Szűkül a tér, de az irodalom jól teljesít

Publikálás dátuma
2019.01.02 12:30
Minden évben mintegy hatvanezren látogatják a könyvfesztivált
Fotó: / DRASKOVICS ÁDÁM
Melyek voltak a legfontosabb produkciók, mit néztünk, hallgattunk, olvastunk 2018-ban? Szakmai és személyes élmények az összegzésben. A mai művészeti ág az irodalom.

Az év legfontosabb magyar és/vagy külföldi irodalmi eseménye

Garaczi László, író Számomra a Hazai Attila díj átadó ünnepsége volt a legfontosabb esemény a Nyitott Műhelyben, mivel az alapítvány elnökeként a kollégáimmal együtt sokat dolgozunk azért, hogy a díj minden évben sikeres legyen. Ezúttal a díjat nagy örömünkre Orcsik Roland nyerte, innen is gratulálunk neki. Emellett persze több nagyszerű könyvheti rendezvényen is részt vettem, és a Margó Fesztivált említeném még, ami évek óta minőségi és közönségbarát eseményeket kínál az irodalom kedvelőinek. Karafiáth Orsolya, író, költő Talán az, hogy nem osztották ki az idei irodalmi Nobelt? Ami nincs, az esemény? Kulcsár-Szabó Zoltán, irodalomtörténész Tandori Dezső 80 éves lett. Bizonyos értelemben eseménytelenül, hiszen az ünnepelt szokásosan tartózkodó jelenlétében, mégis, akár műfaji értelemben is rendkívül gazdagon, verssel, prózával, rajzzal, esszével, tanulmánnyal tett tanúságot a magyar irodalom a Tandori-életmű iránti tartós lekötelezettségéről és ragaszkodásáról. Esemény, hogy lezárult Márai naplóinak teljes kiadása, 18 kötetben. Nemrég fejeztem be az utolsót, nem kevés melankóliával, már nem lehet várni a következőre. Számomra eseményt jelentett Werner Hamacher, a tavaly elhunyt német irodalomtudós régóta várt Sprachgerechtigkeit című könyvének megjelenése is. Nem könnyű, de (tehát) páratlanul elgondolkodtató olvasmány jogról, igazságosságról, a jog és az igazságosság nyelveiről, a nyelvről mint igazságosságról. Remélem, hamarosan magyar fordításban is olvasható lesz néhány részlete. Mécs Anna, író Sok könyvbemutató, beszélgetés, felolvasás, irodalmi főzés és évforduló összessége az, ami együtt valami nagyon fontosat adott nekem 2018-ban. Ezek meghitt találkozások voltak tizen-huszonpár emberrel, amiket sokszor közös sörözések és anekdotázások zártak. Számomra az irodalmi közeg ilyen kis terekben él igazán. P. Szabó Dénes, a Népszava szerzője, prózaíró A két Margó Fesztivált emelném ki, melyek fontos erénye, hogy a nagy nevek mellett a fiatal írókat, költőket is megszólaltatják, miközben izgalmas programokkal népszerűsítik az irodalmat. És még a hangulat is remek!

A legizgalmasabb magyar és/vagy magyarul idén megjelent külföldi regény

Garaczi László Bartók Imre: Jerikó épül, David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Karafiáth Orsolya Nagyon szerettem az Elena Ferrante nápolyi trilógiájának két megjelent aktuális folytatását és Roy Jacobsennek a Láthatatlanok című, International Man Booker díj short list-es könyvét, a szerzővel volt alkalmam élőben beszélgetni színpadon, imádtam. Kulcsár-Szabó Zoltán Feltűnő a regénysorozatok iránti, talán egyszerre alkotói és olvasói igény. Örömmel olvastam Garaczi László Hasítás című regényét, amely egy eredetileg ötkötetesnek hírlett, de úgy tűnik, még nem lezárt önéletrajzi sorozat ötödik tagja, mely tulajdonképpen egy prózapoétika önéletrajzát is nyújtja. Oravecz Imre regénysorozata, A rög gyermekei idén viszont lezárult, eggyel több kötet lett a tervezetnél. Talán nem az Ókontri a legerősebb darabja a sorozatnak, de nagyon jó, hogy továbbvitte az Árvai család történetét a 20. század közepéig. A regényciklus nagy hozzájárulást jelent a mai magyar társadalom kulturális és történeti önértelmezéséhez, jó lenne, ha akadna mód és vállalkozó a megfilmesítésére. A nemzetközi és hazai fogadtatása meggyőzött arról, hogy Karl Ove Knausgård Harcom című hatkötetes regénysorozata, amelynek a harmadik darabja jelent meg magyarul az idén, nem csak futó szenzációja a kortárs európai irodalomnak. Feltűnő volt végül a most harmincas éveiben járó nemzedék igénye valamiféle generációs tapasztalat elemzésére. Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem és Bartók Imre Jerikó épül című regényei keltették fel az érdeklődésemet, de még csak részleteket sikerült elolvasnom belőlük. Mécs Anna 2018-at nálam Paul Auster 4 3 2 1 című regénye vitte. Monumentalitása és játékossága lenyűgözött. Nemcsak felteszi a mi-lett-volna-ha kérdését, hanem négy, többszáz oldalas választ is ad rá. Ugyanaz az ember, ugyanaz a génállomány, mégis négyféle alternatív valósága létezhet. Írástechnikailag pedig duplán érdekes volt tanulmányozni ezt a monstrumot. Egyrészt nyomon követhettem, hogy egy-egy eseménynek, változtatásnak milyen következményei vannak, hogyan csorog végig egy életen; másrészt a főszereplő lételeme volt a kreativitás és az írás, így az ő írói pályáinak kibontakozását is izgatottan követtem. P. Szabó Dénes Számomra Szöllősi Mátyás ősszel megjelent Simon Péter című regénye, mely egy diakónus történetén keresztül járja körbe a bűn tematikáját, és tesz metafizikai utazást az én mélyére. A szerző a Dosztojevszkij által kijelölt úton halad, és ezt nagyon helyesen teszi. 

