Labdajáték

Egy megyeszékhely legszélén pár éve átvett a görög katolikus egyház egy iskolát. Lelkes papja az első sportdélutánra zsáknyi labdával érkezett. Mikor sötétedéskor befejezték a dobálást, a zsákba már csak egy labda került vissza. Azóta megtanulta ő is, társai is, hogy milyen gesztusokra van szükség, amikor átveszik egy intézmény fenntartását, legyen szó iskolákról vagy idősotthonokról.

Ateistaként is elfogadom, hogy az egyházak is küzdenek a saját túlélésükért, iskolai hittanoktatás ide vagy oda. Jól jöhet, ha az államtól vagy az önkormányzatoktól átvett intézményekben új családokkal találkozhatnak a papjaik, lelkészeik. Ha jól végzik a dolgukat, néhányan biztosan csatlakoznak hozzájuk.

Két éve egy hajdúsági nyugdíjas otthon dolgozói és lakói még aláírást gyűjtöttek, amikor a református egyház fenntartóként bejelentkezett hozzájuk, mondván, hogy ők nem hívők. Akkor meg tudták akadályozni az intézmény átadását, idén már nem. Mondhatnám: az átvevők eltanulták a Fidesztől, hogyan kell az érintettek kihagyásával dönteni a sorsukról, de ez csúnya általánosítás lenne. Elég csak annyit említeni, hogy a római katolikusok nem jelentkeznek sűrűn újabb intézményekért, miután Erdő Péter bíboros évekkel ezelőtt aggályosnak nevezte, hogy az állam kényszerhelyzetbe hozza például az időseket, amikor kijelöli, hogy milyen felekezeti környezetben legyenek kénytelenek igénybe venni a szociális szolgáltatást.

Két éve még felhívhattam az említett hajdúsági falu református lelkészét, és hosszan elbeszélgethettünk a kialakult ellenállásról. Ma már senki nem válaszol a telefonokra. Nem csak a szociális intézmények átadásáról nincs adat, lassan semmiről sincs. Nincs hová panaszra menni, marad a hosszú adatkérési procedúra, meg a kérdés: miért is? Hogy tudjuk, megtehetik, mert mindenhol vannak cinkostársaik? Vagy hogy ne tudjuk, mit takargatnak a hallgatással?

Pedig ha nem kergetnék bele magukat vakon a látszathatalom illúziójába, felismerhetnék, hogy a játék végén mind együtt állunk majd az üres labdás zsák fölött.