb lehet vinni a fiatalokhoz, például a Várkert Bazárban lévő Nagy Magyar Versek sorozattal vagy az M5-ön futó Vers mindenkinekkel, és persze az Örkényben látható Anyám tyúkja 1., 2-vel. Amiért a fiatalok szinte őrjöngenek. Rájönnek, hogy a versekben ugyanolyan erő van, mint a dalszövegekben, amiket kívülről fújnak, szinte egész nap hallgatják a telefonjaikon. „És ámulok, hogy elmúlok”, „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. A zsigeri létezés indulatait, a zanzásított életet adják vissza ezek a sorok, ezek az isten adta zsenik.

Tesz fogadalmat év végén?

Csak nagyon halkan és legbelül. A kisfiam, András hat és fél éves, jövőre kezdi az iskolát. Kevesebbet játszom az Örkényben, visszamondtam jó néhány külsős színházi felkérést is, amitől megszakad a színészénem szíve, de jelen akarok lenni Andris életében, erről a vonatról nem maradhatok le. Óriási váltás, hogy amiért nyáron még megdicsérik az oviban, azért szeptembertől az iskolában megbüntetik. Kellene egy olyan átvezető év, amilyen Németországban, Ausztriában, Montenegróban és a skandináv országokban működik. E helyett nálunk minden szabályozva van. Nincs már grund, nincs tér és lehetőség tombolni, nincs felület arra, hogy a gyerek gyerek legyen. Ezért rásütik szinte minden eleven kölyökre, hogy hiperaktív. Holott szó sincs róla, csupán reggeltől estig pörögnek, ahogy azt kell.