Mely 2018-ban megjelent magyar és/vagy magyarul idén megjelent verseskötetet emelné ki?

Garaczi László Takács Zsuzsa: Vak Remény. Karafiáth Orsolya Erdős Virág Ötven plusz című, saját fotóival illusztrált könyvét és Röhrig Géza angyalvakond című köteteit emelném ki. Mindkét szerző kötete túlmutat a verseken, és túlmutat a szerzőkön is: erős pillanatképek, vallomások és társadalmi látleletek egyaránt. Két bátor szerző, akik teljes arccal és lélekkel állnak a (kitűnő) versek mögött, akik nem félnek attól, hogy kiálljanak a számukra fontos ügyek mellé. Nem csupán verseik témájául teszik azokat, hanem küzdenek is - minden eszközzel az elesett, segítségre szoruló embertársaikért. E nélkül is fontos lenne ez a két kötet, de ezzel együtt számomra még fontosabb polcra kerültek. Kulcsár-Szabó Zoltán A kortárs magyar líra hihetetlenül gazdag. Ezt idén is tanúsította, nehezemre esik egy-egy alkotót kiemelni. Takács Zsuzsa összegyűjtött verseinek kiadását (A Vak Remény) említeném elsőként, amely egy jó ideje meghatározó életművet, a modern magyar versnyelv egy markánsan önálló változatának alakulástörténetét teszi könnyen áttekinthetővé, remélhetőleg előremozdítva az irodalomtörténeti-kritikai feldolgozását is, amely még messze nem nevezhető kimerítettnek. De van nagyon sok egyéb is. Emlékezetes verseket olvastam idén pl. Tóth Kingától, Závada Pétertől, Orcsik Rolandtól – és persze még sokaktól, ezek a nevek jutottak elsőként az eszembe. Mécs Anna Nehéz helyzetben vagyok, mert az olvasmányaim 4/5-e, 5/6-a, 6/7-e, nem is tudom, mekkora része, de túlnyomó többsége próza. Biztos azért, mert prózát írok, vagy azért írok prózát, mert prózát olvasok. Mindenesetre prózaaggyal, prózatempóban fogyasztom a szövegeket, ezért sokszor türelmetlen és igazságtalan vagyok a versekkel. Persze azért van, hogy meg tudnak fogni, mint például Tóth Krisztina „Velünk mennek a vonatok rossz irányba,/ és ha fizetünk, szétgurul az apró.” sorai a Magas Labda oldalain. P. Szabó Dénes Babiczky Tibor Félbehagyott költemények című kötete már az első versével megfogott, mígnem azon vettem észre magam, hogy már a kötet végénél járok. Sötét, nyomasztó hangulatú versek ezek, de egyben felszabadítóak is. A kötet címével ellentétben pedig nincsenek félbehagyva, hanem nagyon is teljesek. 

