Sírversek

Bökvers a neve a rövid, többnyire csupán kétsoros, rendszerint csipkelődő, szatirikus versikének, amelynek egyik alfaja: a sírvers. Ezt természetesen nem az elhunyt fejfájára írják, sőt többnyire sehová sem írják fel vagy le, szájról-szájra terjed, méghozzá az „elparentált” életében.
A Rákosi-korszakban legalább egy tucat ilyen sírvers forgott közszájon, elsősorban a kultúra, illetve a rendszer kultúraelhárítóinak számlájára. Ezek egyik szerzője állítólag Jékely Zoltán volt. Természetesen nem a kisgazda államminiszter, akit a szóbeszéd szerint nem is törzsvendégi, inkább tulajdonosi szálak fűztek egy Magyar utcai műintézethez, hanem névrokona, a nagyszerű költő Jékely Zoltán, Áprily Lajos fia. És mivel akárcsak a kuplerájos Jékelyre, ugyanúgy a hazai kulturális élet ily módon megénekelt szereplőire – joggal vagy érdemtelenül – már csak kevesek emlékeznek (azóta valamennyien verstelen sírjukban nyugszanak), nevük előtt álljon néhány sor arról, kik is voltak ők valójában.
Az alighanem leggonoszabb sírvers Keszi Imre emlékét őrzi. Ez a férfiú (egyébként Hajnal Anna költőnő férje) az 1940-es évek második felében a központi pártlap, a Szabad Nép kulturális rovatvezetője volt, aki szűk látókörű, rosszindulatú kritikákban nyírta a kortárs irodalmárokat. Neki állított kevéssé irigyelhető emléket a következő sírvers:
Itt nyugszik Imre, a Keszi,
Féreg a férget eszi.
Jól teszi.
A igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy 1956 után Keszi magába szállt. És akkor egyszeriben kitűnt, hogy nemcsak mások pocskondiázásában árul el nem mindennapi tehetséget, hanem a regényírásban is. Ekkoriban adta közre a többi között Elysium című emlékezetes regényét, amelyből utóbb film is készült. Az is kiderült róla, hogy nagy tudású zenetörténész.
Némileg hasonló pályát járt meg Horváth Márton. Mint a Szabad Nép helyettes, majd teljes jogú főszerkesztője, magas rangú pártfunkcionárius, gyakorlatilag Révai József helyettese, ő a Kesziénél magasabb szintről szórta a pártszerűséget, ítélkezett elevenek és holtak fölött. (Ifjú olvasóink kedvéért: Révai, aki pályáját avantgárd költőként kezdte – egyik versében nemcsak első tanítójának, hanem anyjának és apjának is azt kívánta, hogy dögöljenek meg –, a felszabadulás után a kommunista párt legfőbb ideológusa volt.) Nos, Horváth képzeletbeli fejfájára az ismeretlen költő e sorokat véste:
Itt nyugszom én, Horváth Márton –
Ezzel segítem a pártom.
1956 után aztán róla is kiderült, hogy mást is tud, mint az észt osztani. Akkoriban írt Holttengeri tekercsek című regényét változatlanul érdemes kézbe venni: értékes olvasmány.
És most következzék egy olyan irodalmár, aki a légynek sem ártott, igaz, a sírverse sem bántó. Gáspár Endre elsősorban mint olyan műfordító írta be nevét az irodalomtörténetbe, aki tizennégy nyelvről és jó néhány idegen nyelvre ültetett át költői, sőt filozófiai, de még orvostudományi műveket, operettlibrettókat, kantátákat is. Az előbbiek között voltak Marx, Ovidius, Heine, Lope de Vega, Shakespeare, Puskin alkotásai, míg Móra Ferenc, Nyírő József, Karinthy Frigyes műveit ő tette át német, angol, spanyol, eszperantó nyelvre.
Itt nyugszik Gáspár Endre,
