Pimasz, elegáns és figyelemfelkeltő bandák - ilyen volt 2018 a könnyűzenében

Publikálás dátuma
2019.01.03 11:00
A Suede brit zenekar The Blue Hour című albumát ketten is kiemelték
Fotó: AFP/Nurphoto/ Alberto Pezzali
Melyek voltak a legfontosabb produkciók, mit néztünk, hallgattunk, olvastunk 2018-ban? Szakmai és személyes élmények az összegzésben. A mai művészeti ág a könnyűzene.
Az év három legjobb albuma Kovács Ákos énekes, dalszerző Thomas Azier: Stray – A ‘80-as évek hangzása ma, egy szemtelenül fiatal sráctól. Karin Park: Blue Roses – Romantikus és erőszakos svéd művészpop. Simple Minds: Walk Between Worlds – A régi, legendás banda izgalmas, idei lemeze. Hauschel Tamás újságíró - player.hu Robyn – Honey Robyn a létező legtökéletesebb popelőadó, aki nem csak simán táncolható dalokat akar összerakni. A Honey egy rettentően ügyes, fájdalomból született poplemez, ami tele van ötletekkel, és úgy hozza a ’80-as és a ’90-es évek hangulatait, hogy végig teljesen mai marad. Anderson .Paak – Oxnard Aki látta Bruno Mars előtt az Arénában, az sejthette, hogy a már akkor is eléggé népszerű Anderson . Paak hamarosan nagyot ugrik előre. Az Oxnarddal megtörtént. Hiphop, jazz, soul, rengeteg sztár és egy hatalmas ívű album tette fel idén a fejére a koronát. Suede – The Blue Hour Ahhoz képest, hogy a Suede nem akart összeállni, már a harmadik tökéletes lemezt hozzák ki a 11 éves szünet után. Talán eladták a lelküket az ördögnek. Talán 11 évig keresték őt. Ki tudja. Az biztos, hogy a The Blue Hour az eddigi legmerészebb, legsötétebb Suede-album. Rossz időhöz tökéletes. Gábor András dalszerző, gitáros - Ozone Mama A 2018-as év kissé alulmúlta a tavalyit, hiszen 2017-ben olyan zenekarok rukkoltak elő átütő albumokkal, mint a Queens Of The Stone Age, Chris Stapleton, Neil Young, Me And That Man (Adam Darski projektje), vagy éppen a Foo Fighters. Ennek ellenére idén is volt miből mazsolázni, ha valaki azt állítja, hogy nincsenek ma jó zenék, téved. Palace Of The King - Get Right With Your Maker A Palace Of The King ausztrál banda zenéjével zenekarom idei spanyol turnéján ismerkedtem meg. Az ausztrál bandáknak van valami megfoghatatlan, különleges bájuk, mindig sikerül nekik visszahozni azt az érzést, amit gyerekkorunkban az első rock koncertünk okozott. Teszik ezt úgy, hogy mégis különböznek a jelenleg már-már futószalagon gyártott retro-rock bandáktól, hiszen van bennük valami plusz, valami figyelemfelkeltő, amitől semennyire sem válnak unalmassá.  
Clutch - Book Of Bad Decisions Aki ott volt a tavalyi Clutch bulin az Akvárium Klubban, az biztosan nagyon várta az új albumot. Egy zenekar, aki 12 albummal a háta mögött megint tudott számomra meglepetést okozni úgy, hogy semennyire sem távolodtak el attól a zenei iránytól, amelyben eddig is mozogtak. Kicsit több a blues, a herfli, a csörgődob, az orgona, megjelent a fúvós-szekció is, de a hangzás, a hamisítatlan riffek talán még súlyosabbak, mint a legutóbbi albumon. Suede - The Blue Hour Ha van olyan zenekar, melyet igazán kellemes hallgatni, és ami minden lemezével megújul, az az angol Suede. A banda a 90-es évek elején indult, majd az egyik leghíresebb és legelőkelőbb brit-pop zenekarrá nőtte ki magát. Hosszas szünet után, a 2013-as visszatérésük óta három fantasztikus lemezzel ajándékozták meg a rajongókat. Idei kiadványuk már nem a régi fiatalos, néhol