Az Ezeregyéjszaka meséi évezredek óta foglalkoztatja az európai olvasót, köztük a magyart is, miközben máig sem nyert bizonyosságot, hogy Vörösmarty Mihály ültette-e át a nyelvére.
Az egykori Perzsa Birodalom a populáris kultúra részévé vált, többek között videójátékok és abból készült filmadaptációk révén. Az utolsó iráni sah, Mohammad Reza Pahlavi, illetve házastársai közül, Szoraja királyné és Farah császárné személye pedig máig felcsigázza a dinasztiatörténet és a történelmi bulvár iránt érdeklődőket. Sőt, Iránban a fiatalok körében egyre népszerűbb az 1979-ben megbuktatott Pahlavi-dinasztia, amely kellő aggodalommal tölti el az országot irányító konzervatív klérust. Mindezek ellenére – vélhetően egyebek mellett az atomprogram miatt, illetve az ezzel összefüggő amerikai szankciók hatására – a közel-keleti ország nem szerepel a legvonzóbb úti célok között.
Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadócsoport elnök-vezérigazgatója mégis ellátogatott Iránba, méghozzá háromszor. Ezeknek az utaknak állít emléket az Irán ezeregy arca című ízléses kivitelezésű fotóalbuma. A válogatás Irán magyarországi nagykövete, Golám-Ali Radzsabi Jazdi, valamint a szerző által jegyzett bevezető gondolatokon kívül meglepően kevés szöveget tartalmaz, kivételt képeznek Háfiz, a középkori perzsa lírikus gazaljai, amelyek közül a 12. számú gyönyörű szerelmes vers, mi több, eszményi vágyakozó költemény. Ezt a szubjektív hiányosságot a képek ellensúlyozzák.
A fotókat elnézve Irán külső szemmel történő dokumentálása Kocsis szívügye lehet. Akadnak a válogatásban kicsit életlen képek, pedig azok többsége is érdekes beállítással készült. De ott van a Teherántól mintegy 900 kilométerre északkeletre fekvő Meshed városban (sajnos Irán második legnagyobb városának neve nincsen magyarra átírva) lőtt képalkotás az ország egyik kiemelt síita zarándokhelyéről, amelynél nem zavaróak a lámpafények (napszállta után készült), viszont jobb oldalon egy emberi fej elég szerencsétlen módon került a képbe. Érdemes lett volna várni néhány másodpercet, akár percet.
Két fotótól nehezen szabadulok: az egyiken egy öregasszony látszik, aki Ábjáne ezerötszáz éves településén, a saját portékáit kínálva ül egy lépcsősoron, a másik pedig egy sivatagi viskó előtt, az épület egyedüli lakójáról készült. A férfi egy viharvert Honda motor előtt áll, megpiszkosodott, a ki tudja hány éves zakójának vállrésze, gallérja is, papucsba dugott lábát fehérre festette a homok. Korrekt, beállított portrék.
Az Irán ezeregy arca című kötet egyik előnyét éppen ezek az életképek adják. Persze, eldönthetetlen kérdés, hogy egyáltalán (és ha igen, milyen mértékben) szolgálhatja-e a művészet a megismerést, de a bazárban álldogáló fűszeres fiú szépen fényelt fotója vagy a csadorra húzott Adidas-hátizsákot cipelő lány képe rendelkezik azzal a képességgel, hogy magára irányítsa a figyelmet és elgondolkodtassa a befogadót.
A nagyváros lüktetése Teherán esetében kevésbé kitapintható, de a csodálatosan díszített, régi pompájú épületek felvonultatása legalább annyira hívogató, mint amilyenek az ott készült atmoszférateremtő fotográfiák lennének. Másfelől: a színes csempék, vízzel körbevett virágos kertek, pálmafák mellett az éjjelente zölden világító, 2014-ben átadott Tabi'at híd és a főváros korábbi ikonja, a Szabadság Torony kontrasztja, egy-egy gazdag berendezésű múzeumkomplexum is lényegi érték felé tereli a képnézőt. A kötet tizenhárom UNESCO világörökség részét képező helyszínnel ismerteti meg annak lapozgatóját. És ez nagyon jól van így, hiszen Irán jobb megítélésre, több európai látogatóra érdemes desztináció – legalábbis ezt sugallja a könyv.