Az év "botránya" a hazai irodalmi életben

Garaczi László Inkább kínos ízléstelenségnek nevezném, hogy a kormánylapban hónapokon keresztül lejárató cikkek és feketelisták jelentek meg kortárs művészekről, ha jól értem, azzal a céllal, hogy e művészeket és szerzőket kiszorítsák a kulturális életből. Nem teljesen világos számomra a cikkek indítéka, amelyeket ráadásul többnyire egy tájékozatlan és szerény képességekkel rendelkező kolléga követ el. Legutóbbi dolgozatából egy részlet: „Természetesen van egy rossz hírünk is: ezeknél sokkal rettenetesebb kataklizma kopogtat a határon, Nyugat-Európában már azt kóstolgatják nagy kanállal”. Igen, közben pedig Karinthy és Örkény sátáni kacaja zúg tájfunként a háttérben. Nem hiszem, hogy a konzervatív íróknak, az Írószövetségnek vagy az MMA-nak szüksége van az ilyen segítségre céljai eléréséhez. Azt viszont sajnálom, hogy a szolidaritásnak semmilyen jelét nem tapasztaltam részükről. Karafiáth Orsolya Nem tudok egy botrányról. Botrányok sorozatáról, hatalmi szóval irányított csendről igen. Sokat írtam minden aspektusáról a dolognak, és tessék, van bedarált támogatási rendszer, van tündöklő semmi. És van tehetetlenség és gyávaság. Szomorú lettem, begubózó, vállalt kívülláló. Pontosítok: még csak botrányok sorozatáról sem beszélek. Lassú pusztulás ez. És már fel sem háborodik senki. A botrányhoz kell a megbotránkozás. Egy hallgató közeg maximum morog és hümmög az orra alatt. Kulcsár-Szabó Zoltán Nemigen lehet más, mint a „kultúrharc” néven elhíresült – vita- vagy eseménysorozat? Nem tudom, hogyan lehetne pontosan megnevezni. Erről nyilván már mindent elmondtak, magam csak két észrevételt tennék hozzá. Egyrészt megdöbbentő volt olyan beszédműveletekkel és szerepfelfogásokkal szembesülni, amelyekre elég régóta nem volt példa a kulturális újságírás területén. Másrészt: kár, hogy olyan, fontos és sokszor valóban elsikkadó kérdéseket, mint pl. a kortárs irodalom kanonizációjának sajátosságaira vagy éppen a világirodalmi kontextusban megjelenő arculatára vonatkozót most talán még nehezebb lesz értelmesen megbeszélni. Mécs Anna Van miből válogatni: Prőhle Gergely menesztése a PIM éléről; vagy a KMTG körüli ügyek, például a szakmai szervezetek meghívása nélkül odaítélt díj, vagy az állami pénzből rendezett regénypályázat átláthatatlansága. De a legnagyobb „botrány” a félelem, ami az ajtók alatt, a meg nem írt üzeneteken át beszivárgott mindenhová. Nem merem meghívni, nem merem bemutatni, nem merem kiadni, nem merek felszólalni ellene. Szűkül a tér. P. Szabó Dénes Továbbra sem kapnak kellő támogatást a folyóiratok. 

Az év legnagyobb irodalmi meglepetése

Garaczi László Hogy a rettenetes közhangulat és politikai acsarkodások ellenére úgy tűnik, az irodalom jól megvan, az írók és a kiadók dolgoznak, az olvasók olvasnak, fiatal tehetségek tűnnek fel, és bizonyos platformokon még értelmesen beszélgetni, vitatkozni is lehet a megjelenő művekről. Karafiáth Orsolya Semmin nem lepődtem meg. Kulcsár-Szabó Zoltán Nem igazán meglepetés, de – a működési körülményeit tekintve – mégis mindig meglepő a hazai folyóiratkultúra artikuláltsága, sokoldalúsága, színvonala. Idén is voltak nagyon jó számai az Alföldnek. Szerintem sokat javult a Műút, de érdekesnek tűnik egy másjellegű lap, az Irodalmi Magazin megújulása is. Sok esetben pályájuk elején álló fiatal szerkesztők elkötelezettsége és színvonalas munkája van ezek mögött. És idefűzném, hogy nagyon meggyőző tapasztalatokat szerezhettem a Fiatal Írók Szövetségének irodalomszervezői tevékenységéről. Ebben az évben közelről figyelhettem a munkájukat, mind tematikus, mind műfaji értelemben nagyon átgondolt kezdeményezésekkel találkozhattam, amelyek megerősíthettek abban, hogy az irodalom és az olvasók összetalálkoztatásának feladatában – az irodalom a legkompetensebb. Mécs Anna Talán az oda-nem-ítélt Nobel-díj. Persze negatív értelemben, bár a történetnek van pozitív olvasata is. Az már valami, ha a szexuális visszaélés és a korrupció nem marad következmények nélkül, és sokan elhatárolódnak morálisan bukott emberektől. Persze, ha ennek az a következménye, hogy olyannyira ellehetetlenül a Svéd Akadémia működése, hogy nem osztanak díjat, az szomorú. Persze lehet, hogy ilyen erőteljes jelzések kellenek ahhoz, hogy meg tudjuk húzni a határainkat. P. Szabó Dénes Nagy örömmel olvastam október végén a Könyvfesztivál Facebook-oldalán, hogy a jövő évi díszvendég a Harcom-sorozat hírhedt írója, Karl Ove Knausgård lesz. Már előre látom, hogy aznap korán kell kelnem, a dedikáláskor biztosan kígyózni fognak a sorok. 
2019.01.02 12:30
Frissítve: 2019.01.02 12:30

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00