Sírversek

Bökvers a neve a rövid, többnyire csupán kétsoros, rendszerint csipkelődő, szatirikus versikének, amelynek egyik alfaja: a sírvers. Ezt természetesen nem az elhunyt fejfájára írják, sőt többnyire sehová sem írják fel vagy le, szájról-szájra terjed, méghozzá az „elparentált” életében.
A Rákosi-korszakban legalább egy tucat ilyen sírvers forgott közszájon, elsősorban a kultúra, illetve a rendszer kultúraelhárítóinak számlájára. Ezek egyik szerzője állítólag Jékely Zoltán volt. Természetesen nem a kisgazda államminiszter, akit a szóbeszéd szerint nem is törzsvendégi, inkább tulajdonosi szálak fűztek egy Magyar utcai műintézethez, hanem névrokona, a nagyszerű költő Jékely Zoltán, Áprily Lajos fia. És mivel akárcsak a kuplerájos Jékelyre, ugyanúgy a hazai kulturális élet ily módon megénekelt szereplőire – joggal vagy érdemtelenül – már csak kevesek emlékeznek (azóta valamennyien verstelen sírjukban nyugszanak), nevük előtt álljon néhány sor arról, kik is voltak ők valójában.
Az alighanem leggonoszabb sírvers Keszi Imre emlékét őrzi. Ez a férfiú (egyébként Hajnal Anna költőnő férje) az 1940-es évek második felében a központi pártlap, a Szabad Nép kulturális rovatvezetője volt, aki szűk látókörű, rosszindulatú kritikákban nyírta a kortárs irodalmárokat. Neki állított kevéssé irigyelhető emléket a következő sírvers:
Itt nyugszik Imre, a Keszi,
Féreg a férget eszi.
Jól teszi.
A igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy 1956 után Keszi magába szállt. És akkor egyszeriben kitűnt, hogy nemcsak mások pocskondiázásában árul el nem mindennapi tehetséget, hanem a regényírásban is. Ekkoriban adta közre a többi között Elysium című emlékezetes regényét, amelyből utóbb film is készült. Az is kiderült róla, hogy nagy tudású zenetörténész.
Némileg hasonló pályát járt meg Horváth Márton. Mint a Szabad Nép helyettes, majd teljes jogú főszerkesztője, magas rangú pártfunkcionárius, gyakorlatilag Révai József helyettese, ő a Kesziénél magasabb szintről szórta a pártszerűséget, ítélkezett elevenek és holtak fölött. (Ifjú olvasóink kedvéért: Révai, aki pályáját avantgárd költőként kezdte – egyik versében nemcsak első tanítójának, hanem anyjának és apjának is azt kívánta, hogy dögöljenek meg –, a felszabadulás után a kommunista párt legfőbb ideológusa volt.) Nos, Horváth képzeletbeli fejfájára az ismeretlen költő e sorokat véste:
Itt nyugszom én, Horváth Márton –
Ezzel segítem a pártom.
1956 után aztán róla is kiderült, hogy mást is tud, mint az észt osztani. Akkoriban írt Holttengeri tekercsek című regényét változatlanul érdemes kézbe venni: értékes olvasmány.
És most következzék egy olyan irodalmár, aki a légynek sem ártott, igaz, a sírverse sem bántó. Gáspár Endre elsősorban mint olyan műfordító írta be nevét az irodalomtörténetbe, aki tizennégy nyelvről és jó néhány idegen nyelvre ültetett át költői, sőt filozófiai, de még orvostudományi műveket, operettlibrettókat, kantátákat is. Az előbbiek között voltak Marx, Ovidius, Heine, Lope de Vega, Shakespeare, Puskin alkotásai, míg Móra Ferenc, Nyírő József, Karinthy Frigyes műveit ő tette át német, angol, spanyol, eszperantó nyelvre.
Itt nyugszik Gáspár Endre,
