A verhetetlen Aranycsapat

Publikálás dátuma
2018.12.30 19:56
GOMBFOCIZÓ GYEREKEK - Nyomd össze két ujjad, és pöckölj!
Fotó: FORTEPAN/ KOVÁCS MÁRTON ERNŐ
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte.
- Apa, játszunk? – kérdezi hatéves fiam, s már veszi is elő a szekrény mélyéről a csokidesszertes dobozt. Kicsit kopott ugyan, de még jól olvasható a felirat: Százszorszép. És az ára is: 58,70 forint. Valamikor a nyolcvanas évek elején adhatta anyám, hogy némiképp rendezzem a gombfoci-csapataimat, melyek akkoriban már kezdtek az agyára menni, hiszen minden sarokból, polcról, ágy mögül apró, fényképes-fröccsöntött korongok kerültek elő.
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte. Így került 1979 szentestéjén a karácsonyfa alá matchboxok, LEGO, könyvek, zoknik, pulóver mellé a két kis műanyag pohár. Szépen becsomagolva, ám miután lekerült róluk a papír, csak futó pillantást vetettem rájuk, s már toltam is félre, hisz ötévesen fogalmam sem volt, mire jók azok a színes kis izék. A szenteste győztesének egyértelműen a váras LEGO bizonyult, a tesó ajándékát csak másnap, erőteljes atyai unszolásra szedtem elő újra. Apám ugyanis alig három óra után megunta, hogy mindig ugyanazt a hat matchboxot indítjuk el a pályán, s ha már ragaszkodtam a közös játékhoz, akkor próbáljunk ki valami mást is alapon elém tette a két poharat: - Válassz!
Kevéske hezitálás után bizonytalanul a fehér betétes zöldek után nyúltam, s csak jóval később tudatosult, hogy nem is egy, de két életre szóló szerelem kezdődött el abban a pillanatban. Akkor inkább az érdekelt, hogy a körmömmel ki lehetett piszkálni a fotókat, melyekről teljesen ismeretlen, jellemzően bajuszos bácsik néztek vissza.
- Kik ezek? – fordultam apámhoz, aki vélhetően nem is hallotta a kérdést, ugyanis éppen derékig eltűnt az előszobai beépített szekrényben, ahol a nagyasztalt tartottuk, melyet csak ünnepnapokon vettünk elő – ellentétben a konyhaasztallal, elfért körülötte az egész család nagyszülőstől, sógorostól-sógornőstől, unokatesóstól –, s már csavarta is a lábakat a helyükre, majd szétnyitotta a tényleg kapitális bútort. Érdeklődve néztem, bár nem igazán értettem, mire készül, ám a kép kitörölhetetlenül az agyamba vésődött, s akkor is bevillant, amikor szűk másfél évtized múltán már a beköltözés napján belekarcoltam egy méretarányos futballpályát az egyetemi kollégiumi szobám asztallapjába. Akkor azonban nem hittem volna, hogy hamarost olyan produkciónak leszek tanúja, mely néhány hónap múltán nagyobb izgalomba hoz, mint a varázsmelegítő-alsója. Ami nagyobb csodának számított ovis, majd később kisiskolás ismeretségi körömben, mint a Jézuska, a Télapó és a Húsvéti Nyuszi együttesen, hiszen előbbiek jellemzően minden gyerekhez ellátogattak, de varázsmelegítője csak apámnak volt. Melynek jobb zsebéből három erőteljes fújás után egy valódi matchbox került elő, persze, csak ha előtte valami kifejezetten jó dolgot sikerült összehoznom.
Apám az asztalfőre és átellenben egy-egy műanyag kaput rakott, majd szép komótosan felpakolta a neki jutott piros-kék színkombinációjú korongokat. Megpróbáltam utánozni, hellyel-közzel sikerült is, bár akkor – betűismeret híján – még egyáltalán nem törődtem vele, melyik korongon kinek a képe szerepel.
- Nyomd össze ezt a két ujjad, és pöckölj! – állította irányba apám a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujját. S ha nem is azonnal, de fertályórányi játék után már egész hatékonyan vettem célba a kis fehér korongot a nagyobb zöldekkel. A kaput persze még nem veszélyeztettem, de látható volt a fejlődés. Apám persze profin nyomta, köröméllel, s akárhogyan állítgattam is a korongjaimat, egyre-másra a kapumba talált.
- Mit csináltok? – nyitott be a gyerekszobába keresztapám. – Gombfociztok?! – csillant fel a szeme, s már tolt volna félre, de apám megállította: - Addig játszunk, míg nem lő gólt.
Ami keresztapám szemszögéből felelőtlen kijelentésnek tűnhetett, hiszen a Ferencváros – mert természetesen a Fradit takarta a színkombináció – ekkor még nyomába sem érhetett az örök rivális Vasasnak. Apám keze alatt az angyalföldiek úgy játszottak, mint a valóságban: Mészáros Bubunak nem lehetett gólt lőni, Komjáti és Török kérlelhetetlenül rombolt, Izsó és Zombori pedig kiváló labdákkal tömte az igazi nehéztüzéreket, Váradyt és Kiss Lacit. Nálam pedig hiába állt Zsiborás Gabi a kapuban, s előtte a válogatott Rab Tibi és Vépi, a középpályán Ebedli ólomlábakon táncolt, s Szokolai, Pusztai, de még a zseniális Nyilasi is csak csetlett-botlott. Ennek ellenére – még ha keresztapám számára időtlen idők múlva is - végül persze megszületett az első Fradi-gól: egy lecsúszott kirúgásból talált be a kis Takács...
