Kétszer kettő

A fene se akar Orbán-simogatónak tűnni, de az ember szíve néha megesik a balsorsú kormányfőn: hülyékkel van körülvéve. Karácsony előtt - ha már egyszer könnyelműen megígérték, hogy a használatba vétele előtt a nagyközönségnek is megnyitják - nagy nehezen beengedték a volt Karmelita kolostorba, a leendő miniszterelnöki hivatalba az Indexen megjelenő építészeti blog szerzőjét. A dolgozószobában pedig eldicsekedtek neki azzal, hogy az egyik mellékajtó egy kétszer két méteres páncélozott kamrába nyílik. Mindezt azután, hogy állítólagos NATO-előírásokra hivatkozva nem engedték fotózni az épület belsejét, még az egyébként tényleg impozánsan kanyargó főlépcsőt sem. Merthogy a biztonság az első.
Ha tényleg az lett volna, akkor persze szóba sem kerül a pánikszoba. Az egyik legfontosabb biztonsági rendszabály éppen az, hogy a biztonsági rendszabályokat titokban kell tartani. A szakbloggert az épületen körbevezető Rogán Antal netán Orbán fontosságát próbálta hangsúlyozni, ám óvatlansága egy sor kérdést vet fel. 
Kell-e a magyar miniszterelnöknek pánikszoba? Volt-e neki eddig? Mitől védi meg a páncélfal? Mitől nem védi meg? Meddig bírná ki ott étel-ital nélkül? Mikorra érne oda kőbányai laktanyájából a TEK felmentő serege? Csak neki jár ilyen elővigyázatosság, vagy más állami vezetőknek is? Áder János nyilván pillanatok alatt át tudna szaladni a szomszédos Sándor-palotából, no de csupán kétszer két méteren még ő is? Kövérnek, Matolcsynak, Poltnak már van saját, külön bejáratú testőrsége - most akkor ők is jogosultak páncélszobára? Netán már van is nekik?
Az eddig csak filmekből ismert biztonsági helyiség talán megnyugtatja a kormányfőt: van hová bújnia baj esetén. De segítene-e rajta az elbújás, ha tényleg baj van? Ezért lett politikus, hogy majd legyen államilag fizetett pánikkamrája?
Frissítve: 2018.12.29. 09:18

A békés ünnepek hete

Azt állította Orbán Viktor (az oe24.at nevű osztrák hírportálnak adott interjújában), hogy „az az Európai Unió, amelybe beléptünk, Helmut Kohl Európája volt”. A német kancellár nem akarta engedni, hogy „Brüsszel birodalommá változzon”, az EU viszont azóta „más útra tért” – nyilatkozta a miniszterelnök.
Ezzel szemben a tény az, hogy Kohl a korábbinál sokkal szorosabb integrációt szorgalmazott egyrészt a maastrichti szerződéssel, másrészt a valutaunió, az euró létrehozásával. „Németország a szülőföldünk, Európa a jövőnk” – jelentette ki a német kancellár 1990-ben. Kohl hangja nem Orbáné. 
Azt is állította Orbán (ugyanebben az interjúban arra a felvetésre, hogy a Soros-ellenes kampánnyal kapcsolatban fölvetődött az antiszemitizmus vádja), hogy „mi, magyarok senkit nem diszkriminálunk a vallása miatt”.
Ezzel szemben a tény az, hogy Soros egyrészt köztudomásúan nem vallásos, másrészt az antiszemitizmusnak semmi köze a zsidó valláshoz, annál inkább a származáshoz. Remélem, a magyarok származási alapon sem diszkriminálnak.  
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy „az én szemszögemből nézve nem az Európai Bizottság feladata az Európai Uniót vezetni, ez az állam- és kormányfők feladata az Európai Tanácsban.”
Ezzel szemben a tény az, hogy Orbán szemszöge rossz. Az Unióban nemcsak a végrehajtási, de a jogalkotási, kezdeményezési jogkör is egyedül a Bizottságé, amely kidolgozza és benyújtja a Tanácsnak, illetve a Parlamentnek a javaslatait, ez a két szerv pedig csak abban dönthet, hogy az indítványokat elfogadja-e vagy sem. Vagyis a vezetés nem az állam- és kormányfők feladata, hanem közös. Ha tetszik ismerni az uniós szerződést, Miniszterelnök Úr.  
Azt állította Rétvári Bence, az Emmi politikai államtitkára (az MTI-nek), hogy érezhetően kisebbek a jövedelmi különbségek „a balliberális időszak jövedelmi ollójához képest”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a világválság előtti évben, 2007-ben a jövedelemegyenlőtlenséget jelző úgynevezett GNI-együttható 25 volt, míg 2017-ben 28,7, a legfelső és a legalsó jövedelmi ötöd által birtokolt jövedelem nagyságát mérő S80/S20 mutató pedig szintén nőtt, 3,6-ról 4,4-re, vagyis mindkét esetben romlott. Sőt nemcsak 2007-hez, de még 2010-hez viszonyítva is. A többi néma csönd. Csak Rétvári beszél. 
Azt állította Lánczi András, a Corvinus Egyetem rektora (a Magyar Időkben, az internacionalistákat, valamint az integráció híveit elítélve), hogy „a vezetést sose tudja semmilyen technokrata testület elvégezni, mindig ’fejedelmekre’, valódi politikai vezetőkre van szükség, akik képesek vezetni valódi, nem virtuális közösségeket.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem mindig. Gondoljunk csak olyan országokra, mint Hollandia, Belgium vagy Dánia, ahol nem „fejedelmek”, hanem különböző beállítottságú politikusok szokták elvégezni a társadalom által kijelölt feladatokat. Vagy leginkább Svájcra, ahol még azt se nagyon tudják, éppen ki a miniszterelnök, aztán mégis egész jól elvannak. Jobban, mint a fejedelmek országaiban.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2018.12.29. 09:17