Lukácsot fordít héberről vendre.
Gáspárék újlipótvárosi lakása péntekenként valóságos irodalmi szalonná alakult át, ahol a műfordítás mesterének hitvese kínálgatta minden földi jóval a kortárs alkotókat. Így aztán ő is kiérdemelt egy sírverset:
Margitka, tente-tente.
Eljövünk mi péntekente.
Komlós Aladár műfordítót, irodalomtörténészt ezzel a sírverssel ajándékozták meg pályatársai:
Itt nyugszik Komlós Aladár,
A reakciós haladár.
Arra már sajnos nem emlékszem, hogy mivel érdemelte ki ezt a belső ellentmondástól szenvedő jelzőt, annál jobban arra, milyen túlvilági címkéket aggatott az eddig is idézett árnyköltő Jékely (ha ugyan valóban ő) az akkoriban kurzusírónak minősülő kollégáira.
Az utóbbiak között alighanem Aczél Tamás foglalta el a fő helyet, akit A szabadság árnyékában című, a közepesnél gyengébb, legfeljebb a sematizmusban kiemelkedő regényét nemcsak Kossuth-, de még Sztálin-díjjal is jutalmazták. (És megint csak a fiatal olvasók kedvéért: ez az Aczél nem rokona a későbbinek: a Kádár-korabeli Györgynek. Rokoni kapcsolatai közül viszont érdemes megemlíteni feleségét, Gyarmati Olgát, a londoni olimpia aranyérmes távolugróját, számos magyar atlétikai csúcs felállítóját.) Nos az ő – méghozzá két irányban is szíjjal hasogató – sírverse így hangzott:
Aczél Tamás tetemét
Fedi ez a bucka.
Korai az öröm,
Mert él még a Kuczka.
Aczélról még annyit: évtizedekkel később kiderült, hogy – akárcsak Keszi Imre vagy Horváth Márton – ő is képes jó regényt írni. Méghozzá kifogástalan angol nyelven. The Ice Age (A jégkorszak) és The Hunt (A vadászat) című művei először az Egyesült Államokban láttak napvilágot, ahol emigrációban élt.
Kuczka Péter vérbeli pártköltő volt, rímfaragói minőségében talán ő haladt az élen. Egyesek Majakovszkij epigonnak mondták. Révai József kedvencének számított. Az Írószövetség hórihorgas szervezőtitkárát e három gonosz sorral parentálták:
Itt nyugszik Kuczka Péter,
Koporsója három méter,
Tehetsége milliméter.
És mit tesz isten! Idővel róla is kiderült, hogy jó író és szerkesztő. Évtizedekkel pártköltői időszaka után érdeklődése és tevékenysége jobb híján a sci-fi, majd az irodalomszervezés felé fordult. Ő volt a Galaktika című tudományos-fantasztikus antológiája szerkesztője és a Digitális Irodalmi Akadémia alapítója.
A pártos irodalom élharcosa, zászlóvivője volt Zelk Zoltán, méghozzá a szó szoros értelmében. Ő szólította fel egyik versében pályatársait: „Költő, légy pártos!” Joszif Visszarionovics Sztálin 70. születésnapját A hűség és a hála éneke című poémájával köszöntötte. Mitől halálozhat el egy ilyen költő?
Itt nyugszik Zelk Zoltán.
Pártjelvény akadt a torkán.
Ha eddig említett író- és költőtársai később csak megcsömörlöttek a magát kommunistának nevező diktatúrától, és 1956 után emigráltak, vagy legalábbis hosszabb-rövidebb ideig hallgatásra kényszerültek, a politikában náluk is aktívabb Zelk börtönben húzott le másfél évet. És ekkor minden múltbeli – valószínűleg őszinte, naiv, de mindenképpen – alányaló költői munkásságát hátrahagyva, remek, megrázó hatású verseket írt.