pimasz, de elegáns hedonista britpop album, hanem egy rendkívül érett, már-már "filmszerű", rettenetesen érzéki alternatív rockzenei alkotás lett. A Suede igazi "art-rock" zenekarrá vált. (A két bónusz album az idei felhozatalból, amelyeket mindenképpen megemlítenék még: Church of the Cosmic Skull - Science Fiction és Alice In Chains - Rainier Fog.) Déri Zsolt zenei újságíró - MusicPress.blog.hu / OpenAirRadio.hu Legjobb szólóprodukció: a színésznőként is befutott Janelle Monáe amerikai funk-soul-pop díva Dirty Computer című coming out lemeze a néhai Prince mentori támogatásával, Grimes, Pharrell, Stevie Wonder és a Beach Boys-legenda Brian Wilson közreműködésével, egy 48 perces fantasy film kíséretében. Legjobb zenekari album: a bristoli Idles politikus posztpunk kvintett Joy As An Act Of Resistance című második nagylemeze, melynek fergeteges és brutális dalait a 2019-es Szigeten élőben is élvezhetjük majd. Legjobb magyar album: Láttalak, Hallottalak, Elkövetlek – a hazai zenei underground Így írtok ti-je a multiinstrumentalista-énekes Darvas Benedek és a gitáros-vokalista Czitrom Ádám perfekt stílusgyakorlataival. A dal, amit idén a legtöbbször hallgattam meg Kovács Ákos Ez minden bizonnyal a Hazatalál, az őszi lemezünk címadó dala. Az első vázlatát Madarász Gábor gitárossal egy turnéállomás felé menet hoztuk össze, aztán a gyerekeimmel töltött, külföldi vakáción írtam meg hozzá a szöveget. Hosszú stúdiómunka során rögzítettük a dalt, a keverés alatt is rengeteget hallgattam, aztán saját rendezésű klipet forgattunk rá három napon át. A vágáskor és a dupla Arénakoncertünk próbái során nagyjából ezerszer volt alkalmam hallani. Hauschel Tamás Manic Street Preachers – International Blue Perfekt popdal, ami bármelyik napot feldobja. A Manics tökéletesen rázta ki a kisujjából.  
Gábor András The Magpie Salute - Omission Rich Robinson és Marc Ford ex-The Black Crowes tagok új formációja pótolni ugyan nem tudja azt a veszteséget, amelyet az eredeti zenekaruk 2015-ös feloszlása okozott számomra, viszont nagyon jó újra színpadon látni őket, és a The Magpie Salute idén megjelent albuma is ott figyel már a polcomon. Barcelonáig utaztunk, hogy hallhassuk őket élőben, és nem bántuk meg. Déri Zsolt Holtverseny lett az év crossover albumát jegyző Kacey Musgraves gitáros-énekesnő futurista country-diszkó slágere (High Horse) és az Empress Of művésznéven alkotó hondurasi-amerikai producer-énekesnő Lorely Rodriguez legfülbemászóbb szintis popdala (I Don’t Even Smoke Weed) között. A lemez, amit nagyon vártam, de csalódtam benne Kovács Ákos Nem tudok ilyen lemezt megjelölni: ma csak nagyon ritkán vár úgy egy lemezt az ember, ahogy korábban. A túlzó várakozások gyakori következménye a csalódás, úgyhogy, ha valami érdekel, meghallgatom, és örülök neki, ha tetszik. Szerencsére ma is sok ilyen van. Hauschel Tamás Arctic Monkeys – Tranquility Base Hotel & Casino Többször is megpróbáltam megszeretni, „jóra hallgatni”, de nem ment, a legutóbbi Arctic Monkeys-album inkább működne a frontember, Alex Turner szólólemezeként, mint a zenekar sorlemezekén. Így egy kicsit kevés. Gábor András Graveyard - Peace A Graveyard az egyik kedvenc svéd zenekarom az utóbbi évekből. Sajnálom, de az előző album is okozott már számomra némi fejvakargatást, hiszen nagyon a blues irányába tolták a srácok a dalaikat. Az idei album