Boldog Új Nyemápot!

Akár bevalljuk, akár nem, érett felnőttkorunk egyik célja: kiutat találni a függőségből. Bár  generációk nőttek fel nálunk a gondoskodó (jóléti) államba vetett hit bűvöletében, a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának einstandolása - az egyik vezető amerikai pénzügyi portál minősítését kölcsön véve - stigmaként, fájdalmas sebként ég a NER által nyújtott állami garanciák hitelességén. 
Varga Mihály pénzügyminiszter a jövő évre tervezett nyugdíj-előtakarékossági magyar állampapír (nyemáp) kibocsátása kapcsán felmerült esetleges kételyekre válaszolva azzal próbálta megnyugtatni a tengerentúli média tudósítóját, hogy az 1100 éves magyar állam maga a garancia. Ezen a komolynak szánt kijelentésen ugyan el lehet mosolyodni, az azonban tény, hogy a második világháborút követően minden magyar kormány határidőre törlesztette adósságát, és még valóban nehéz időkben sem kért fizetési enyhítéseket, átütemezést.
A lakossági bizalom mégsem állt teljesen helyre a magánpénztári vagyon államosítását követően. Még ma is számosan akadnak olyanok - és nem csak a gazdagok! -, akik külföldre viszik a megtakarításaikat. Tegyük hozzá, ok nélkül, hiszen a bankszektor szilárd, stresszálló. De egy kereskedelmi bank korábbi felméréséből kiderült, hogy 40 százalék körül lehet azoknak a száma, akik nem bíznak az állam garanciájában, és ennél is elgondolkodtatóbb, hogy még a 20 százalékot sem éri el azoknak a száma, akik úgy vélik, biztosan meg tudnak majd élni jövendő nyugdíjukból. A fiatalok között pedig jócskán akadnak olyanok, akik nem bíznak abban, hogy egyáltalán lesz nyugdíjuk. Némi realitást is tükröz, hogy az emberek évről-évre kevésbé számítanak arra: idős korukban a gyermekeikre számíthatnak. Az viszont válaszra vár, hogy a nők miért pesszimistábbak, mint a férfiak. 
Azt mondja a miniszter, hogy a nyemáp versenyhelyzetet teremt az önkéntes nyugdíjpénztáraknak és a nyugdíjbiztosítóknak. Fura egy verseny lesz ez, az bizonyos. Az állam a maga portékáját kedvezőbb feltételekkel, magasabb kamattal hozza majd forgalomba, mint a pénzintézetek. Az ilyen helyzetet hívják kiszorításnak. Annak idején a hosszabb futamidejű állampapírok szinte kiürítették a bankok betéti ajánlatait, és minden bizonnyal így lesz ez a nyemáppal is.
A kormányzat büszke arra, hogy az államadósság egyre nagyobb hányadát finanszírozzák az államkötvények. Ebbe a sorba illesztik be az új konstrukciót, hoci-nesze alapon. Az állam azt mondja: "add kölcsön évtizedekre a megtakarításaidat, csökkentsed az államadósságot, mi meg - természetesen az adófizetők pénzéből - kedvező megtakarítási feltételeket teremtünk a számodra."
A kormány biztos abban, hogy a bűvös korszakhatárként meghúzott 2030-as esztendőben már nehézségekbe fog ütközni a nyugdíjak kifizetése, ezért kényszerhelyzetben van. Arra számíthatunk: minden eszközt megragadnak majd, hogy az öngondoskodás nagyszerűségét hirdessék. Így válnak majd a függetlenséget keresők az állam jótékonyságot sugalló foglyává. Szomorú, de a jelenlegi helyzetben más választásunk nincs is.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.12.29. 09:17