Őrnagy őrnagy

Publikálás dátuma
2018.12.30. 17:17
„NEM TALÁLTUK POSTAI ÚTON” - Két rendőrnek ezért kellett személyesen kézbesíteni a szabálysértési ügyben tanúmeghallgatásra szól
Fotó: FORTEPAN
Csöngetnek.
Két rendőr áll az ajtóban. A meglepetéstől elkerekedik a szemem. Keresem náluk a vezetőszárat, de hál’ Istennek nem látom. Talán van még remény. Menekülni úgyse tudnék, elállják az utat.
Mit követtem el? Nem rémlik semmilyen rendőri intézkedés az elmúlt években, szabálytalan parkolásért is van már vagy öt éve, hogy megbírságoltak. Tán csak nem valamelyik Facebook-bejegyzésem keltette fel a hatóságok érdeklődését? Állítólag figyelik azt is. Mire idáig jutok a gondolataimban, lassan oszlani kezd a homály. Kiderül, idézést hoztak tanúkihallgatásra. Saját(!) szabálysértési ügyemben - tanúként…
- Mi az oka ennek a meglehetősen ijesztő kézbesítési módnak? (A hatóság láttán családom tagjai a háttérben fegyelmezetten aggódnak.)
- Nem találtuk postai úton - így a lakonikus válasz.
Felrémlik, hogy a nyáron hat hétig távol voltam. Lehet, hogy az alatt… De ilyenkor meg szokták ismételni a kézbesítést. Nos, most már mindegy, a parancs, az parancs. Notórius szabálysértőknek ez jár.
Közegek tisztelegnek, elmasíroznak.
Nézzük. Ilyen és ilyen forgalmi rendszámú autóval, ekkor és ekkor, itt és itt. De hiszen azt az autót lassan már fél éve eladtam. Ekkor tűnik fel a dátum: 2017. január. Több mint másfél éve. Tanúkihallgatásra rendelnek a … kerületi kapitányságra, egy másfél évvel(!) ezelőtti eset miatt, amelynek során semmilyen helyszíni intézkedés nem történt. Még csak üldözőbe se vettek.
Az ügy előadója XY rendőr őrnagy. Őrnagy őrnagy. Még ez is. A tárgyalás időpontjában vidéken egy temetésen kellene lennem. Hívom a háziorvost, adna-e igazolást. Az attól függ. Mitől? Már sosem tudom meg. Reszkető kézzel felhívom Őrnagy őrnagyot. A vonal túlsó végén kellemes női hang.
Igen, 2017 januárjában a közterület-felügyelet észlelte, hogy itt és itt szabálytalan balra kanyarodást hajtott végre, és emiatt feljelentést tett kapitányságunkon. Kezdeném mondani, hogy helyszíni intézkedés nem történt, és különben is a tárgyalás napján nem tartózkodnék Budapesten, meg hogy van-e róla, satöbbi… ( Nincs róla.)
Udvariasan félbeszakít.
Állampolgár emlékszik-e arra hogy 2017 januárjában azon a napon ki vezette az autót? Hozzáteszi: nem köteles ennyi idő elteltével emlékezni rá. Csak hat hónapig köteles emlékezni rá. Családtagjaira sem köteles terhelő vallomást tenni.
Érteni vélem.
A vonal másik végén várakozó csend.
Állampolgár kapcsol. Természetesen nem emlékszik.
Ha mindezt ezek után saját kezűleg leírja, tárgyalásra sem kell jönnie, az ügyet lezárom - így az egyre kedvesebb őrnagy. (A hangja után akár randevúzni is kedvem lenne vele…)
Miután állampolgár még aznap saját kezűleg leírja a nem emlékezést, az ügy abban a pillanatban le is zárul. Kézcsókomat küldöm. Kedves. Happy end.
Összefoglalom.
