A rendszer páriái

Annak idején, NDK-s berlini tudósítóként megtapasztaltam, mit jelent, ha egy országban eluralkodik a gyanakvás. Az emberek stikában hallgatták csak a nyugat-berlini tévé híreit, nehogy a szomszéd is megtudja, hogy „odaátra” fülelnek. Nekem is megvolt a - ha nem is személyre szabott - Stasi besúgóm „Vanek úr" személyében, akinek nem tudva a későbbi sorsát, nem írom ide a nevét. Mire elutaztam, tulajdonképpen barátok lettünk: bevallotta, hogy miért kereste olyan lelkesen a társaságomat.
Innen nézve már kezdem megérteni a buzgólkodását. Lenéztem ezért, azt gondoltam, velünk, magyarokkal, ilyesmi soha többet nem fordulhat elő, annyi mindent megtapasztaltunk az „átkos” években. Emlékszem, a szüleim ezerszer elmondták: ha netán a házmester feljönne hozzánk, és beülne a nappaliba beszélgetni az ilyenkor szokásos cikória kávéra, jobb, ha hallgatok. Tállai bácsinak „fura kapcsolatai voltak”, ennek a számlájára írták, ha valakihez egy látogatása után bekopogtak a „hatóságok”.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de amikor a második Orbán kormány az első kétharmaddal nagytakarítást tartott a közhivatalokban, kiadták az utasítást: akiket elbocsátanak, nem szabad sem az állami, sem az önkormányzati szférában alkalmazni. A személyzetisek önvédelemből is gyanakodtak, ezeket a páriákat jobb, ha távol tartják mindenféle hivataltól. Azóta eltelt majd tíz év, az irodákban az emberek újra megtanulták tartani a szájukat. Az egyik minisztériumban dolgozó ismerősöm mesélte, a munkatársak görcsösen ügyelnek, nehogy valami olyat mondjanak egymás előtt, amiből később problémájuk lehet. Még véletlenül sem derülhet ki, hogy valaki nem a közszolgálati médiából szerzi az információit, aki pedig nagyon ragaszkodik a posztjához, az reggelente látványosan a kormánylap olvasásával kezdi a napját. 
Hamar bélyeget sütnek bárkire. A saját kommunista múltján frusztrálódott házelnök szerint aki a T. Ház másik oldalán ül, az a neobolsevista csőcselék tagja, elkényeztetett balos zsúrfiú, anarchista, neveletlen kocsmatöltelék, jobb esetben is szimpla ügynök. A stempli működik a Házon kívül is. A városokban, a falvakban másodrendű állampolgár, akiről elterjed a környéken, hogy nem tetszik neki a rendszer. A jó szomszédok jelentenek a hivatalban, a közmunkások beárulják a másikat, hátha amazt kizárják, és akkor ők kaphatják meg a helyét…
A napokban egy régi munkatársammal találkoztam Európa túlsó felén. A 90-es évek végén, az első-Orbán kormány idején vesztette el az állását, amikor sok újságíró utcára került. Mindennel próbálkozott, de elutasították. „Gyanakodtak, féltek tőlem, talán azért akarok bármilyen alantas munkát elvállalni, mert be akarok épülni, és megírni, amit látok. Pedig csak élni akartam”. Csomagolt, és örökre elment az országból. A bizalmatlanság tönkretette az életét. Azok a közalkalmazottak is így járhatnak, akiket az elmúlt hetekben tettek utcára. Bárhol kopogtatnak majd, ferde szemmel néznek rájuk is: ki tudja, nem a rendszer páriái-e? 
Belegondolni sem merek, milyen esztendő vár a családjukra.
2019.01.03 09:00
Frissítve: 2019.01.03 09:25