Ami értelemszerűen még jobban meghozta a kedvemet, így a keresztapám után, aki már komolyabb tétre menő meccsen bukott el apámmal szemben, ismét én következtem. Lefekvésig játszottunk, majd karácsony másnapján is, aztán persze a téli szünet végéig, majd át a teljes új esztendőt. A júliusi születésnapom után az örökrangadók négyes tornákká bővültek, a Vasas mellett a Csepel és a Honvéd apám vezetésével szállt szembe az egyre izmosabb Ferencvárossal. A rengeteg gyakorlás ugyanis megtette hatását: hétköznap délutánonként, amikor az ellenfelek „edzője” bevásárolt, újságot olvasott, mosogatott, vagy éppen bütykölt valamit a lakásban, a Fradi edzett. A hagyományos négy-három-hármas felállásban, a centerben az egyre nyilvánvalóbban világklasszis Nyilasival. Előbb még csak meg-megszorongatta a nagy triót, aztán el-elcsípett néhány győzelmet is. Talán azért is, mert jobban alkalmazkodott az új stadionhoz: a mindennapos gombfoci miatt a pálya a nagyasztalról a parkettre költözött – ettől kezdve a padló hosszú éveken át ragyogott, a fényesítésről térdben erőteljesen kopásnak indult nadrágjaink gondoskodtak…
A bajnokság létszáma pedig folyamatosan bővült, minden név- és születésnap, húsvét és karácsony új csapatokat hozott, így csatlakozott a Haladás, a Rába ETO, a Tatabánya, a Diósgyőr, később az olasz Inter, a 78-as világbajnok argentin válogatott, komoly traumát és fejtörést okozva a Nyilasival felálló Austria Wien, majd valamikor a nyolcvanas évek közepén az Aranycsapat. Az újakon rendre megosztoztunk, utóbbit viszont mindig apám kezelte, kettőzött koncentrációval, s a gárda a hírnevéhez méltón sohasem szenvedett vereséget: Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és a többiek büszkén mosolyoghattak a fotókon.
Egészen 1986 karácsonyáig. A hagyományos, háromnapos torna előtt apám ismét eltűnt derékig a beépített szekrényben, előkotort egy megkopott, barna cipősdobozt, melyből néhány óriási kupak és mindenféle gombok kerültek elő.
- Ez az igazi Aranycsapat – jelentette ki átszellemült arccal, s elkezdte felpakolni a játékosokat. Csak akkor vettem észre, a gombok posztok szerint lettek megcsiszolva, s valamivel be is voltak kenve, hogy jobban csússzanak.
A gálameccsre a Fradi állt ki ellenük, duzzadó önbizalommal, ereje teljében, hogy aztán az elmúlt szűk negyven év legcsúfosabb, legmegalázóbb zakóját szabják ki rá. Már a félidőben két számjegyű volt a különbség, s ha apám térdei jobban bírják a parkettát, és hát nem esik meg rajtam a szíve, brutális hisztivel szakad meg örökre gombfocis pályafutásom. A leginkább egy üvegszerű, a közepén hegyes „sapkát” viselő gombra voltam kiakadva, melynek csúcsát apám elképesztő pontossággal célozta meg minden helyzetből és távolságból.
- A Kocsis Sanyi! – mosolyodott el a meccs végén. - Minden idők legjobban fejelő játékosa, a Kocka.
Hírnevéhez méltón az azóta eltelt több mint három évtizedben is ugyanolyan hatékonysággal termelte a gólokat. Az évek és a karácsonyi tornák múltak, csak egy dolog nem változott: a valódi Aranycsapatot nem lehetett legyőzni. Pedig próbálkozó akadt rengeteg: a keresztapám mellett más nagybácsik, a teljes baráti köröm, később a sógorom, végül a tesóm fia. Hozták a csapatukat, tele korábbi és újabb világsztárokkal, ilyen-olyan taktikával, de Kockát senki sem bírta lefogni.
Két évvel ezelőttig. Karácsonykor apám már rosszul volt, remegett a keze, oxigénpalackkal ült az ünnepi asztalhoz, s éppen a februári házassági évfordulójukra esett a temetése. Azóta a cipősdoboz nálam lapul a szekrény mélyén. Egyelőre még csak a régi korongokkal játszunk, a fiam persze azonnal kiszúrta magának a Fradit, így nekem a Vasas, a Honvéd és a Csepel jutott. És hogy állítgassam az ujjait, hogyan lehet a legjobban célozni. Néhanapján pedig, amikor iskolában van, előszedem a régi gombokat, s próbálom mind nagyobb hatékonysággal belőni Kocka fejét.
Hamarosan bizonyítanom kell majd…

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20