A verhetetlen Aranycsapat

Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte.

- Apa, játszunk? – kérdezi hatéves fiam, s már veszi is elő a szekrény mélyéről a csokidesszertes dobozt. Kicsit kopott ugyan, de még jól olvasható a felirat: Százszorszép. És az ára is: 58,70 forint.

Valamikor a nyolcvanas évek elején adhatta anyám, hogy némiképp rendezzem a gombfoci-csapataimat, melyek akkoriban már kezdtek az agyára menni, hiszen minden sarokból, polcról, ágy mögül apró, fényképes-fröccsöntött korongok kerültek elő.

Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte. Így került 1979 szentestéjén a karácsonyfa alá matchboxok, LEGO, könyvek, zoknik, pulóver mellé a két kis műanyag pohár. Szépen becsomagolva, ám miután lekerült róluk a papír, csak futó pillantást vetettem rájuk, s már toltam is félre, hisz ötévesen fogalmam sem volt, mire jók azok a színes kis izék. A szenteste győztesének egyértelműen a váras LEGO bizonyult, a tesó ajándékát csak másnap, erőteljes atyai unszolásra szedtem elő újra. Apám ugyanis alig három óra után megunta, hogy mindig ugyanazt a hat matchboxot indítjuk el a pályán, s ha már ragaszkodtam a közös játékhoz, akkor próbáljunk ki valami mást is alapon elém tette a két poharat: - Válassz!

Kevéske hezitálás után bizonytalanul a fehér betétes zöldek után nyúltam, s csak jóval később tudatosult, hogy nem is egy, de két életre szóló szerelem kezdődött el abban a pillanatban. Akkor inkább az érdekelt, hogy a körmömmel ki lehetett piszkálni a fotókat, melyekről teljesen ismeretlen, jellemzően bajuszos bácsik néztek vissza.

- Kik ezek? – fordultam apámhoz, aki vélhetően nem is hallotta a kérdést, ugyanis éppen derékig eltűnt az előszobai beépített szekrényben, ahol a nagyasztalt tartottuk, melyet csak ünnepnapokon vettünk elő – ellentétben a konyhaasztallal, elfért körülötte az egész család nagyszülőstől, sógorostól-sógornőstől, unokatesóstól –, s már csavarta is a lábakat a helyükre, majd szétnyitotta a tényleg kapitális bútort. Érdeklődve néztem, bár nem igazán értettem, mire készül, ám a kép kitörölhetetlenül az agyamba vésődött, s akkor is bevillant, amikor szűk másfél évtized múltán már a beköltözés napján belekarcoltam egy méretarányos futballpályát az egyetemi kollégiumi szobám asztallapjába. Akkor azonban nem hittem volna, hogy hamarost olyan produkciónak leszek tanúja, mely néhány hónap múltán nagyobb izgalomba hoz, mint a varázsmelegítő-alsója. Ami nagyobb csodának számított ovis, majd később kisiskolás ismeretségi körömben, mint a Jézuska, a Télapó és a Húsvéti Nyuszi együttesen, hiszen előbbiek jellemzően minden gyerekhez ellátogattak, de varázsmelegítője csak apámnak volt. Melynek jobb zsebéből három erőteljes fújás után egy valódi matchbox került elő, persze, csak ha előtte valami kifejezetten jó dolgot sikerült összehoznom.

Apám az asztalfőre és átellenben egy-egy műanyag kaput rakott, majd szép komótosan felpakolta a neki jutott piros-kék színkombinációjú korongokat. Megpróbáltam utánozni, hellyel-közzel sikerült is, bár akkor – betűismeret híján – még egyáltalán nem törődtem vele, melyik korongon kinek a képe szerepel.

- Nyomd össze ezt a két ujjad, és pöckölj! – állította irányba apám a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujját. S ha nem is azonnal, de fertályórányi játék után már egész hatékonyan vettem célba a kis fehér korongot a nagyobb zöldekkel. A kaput persze még nem veszélyeztettem, de látható volt a fejlődés. Apám persze profin nyomta, köröméllel, s akárhogyan állítgattam is a korongjaimat, egyre-másra a kapumba talált.

- Mit csináltok? – nyitott be a gyerekszobába keresztapám. – Gombfociztok?! – csillant fel a szeme, s már tolt volna félre, de apám megállította: - Addig játszunk, míg nem lő gólt.

Ami keresztapám szemszögéből felelőtlen kijelentésnek tűnhetett, hiszen a Ferencváros – mert természetesen a Fradit takarta a színkombináció – ekkor még nyomába sem érhetett az örök rivális Vasasnak. Apám keze alatt az angyalföldiek úgy játszottak, mint a valóságban: Mészáros Bubunak nem lehetett gólt lőni, Komjáti és Török kérlelhetetlenül rombolt, Izsó és Zombori pedig kiváló labdákkal tömte az igazi nehéztüzéreket, Váradyt és Kiss Lacit. Nálam pedig hiába állt Zsiborás Gabi a kapuban, s előtte a válogatott Rab Tibi és Vépi, a középpályán Ebedli ólomlábakon táncolt, s Szokolai, Pusztai, de még a zseniális Nyilasi is csak csetlett-botlott. Ennek ellenére – még ha keresztapám számára időtlen idők múlva is - végül persze megszületett az első Fradi-gól: egy lecsúszott kirúgásból talált be a kis Takács...