Lehet, hogy állampolgár szabálytalanul kanyarodott, lehet, hogy akkor, lehet, hogy ott, és lehet, hogy egy közterületi közeg ezt észlelte, de intézkedés biztosan nem történt, felvétel biztosan nincs róla, csak a teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen feljelentés. Ami felesleges munkát ad két kerületi - az illetékes és a lakóhely szerinti - kapitányságnak, eltelik több mint másfél év, akták jönnek, akták mennek, állampolgár - plusz család - halálra rémül az ajtóban álló rendőrök láttán.
Gratulálunk a közterület-felügyeletnek.
De van pozitív oldala is a történetnek. Találkoztam a magyar rendőrség empatikus képviselőjével. Őrnagy őrnaggyal. Respect.
Utóirat. Őrnagy őrnagy - © Joseph Heller: A 22-es csapdája.

Sírversek

Bökvers a neve a rövid, többnyire csupán kétsoros, rendszerint csipkelődő, szatirikus versikének, amelynek egyik alfaja: a sírvers. Ezt természetesen nem az elhunyt fejfájára írják, sőt többnyire sehová sem írják fel vagy le, szájról-szájra terjed, méghozzá az „elparentált” életében.
A Rákosi-korszakban legalább egy tucat ilyen sírvers forgott közszájon, elsősorban a kultúra, illetve a rendszer kultúraelhárítóinak számlájára. Ezek egyik szerzője állítólag Jékely Zoltán volt. Természetesen nem a kisgazda államminiszter, akit a szóbeszéd szerint nem is törzsvendégi, inkább tulajdonosi szálak fűztek egy Magyar utcai műintézethez, hanem névrokona, a nagyszerű költő Jékely Zoltán, Áprily Lajos fia. És mivel akárcsak a kuplerájos Jékelyre, ugyanúgy a hazai kulturális élet ily módon megénekelt szereplőire – joggal vagy érdemtelenül – már csak kevesek emlékeznek (azóta valamennyien verstelen sírjukban nyugszanak), nevük előtt álljon néhány sor arról, kik is voltak ők valójában.
Az alighanem leggonoszabb sírvers Keszi Imre emlékét őrzi. Ez a férfiú (egyébként Hajnal Anna költőnő férje) az 1940-es évek második felében a központi pártlap, a Szabad Nép kulturális rovatvezetője volt, aki szűk látókörű, rosszindulatú kritikákban nyírta a kortárs irodalmárokat. Neki állított kevéssé irigyelhető emléket a következő sírvers:
Itt nyugszik Imre, a Keszi,
Féreg a férget eszi.
Jól teszi.
A igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy 1956 után Keszi magába szállt. És akkor egyszeriben kitűnt, hogy nemcsak mások pocskondiázásában árul el nem mindennapi tehetséget, hanem a regényírásban is. Ekkoriban adta közre a többi között Elysium című emlékezetes regényét, amelyből utóbb film is készült. Az is kiderült róla, hogy nagy tudású zenetörténész.
Némileg hasonló pályát járt meg Horváth Márton. Mint a Szabad Nép helyettes, majd teljes jogú főszerkesztője, magas rangú pártfunkcionárius, gyakorlatilag Révai József helyettese, ő a Kesziénél magasabb szintről szórta a pártszerűséget, ítélkezett elevenek és holtak fölött. (Ifjú olvasóink kedvéért: Révai, aki pályáját avantgárd költőként kezdte – egyik versében nemcsak első tanítójának, hanem anyjának és apjának is azt kívánta, hogy dögöljenek meg –, a felszabadulás után a kommunista párt legfőbb ideológusa volt.) Nos, Horváth képzeletbeli fejfájára az ismeretlen költő e sorokat véste:
Itt nyugszom én, Horváth Márton –
Ezzel segítem a pártom.
1956 után aztán róla is kiderült, hogy mást is tud, mint az észt osztani. Akkoriban írt Holttengeri tekercsek című regényét változatlanul érdemes kézbe venni: értékes olvasmány.