némileg ugyan visszahozta azt a klasszikus retro-rockot, amit vártunk tőlük, de a végeredmény kissé összecsapottnak tűnik. Ennek ellenére a Graveyard még mindig egy nagyon jó banda. Déri Zsolt Jake Shears: Jake Shears Az amerikai Scissor Sisters az előző évtized egyik legbriliánsabb queer pop együttese volt, de a frontember régóta várt első szólóalbuma nyomába sem tudott érni a hajdani zenekari teljesítménynek. Az év vesztesége Kovács Ákos Kányádi Sándor költő. Sokan sokat kaptak a verseitől, én is. “Vannak vidékek legbelül.” És elment Bőzsöny Feri bácsi is, a nagyszerű bemondó. Nagyon hiányzik. Hauschel Tamás Pont, mikor rájöttem, hogy a kelleténél kevesebb Buzzcocks-t hallgatok, a frontember, Pete Shelley eltávozott közülünk. Együtt bulizik már odafent a szintén idén elhunyt Aretha Franklinnel, Vinnie Paullal és Dolores O’Riordannel. Gábor András A legfájdalmasabb számomra az idén Aretha Franklin halála volt. Nagyon szerettem az R&B királynőt, már 15 éves koromban is hallgattam a lemezeit. Személyes kötődésként megemlíteném, hogy az egyik legismertebb, "The Weight" című dalában a kedvenc gitárosom, Duane Allman játszott (1969). (A dal eredetileg a kanadai Band zenekar szerzeménye.) Déri Zsolt A 48 évesen kokain-túladagolásban elhunyt izlandi kortárs klasszikus (film)zeneszerző Jóhann Jóhannsson (A mindenség elmélete, Sicario, Érkezés stb.), akinek kompozícióit Szász János rendezéseiben is hallhattuk (Ópium: Egy elmebeteg nő naplója, A nagy füzet, A hentes, a kurva és a félszemű). Az év koncertje Kovács Ákos Sting a Hősök terén: elképesztő elegancia, finom muzikalitás, érzelmes profizmus. Idegesítően jól tartja magát, és 67 évesen is az eredeti hangnemben énekli a zseniális dalait, mellé elmondhatatlanul basszusgitározik. Csak Shaggy “közreműködését” nem értem – de nem is kell nekem mindent érteni. Hauschel Tamás Magyarországon számomra semmi sem tudta felülmúlni azt a szeretetet és profizmust, amivel az Arcade Fire játszott az Arénában. Ráadásul még az is kiderült, hogy a frontember, Win Butler a világ egyik legközvetlenebb világsztár zenésze. Az év másik koncertjéért Prágáig kellett utazni, a Pearl Jam ugyanis nem jött közelebb hozzánk. Ami ott történt, az konkrétan leírhatatlan. Gábor András Számomra minden bizonnyal az atlantai származású Blackberry Smoke manchesteri fellépése jelentette az év legjobb koncertélményét. Jó ideje követem a zenekart, és jelenleg talán ők Amerika leghíresebb southern rock bandája, akik nem kisebb nevekkel turnéztak már együtt, mint pl. a Lynyrd Skynyrd. A több hónapos turné utolsó állomásán csíptük el őket, de még fáradtan is olyan show-t adtak, hogy le a kalappal. Minden perce megérte, nem beszélve arról az élményről, hogy a buli után találkozhattunk és beszélgethettünk is a zenekar tagjaival. (A másik legjobb idei koncertélményem az angol Uncle Acid and the Deadbeats novemberi bécsi fellépése volt.) Déri Zsolt A Sziget Fesztivál kiemelkedő minőséget és mennyiséget kínált első magyarországi fellépésekből (Wolf Alice, Shame, La Femme, Nick Murphy, King Gizzard & The Lizard Wizard stb.), de az önálló koncertek közül a Sun Kil Moon-főnök Mark Kozelek két és fél órányi tudatfolyamos kamaraműsora volt a csúcs a Müpában, a magyarok közül pedig a speed metal/punk Sex Riders huszonvalahány perces produkciója a Gólyában.  
Témák
pop
Frissítve: 2019.01.03 11:11