Kassák Lajost, a hamisítatlan munkásmozgalmi hagyományokon felnőtt, sőt ilyeneket maga is teremtő költőt, szerkesztőt, festőművészt Rákosi nem volt képes elviselni, de még Kádár idején is íróként a „tűrt”, képzőművészként a „tiltott” kategóriába tartozott. Erről árulkodott sírverse is:
E kő alá bújt be Kassák,
Hogy többé ne ba..ogassák.
A képzeletbeli kulturális protokoll-listán mindvégig előkelő helyet foglalt el Major Tamás. Mint a Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője, de mint színész is egyaránt zseniális volt. Ámbár igazgatói tevékenységét nem mindenki látta teljesen így... Valószínűleg ennek szólt sírverse is:
Itt nyugszik Major Tamás,
És hol ő nyugszik,
Ott nem nyugszik más.
Végül következzék két pártos prózaíró. Gergely Sándorról tudni kell, hogy az első világháborúban egy gáztámadás során elveszítette szeme világát, amit később is csak részben tudtak helyreállítani. Miután 1945-ben hazatért a szovjet emigrációból és az Írószövetség elnökévé választották, pályatársai a nem éppen kedves Vakundok gúnynevet akasztották rá. Máig is azzal gyanúsítják (ami sem pró, sem kontra nem bizonyítható), hogy 1931-ben a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács című folyóirat hasábjain ő minősítette József Attilát lényegében fasisztának. Mindenesetre nagyon szigorú elvtárs volt, aki mindenkin kegyetlenül számon kérte a szocialista realizmust és a szovjet irodalom mélységes tiszteletét. Őt ezzel jellemezte sírversének szerzője:
Itt nyugszik Sándor, a Gergely,
Abba halt meg, hogy
Bócher volt, s nem Szergej.
Volt moszkvai emigránstársától, Gergely Sándortól eltérően Illés Béla kellemes, vidám fickó és kifejezetten jó író (fiatalkori novellák, két regény: az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia) volt. Igaz, írt egy csomó vacakot is. Amikor pedig nem írt és nem szerkesztett lapot (mint a Vörös Hadsereg őrnagyát a szovjet hadvezetés őt bízta meg az 1945 és 1948 között Budapesten megjelenő magyar nyelvű napilapja, az Új Szó szerkesztésével), a New York/Hungária kávéházban ült, pipázott és mesélt. Tegyük hozzá: nagyon élvezetesen. Történeteinek néha volt némi történelmi magja, néha semennyi sem. Irodalmi hasára ütve, ő találta ki például valós történelmi személyként beállítva Alekszej Guszev kapitányt, a cári hadsereg tisztjét, aki 1849-ben megtagadta, hogy fegyvert fogjon a magyar forradalom leverésére, és akit ezért kivégeztek. Erről azonban nemcsak kávéházi csevej során konfabulált, hanem „történelmi” regényt is írt. Több magyar városban neveztek el utcát a valójában soha sem létezett Guszev századosról, Budapesten márványtábla őrizte emlékét, de még az iskolai történelemkönyvekbe is bekerült. Illés egy másik nagy dobása az ugyancsak márvány emléktáblát kapott vígszínházi csata volt. A hadtörténészek utóbb kimutatták, hogy bár Budapest 1944-45-ös ostroma során a Nagykörút több pontján is alakult ki ütközet a támadók és a védők között, speciel a Vígszínháznál ilyen biztosan nem zajlott.
Egyszóval mind Guszev kapitány, mind a vígszínházi csata csupán Illés Béla irodalmi munkásságának része volt. Nos, az író képzeletbeli fejfáján a felirat is ennek megfelelően döcögött. Még pontosabban – a többi sírverstől eltérően – nem is rímelt:
Itt nyugszik Illés Béla –
Nem is igaz.
2018.12.30 16:16
Frissítve: 2018.12.30 16:16