És most következzék egy olyan irodalmár, aki a légynek sem ártott, igaz, a sírverse sem bántó. Gáspár Endre elsősorban mint olyan műfordító írta be nevét az irodalomtörténetbe, aki tizennégy nyelvről és jó néhány idegen nyelvre ültetett át költői, sőt filozófiai, de még orvostudományi műveket, operettlibrettókat, kantátákat is. Az előbbiek között voltak Marx, Ovidius, Heine, Lope de Vega, Shakespeare, Puskin alkotásai, míg Móra Ferenc, Nyírő József, Karinthy Frigyes műveit ő tette át német, angol, spanyol, eszperantó nyelvre.
Itt nyugszik Gáspár Endre,
Lukácsot fordít héberről vendre.
Gáspárék újlipótvárosi lakása péntekenként valóságos irodalmi szalonná alakult át, ahol a műfordítás mesterének hitvese kínálgatta minden földi jóval a kortárs alkotókat. Így aztán ő is kiérdemelt egy sírverset:
Margitka, tente-tente.
Eljövünk mi péntekente.
Komlós Aladár műfordítót, irodalomtörténészt ezzel a sírverssel ajándékozták meg pályatársai:
Itt nyugszik Komlós Aladár,
A reakciós haladár.
Arra már sajnos nem emlékszem, hogy mivel érdemelte ki ezt a belső ellentmondástól szenvedő jelzőt, annál jobban arra, milyen túlvilági címkéket aggatott az eddig is idézett árnyköltő Jékely (ha ugyan valóban ő) az akkoriban kurzusírónak minősülő kollégáira.
Az utóbbiak között alighanem Aczél Tamás foglalta el a fő helyet, akit A szabadság árnyékában című, a közepesnél gyengébb, legfeljebb a sematizmusban kiemelkedő regényét nemcsak Kossuth-, de még Sztálin-díjjal is jutalmazták. (És megint csak a fiatal olvasók kedvéért: ez az Aczél nem rokona a későbbinek: a Kádár-korabeli Györgynek. Rokoni kapcsolatai közül viszont érdemes megemlíteni feleségét, Gyarmati Olgát, a londoni olimpia aranyérmes távolugróját, számos magyar atlétikai csúcs felállítóját.) Nos az ő – méghozzá két irányban is szíjjal hasogató – sírverse így hangzott:
Aczél Tamás tetemét
Fedi ez a bucka.
Korai az öröm,
Mert él még a Kuczka.
Aczélról még annyit: évtizedekkel később kiderült, hogy – akárcsak Keszi Imre vagy Horváth Márton – ő is képes jó regényt írni. Méghozzá kifogástalan angol nyelven. The Ice Age (A jégkorszak) és The Hunt (A vadászat) című művei először az Egyesült Államokban láttak napvilágot, ahol emigrációban élt.
Kuczka Péter vérbeli pártköltő volt, rímfaragói minőségében talán ő haladt az élen. Egyesek Majakovszkij epigonnak mondták. Révai József kedvencének számított. Az Írószövetség hórihorgas szervezőtitkárát e három gonosz sorral parentálták:
Itt nyugszik Kuczka Péter,
Koporsója három méter,
Tehetsége milliméter.
És mit tesz isten! Idővel róla is kiderült, hogy jó író és szerkesztő. Évtizedekkel pártköltői időszaka után érdeklődése és tevékenysége jobb híján a sci-fi, majd az irodalomszervezés felé fordult. Ő volt a Galaktika című tudományos-fantasztikus antológiája szerkesztője és a Digitális Irodalmi Akadémia alapítója.
A pártos irodalom élharcosa, zászlóvivője volt Zelk Zoltán, méghozzá a szó szoros értelmében. Ő szólította fel egyik versében pályatársait: „Költő, légy pártos!” Joszif Visszarionovics Sztálin 70. születésnapját A hűség és a hála éneke című poémájával köszöntötte. Mitől halálozhat el egy ilyen költő?
Itt nyugszik Zelk Zoltán.
Pártjelvény akadt a torkán.
Ha eddig említett író- és költőtársai később csak megcsömörlöttek a magát kommunistának nevező diktatúrától, és 1956 után emigráltak, vagy legalábbis hosszabb-rövidebb ideig hallgatásra kényszerültek, a politikában náluk is aktívabb Zelk börtönben húzott le másfél évet. És ekkor minden múltbeli – valószínűleg őszinte, naiv, de mindenképpen – alányaló költői munkásságát hátrahagyva, remek, megrázó hatású verseket írt.