Ami értelemszerűen még jobban meghozta a kedvemet, így a keresztapám után, aki már komolyabb tétre menő meccsen bukott el apámmal szemben, ismét én következtem. Lefekvésig játszottunk, majd karácsony másnapján is, aztán persze a téli szünet végéig, majd át a teljes új esztendőt. A júliusi születésnapom után az örökrangadók négyes tornákká bővültek, a Vasas mellett a Csepel és a Honvéd apám vezetésével szállt szembe az egyre izmosabb Ferencvárossal. A rengeteg gyakorlás ugyanis megtette hatását: hétköznap délutánonként, amikor az ellenfelek „edzője” bevásárolt, újságot olvasott, mosogatott, vagy éppen bütykölt valamit a lakásban, a Fradi edzett. A hagyományos négy-három-hármas felállásban, a centerben az egyre nyilvánvalóbban világklasszis Nyilasival. Előbb még csak meg-megszorongatta a nagy triót, aztán el-elcsípett néhány győzelmet is. Talán azért is, mert jobban alkalmazkodott az új stadionhoz: a mindennapos gombfoci miatt a pálya a nagyasztalról a parkettre költözött – ettől kezdve a padló hosszú éveken át ragyogott, a fényesítésről térdben erőteljesen kopásnak indult nadrágjaink gondoskodtak…

A bajnokság létszáma pedig folyamatosan bővült, minden név- és születésnap, húsvét és karácsony új csapatokat hozott, így csatlakozott a Haladás, a Rába ETO, a Tatabánya, a Diósgyőr, később az olasz Inter, a 78-as világbajnok argentin válogatott, komoly traumát és fejtörést okozva a Nyilasival felálló Austria Wien, majd valamikor a nyolcvanas évek közepén az Aranycsapat. Az újakon rendre megosztoztunk, utóbbit viszont mindig apám kezelte, kettőzött koncentrációval, s a gárda a hírnevéhez méltón sohasem szenvedett vereséget: Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és a többiek büszkén mosolyoghattak a fotókon.

Egészen 1986 karácsonyáig. A hagyományos, háromnapos torna előtt apám ismét eltűnt derékig a beépített szekrényben, előkotort egy megkopott, barna cipősdobozt, melyből néhány óriási kupak és mindenféle gombok kerültek elő.

- Ez az igazi Aranycsapat – jelentette ki átszellemült arccal, s elkezdte felpakolni a játékosokat. Csak akkor vettem észre, a gombok posztok szerint lettek megcsiszolva, s valamivel be is voltak kenve, hogy jobban csússzanak.

A gálameccsre a Fradi állt ki ellenük, duzzadó önbizalommal, ereje teljében, hogy aztán az elmúlt szűk negyven év legcsúfosabb, legmegalázóbb zakóját szabják ki rá. Már a félidőben két számjegyű volt a különbség, s ha apám térdei jobban bírják a parkettát, és hát nem esik meg rajtam a szíve, brutális hisztivel szakad meg örökre gombfocis pályafutásom. A leginkább egy üvegszerű, a közepén hegyes „sapkát” viselő gombra voltam kiakadva, melynek csúcsát apám elképesztő pontossággal célozta meg minden helyzetből és távolságból.

- A Kocsis Sanyi! – mosolyodott el a meccs végén. - Minden idők legjobban fejelő játékosa, a Kocka.

Hírnevéhez méltón az azóta eltelt több mint három évtizedben is ugyanolyan hatékonysággal termelte a gólokat. Az évek és a karácsonyi tornák múltak, csak egy dolog nem változott: a valódi Aranycsapatot nem lehetett legyőzni. Pedig próbálkozó akadt rengeteg: a keresztapám mellett más nagybácsik, a teljes baráti köröm, később a sógorom, végül a tesóm fia. Hozták a csapatukat, tele korábbi és újabb világsztárokkal, ilyen-olyan taktikával, de Kockát senki sem bírta lefogni.

Két évvel ezelőttig. Karácsonykor apám már rosszul volt, remegett a keze, oxigénpalackkal ült az ünnepi asztalhoz, s éppen a februári házassági évfordulójukra esett a temetése. Azóta a cipősdoboz nálam lapul a szekrény mélyén. Egyelőre még csak a régi korongokkal játszunk, a fiam persze azonnal kiszúrta magának a Fradit, így nekem a Vasas, a Honvéd és a Csepel jutott. És hogy állítgassam az ujjait, hogyan lehet a legjobban célozni. Néhanapján pedig, amikor iskolában van, előszedem a régi gombokat, s próbálom mind nagyobb hatékonysággal belőni Kocka fejét.

Hamarosan bizonyítanom kell majd…