Sírversek

Bökvers a neve a rövid, többnyire csupán kétsoros, rendszerint csipkelődő, szatirikus versikének, amelynek egyik alfaja: a sírvers. Ezt természetesen nem az elhunyt fejfájára írják, sőt többnyire sehová sem írják fel vagy le, szájról-szájra terjed, méghozzá az „elparentált” életében.
A Rákosi-korszakban legalább egy tucat ilyen sírvers forgott közszájon, elsősorban a kultúra, illetve a rendszer kultúraelhárítóinak számlájára. Ezek egyik szerzője állítólag Jékely Zoltán volt. Természetesen nem a kisgazda államminiszter, akit a szóbeszéd szerint nem is törzsvendégi, inkább tulajdonosi szálak fűztek egy Magyar utcai műintézethez, hanem névrokona, a nagyszerű költő Jékely Zoltán, Áprily Lajos fia. És mivel akárcsak a kuplerájos Jékelyre, ugyanúgy a hazai kulturális élet ily módon megénekelt szereplőire – joggal vagy érdemtelenül – már csak kevesek emlékeznek (azóta valamennyien verstelen sírjukban nyugszanak), nevük előtt álljon néhány sor arról, kik is voltak ők valójában.
Az alighanem leggonoszabb sírvers Keszi Imre emlékét őrzi. Ez a férfiú (egyébként Hajnal Anna költőnő férje) az 1940-es évek második felében a központi pártlap, a Szabad Nép kulturális rovatvezetője volt, aki szűk látókörű, rosszindulatú kritikákban nyírta a kortárs irodalmárokat. Neki állított kevéssé irigyelhető emléket a következő sírvers:
Itt nyugszik Imre, a Keszi,
Féreg a férget eszi.
Jól teszi.
A igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy 1956 után Keszi magába szállt. És akkor egyszeriben kitűnt, hogy nemcsak mások pocskondiázásában árul el nem mindennapi tehetséget, hanem a regényírásban is. Ekkoriban adta közre a többi között Elysium című emlékezetes regényét, amelyből utóbb film is készült. Az is kiderült róla, hogy nagy tudású zenetörténész.
Némileg hasonló pályát járt meg Horváth Márton. Mint a Szabad Nép helyettes, majd teljes jogú főszerkesztője, magas rangú pártfunkcionárius, gyakorlatilag Révai József helyettese, ő a Kesziénél magasabb szintről szórta a pártszerűséget, ítélkezett elevenek és holtak fölött. (Ifjú olvasóink kedvéért: Révai, aki pályáját avantgárd költőként kezdte – egyik versében nemcsak első tanítójának, hanem anyjának és apjának is azt kívánta, hogy dögöljenek meg –, a felszabadulás után a kommunista párt legfőbb ideológusa volt.) Nos, Horváth képzeletbeli fejfájára az ismeretlen költő e sorokat véste:
Itt nyugszom én, Horváth Márton –
Ezzel segítem a pártom.
1956 után aztán róla is kiderült, hogy mást is tud, mint az észt osztani. Akkoriban írt Holttengeri tekercsek című regényét változatlanul érdemes kézbe venni: értékes olvasmány.
És most következzék egy olyan irodalmár, aki a légynek sem ártott, igaz, a sírverse sem bántó. Gáspár Endre elsősorban mint olyan műfordító írta be nevét az irodalomtörténetbe, aki tizennégy nyelvről és jó néhány idegen nyelvre ültetett át költői, sőt filozófiai, de még orvostudományi műveket, operettlibrettókat, kantátákat is. Az előbbiek között voltak Marx, Ovidius, Heine, Lope de Vega, Shakespeare, Puskin alkotásai, míg Móra Ferenc, Nyírő József, Karinthy Frigyes műveit ő tette át német, angol, spanyol, eszperantó nyelvre.
Itt nyugszik Gáspár Endre,
Lukácsot fordít héberről vendre.
Gáspárék újlipótvárosi lakása péntekenként valóságos irodalmi szalonná alakult át, ahol a műfordítás mesterének hitvese kínálgatta minden földi jóval a kortárs alkotókat. Így aztán ő is kiérdemelt egy sírverset:
Margitka, tente-tente.
Eljövünk mi péntekente.
Komlós Aladár műfordítót, irodalomtörténészt ezzel a sírverssel ajándékozták meg pályatársai:
Itt nyugszik Komlós Aladár,
A reakciós haladár.
Arra már sajnos nem emlékszem, hogy mivel érdemelte ki ezt a belső ellentmondástól szenvedő jelzőt, annál jobban arra, milyen túlvilági címkéket aggatott az eddig is idézett árnyköltő Jékely (ha ugyan valóban ő) az akkoriban kurzusírónak minősülő kollégáira.
Az utóbbiak között alighanem Aczél Tamás foglalta el a fő helyet, akit A szabadság árnyékában című, a közepesnél gyengébb, legfeljebb a sematizmusban kiemelkedő regényét nemcsak Kossuth-, de még Sztálin-díjjal is jutalmazták. (És megint csak a fiatal olvasók kedvéért: ez az Aczél nem rokona a későbbinek: a Kádár-korabeli Györgynek. Rokoni kapcsolatai közül viszont érdemes megemlíteni feleségét, Gyarmati Olgát, a londoni olimpia aranyérmes távolugróját, számos magyar atlétikai csúcs felállítóját.) Nos az ő – méghozzá két irányban is szíjjal hasogató – sírverse így hangzott:
Aczél Tamás tetemét
Fedi ez a bucka.
Korai az öröm,
Mert él még a Kuczka.