Kassák Lajost, a hamisítatlan munkásmozgalmi hagyományokon felnőtt, sőt ilyeneket maga is teremtő költőt, szerkesztőt, festőművészt Rákosi nem volt képes elviselni, de még Kádár idején is íróként a „tűrt”, képzőművészként a „tiltott” kategóriába tartozott. Erről árulkodott sírverse is:
E kő alá bújt be Kassák,
Hogy többé ne ba..ogassák.
A képzeletbeli kulturális protokoll-listán mindvégig előkelő helyet foglalt el Major Tamás. Mint a Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője, de mint színész is egyaránt zseniális volt. Ámbár igazgatói tevékenységét nem mindenki látta teljesen így... Valószínűleg ennek szólt sírverse is:
Itt nyugszik Major Tamás,
És hol ő nyugszik,
Ott nem nyugszik más.
Végül következzék két pártos prózaíró. Gergely Sándorról tudni kell, hogy az első világháborúban egy gáztámadás során elveszítette szeme világát, amit később is csak részben tudtak helyreállítani. Miután 1945-ben hazatért a szovjet emigrációból és az Írószövetség elnökévé választották, pályatársai a nem éppen kedves Vakundok gúnynevet akasztották rá. Máig is azzal gyanúsítják (ami sem pró, sem kontra nem bizonyítható), hogy 1931-ben a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács című folyóirat hasábjain ő minősítette József Attilát lényegében fasisztának. Mindenesetre nagyon szigorú elvtárs volt, aki mindenkin kegyetlenül számon kérte a szocialista realizmust és a szovjet irodalom mélységes tiszteletét. Őt ezzel jellemezte sírversének szerzője:
Itt nyugszik Sándor, a Gergely,
Abba halt meg, hogy
Bócher volt, s nem Szergej.
Volt moszkvai emigránstársától, Gergely Sándortól eltérően Illés Béla kellemes, vidám fickó és kifejezetten jó író (fiatalkori novellák, két regény: az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia) volt. Igaz, írt egy csomó vacakot is. Amikor pedig nem írt és nem szerkesztett lapot (mint a Vörös Hadsereg őrnagyát a szovjet hadvezetés őt bízta meg az 1945 és 1948 között Budapesten megjelenő magyar nyelvű napilapja, az Új Szó szerkesztésével), a New York/Hungária kávéházban ült, pipázott és mesélt. Tegyük hozzá: nagyon élvezetesen. Történeteinek néha volt némi történelmi magja, néha semennyi sem. Irodalmi hasára ütve, ő találta ki például valós történelmi személyként beállítva Alekszej Guszev kapitányt, a cári hadsereg tisztjét, aki 1849-ben megtagadta, hogy fegyvert fogjon a magyar forradalom leverésére, és akit ezért kivégeztek. Erről azonban nemcsak kávéházi csevej során konfabulált, hanem „történelmi” regényt is írt. Több magyar városban neveztek el utcát a valójában soha sem létezett Guszev századosról, Budapesten márványtábla őrizte emlékét, de még az iskolai történelemkönyvekbe is bekerült. Illés egy másik nagy dobása az ugyancsak márvány emléktáblát kapott vígszínházi csata volt. A hadtörténészek utóbb kimutatták, hogy bár Budapest 1944-45-ös ostroma során a Nagykörút több pontján is alakult ki ütközet a támadók és a védők között, speciel a Vígszínháznál ilyen biztosan nem zajlott.
Egyszóval mind Guszev kapitány, mind a vígszínházi csata csupán Illés Béla irodalmi munkásságának része volt. Nos, az író képzeletbeli fejfáján a felirat is ennek megfelelően döcögött. Még pontosabban – a többi sírverstől eltérően – nem is rímelt:
Itt nyugszik Illés Béla –
Nem is igaz.