Lukácsot fordít héberről vendre.
Gáspárék újlipótvárosi lakása péntekenként valóságos irodalmi szalonná alakult át, ahol a műfordítás mesterének hitvese kínálgatta minden földi jóval a kortárs alkotókat. Így aztán ő is kiérdemelt egy sírverset:
Margitka, tente-tente.
Eljövünk mi péntekente.
Komlós Aladár műfordítót, irodalomtörténészt ezzel a sírverssel ajándékozták meg pályatársai:
Itt nyugszik Komlós Aladár,
A reakciós haladár.
Arra már sajnos nem emlékszem, hogy mivel érdemelte ki ezt a belső ellentmondástól szenvedő jelzőt, annál jobban arra, milyen túlvilági címkéket aggatott az eddig is idézett árnyköltő Jékely (ha ugyan valóban ő) az akkoriban kurzusírónak minősülő kollégáira.
Az utóbbiak között alighanem Aczél Tamás foglalta el a fő helyet, akit A szabadság árnyékában című, a közepesnél gyengébb, legfeljebb a sematizmusban kiemelkedő regényét nemcsak Kossuth-, de még Sztálin-díjjal is jutalmazták. (És megint csak a fiatal olvasók kedvéért: ez az Aczél nem rokona a későbbinek: a Kádár-korabeli Györgynek. Rokoni kapcsolatai közül viszont érdemes megemlíteni feleségét, Gyarmati Olgát, a londoni olimpia aranyérmes távolugróját, számos magyar atlétikai csúcs felállítóját.) Nos az ő – méghozzá két irányban is szíjjal hasogató – sírverse így hangzott:
Aczél Tamás tetemét
Fedi ez a bucka.
Korai az öröm,
Mert él még a Kuczka.
Aczélról még annyit: évtizedekkel később kiderült, hogy – akárcsak Keszi Imre vagy Horváth Márton – ő is képes jó regényt írni. Méghozzá kifogástalan angol nyelven. The Ice Age (A jégkorszak) és The Hunt (A vadászat) című művei először az Egyesült Államokban láttak napvilágot, ahol emigrációban élt.
Kuczka Péter vérbeli pártköltő volt, rímfaragói minőségében talán ő haladt az élen. Egyesek Majakovszkij epigonnak mondták. Révai József kedvencének számított. Az Írószövetség hórihorgas szervezőtitkárát e három gonosz sorral parentálták:
Itt nyugszik Kuczka Péter,
Koporsója három méter,
Tehetsége milliméter.
És mit tesz isten! Idővel róla is kiderült, hogy jó író és szerkesztő. Évtizedekkel pártköltői időszaka után érdeklődése és tevékenysége jobb híján a sci-fi, majd az irodalomszervezés felé fordult. Ő volt a Galaktika című tudományos-fantasztikus antológiája szerkesztője és a Digitális Irodalmi Akadémia alapítója.
A pártos irodalom élharcosa, zászlóvivője volt Zelk Zoltán, méghozzá a szó szoros értelmében. Ő szólította fel egyik versében pályatársait: „Költő, légy pártos!” Joszif Visszarionovics Sztálin 70. születésnapját A hűség és a hála éneke című poémájával köszöntötte. Mitől halálozhat el egy ilyen költő?
Itt nyugszik Zelk Zoltán.
Pártjelvény akadt a torkán.
Ha eddig említett író- és költőtársai később csak megcsömörlöttek a magát kommunistának nevező diktatúrától, és 1956 után emigráltak, vagy legalábbis hosszabb-rövidebb ideig hallgatásra kényszerültek, a politikában náluk is aktívabb Zelk börtönben húzott le másfél évet. És ekkor minden múltbeli – valószínűleg őszinte, naiv, de mindenképpen – alányaló költői munkásságát hátrahagyva, remek, megrázó hatású verseket írt.