Aczélról még annyit: évtizedekkel később kiderült, hogy – akárcsak Keszi Imre vagy Horváth Márton – ő is képes jó regényt írni. Méghozzá kifogástalan angol nyelven. The Ice Age (A jégkorszak) és The Hunt (A vadászat) című művei először az Egyesült Államokban láttak napvilágot, ahol emigrációban élt.
Kuczka Péter vérbeli pártköltő volt, rímfaragói minőségében talán ő haladt az élen. Egyesek Majakovszkij epigonnak mondták. Révai József kedvencének számított. Az Írószövetség hórihorgas szervezőtitkárát e három gonosz sorral parentálták:
Itt nyugszik Kuczka Péter,
Koporsója három méter,
Tehetsége milliméter.
És mit tesz isten! Idővel róla is kiderült, hogy jó író és szerkesztő. Évtizedekkel pártköltői időszaka után érdeklődése és tevékenysége jobb híján a sci-fi, majd az irodalomszervezés felé fordult. Ő volt a Galaktika című tudományos-fantasztikus antológiája szerkesztője és a Digitális Irodalmi Akadémia alapítója.
A pártos irodalom élharcosa, zászlóvivője volt Zelk Zoltán, méghozzá a szó szoros értelmében. Ő szólította fel egyik versében pályatársait: „Költő, légy pártos!” Joszif Visszarionovics Sztálin 70. születésnapját A hűség és a hála éneke című poémájával köszöntötte. Mitől halálozhat el egy ilyen költő?
Itt nyugszik Zelk Zoltán.
Pártjelvény akadt a torkán.
Ha eddig említett író- és költőtársai később csak megcsömörlöttek a magát kommunistának nevező diktatúrától, és 1956 után emigráltak, vagy legalábbis hosszabb-rövidebb ideig hallgatásra kényszerültek, a politikában náluk is aktívabb Zelk börtönben húzott le másfél évet. És ekkor minden múltbeli – valószínűleg őszinte, naiv, de mindenképpen – alányaló költői munkásságát hátrahagyva, remek, megrázó hatású verseket írt.
Kassák Lajost, a hamisítatlan munkásmozgalmi hagyományokon felnőtt, sőt ilyeneket maga is teremtő költőt, szerkesztőt, festőművészt Rákosi nem volt képes elviselni, de még Kádár idején is íróként a „tűrt”, képzőművészként a „tiltott” kategóriába tartozott. Erről árulkodott sírverse is:
E kő alá bújt be Kassák,
Hogy többé ne ba..ogassák.
A képzeletbeli kulturális protokoll-listán mindvégig előkelő helyet foglalt el Major Tamás. Mint a Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője, de mint színész is egyaránt zseniális volt. Ámbár igazgatói tevékenységét nem mindenki látta teljesen így... Valószínűleg ennek szólt sírverse is:
Itt nyugszik Major Tamás,
És hol ő nyugszik,
Ott nem nyugszik más.
Végül következzék két pártos prózaíró. Gergely Sándorról tudni kell, hogy az első világháborúban egy gáztámadás során elveszítette szeme világát, amit később is csak részben tudtak helyreállítani. Miután 1945-ben hazatért a szovjet emigrációból és az Írószövetség elnökévé választották, pályatársai a nem éppen kedves Vakundok gúnynevet akasztották rá. Máig is azzal gyanúsítják (ami sem pró, sem kontra nem bizonyítható), hogy 1931-ben a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács című folyóirat hasábjain ő minősítette József Attilát lényegében fasisztának. Mindenesetre nagyon szigorú elvtárs volt, aki mindenkin kegyetlenül számon kérte a szocialista realizmust és a szovjet irodalom mélységes tiszteletét. Őt ezzel jellemezte sírversének szerzője:
Itt nyugszik Sándor, a Gergely,
Abba halt meg, hogy
Bócher volt, s nem Szergej.
Volt moszkvai emigránstársától, Gergely Sándortól eltérően Illés Béla kellemes, vidám fickó és kifejezetten jó író (fiatalkori novellák, két regény: az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia) volt. Igaz, írt egy csomó vacakot is. Amikor pedig nem írt és nem szerkesztett lapot (mint a Vörös Hadsereg őrnagyát a szovjet hadvezetés őt bízta meg az 1945 és 1948 között Budapesten megjelenő magyar nyelvű napilapja, az Új Szó szerkesztésével), a New York/Hungária kávéházban ült, pipázott és mesélt. Tegyük hozzá: nagyon élvezetesen. Történeteinek néha volt némi történelmi magja, néha semennyi sem. Irodalmi hasára ütve, ő találta ki például valós történelmi személyként beállítva Alekszej Guszev kapitányt, a cári hadsereg tisztjét, aki 1849-ben megtagadta, hogy fegyvert fogjon a magyar forradalom leverésére, és akit ezért kivégeztek. Erről azonban nemcsak kávéházi csevej során konfabulált, hanem „történelmi” regényt is írt. Több magyar városban neveztek el utcát a valójában soha sem létezett Guszev századosról, Budapesten márványtábla őrizte emlékét, de még az iskolai történelemkönyvekbe is bekerült. Illés egy másik nagy dobása az ugyancsak márvány emléktáblát kapott vígszínházi csata volt. A hadtörténészek utóbb kimutatták, hogy bár Budapest 1944-45-ös ostroma során a Nagykörút több pontján is alakult ki ütközet a támadók és a védők között, speciel a Vígszínháznál ilyen biztosan nem zajlott.
Egyszóval mind Guszev kapitány, mind a vígszínházi csata csupán Illés Béla irodalmi munkásságának része volt. Nos, az író képzeletbeli fejfáján a felirat is ennek megfelelően döcögött. Még pontosabban – a többi sírverstől eltérően – nem is rímelt:
Itt nyugszik Illés Béla –
Nem is igaz.
Frissítve: 2018.12.30 16:16

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20