Képmutatók

Tort ül a képmutatás. Most éppen a nemzeti ünnep díj- és kitüntetés-cunamija kapcsán. Mintha nem szokhattunk volna még hozzá, hogy minden rendszer jutalmazza a hozzá hű alattvalókat. De persze okosan, olyanokkal együtt, akik a művészi, tudományos, vagy éppen közéleti teljesítményükkel valóban rászolgálnak az elismerésre. 
Föl lehet ugyan háborodni azon, hogy némely díjaknál átnyúltak a névsort összeállító bizottság feje fölött, és olyanok is a listára lekerültek, akiknek a neve eredetileg fel sem merült – de fölösleges. Ebből csak az a tanulság szűrhető le, hogy a hatalom egy ideig kész betartani a demokratikus játékszabályokat, ám van egy pont, amikor már fontosabbnak véli saját akarata érvényesítését. És megteheti, gond nélkül.
Lehet aztán sajnálni azokat, akik megérdemlik a kitüntetést, csak éppen a díjazásra kijelölt kegyencek közé keveredtek. Az ilyen emberek, művészek nem attól nagyok, hogy kapnak valamilyen elismerést – ők enélkül is kiemelkedőek. És nem őket minősíti, ha az átadók az ő dicsfényükben akarnak egy kicsit sütkérezni. Még szép emberi gesztusnak is tarthatnánk, hogy a miniszterelnök személyesen vitte el a Kossuth nagydíjat a beteg Törőcsik Marinak, ha a külsőségek nem lennének árulkodóak. A buta propaganda - az ablakon bekukucskálással - hitelteleníti még az esetleges jó szándékot is. 
Ettől a pillanattól pedig lehull a lepel a valódi célokról. Hogy már a szakmai elismerések többsége is csak a rendszer erősítéséről szól. Ha plakátokkal, sorosozással, az unió elleni kampánnyal nem sikerült meggyőzni mindenkit, akkor próbálkoznak mással. Népszerű és elismerésre méltó embereket is maguk mellé állítanak, hogy ezzel igyekezzenek igazolni saját létjogosultságukat. És itt sem számít nekik semmi. Nincsenek korlátaik. 
Közben magukról mutatnak igaz képet.
2019.03.19 08:58
Frissítve: 2019.03.19 09:08

Helyreigazításaink

Egyesek szerint létezik valamiféle fejlődés a világegyetemben, amely nem engedi, hogy bizonyos események újra és újra ugyanúgy történjenek meg. Filozófusok és történettudósok ezen elvitatkozgatnak még egy darabig, én mindenesetre azon a véleményen vagyok, hogy ha létezik is valamiféle dialektika, az emberi hülyeség legyőzhetetlen. 
Valamikor a 90-es évek legelején a Kurír című bulvárlap hétvégi vicc mellékletében, a boldogult emlékezetű Elefántban közöltünk egy tréfásnak szánt fotómontázst. Ezen G. Nagyné Maczó Ágnes volt látható fürdőruhában, virtigli szexbombaként. Fiatalabb olvasóink kedvéért: G. Nagyné a nemzeti jobboldal ikonja, a Független Kisgazdapárt és az Országgyűlés alelnöke volt, aki már sokkal korábban utálta a liberális sajtót, mint Bayer Zsolt, aki viszont történetünk idején éppen a Kurír című liberális bulvárlap publicistájának keserű kenyerét ette. Szóval ott volt a szexbombának korántsem nevezhető, ám fiatal és tettre kész Maczóné mint szexszimbólum, aki ezt a dolgot mélyen sérelmezte. A bíróságon azt állította, hogy a fürdőruhás képpel „félrevezettük az olvasót, különösen pedig az ő boldogkőváraljai választóit”, akik ezután majd azt fogják gondolni, hogy az ő képviselőjük fürdőruhában flangál a székesfővárosban. A pert első- és másodfokon a lap nyerte, ám a Legfelsőbb Bíróság végül Boldogkőváralja ellen ítélt. Már azzal, hogy feltételezte, a nógrádi faluban tényleg csupa elmebeteg lakik. A Kurírt helyreigazításra kötelezték, amelyben elnézést kértünk a képviselő asszonytól és választóitól, egyben biztosítottuk őket, hogy a képviselő asszony sokkal jobban kedveli a matyómintás pruszlikot, mint a bikinit. Különös tekintettel a fővárosra. 
Egészen a múlt hétig nálam Maczóné volt a befutó helyreigazításban, ám akkor jött a TV2 és Varju László. A valósághoz ma már csak laza szállal kötődő hírműsort, a Tényeket a Gundel-ügy után eresztették rá a DK politikusára, mondván: a filléres miniszterelnöki menza semmi ahhoz képest, ahogy a luxusbaloldal dőzsöl nap mint nap. Az említett tévés produkció munkatársai már évek óta úgy viselkednek, mintha a Monty Python vette volna át a Völkischer Beobachter szerkesztését, szóval az említett tudósítás fel sem tűnt. A bíróság azonban megvizsgálta a tényeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a Tények hazudott, tehát kérjen bocsánatot. A következő szöveget kellene felolvasnia a műsorvezetőnek: „Valótlanul híreszteltük, hogy Varju László DK-s képviselő ételhordóval jár a törvényhozásba, és úgy viszi haza a kedvezményes bablevest és somlói galuskát.” „Valótlanul híreszteltük továbbá, hogy Varju László DK-s képviselő rendszeresen sorban áll a parlamenti menza mindennél olcsóbb ételeiért.”
Emlékeim szerint annak idején mi elég jól szórakoztunk a saját helyreigazításunkon, mert meg voltunk győződve arról, hogy mi vagyunk a normálisak, és a rendszer a hülye. Igaz, mi egy bulvárlap viccmellékletét szerkesztettük és nem egy országos hírműsort.
2019.03.19 08:57
Frissítve: 2019.03.19 09:07