Kassák Lajost, a hamisítatlan munkásmozgalmi hagyományokon felnőtt, sőt ilyeneket maga is teremtő költőt, szerkesztőt, festőművészt Rákosi nem volt képes elviselni, de még Kádár idején is íróként a „tűrt”, képzőművészként a „tiltott” kategóriába tartozott. Erről árulkodott sírverse is:
E kő alá bújt be Kassák,
Hogy többé ne ba..ogassák.
A képzeletbeli kulturális protokoll-listán mindvégig előkelő helyet foglalt el Major Tamás. Mint a Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője, de mint színész is egyaránt zseniális volt. Ámbár igazgatói tevékenységét nem mindenki látta teljesen így... Valószínűleg ennek szólt sírverse is:
Itt nyugszik Major Tamás,
És hol ő nyugszik,
Ott nem nyugszik más.
Végül következzék két pártos prózaíró. Gergely Sándorról tudni kell, hogy az első világháborúban egy gáztámadás során elveszítette szeme világát, amit később is csak részben tudtak helyreállítani. Miután 1945-ben hazatért a szovjet emigrációból és az Írószövetség elnökévé választották, pályatársai a nem éppen kedves Vakundok gúnynevet akasztották rá. Máig is azzal gyanúsítják (ami sem pró, sem kontra nem bizonyítható), hogy 1931-ben a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács című folyóirat hasábjain ő minősítette József Attilát lényegében fasisztának. Mindenesetre nagyon szigorú elvtárs volt, aki mindenkin kegyetlenül számon kérte a szocialista realizmust és a szovjet irodalom mélységes tiszteletét. Őt ezzel jellemezte sírversének szerzője:
Itt nyugszik Sándor, a Gergely,
Abba halt meg, hogy
Bócher volt, s nem Szergej.
Volt moszkvai emigránstársától, Gergely Sándortól eltérően Illés Béla kellemes, vidám fickó és kifejezetten jó író (fiatalkori novellák, két regény: az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia) volt. Igaz, írt egy csomó vacakot is. Amikor pedig nem írt és nem szerkesztett lapot (mint a Vörös Hadsereg őrnagyát a szovjet hadvezetés őt bízta meg az 1945 és 1948 között Budapesten megjelenő magyar nyelvű napilapja, az Új Szó szerkesztésével), a New York/Hungária kávéházban ült, pipázott és mesélt. Tegyük hozzá: nagyon élvezetesen. Történeteinek néha volt némi történelmi magja, néha semennyi sem. Irodalmi hasára ütve, ő találta ki például valós történelmi személyként beállítva Alekszej Guszev kapitányt, a cári hadsereg tisztjét, aki 1849-ben megtagadta, hogy fegyvert fogjon a magyar forradalom leverésére, és akit ezért kivégeztek. Erről azonban nemcsak kávéházi csevej során konfabulált, hanem „történelmi” regényt is írt. Több magyar városban neveztek el utcát a valójában soha sem létezett Guszev századosról, Budapesten márványtábla őrizte emlékét, de még az iskolai történelemkönyvekbe is bekerült. Illés egy másik nagy dobása az ugyancsak márvány emléktáblát kapott vígszínházi csata volt. A hadtörténészek utóbb kimutatták, hogy bár Budapest 1944-45-ös ostroma során a Nagykörút több pontján is alakult ki ütközet a támadók és a védők között, speciel a Vígszínháznál ilyen biztosan nem zajlott.
Egyszóval mind Guszev kapitány, mind a vígszínházi csata csupán Illés Béla irodalmi munkásságának része volt. Nos, az író képzeletbeli fejfáján a felirat is ennek megfelelően döcögött. Még pontosabban – a többi sírverstől eltérően – nem is rímelt:
Itt nyugszik Illés Béla –
Nem is igaz.