Meghalt Scott Walker

Publikálás dátuma
2019.03.25 15:49

Fotó: Shutterstock
Az énekes, gitáros 76 évesen hunyt el, halálhírét kiadója jelentette be hétfőn.
Elhunyt Scott Walker. Az énekes, gitáros, a rocktörténet egyik ikonja, aki a legnagyobb sikereit a hatvanas években érte el a Walker Brothersszel, 76 évesen halt meg. A BBC felidézi, hogy Scott Walker 1943-ban Noel Scott Engel néven született az Egyesült Államokban, Ohio államban. Pályáját színészként kezdte, majd miután találkozott Jahn Maus-zal és Gary Leedsszel, megalakították a Walker Brotherst. A zenekar az USA-ban nem járt szerencsével, de miután áttették székhelyüket Angliába, hatalmas sikereket arattak. Make It Easy On Yourself és The Sun Ain't Gonna Shine Anymore című daluk egyaránt vezette a slágerlistákat, koncertjeiken hasonló extázist váltottak ki rajongóikból, mint a Beatles. 
„Az első néhány album fantasztikus volt, de ami történt, teljesen lefárasztja az embert. Nagyon primitív körülmények között zajlott a turnézás abban az időben, rengeteget kellett dolgozni és még egy jót enni sem lehetett közben“
– mondta Walker 2006-ban a BBC's Culture Show című műsorban.
Sikerei csúcsán, 1967-ben Wight szigetére vonult egy időre, hogy gregorián éneket tanuljon. Kiábrándult a zeneiparból, de aztán barátnője megismertette Jacques Brel zenéjével: a francia előadó szenvedélyes dalai komoly hatással voltak szólókarrierje indulására. A hatvanas évek második felében készített első négy szólólemeze (Scott, Scott 2, Scott 3, Scott 4) friss popzene volt sötét egzisztencializmussal, szövegeiben a társadalom margóján szereplő figurákkal, a prostituáltakkal, a transzvesztitákkal, az öngyilkos gondolatokkal kacérkodókkal.
A hetvenes évek közepén egy időre, de sikerek nélkül újra összeállt a Walker Brothers, majd 1984-ben egy nagyon kísérletező szólómunka (Climate of Hunter) következett, szintén kudarccal. Ezután csaknem egy évtizedre visszavonult a nyilvánosság elől, 1995-ös lemeze, a Tilt azonban újabb kreatív időszak kezdetét jelentette. Producerként dolgozott együtt a Pulppal, legutóbb Natalie Portman tavalyi filmje, a Vox Lux zenéjét szerezte. Halálhíre kapcsán – amelyet kiadója, a 4AD jelentett be hétfőn – Thom Yorke, a Radiohead frontembere úgy fogalmazott:
„Walker nagy hatással volt a Radioheadre és rám, megmutatta, hogy tudom használni a hangom és a szavaimat.”
Komoly hatásnak nevezte pályáján Scott Walker munkáit Brian Eno is, aki szerint Walker „oda helyezte a zenét, ahol az korábban soha nem volt". Mások mellett Richard Hawley, Midge Ure (Ultravox) és Marc Almond is méltatta az elhunyt énekest.
Szerző

