Tanácsos urat a megbeszélés szerint holnap várjuk ebédre – mondta a telefonban Lord Afterburner titkára, a magyar származású Selymes doktor.
- Igen, köszönöm, hogy emlékeztet, egy órára ott leszek – feleltem.
- Tudja a tanácsos úr, hogy őlordságánál különleges szabályok szerint történik majd az étkezés?– kérdezte a titkár a felsőbbosztályú angolokra jellemző negédes kiejtéssel.
- Persze – mondtam, valójában azonban fogalmam sem volt arról, hogy mire gondolhat, és nem is érdekelt különösebben. Több lordnál ebédeltem már londoni kiküldetésem során, mindegyiknél voltak különleges szabályok.
Másnap délben a lord komornyikja udvarias gesztusokkal kísért be az előszobába.
- Kérem a kabátját, uram – mondta. Átadtam neki.
- A zakóját is kérem, uram.
Átadtam neki.
- A nadrágját, a cipőjét és az alsóneműjét is kérem.
- Alsóneműt? – kérdeztem.
- Igen, uram – felelte a komornyik, miközben szeme sem rebbent. – Lord és Lady Afterburner ugyanis nudista, és minden vendégét is hasonlóképpen fogadja.
Megértően bólogattam. Hát, ilyenek a lordok. Meg kell szokni. Levetkőztem, és minden ruhadarabomat átadtam a komornyiknak.
- És ön? – kérdeztem szégyenérzettel vegyes kíváncsisággal. – Talán ön is mezítelenül szolgál majd fel?
- Mi sem természetesebb – felelte mosolyogva. – Másképpen mi érdekes lenne ebben a munkában?
De Csungcsing volt az igazi élmény. Hatalmas város, lakosainak száma húsz-harminc millió, magyarázta a tolmácsom, miközben gépkocsink szokás szerint araszolt a csúcsforgalomban. Korszerű, óriási egyetem, ahol előadást kellett tartanom, rengeteg külföldi hallgató, sportközpont, színház, gondosan kiépített kerékpárutak. Az előadást követően a rektor adott ebédet a tiszteletemre a központi épület legfelső emeletén.
- Lesz egy különleges fogás is, amit kifejezetten az ön kedvéért készítünk - mondta a tolmács útján, szívélyesen belém karolt, úgy vezetett az asztalhoz. Azt már tudtam, hogy „kínai konyha” nem létezik, minden tartomány, minden város a maga sajátosságairól híres, mindent meg kell enni, amit az ember elé tesznek.
A tízfogásos étkezés hatodik fordulójában következett a különleges fogás, a rektor és a városi párttitkár is jelentőségteljesen kacsintott, hogy na, ez az, ez az igazi finomság, amivel külföldi vendégünket elkápráztatjuk. Zselésen löttyedt, takonyállagú étel érkezett, pálcikával csak nagy nehézségek árán szortyantottam be, íze kesernyés, de hát különleges. Még egy kis beszélgetés, teázás, azután kézrázások, megköszöntem a felejthetetlen ebédet, a különleges fogást, és indultunk tolmácsommal a repülőtérre. - Azt azért elárulná, mi volt a különleges fogás? – kérdeztem a liftben.
- Természetesen – felelte a fiatalember, némi büszkeséggel a hangjában. – Ez csengdui kutya volt. Maga kapta a legjobb részét.