Borok ünnepekre

Publikálás dátuma
2018.12.30. 15:15

Fotó: Shutterstock
Igazából az volna jó, ha a borkultúra olyan szerves része volna a(z értelmes és polgári) hétköznapoknak, mint a kultúra többi szegmense, mondjuk az irodalom vagy zene. Ez nincs így, főképp az "elmúltnegyvenév", mármint a nagy háború második félidejét követő, ’48-’88 közötti időszak okán, amikor a borkultúra kikopott a hétköznapokból, és megszűntünk borország lenni. A nagy borszakíró, Hugh Johnson egyszer azt nyilatkozta nekünk, Vagesznek és nekem, hogy a háború előtt három jelentős borkultúra létezett, a francia, a német és a magyar. Ehhez képest a hetvenes évektől eltűntünk a bortérképről, és máig nem sikerült visszakerülni, noha a magyar borok ismét tényleg világszínvonalúvá fejlődtek.
Egyszóval az kéne, hogy jobban áthassa a bor a hétköznapokat, ne az legyen, hogy mikor aszondom a sógornőmnek, hogy azért be kellett volna hűteni ezt a pezsgőt, wazze, akkor az legyen a válasz, hogy nem vagyok borszakértő. Hogy a társadalomnak ne csak egy viszonylag szűk rétege szürcsöljön és keresse az árnyalatokat és a sehol máshol fel nem lelhető ízeket és aromákat. Melyeknél meglehet, fontosabb dolog verset olvasni vagy jól operálni, de a teljes és szép életet kiteljesíti, ha úgy értünk a borokhoz, mint egy francia, aki már ovis korától ott kóstol az asztal végén, és nem lesz alkoholista.
Ha már nem kóstolunk nap mint nap, legalább karácsonykor, szilveszterkor és az egyéb ünnepeken igyunk minőséget (ne csak térfogatszázalékot). A karácsony tengelyében forog a töltött káposzta, amihez a legújabb Kamocsay chardonnay-kat ajánljuk, melyek a kiváló borász csúcsborai, a 400 hektáros Hilltop 25 éves fennállása alatt kitapasztalt-megismert legjobb dűlők esszenciáját tartalmazzák, melyek a neszmélyi Meleges-hegyen fekszenek. Jó játék dűlőket kóstolni, ahogy jó a különböző klónokból vagy évjáratokból származó borokat összehasonlítani: meghökkentő különbségek vannak köztük, a dolog az árnyalatokról szól, mint minden, amit nem középiskolás fokon űz az ember a nyelvtanulástól a szexig.
A dobozban hat 2017-es palack, öt dűlő és a birtokbor, mely Kamocsay Ákos kifejezésével maga a harmónia, melyet az elegáns és kerek, csípős Meleges-dűlő, a lendületes, nem komplex Keresztrét, a fűszeres, magas szeszű, fincsi Urbánkó, a robusztus Faragó és a savhangsúlyos Páskom alkot. Olyan ötezer forint körülre jön ki egy palack, a doboz végig tudja kísérni az ünnepeket, remek ajándék is lehet, vörösborért lapozzuk fel a november 11-i Szép Szót. Az ételsor végére illesszünk egy kis tokajit, van egy ilyen kis jó szokásféle, hogy karácsonykor tokajit illik inni, mi a Pajzos-Megyer aszúit ajánljuk, ezek olyan 10-15 ezer forintért érhetők el a neten, de megéri, mert egyszer van karácsony és méltó módon kell megünnepelni.
Ezek a modern, a botritisz minden szépségét felmutató aszúk lehetnek virágosak, mint a ’14-es, barackosak-aszalt gyümölcsösek-törökmézesek, mint a ’11-es, száraz érzetűek és medicinálisak, mint a ’08-as, füstösek és ásványosak, mint a friss ’06-os. A savgerinc hullámzásában az ember élesen látja a szép Pajzos-dűlő hullámzását a horizonton a végtelenig és tovább. Ez az intenzív tokajis savérzet egységes tengelyként forogva minden tételben markánsan támasztja meg az ízképet, a botritisz (és a mineralitás) mellett ez a tokaji (és a magyar bor) lényege.
Szerző

A szexrobotok beszöknek a tisztes életű polgárok hálószobáiba is

Publikálás dátuma
2018.12.30. 09:34
MARABU RAJZA
A 80 euróért bérelhető Fanny igazi celeb.
Vajon fűzhet-e érzelmi viszony hús-vér embert a mostanában gyorsan szaporodó szexrobotokhoz? Bármilyen különösen hangzik, de sok tudós lélekbúvár állítja, hogy igen, jóllehet még az újfajta partnerkapcsolatokra nyitottabb országokban is heves vita gyűrűzik e műtárgyak (anti)szociális hatásairól.

