Közös asztalunk

Sokan üljük körbe az asztalt, elő kellett venni azokat a tányérokat, lábasokat, szeletelő késeket és húsvillákat, amiket amúgy ritkán használunk, ott lapulnak a szekrény mélyén, vagy még messzebb, lent, a fás kazán épített polcain. Csendben várakoznak, nem méltatlankodnak, hogy lám-lám, milyen hálátlanok vagyunk, amiért hosszú ideig feléjük sem nézünk, s tündökölni csak évente pár óráig hagyjuk őket.

Itt van például a vastepsi, alja itt-ott horpatag, s a rozsda is kimart magának belőle egy kisebb darabot. Ám a krumplis-túrós rétes ebben sül a legszebben, e téren nincs bennünk szemernyi kétely. S miközben egy vászonterítőre borítjuk a bolti lapokat, hogy olvasztott zsírral locsoljuk, kristálycukorral hintsük, főtt krumplit és túrót aprózzunk rá, áztatott mazsolával, aszalt szilvával pöttyözzük, híg tejföllel öntsük le, a saját kezünkön túl egy másik kezet látunk mozdulni a kiterített tészta felett. Öreg és ráncos kéz, az ujjpercek illesztésénél göcsörtöt mart belé a múló idő. Csuklójánál feltűrt, szürke mintás vászonblúz, hasonló színű, mint az agyonmosott kötény, amit a derekára kötve visel. Haja kontyban, fekete kendő rejti, ami a homlokára egyenes vonalat rajzol, mértanilag harmadolva az amúgy is kicsi, madárszerű arcot. A tésztát, a nem boltit lassan, de határozottan húzza a vászonterítő széléig, és simítja hártyavékonyra. Egyetlen felesleges mozdulata sincs, talán csak a túró és a krumpli arányán gondolkodva áll meg egy-egy pillanatra: hiába az ünnep, a túró drága, úgy kell szétszórni minden rögöt, hogy legalább „érzetre” jusson belőle mindenhová elég.

Az ünnepi rétest festett tányérra halmozzuk aztán. Ez is évente egyszer, ilyenkor kerül elő, rajta fér el egyszerre három rúdnyi, szépen felszeletelt, alaposan megporcukrozott sütemény. A régi padláson találtuk jó pár évvel ezelőtt, amikor utoljára kellett körbenézni odafent, mielőtt jött a buldózer, és eltúrta az egész házat. Egy foszladozó krumplis zsák alatt bújt meg szerényen, egyetlen bordó rózsaszirom kukucskált csak ki az oldalán, porosan, fáradtan. Amikor kihalásztuk a zsák alól, feltárulkozott az íves, négyszöges forma, a bélapátfalvi tányérfestő asszonyok megannyi, színes ecsetvonása. S emlékeinkben rögvest felbukkant a disznótoros vacsorák terítéke, ahol előkelő helyet kapott ez a darab, a frissen kisült tepertős pogácsáknak vagy épp hájas, szilvalekváros kifliknek adva otthont.

A húsvillát más oldalról örököltük. Polgári világot rejt, mívesen kidolgozott a nyele, nyoma sincs benne a parasztbarokk bujaságának. Kecses, mint egy vidéki grófnő, s legalább annyira hűvös is. Az asztalon egyetlen társa van, a csipkézett szószos tálka, ők ketten illenek össze, egy másik, fennköltebb világból érkezve robusztusabb, feladatközpontú, egyszerűbb társaik közé. Elvegyülnek aztán, feloldva végképp hajdani határokat, egyformán nyúlnak utánuk a kezek, s adják körbe őket az asztalon, hogy az ünnep végén visszakerüljenek majd a szekrények vagy fáskamrás polcok mélyére. Szépen egymás mellé, ahogy annak rendje, módja van.