Borok ünnepekre

Publikálás dátuma
2018.12.30. 15:15

Fotó: Shutterstock
Igazából az volna jó, ha a borkultúra olyan szerves része volna a(z értelmes és polgári) hétköznapoknak, mint a kultúra többi szegmense, mondjuk az irodalom vagy zene. Ez nincs így, főképp az "elmúltnegyvenév", mármint a nagy háború második félidejét követő, ’48-’88 közötti időszak okán, amikor a borkultúra kikopott a hétköznapokból, és megszűntünk borország lenni. A nagy borszakíró, Hugh Johnson egyszer azt nyilatkozta nekünk, Vagesznek és nekem, hogy a háború előtt három jelentős borkultúra létezett, a francia, a német és a magyar. Ehhez képest a hetvenes évektől eltűntünk a bortérképről, és máig nem sikerült visszakerülni, noha a magyar borok ismét tényleg világszínvonalúvá fejlődtek.
Egyszóval az kéne, hogy jobban áthassa a bor a hétköznapokat, ne az legyen, hogy mikor aszondom a sógornőmnek, hogy azért be kellett volna hűteni ezt a pezsgőt, wazze, akkor az legyen a válasz, hogy nem vagyok borszakértő. Hogy a társadalomnak ne csak egy viszonylag szűk rétege szürcsöljön és keresse az árnyalatokat és a sehol máshol fel nem lelhető ízeket és aromákat. Melyeknél meglehet, fontosabb dolog verset olvasni vagy jól operálni, de a teljes és szép életet kiteljesíti, ha úgy értünk a borokhoz, mint egy francia, aki már ovis korától ott kóstol az asztal végén, és nem lesz alkoholista.
Ha már nem kóstolunk nap mint nap, legalább karácsonykor, szilveszterkor és az egyéb ünnepeken igyunk minőséget (ne csak térfogatszázalékot). A karácsony tengelyében forog a töltött káposzta, amihez a legújabb Kamocsay chardonnay-kat ajánljuk, melyek a kiváló borász csúcsborai, a 400 hektáros Hilltop 25 éves fennállása alatt kitapasztalt-megismert legjobb dűlők esszenciáját tartalmazzák, melyek a neszmélyi Meleges-hegyen fekszenek. Jó játék dűlőket kóstolni, ahogy jó a különböző klónokból vagy évjáratokból származó borokat összehasonlítani: meghökkentő különbségek vannak köztük, a dolog az árnyalatokról szól, mint minden, amit nem középiskolás fokon űz az ember a nyelvtanulástól a szexig.
A dobozban hat 2017-es palack, öt dűlő és a birtokbor, mely Kamocsay Ákos kifejezésével maga a harmónia, melyet az elegáns és kerek, csípős Meleges-dűlő, a lendületes, nem komplex Keresztrét, a fűszeres, magas szeszű, fincsi Urbánkó, a robusztus Faragó és a savhangsúlyos Páskom alkot. Olyan ötezer forint körülre jön ki egy palack, a doboz végig tudja kísérni az ünnepeket, remek ajándék is lehet, vörösborért lapozzuk fel a november 11-i Szép Szót. Az ételsor végére illesszünk egy kis tokajit, van egy ilyen kis jó szokásféle, hogy karácsonykor tokajit illik inni, mi a Pajzos-Megyer aszúit ajánljuk, ezek olyan 10-15 ezer forintért érhetők el a neten, de megéri, mert egyszer van karácsony és méltó módon kell megünnepelni.
Ezek a modern, a botritisz minden szépségét felmutató aszúk lehetnek virágosak, mint a ’14-es, barackosak-aszalt gyümölcsösek-törökmézesek, mint a ’11-es, száraz érzetűek és medicinálisak, mint a ’08-as, füstösek és ásványosak, mint a friss ’06-os. A savgerinc hullámzásában az ember élesen látja a szép Pajzos-dűlő hullámzását a horizonton a végtelenig és tovább. Ez az intenzív tokajis savérzet egységes tengelyként forogva minden tételben markánsan támasztja meg az ízképet, a botritisz (és a mineralitás) mellett ez a tokaji (és a magyar bor) lényege.
Szerző