Minden porcikájukkal

A felhorgadásokat a szexrobotok legújabb nemzedékének soha nem tapasztalt képességei gerjesztik. Hol van már a görög mitológiából ismert Pygmalion, Kypros (Ciprus) királya, aki elefántcsontból olyan csodálatos női szoboralakot faragott magának, hogy rögvest olthatatlan szerelemre gyulladt, majd a szépség istennője, Aphrodité meghallva a szűnni nem akaró vágyakozást, életet lehelt az eszményi figurába. Ma már nem kell ilyen hűhó. Az egymásba fonódó csúcstechnológiák, mindenekelőtt a robotika és a mesterséges intelligencia (AI) jóvoltából a szexbabák emberi alakot öltve mindinkább tökéletesednek. Méreteikben, elöl-hátul domborodó idomaikkal korunk szépségideáljait követik, szilikonnal borított testük mintha igazi bőr lenne. Gépi meghajtású acélvázuk forgatható, ennek révén többféle pozitúrát vehetnek fel, „arcizmaikkal” tudnak biccenteni, szemük pislog, ajkuk mozog – többnyire szinkronban a hangképző szoftverükkel. Ám a legújabb csáberő a beléjük programozott AI: algoritmusaik szerint remekül eltársalognak, fejükben a Wikipédia, így akár Shakespeare-t is idéznek, némelyikük pedig „családi” üzemmódban afféle úrinőként viselkedik. De hát félre az álszenteskedéssel: Harmony, Roxxxy, Samantha, a hölgyeknek pedig Harry Hard Drive – hogy csak a legforróbb márkákat említsük – úgy vannak konfigurálva, hogy minden porcikájukkal a testi gyönyörök kielégítését imitálják. Érintésre a testükbe épített fűtőszálak beindulnak, szilikon arcukon az extázis jelei mutatkozhatnak, sőt, az újabb modellek akár még váladékoznak is.
Nem véletlen hát, hogy a szexipar valósággal ráugrott az örömszerző droidokra. Az európai nagyvárosokban – köztük Pesten is – egyre másra nyitnak a robotokra szakosodott vöröslámpás szolgáltatók, például a Bécsből keltezett jelentések arról tudósítanak, hogy arrafelé az óránként 80 euróért kibérelhető „Fanny” hamisítatlan szupersztár, forgalma még a humán örömlányokét is meghaladja. Ha hinni lehet a jó nevű londoni The Guardian napilapnak, az alig egy évtizede működő szextech ipar – melynek piaci értékét portékái alapján 30 milliárd dollárra taksálják – alig győzi kielégíteni a fellendülő keresletet, jóllehet a szexrobot nem olcsó élvezet. Az egyszerűbb típusok 8 ezer, az intelligensebb kivitelűek 17 ezer dollárba kerülnek, de ha a kuncsaft személyre szabott extrákat kíván, a vételár simán felkúszhat akár 50 ezer dollárra is.

Elfogadott norma lesz?

Ám nem csupán piaci keresletmódosulásról, hanem sokkal inkább egyfajta paradigmaváltásról van szó – hangsúlyozzák az elemzők. A szexrobotok egyre-másra beszöknek a tisztes életű polgárok hálószobáiba is, már nem feltétlenül titkolnivaló a robotizált viszony, változóban vannak a szexuális szokások, vagy legalábbis enyhül az ellene vallott elutasító szemlélet. Erről tanúskodnak a nyugati világban végzett vizsgálódások is. A Duisburg-Essen Egyetem közvélemény-kutatása keretében megkérdezett 263 heteroszexuális férfi több mint 40 százaléka úgy válaszolt, hogy a következő öt év során el tudná képzelni szexrobot vásárlását magának. Hasonló eredményre jutottak a másutt végzett szondázások is, azzal a megszorítással, hogy egy amerikai kutatás keretében megkérdezett nők többsége a robotok használata ellen foglalt állást, bár nagyobb arányban hozzátették: ők is lehetségesnek tartanak ilyesfajta gép-ember kapcsolatot.
David Levy brit publicista 2007-ben megjelent Szerelem és szex a robotokkal (Love and Sex with Robots) című nagy feltűnést keltő könyvében nem kevesebbet állít, minthogy „hamarosan eljön az a nap, amikor az emberek beleszeretnek a robotokba, igénylik majd társaságukat, barátságukat és a szexkapcsolat mellett akár még házastársak is lehetnek”. Levy, aki mellesleg volt teniszbajnok és a mesterséges intelligencia felkent tudora, azt jósolja, hogy „a század közepére a robotszerelem éppen olyan elfogadott norma lesz, mint a humán”, majd a szexkapcsolatokat részletezve azt bizonygatja, hogy a „robotizáltak többet nyújthatnak, mint a világ összes szexuális kézikönyve együttvéve”. Talán mondani sem kell, hogy a provokatív kötet megjelenését felhördülés fogadta, de a szakirodalom tanúsága szerint a szerző egyáltalán nincs egyedül nézetével. Egyik recenzense a The New York Times hasábjain megjegyzi, hogy azt teljesen teremésztesnek vesszük, ha valaki imádattal veszi körül kedvenc személyes tárgyait, plüssmackót, kisállatot, vagy más virtuális jószágot, s emlékeztet a néhány évvel ezelőtti tamagocsi őrületre. Miért ne lenne szerethetőbb egy robot a humánnál? Legkésőbb 2025-re – így Levy – „a mesterséges-emóciós technológiák” lehetővé teszik, hogy a robotok több érzelemmel rendelkezzenek mint az amerikai átlag férfiak.