Dermesztő szembesülés - Pass Andrea előadása a Trafóban

Publikálás dátuma
2019.03.25 12:30
A jelenetekben a valóság mellett a képzelet is főszerepet játszik
Fotó: HORESNYI MÁTÉ
Lehet-e a halálról hitelesen, de mégis költői módon beszélni színpadon, erre válasz Pass Andrea Eltűnő ingerek című előadása, amelytől egy darabig biztos, hogy nem szabadul a néző.
Adott egy középkorú férfi, történetesen újságíró. Még színházi kritikákat is ír. Van családja, felesége, kamasz lánya. A feszültséget sokszor hazaviszi. Otthon is küzd azzal, hogy a lánya nő, előbb-utóbb majd el kell engedni. A feleség azonban mindenben segít, ha kell old, de leginkább a figyelmével van jelen, ami csak később derül ki, hogy mekkora kincs. Ebben a helyzetben egyszer csak a férfi rosszul lesz és innen nincs megállás. Kórház, aztán kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg. Az idő pedig kegyetlenül fogy. Pass Andrea sorban készíti előadásait, a hamarosan induló debreceni kortársdráma fesztiválon (DESZKA) is láthatóak lesznek a munkái. Az előbbi történetet feldolgozó produkció az Eltűnő ingerek a Trafóban különösen személyes. Az alapanyaga édesapja húsz évvel ezelőtti halála. Zavarba ejtő téma, mondhatni tabu. Miként is lehet szembesülni a halállal? El lehet-e fogadni? A szerző rendezőként is markáns eszközöket alkalmaz. Az előadás egyszerre naturalista, pőrén fogalmazó és ugyanakkor elemelt, színházilag összetett és sokszínű. Nem csak a sztorit meséli el, hanem ennél sokkal többre vállalkozik. A lelki folyamatokra kíváncsi igazán, mi is játszódik le ilyen esetben a beteg és a hozzátartozók, a környezet fejében. Hogyan néznek egymás szemébe amíg lehet, amikor mindenki tudja már, hogy az idő véges. Ez talán a legelfogadhatatlanabb, hogy az együttlét nem tart örökké. Persze ezt tudjuk mindannyian, de amikor a sors egyszer csak kíméletlenül az arcunkba vágja, akkor van a baj. A feleséget játszó Pető Kata személetesen el is játssza, hogy valósággal megdermed. Hajdu Szabolcs, akit elsősorban rendezőként ismerhetünk, az apa szerepében telitalálat. Épp ezt a már említett kettősséget képes természetesen, de ugyanakkor egészen elképesztő láttató erővel érzékeltetni. Neki elhisszük a küzdelmet és azt a sajátos és egyéni utat, amíg eljut az élet végéig. A kint is és bent is vagyok öldöklő küzdelmét, az életért folytatott ösztön és az elmúlás elfogadásának szívszorító párviadalát. Mindezt nem kimódoltan teszi, hanem belülről, önmagát adva. A lányt megszemélyesítő Petrik Andrea leginkább az érzékenységet mutatja meg és azt, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre csak egy apa tud válaszolni, még ha látszólag lázadunk is ellene. Sokunknak ismerős a személyes veszteség. Hozzátartozóink elvesztése. A szakirodalomnak van rá válasza, mit kell ilyenkor tennünk. De az élet olykor távol esik a szakirodalomtól. A veszteséget mindannyiunknak meg kell szenvednie. Ebben a folyamatban segít nekünk Pass Andrea katartikus színházi száz perce. Hogy aztán az utána lévő sok száz percet jobban kibírjuk, mint eddig.    Info: Eltűnő ingerek Trafó Író, rendező: Pass Andrea Szereplők: Hajdu Szabolcs, Kárpáti Pál, Pallag Márton, Pető Kata, Petrik Andrea, Réti Adrienn. Zene: Freakin Disco

Közösségi gondolatébresztés

Az Eltűnő ingerek után a Trafó Nézőpont Gondolatgenerátora, az intézmény kortárs színház pedagógiai programja keretében rendezett beszélgetés nem indult könnyen. Több fiatal néző elmondta, hogy azért ült be, mert annyira hatása alá került a látottaknak, hogy még nem tud ki menni az utcára, ki kell beszélni magából az előadást. Szó esett később arról, hogy a művészet épp arra jó, hogy szembesítsen a tabukkal, segítsen feldolgozni a traumákat. Egy hölgy, aki nemrég veszítette el a férjét a lányával érkezett. Tudták mire jönnek és épp azt kapták, amit vártak. Sok hasonlóságot fedeztek fel a maguk tapasztalt reakciók és a darabban elmesélt viselkedési formák között. Ehhez csak annyi, ami engem illet, hogy a főhősnek a Csehov Cseresznyéskert című kritikája az egyik utolsó írása, amely nem is jelent meg. Én legutóbb szintén a Cseresznyéskertről írtam, igaz az megjelent. Ennyit a személyes érintettségről és a gondolatébresztésről. 

Frissítve: 2019.03.25 12:30