Egy hőstörténet kezdete és vége

„Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt”- hangzott el 1989. június 16-án egy lánglelkűnek hitt fiú szájából. Sokan hitték, hogy egy új, a világot megváltoztatni akaró és tudó nemzedék válik láthatóvá szinte a semmiből. Sokan hitték, hogy e generáció legbátrabb képviselője a változást kiáltó Orbán Viktor. Még a politika iránt nem érdeklődő magyar emberek milliói is rácsodálkoztak a kimondott kimondhatatlan szavakra: „olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”, és hittek a csillogó szemű fiatalembernek. A magyar történelem egyik legtisztább, a békés forradalom szimbolikus pillanatában hős teremtődött a Hősök terén. Voltunk, akik az alázatot, szeretetet és tiszteletet hiányoltuk a ma már történelemkönyvekben szereplő beszédből, mások azonban azzal érveltek, hogy szelídséggel nem lehet forradalmat csinálni. Az akkor 26 éves – milyen szimbolikus: a legforradalmárabb magyar költő, Petőfi Sándor ennyi idősen halt meg – férfi három évtized alatt elért mindent, amiről nagyot mert álmodni. Negyedszer vezetheti az országot, amelynek szeretetéről oly gyakran beszél. És megvalósított mindent, amivel szemben akkor fellépett. Véget vetett a két évtized alatt csikorogva kialakult demokráciának. Tökéletes dramaturgiai érzékkel 2018. december végén kezdi bontatni Nagy Imre szobrát. Alattomban, sunyi módon az éj leple alatt, ugyanúgy, ahogy hazug emlékművet állíttatott a Szabadság téren a német megszállásnak. Mintha félne valamitől. „Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni”- kiáltotta 1989. június 16-án millióknak. Rajtunk, a milliókon és az akkor még csak álmodott gyerekeinken múlik, hogy kiderüljön: igazsága 2018-ban is érvényes-e.
Frissítve: 2018.12.28. 11:53

Elnök, nyilatkozat, valóság

A Munka Törvénykönyve módosításának jóváhagyását követően, december 20-án ezt írta népének a köztársasági elnök: „Elsőként megállapítottam, hogy a módosítás nem ütközik az Alaptörvény rendelkezéseibe, így jogszerű keretek között, alkotmányosan nem kifogásolható.” 
Hatályos Alaptörvényünk szerint minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. Ugyanígy joga van a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz. Munkaidőkeret alkalmazásával a heti 60-70 órát is meghaladó teljesítések után vajon miként teljesül ez az alkotmányos követelmény? Az is gyanús, hogy az elnök saját felelősségét egy közleménnyel akarja leplezni. Vagy 2019. január 1. napjától minden egyes elfogadott törvényhez tartozik majd egy originális Áder-komment? No, akkor a Köztársasági Elnöki Hivatal munkatársai orrba-szájba túlórázhatnak, akár évi 500 órát is!
„A választópolgárok véleményének kikérése nem valamiféle tehertétel, hanem a megoldás maga. Az emberek véleménynyilvánítása elől egyetlen felelős, demokratikus erő sem menekülhet: a Fidesz büszkén vallja, hogy 1988 óta mindig, minden körülmények között a demokrácia oldalán állt, és elkötelezettsége mellett következetesen kitartott. Az emberek bizalmának visszaszerzéséhez az első lépést úgy tehetjük meg, hogy lehetőséget adunk nekik a közügyeinkbe való beleszólásba.” Bölcs beszéd. De ez nem a köztársasági elnök szövege, hanem a miniszterelnök által jegyzett (és 2010. májusában a Parlamentben elfogadott) Nemzeti Együttműködés Programjának egyik sarkalatos pontja. Ehhez képest idén a munkavállalók tömegeit érintő törvények módosítása során az ellenzéki képviselőknek és a munkavállalók érdekképviselőinek nem „osztottak lapot”, gyakorlatilag semmibe vették véleményüket. A vállalkozói szövetségek sem rúghattak labdába. Ez sem zavarta/zavarja elnök urat. Egyébként a jogalkotásról szóló törvény érdemi egyeztetésre és előzetes hatásvizsgálatra kötelez. Ez tényleg maradéktalanul teljesült?
„Másodszor összevetettem az új túlóra-szabályozás rendelkezéseit más európai országokéval. Megállapítottam, hogy számos országban (például Egyesült Királyság, Dánia, Írország, Csehország) a túlóra mértéke a magyarországival megegyező, vagy azt meghaladó mértékű.” (Áder János)
Ravasz megközelítés, csak nem szakszerű! Azt ugyanis bölcsen megkerüli a nemzet első embere, hogy Európa boldogabb felében a heti törvényes munkaidő nem 40 óra, mint nálunk, hanem jóval alacsonyabb, pl. Franciaországban 35 óra. (Dániában 37 óra, Belgiumban 38 óra.) Nem mindegy, hogy mekkora heti/éves alapidő-teljesítésre rakódik az a fránya túlóra, rögzítsük tehát a kiindulási pontot. Egy kis „francia” számtan: 48 hét x 40 óra = 1920 óra/év (Magyarország), 48 hét x 35 óra = 1680 óra/év (Franciaország). A differencia: 240 óra, kereken 30 magyar munkanap, no nem az itthon dolgozók javára (a munka és a túlmunka díjazásáról most nem beszélek). Tudjuk, hogy Áder úr nem „matek szakos”, viszont igazi elnök. Tudja, mit miért hallgat el. 
Az ország legfőbb közjogi méltósága közleményében azt is kiemelte, hogy a munkavállalók jogai nem csorbultak (valóban: joguk van a jelenleginél akár 100-150 órával többet robotolni évente), a munkaadó pedig nem büntetheti a túlmunkára vonatkozó igény visszautasítását. A munkáltató nem büntet, csak egy esetleges gazdasági megtorpanás (dekonjunktúra) bekövetkeztével lista alapján fogja azokat elbocsátani, akik nem vállaltak saját akaratból többletmunkát. Egy jövőbeni bérfejlesztésből is könnyen ki lehet hagyni azokat a renitens dolgozókat, akik nem rokonszenveznek a megemelt többlet-munkaidőkerettel. 
Az elnök szerint nem szűkült a szakszervezetek jogosítványi köre sem. Bizonyára elkerülte a figyelmét, hogy a kollektív szerződés (és a szakszervezet) megkerülésével akár 400 óra túlóra is elrendelhető, egyéni (munkavállalói) megállapodással. Persze tudjuk, hogy az önkéntesség elvének szigorú betartásával. Jó hely lehet a Sándor- palota, onnan bizonyára én sem kirándulgatnék vegyi üzemekbe, élelmiszer-feldolgozó gyáregységekbe, nagykereskedelmi raktárakba. Ha „tévedésből” mégis előfordult volna Áder János igazi termelő/kereskedelmi/szolgáltató munkahelyeken, akkor tudná, hogy a túlmunka elrendelése vezényszóra történik, és az esetek többségében csak egy lehetőség van: hang nélkül teljesíteni az utasítást. A munkaviszony ugyanis egy alá-fölérendeltségi jogviszony, tehát a felek nem egyenrangúak, ezért a hozzájárulás fogalmilag nem lehet önkéntes. Kár, hogy erről minden magyarok jogvégzett vezetője még csak nem is hallott.
„A Munka Törvénykönyvének módosítása az aggodalmak ellenére sem lehet akadálya annak, hogy a munkavállalók karácsonya áldott, a két ünnep közötti időszak békés, az új esztendő pedig nyugodt legyen” – így szólt hozzánk az elnök a Szent György térről. Vettük az adást, Áder úr. És Ön?
Frissítve: 2018.12.28. 09:13

