A verhetetlen Aranycsapat

Publikálás dátuma
2018.12.30 19:56
GOMBFOCIZÓ GYEREKEK - Nyomd össze két ujjad, és pöckölj!
Fotó: FORTEPAN/ KOVÁCS MÁRTON ERNŐ
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte.
- Apa, játszunk? – kérdezi hatéves fiam, s már veszi is elő a szekrény mélyéről a csokidesszertes dobozt. Kicsit kopott ugyan, de még jól olvasható a felirat: Százszorszép. És az ára is: 58,70 forint. Valamikor a nyolcvanas évek elején adhatta anyám, hogy némiképp rendezzem a gombfoci-csapataimat, melyek akkoriban már kezdtek az agyára menni, hiszen minden sarokból, polcról, ágy mögül apró, fényképes-fröccsöntött korongok kerültek elő.
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte. Így került 1979 szentestéjén a karácsonyfa alá matchboxok, LEGO, könyvek, zoknik, pulóver mellé a két kis műanyag pohár. Szépen becsomagolva, ám miután lekerült róluk a papír, csak futó pillantást vetettem rájuk, s már toltam is félre, hisz ötévesen fogalmam sem volt, mire jók azok a színes kis izék. A szenteste győztesének egyértelműen a váras LEGO bizonyult, a tesó ajándékát csak másnap, erőteljes atyai unszolásra szedtem elő újra. Apám ugyanis alig három óra után megunta, hogy mindig ugyanazt a hat matchboxot indítjuk el a pályán, s ha már ragaszkodtam a közös játékhoz, akkor próbáljunk ki valami mást is alapon elém tette a két poharat: - Válassz!
Kevéske hezitálás után bizonytalanul a fehér betétes zöldek után nyúltam, s csak jóval később tudatosult, hogy nem is egy, de két életre szóló szerelem kezdődött el abban a pillanatban. Akkor inkább az érdekelt, hogy a körmömmel ki lehetett piszkálni a fotókat, melyekről teljesen ismeretlen, jellemzően bajuszos bácsik néztek vissza.
- Kik ezek? – fordultam apámhoz, aki vélhetően nem is hallotta a kérdést, ugyanis éppen derékig eltűnt az előszobai beépített szekrényben, ahol a nagyasztalt tartottuk, melyet csak ünnepnapokon vettünk elő – ellentétben a konyhaasztallal, elfért körülötte az egész család nagyszülőstől, sógorostól-sógornőstől, unokatesóstól –, s már csavarta is a lábakat a helyükre, majd szétnyitotta a tényleg kapitális bútort. Érdeklődve néztem, bár nem igazán értettem, mire készül, ám a kép kitörölhetetlenül az agyamba vésődött, s akkor is bevillant, amikor szűk másfél évtized múltán már a beköltözés napján belekarcoltam egy méretarányos futballpályát az egyetemi kollégiumi szobám asztallapjába. Akkor azonban nem hittem volna, hogy hamarost olyan produkciónak leszek tanúja, mely néhány hónap múltán nagyobb izgalomba hoz, mint a varázsmelegítő-alsója. Ami nagyobb csodának számított ovis, majd később kisiskolás ismeretségi körömben, mint a Jézuska, a Télapó és a Húsvéti Nyuszi együttesen, hiszen előbbiek jellemzően minden gyerekhez ellátogattak, de varázsmelegítője csak apámnak volt. Melynek jobb zsebéből három erőteljes fújás után egy valódi matchbox került elő, persze, csak ha előtte valami kifejezetten jó dolgot sikerült összehoznom.
Apám az asztalfőre és átellenben egy-egy műanyag kaput rakott, majd szép komótosan felpakolta a neki jutott piros-kék színkombinációjú korongokat. Megpróbáltam utánozni, hellyel-közzel sikerült is, bár akkor – betűismeret híján – még egyáltalán nem törődtem vele, melyik korongon kinek a képe szerepel.
- Nyomd össze ezt a két ujjad, és pöckölj! – állította irányba apám a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujját. S ha nem is azonnal, de fertályórányi játék után már egész hatékonyan vettem célba a kis fehér korongot a nagyobb zöldekkel. A kaput persze még nem veszélyeztettem, de látható volt a fejlődés. Apám persze profin nyomta, köröméllel, s akárhogyan állítgattam is a korongjaimat, egyre-másra a kapumba talált.
- Mit csináltok? – nyitott be a gyerekszobába keresztapám. – Gombfociztok?! – csillant fel a szeme, s már tolt volna félre, de apám megállította: - Addig játszunk, míg nem lő gólt.
Ami keresztapám szemszögéből felelőtlen kijelentésnek tűnhetett, hiszen a Ferencváros – mert természetesen a Fradit takarta a színkombináció – ekkor még nyomába sem érhetett az örök rivális Vasasnak. Apám keze alatt az angyalföldiek úgy játszottak, mint a valóságban: Mészáros Bubunak nem lehetett gólt lőni, Komjáti és Török kérlelhetetlenül rombolt, Izsó és Zombori pedig kiváló labdákkal tömte az igazi nehéztüzéreket, Váradyt és Kiss Lacit. Nálam pedig hiába állt Zsiborás Gabi a kapuban, s előtte a válogatott Rab Tibi és Vépi, a középpályán Ebedli ólomlábakon táncolt, s Szokolai, Pusztai, de még a zseniális Nyilasi is csak csetlett-botlott. Ennek ellenére – még ha keresztapám számára időtlen idők múlva is - végül persze megszületett az első Fradi-gól: egy lecsúszott kirúgásból talált be a kis Takács...