Rabszolga vagy műfeleség

Az ellentábor háborgásait olvasva Levy guru jövendölése jószerivel csak fantáziálásnak tűnik. „A szexrobot-tulajdon a rabszolgatartáshoz hasonlítható” – fakadt ki Kathleen Richardson, a brit De Monfort Egyetem professzora. A tudós antropológus, aki a szexrobot-ellenes kampány egyik élharcosa, úgy summázza a már említett Guardian-cikkben, hogy a robotizált szexmódi csak tovább tárgyiasítja a női testet…, "az együttlét nem a kölcsönös élményen alapszik, az egyszerűen a nők elleni erőszakkultusz része.” Véleményét sokan osztják: egy ilyen robotvilág visszalök a szüfrazsettek előtti korba, amikor a nő a férfitársadalom kiszolgáltatottja volt. Az össznépi, pontosabban a határokon átnyúló vitában már a magyarországi egyházak is hallatták hangjukat. A katolikusok szószólója arra emlékeztetett, hogy Isten az utódnemzésért adta a gyönyör adományát, márpedig robotviszonyból aligha jöhet létre bármilyen fogantatás. A világhálón keringő videó tanúsága szerint a többi felekezet sem lelkesedik, de azért akadnak megengedőbbek. A reformátusok képviselőjének keresetlen megfogalmazása szerint „a szexrobot olyan, mintha a kanapémat dugnám meg”.
Az egyházi intelmek mellett van azonban itt még más is. A technikai újdonságokkal foglalkozó amerikai CNET portál megszólaltat egy Tom névre hallgató 71 éves férfiút, aki hosszú házasság után, rákban elhunyt felesége miatt búskomorságba esett, mígnem felfigyelt a szexrobotgyártó-ipar legmenőbb cégei között emelgetett Abyss Creations személyre szabható kínálatára. Az írásból kiderül, hogy felvette velük a kapcsolatot, s olyan kreációt kért, amely küllemében feleségére emlékezteti. Aprólékos mail-egyeztetések és tervezések után fél évvel megérkezett a hitves szakasztott mása. Tom élete legjobb döntésének nevezte a műfeleséget, akiben úgymond nem szextárgyat, hanem öreg napjait bearanyozó társat lát. Matt McMullen, a kaliforniai Abbys Creations alapítója és főtervezője többször is elnyilatkozta, Tom egyáltalán nincs egyedül, sok ilyen vevője akad. Persze lehet mondani, hogy mindez ügyes marketingfogás, de nem kevés szakember állítja: rengeteg a társtalan, kapcsolatépítésre képtelen számkivetett – számukra az intelligens szexrobot kész terápia.
Miközben a szaksajtó a legújabb modellek technikai áttöréseiről cikkezik, a vita parázslik tovább. A qubit.hu portálon a témáról írott átfogó cikkében Balázs Zsuzsanna idézi Csonka Balázs szexuálpszichológust, aki annak a véleményének ad hangot, hogy „a szexualitásban megélt látvány, a hangok, a másik illata, íze és érintése a legfejlettebb technológiával sem pótolható. Egy robottal való együttlét sokkal inkább tekinthető önkielégítésnek, mint szexuális kapcsolatnak". Szavai egybecsengenek a társtudományok sok művelőjének véleményével. Mint állítják: az évmilliós evolúció eredményeként kialakult emberi természet ugyan utánozható, de pótlása alighanem még a legtökéletesebb szexhumanoiddal sem sikerülhet.
Frissítve: 2018.12.30. 09:38