Lehet-e megbocsátani 73 év után?

Publikálás dátuma
2019.01.20 11:00
MARABU rajza
Fotó: /
"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért." (Mózes II, 21. 23-24. ) „Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől” (II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.

A rohonci 180

1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.

Hiába keresett sírok

A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.

Az ősi törvény

A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
2019.01.20 11:00
Frissítve: 2019.01.20 11:00

Intellektuális orgyilkosok

Publikálás dátuma
2019.01.20 08:00
Az immoralitás nem, csak a siker számít
Fotó: / MOLNÁR ÁDÁM
Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait.
Hihetetlenül fárasztó az az időszakosan megismétlődő tömjénezés, ami a nagy társadalommanipulátor, Arthur J. Finkelstein személyét és módszereit övezi. Még az ellenzéki portálok is jól-rosszul álcázott csodálattal adóznak a személyes moralitást pragmatikus okokból az ősei sírjára hajító marketingesnek, aki egy több évezredes receptet tudott újracsomagolni tanácstalan újkori populisták számára. Ahogyan az előretörő szélsőjobboldal „innovációja” is csupán látszólagos, úgy az övé sem több szemfényvesztésnél.
„Azt például már korán felismerte, hogy az emberek leginkább az olyan dolgoktól félnek mint a drogok, a bűnözés vagy az eltérő bőrszín” – elemez mélyrehatóan az egyik Finkelstein-kölyök, George Birnbaum egy svájci napilapnak adott interjújában. Igazi spanyolviasz: az emberek attól félnek, amit veszélyesnek érzékelnek. Félnek az erőszaktól és félnek az idegenektől, és ezzel manipulálni is lehet őket. Az egész szociálpszichológia egy emberként döbbent meg ezektől az „egészen korai” felismerésektől; kezeik közül ki is fordultak a kísérleti jegyzőkönyvek.

A félelemkeltés sokadik feltalálása

Egy rövid történeti áttekintés, hogy nagyjából el tudjuk helyezni, mennyire is volt „korai” Finkelstein korszakalkotó felfedezése. A szociálpszichológia a holokauszt és a Harmadik Birodalom egyéb szörnyűségeinek sokkja után ráfordult a témára, hogy végre tudományos szempontból is tisztázza, hogyan lehetett mindennapi állampolgárokat egymás ellen fordítani és ugyanezzel a mindennapi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan gonoszságokra rávenni őket. Az úgynevezett Yale-kutatások keretein belül bizonyítékokat találták arra, hogy az emberek attitűdjeit (bizonyos dolgokhoz való érzelmi viszonyulásaikat) olyan közepesen félelemkeltő üzenetekkel lehet befolyásolni, amelyek valamilyen tekintélyszemélytől erednek. Érdemes ezeket az üzeneteket minél többször elismételni, míg végül olyan helyzetet nem teremtünk, amelyben az üzenet származási helye fontosabbá válik az elfogadásban, mint maga a tartalma. Az emberek alapvetően fel vannak fegyverezve az ellen, ha valaki meg akarja őket téveszteni – ezt a készséget nevezi a kognitív tudomány episztemikus éberségnek –, de krízishelyzetben az emberi információfeldolgozás nem működik olyan részletesen, mint egyébként. Nem véletlenül operál jelenleg is minden antidemokratikus uralom valamifajta folyamatos fenyegetettség rémképével. Az instabilitás a kulcs ezekhez a rendszerekhez: az ostromretorika, a külső ellenségek, akik beférkőznek, a végvári kapitánykodás, a pátoszos beszédmód és az egyre újabb ellenségképek kialakítása is mind-mind ezt az instabilitást hivatottak fenntartani.
Ha kedves akarnék lenni, akkor megelégednék azzal, hogy a Yale attitűdkutatásai úgy harminc évvel előzték meg Finkelsteint a „korai felismerésben”. Azonban kicsit sem akarok kedves lenni, ezért még megemlítem a Mediciek számára hasonló módszereket felvázoló Machiavellit – ekkor már négyszázhatvan évvel járunk a „korai felismerés” előtt –, vagy a birodalom gondjairól a figyelmet keresztényüldözéssel elterelni kívánó római császárokat – ekkor nagyjából ezernyolcszáz évvel vesszük be a sasszemű kampánygurut. Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait. Sikere nem zsenialitásában keresendő, hanem a mi felkészületlenségünkben – azt hittük, mindenki van már olyan civilizált, hogy bizonyos fegyverektől tartózkodik, a saját érdekében is. Theodor Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Kurt Lewin, Henri Tajfel, Solomon Asch és a többi, holokauszttól megmenekült zsidó tudós, akik a dehumanizációs stratégiákat és a diktatúrákat kutatták, azért állították föl elméleteiket, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg még egyszer. Az ő eredményeiket, megfosztva a tudás moralitásától, arra használni hogy a társadalmat újra elindítsák a lejtőn némi pénzért cserébe: intellektuális orgyilkosság. Birnbaum minderről így vélekedik az általuk dajkált Soros-kampány kapcsán: „A mi kampányunk senkit nem tett antiszemitává, aki azelőtt nem volt az.” Ez a védekezés tulajdonképpen meglehetősen szórakoztató. Mintha azt akarná mondani, hogy a kampánystratégia igazából nem működik, hiszen végeredményben nem fordították az embereket egymás ellen – holott pont erről szól Finkelstein nagy találmánya.