Közös asztalunk

Sokan üljük körbe az asztalt, elő kellett venni azokat a tányérokat, lábasokat, szeletelő késeket és húsvillákat, amiket amúgy ritkán használunk, ott lapulnak a szekrény mélyén, vagy még messzebb, lent, a fás kazán épített polcain. Csendben várakoznak, nem méltatlankodnak, hogy lám-lám, milyen hálátlanok vagyunk, amiért hosszú ideig feléjük sem nézünk, s tündökölni csak évente pár óráig hagyjuk őket. 
Itt van például a vastepsi, alja itt-ott horpatag, s a rozsda is kimart magának belőle egy kisebb darabot. Ám a krumplis-túrós rétes ebben sül a legszebben, e téren nincs bennünk szemernyi kétely. S miközben egy vászonterítőre borítjuk a bolti lapokat, hogy olvasztott zsírral locsoljuk, kristálycukorral hintsük, főtt krumplit és túrót aprózzunk rá, áztatott mazsolával, aszalt szilvával pöttyözzük, híg tejföllel öntsük le, a saját kezünkön túl egy másik kezet látunk mozdulni a kiterített tészta felett. Öreg és ráncos kéz, az ujjpercek illesztésénél göcsörtöt mart belé a múló idő. Csuklójánál feltűrt, szürke mintás vászonblúz, hasonló színű, mint az agyonmosott kötény, amit a derekára kötve visel. Haja kontyban, fekete kendő rejti, ami a homlokára egyenes vonalat rajzol, mértanilag harmadolva az amúgy is kicsi, madárszerű arcot. A tésztát, a nem boltit lassan, de határozottan húzza a vászonterítő széléig, és simítja hártyavékonyra. Egyetlen felesleges mozdulata sincs, talán csak a túró és a krumpli arányán gondolkodva áll meg egy-egy pillanatra: hiába az ünnep, a túró drága, úgy kell szétszórni minden rögöt, hogy legalább „érzetre” jusson belőle mindenhová elég. 
Az ünnepi rétest festett tányérra halmozzuk aztán. Ez is évente egyszer, ilyenkor kerül elő, rajta fér el egyszerre három rúdnyi, szépen felszeletelt, alaposan megporcukrozott sütemény. A régi padláson találtuk jó pár évvel ezelőtt, amikor utoljára kellett körbenézni odafent, mielőtt jött a buldózer, és eltúrta az egész házat. Egy foszladozó krumplis zsák alatt bújt meg szerényen, egyetlen bordó rózsaszirom kukucskált csak ki az oldalán, porosan, fáradtan. Amikor kihalásztuk a zsák alól, feltárulkozott az íves, négyszöges forma, a bélapátfalvi tányérfestő asszonyok megannyi, színes ecsetvonása. S emlékeinkben rögvest felbukkant a disznótoros vacsorák terítéke, ahol előkelő helyet kapott ez a darab, a frissen kisült tepertős pogácsáknak vagy épp hájas, szilvalekváros kifliknek adva otthont.
A húsvillát más oldalról örököltük. Polgári világot rejt, mívesen kidolgozott a nyele, nyoma sincs benne a parasztbarokk bujaságának. Kecses, mint egy vidéki grófnő, s legalább annyira hűvös is. Az asztalon egyetlen társa van, a csipkézett szószos tálka, ők ketten illenek össze, egy másik, fennköltebb világból érkezve robusztusabb, feladatközpontú, egyszerűbb társaik közé. Elvegyülnek aztán, feloldva végképp hajdani határokat, egyformán nyúlnak utánuk a kezek, s adják körbe őket az asztalon, hogy az ünnep végén visszakerüljenek majd a szekrények vagy fáskamrás polcok mélyére. Szépen egymás mellé, ahogy annak rendje, módja van.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.12.28. 09:15