Ami értelemszerűen még jobban meghozta a kedvemet, így a keresztapám után, aki már komolyabb tétre menő meccsen bukott el apámmal szemben, ismét én következtem. Lefekvésig játszottunk, majd karácsony másnapján is, aztán persze a téli szünet végéig, majd át a teljes új esztendőt. A júliusi születésnapom után az örökrangadók négyes tornákká bővültek, a Vasas mellett a Csepel és a Honvéd apám vezetésével szállt szembe az egyre izmosabb Ferencvárossal. A rengeteg gyakorlás ugyanis megtette hatását: hétköznap délutánonként, amikor az ellenfelek „edzője” bevásárolt, újságot olvasott, mosogatott, vagy éppen bütykölt valamit a lakásban, a Fradi edzett. A hagyományos négy-három-hármas felállásban, a centerben az egyre nyilvánvalóbban világklasszis Nyilasival. Előbb még csak meg-megszorongatta a nagy triót, aztán el-elcsípett néhány győzelmet is. Talán azért is, mert jobban alkalmazkodott az új stadionhoz: a mindennapos gombfoci miatt a pálya a nagyasztalról a parkettre költözött – ettől kezdve a padló hosszú éveken át ragyogott, a fényesítésről térdben erőteljesen kopásnak indult nadrágjaink gondoskodtak…
A bajnokság létszáma pedig folyamatosan bővült, minden név- és születésnap, húsvét és karácsony új csapatokat hozott, így csatlakozott a Haladás, a Rába ETO, a Tatabánya, a Diósgyőr, később az olasz Inter, a 78-as világbajnok argentin válogatott, komoly traumát és fejtörést okozva a Nyilasival felálló Austria Wien, majd valamikor a nyolcvanas évek közepén az Aranycsapat. Az újakon rendre megosztoztunk, utóbbit viszont mindig apám kezelte, kettőzött koncentrációval, s a gárda a hírnevéhez méltón sohasem szenvedett vereséget: Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és a többiek büszkén mosolyoghattak a fotókon.
Egészen 1986 karácsonyáig. A hagyományos, háromnapos torna előtt apám ismét eltűnt derékig a beépített szekrényben, előkotort egy megkopott, barna cipősdobozt, melyből néhány óriási kupak és mindenféle gombok kerültek elő.
- Ez az igazi Aranycsapat – jelentette ki átszellemült arccal, s elkezdte felpakolni a játékosokat. Csak akkor vettem észre, a gombok posztok szerint lettek megcsiszolva, s valamivel be is voltak kenve, hogy jobban csússzanak.
A gálameccsre a Fradi állt ki ellenük, duzzadó önbizalommal, ereje teljében, hogy aztán az elmúlt szűk negyven év legcsúfosabb, legmegalázóbb zakóját szabják ki rá. Már a félidőben két számjegyű volt a különbség, s ha apám térdei jobban bírják a parkettát, és hát nem esik meg rajtam a szíve, brutális hisztivel szakad meg örökre gombfocis pályafutásom. A leginkább egy üvegszerű, a közepén hegyes „sapkát” viselő gombra voltam kiakadva, melynek csúcsát apám elképesztő pontossággal célozta meg minden helyzetből és távolságból.
- A Kocsis Sanyi! – mosolyodott el a meccs végén. - Minden idők legjobban fejelő játékosa, a Kocka.
Hírnevéhez méltón az azóta eltelt több mint három évtizedben is ugyanolyan hatékonysággal termelte a gólokat. Az évek és a karácsonyi tornák múltak, csak egy dolog nem változott: a valódi Aranycsapatot nem lehetett legyőzni. Pedig próbálkozó akadt rengeteg: a keresztapám mellett más nagybácsik, a teljes baráti köröm, később a sógorom, végül a tesóm fia. Hozták a csapatukat, tele korábbi és újabb világsztárokkal, ilyen-olyan taktikával, de Kockát senki sem bírta lefogni.
Két évvel ezelőttig. Karácsonykor apám már rosszul volt, remegett a keze, oxigénpalackkal ült az ünnepi asztalhoz, s éppen a februári házassági évfordulójukra esett a temetése. Azóta a cipősdoboz nálam lapul a szekrény mélyén. Egyelőre még csak a régi korongokkal játszunk, a fiam persze azonnal kiszúrta magának a Fradit, így nekem a Vasas, a Honvéd és a Csepel jutott. És hogy állítgassam az ujjait, hogyan lehet a legjobban célozni. Néhanapján pedig, amikor iskolában van, előszedem a régi gombokat, s próbálom mind nagyobb hatékonysággal belőni Kocka fejét.
Hamarosan bizonyítanom kell majd…
2018.12.30 19:56

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34