A romboláshoz szükséges észről

Tisztázzuk, Finkelstein módszerében nemhogy újdonság nincs, de különösebb finesz sem. Óriási pénzügyi injekciókkal megtámogatott, minden lehetséges kommunikációs térbe befolyó médiakampánnyal embereket egymás ellen fordítani hamis vádak alapján, eltéríteni a demokratikus tanulási folyamatot, elvenni az emberek hitét a változásban és rövid távú, gusztustalan célok érdekében kihasználnia a humán kogníció évmilliós evolúciós örökségeit  – ezek egyáltalán nem bonyolult manőverek. Ellenben pénzügyi háttér nélkül építeni, tanítani, segíteni és motiválni, megcsúfolni az évmilliós erőszak történelmét a békét biztosító, törékeny rendszer létrehozásával – ezek az igazán bonyolult feladatok. Ralf Rothmann „Tavasszal meghalni” című kisregényének jelenetében egy istállófiúnak ecsetelik német katonák, hogy a háborúskodás a legkeményebb munka, amit el lehet képzelni, mire az istállófiú böffent egyet, és így válaszol: „Valamit a világra hozni, na, az a legkeményebb munka. Rombolni és ölni minden idióta tud.”

A Finkelstein-jelenség, mint pszichológiai paradoxon

Persze érthető, hogy az emberek ettől függetlenül is le vannak nyűgözve – illetve esetenként megborzonganak az enyhe hányingertől –, ha a Finkelstein-jelenség szóba kerül, hiszen Finkelstein tevékenysége tökéletesen ellentmondott az identitásának. Zsidó létére zsidók ellen uszított, homoszexuális létére homofóbokat (is) támogatott. Ilyen belső következetlenséget nehezen fogad be az emberi elme, amely alapvetően a személyiséggel konzisztens viselkedést vár el magától és másoktól is, sőt hajlandó torzítani is annak érdekében, hogy ennek a konzisztenciának az illúzióját valamiképp megteremtse. Tudományos szempontból is furcsának tűnik ez az ellentmondás, hiszen az identitás és a viselkedés ilyen eltérése hihetetlen belső stresszel, ha nem egyenesen depresszióval vagy generalizált szorongással szokott együtt járni. Finkelsteinnek minden bizonnyal avatott, évtizedeken keresztül tökéletesített módszerei voltak ezen disszonancia csökkentésére, és mindezt átadta „kölykeinek” is. Az a hihetetlen pénz, amit a kampányai során keresett, lehetővé tette számára, hogy olyan helyen éljen, ahova elképzelése szerint nem férkőzhetett be az a szélsőséges hatalom, amelynek felemelkedésében segédkezett. Szerencséje volt, de mind közül ez volt a legnaivabb elképzelése. A saját biztonságomért és boldogságomért cserébe eladom nektek mások szabadságát – nagyjából így hangzott az alku, amit még faustinak minősíteni is bók lenne.
Finkelstein legjobb eszköze az identitása és a munkája közti disszonancia csökkentésére az a narratíva volt, amit a marketing "pszichopata zsargonjának” nevezhetnénk. Azért pszichopata, mert ez a nyelvhasználat segít megkerülni az emóciókat, segít elemelni az egyént a moralitás talajáról. Ez a nyelvezet tetten érhető volt majdnem minden megnyilvánulásában, és ennek megfelelően a tanítványai is kívülről fújják. A magánélet és a morál élesen elválasztandó az üzlettől, ahol a hatalom és a pénz a cél. Ebben a legjobban az segít, ha mindent üzletnek tekintünk és lehetőség szerint tárgyiasítunk. Apró részletekre bontjuk az emberek megfélemlítésének gonosz feladatát, mert a magukban álló apró részletek nem tűnnek olyan nagyon gonosznak, főleg ha valaki elmagyarázza, hogy „ezt mások is így csinálják”. Birnbaum az interjúban így fogalmaz a világháború előtti Németország ikonográfiájára emlékeztető, antiszemita Soros-kampány terjesztéséről: „Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.” Lefordítva: ha egy termék eladható, akkor kötelességünk eladni. A marketing steril nyelvezete lehetővé tette számukra, hogy érzelmi távolságot tudjanak tartani egy rendkívül immorális akciótól.
Ez a tárgyakra és módszerekre fókuszáló, szélsőségesen egyoldalú figyelmet kívánja meg. Így történhet, hogy ezek az elemzők általában szerelembe esnek a módszertannal, a számokkal, az üzenetek célba juttatásának különböző lehetőségeivel. Hogy az üzenet morálisan mit implikál, az – úgy érzékelik – nem az ő felelősségük. A lényeg, hogy sikeres legyen. A Finkelsteinnel anno kapcsolatba lépő Századvég káderképzőjében jelenleg is így oktatják a politológus növendékeket. Csak érdek létezik, meg siker. Történelem és morál – ezek csak felesleges, díszes göncök. Eichmann is hasonló marketingnarratívába menekült, amikor a háború után elfogták, és elhíresült perében szembesítették a tetteivel. Kijelentette, hogy ő csak egy szállítmányozási szakember volt, akinek a rakomány A-ból B-be történő eljuttatásának logisztikai problémáját kellett jól megoldania. Hogy a „rakomány” történetesen elgázosításra szánt zsidók és romák tömegeit jelentette, ahhoz neki nem volt köze.
Végezetül, a Finkelstein-kölyköknek van egy, még a mester által rájuk hagyományozott, elkerülhetetlen tévedésük. Úgy hiszik, hogy a társadalmak békéjének felbontása rájuk nem lehet hatással, és emellett feltételezik azt is, hogy a társadalom kedvük szerint irányítható. Azt hiszem, úgy képzelik, hogy hasonlóképp végzik majd, mint a mesterük, aki uszított és gyűlöletet szított, de mindez mégsem ütött vissza rá. Ágyban párnák közt meghalni, békében és gazdagon. Ebben az értelemben a Finkelstein-kölykök valójában azok a furcsa, mesebeli szereplők, akik megtanulták, hogyan kell a fűrészelésre való áhítatos koncentrációval elterelni a figyelmüket arról, hogy maguk alatt vágják a fát.
2019.01.20 08:00
Frissítve: 2019.01.20 08:00