A rendszer páriái

Annak idején, NDK-s berlini tudósítóként megtapasztaltam, mit jelent, ha egy országban eluralkodik a gyanakvás. Az emberek stikában hallgatták csak a nyugat-berlini tévé híreit, nehogy a szomszéd is megtudja, hogy „odaátra” fülelnek. Nekem is megvolt a - ha nem is személyre szabott - Stasi besúgóm „Vanek úr" személyében, akinek nem tudva a későbbi sorsát, nem írom ide a nevét. Mire elutaztam, tulajdonképpen barátok lettünk: bevallotta, hogy miért kereste olyan lelkesen a társaságomat.
Innen nézve már kezdem megérteni a buzgólkodását. Lenéztem ezért, azt gondoltam, velünk, magyarokkal, ilyesmi soha többet nem fordulhat elő, annyi mindent megtapasztaltunk az „átkos” években. Emlékszem, a szüleim ezerszer elmondták: ha netán a házmester feljönne hozzánk, és beülne a nappaliba beszélgetni az ilyenkor szokásos cikória kávéra, jobb, ha hallgatok. Tállai bácsinak „fura kapcsolatai voltak”, ennek a számlájára írták, ha valakihez egy látogatása után bekopogtak a „hatóságok”.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de amikor a második Orbán kormány az első kétharmaddal nagytakarítást tartott a közhivatalokban, kiadták az utasítást: akiket elbocsátanak, nem szabad sem az állami, sem az önkormányzati szférában alkalmazni. A személyzetisek önvédelemből is gyanakodtak, ezeket a páriákat jobb, ha távol tartják mindenféle hivataltól. Azóta eltelt majd tíz év, az irodákban az emberek újra megtanulták tartani a szájukat. Az egyik minisztériumban dolgozó ismerősöm mesélte, a munkatársak görcsösen ügyelnek, nehogy valami olyat mondjanak egymás előtt, amiből később problémájuk lehet. Még véletlenül sem derülhet ki, hogy valaki nem a közszolgálati médiából szerzi az információit, aki pedig nagyon ragaszkodik a posztjához, az reggelente látványosan a kormánylap olvasásával kezdi a napját. 
Hamar bélyeget sütnek bárkire. A saját kommunista múltján frusztrálódott házelnök szerint aki a T. Ház másik oldalán ül, az a neobolsevista csőcselék tagja, elkényeztetett balos zsúrfiú, anarchista, neveletlen kocsmatöltelék, jobb esetben is szimpla ügynök. A stempli működik a Házon kívül is. A városokban, a falvakban másodrendű állampolgár, akiről elterjed a környéken, hogy nem tetszik neki a rendszer. A jó szomszédok jelentenek a hivatalban, a közmunkások beárulják a másikat, hátha amazt kizárják, és akkor ők kaphatják meg a helyét…
A napokban egy régi munkatársammal találkoztam Európa túlsó felén. A 90-es évek végén, az első-Orbán kormány idején vesztette el az állását, amikor sok újságíró utcára került. Mindennel próbálkozott, de elutasították. „Gyanakodtak, féltek tőlem, talán azért akarok bármilyen alantas munkát elvállalni, mert be akarok épülni, és megírni, amit látok. Pedig csak élni akartam”. Csomagolt, és örökre elment az országból. A bizalmatlanság tönkretette az életét. Azok a közalkalmazottak is így járhatnak, akiket az elmúlt hetekben tettek utcára. Bárhol kopogtatnak majd, ferde szemmel néznek rájuk is: ki tudja, nem a rendszer páriái-e? 
Belegondolni sem merek, milyen esztendő vár a családjukra.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.01.03. 09:25

Ötszázhuszonhét néző

Nem, nem gyermekkori élményem, a Kapuvár-Csorna egykor több ezer szurkoló előtt zajló, rábaközi „örökrangadójának” nézőszáma züllött le a címben jelzett a szintre. A magyar profi labdarúgó bajnokság 17. fordulójában – mondhatni, tökéletes időjárási viszonyok között - a Puskás Akadémia FC-Paksi FC NB I-es találkozó váltott ki ekkora érdeklődést. 
Értelmezzük egy kicsit ezt a beszédes mutatót. A napi jegyet vásárlók és a bérletesek összesítéséről van szó? Ha igen, akkor minden bérletes valóban megjelent a stadionban? Netán beszámították mindkét együttes valamennyi játékosát, edzőjét, tisztségviselőjét, technikai vezetőjét, a gyúrókat, az orvosokat, a bírókat, szövetségi ellenőröket, a biztonsági személyzet tagjait, a rendezőket, a büféseket és a számos egyéb közreműködőt is? Továbbá ne hagyjuk ki a tiszteletjegyre jogosultakat se. Végtére, mindannyian nézték a meccset.
Az elemzés tovább finomítható. Hányan foglaltak helyet a vendégszektorban? Ha levonjuk ezt a számot az 527-ből, világossá válik, hogy hány felcsúti és környékbeli futballrajongót hozott lázba a hivatásos labdarúgás magyar válfaját űző két professzionális klub összecsapása, várható produktuma. Azaz, fekete-fehéren kiviláglana az esemény valós társadalmi rangja, jelentősége. Érdekes lenne a Pancho Aréna VIP páholyában megfordulók fluktuációjának analízise is. Milyen összefüggés mutatható ki a miniszterelnök megjelenésének prognózisa, valamint az ott sürgölődők létszáma, társadalmi-politikai-gazdasági státusza között?
A könyvelés számai is sokat mondhatnának. Persze, csak ha nyilvánosak lennének ezek az államtitok kategóriájába tartozó adatok. Ezekből például kiderülhetne, hogy a nézőktől származó bevételek fedezik-e az öltözők takarításának, netán még a melegvíz előállításának költségeit is. Pillantás sem vetődik ezekre a piszlicsáré tételekre. Indokolhatóan, hisz bőségesen bugyognak egyéb források. A költségvetést tízmilliárdokkal megcsapoló tao-rendszer, a semmiféle érdemi gazdasági-piaci hozadékkal nem járó szponzorációk, hirdetések, önkormányzati támogatások. A túláraztatott közvetítési díjakról se feledkezzünk meg. 
E „befektetések” azonban a pályán kívül akár kamatozhatnak is. Pályázatok megnyerésében, megrendelésekben, személyes kapcsolatokban. Az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői, a gazdaság tehetős szereplői nagyon is tudják, mi a soha nyíltan ki nem mondott elvárás. Az előbbre látók megelőző felajánlásokkal igyekeznek a lehető legolcsóbban megúszni az elkerülhetetlent. Bíznak az alaptételben, miszerint nincs ingyen ebéd, és tudják, eljöhet az idő, amikor valakik nyomatékkal kérhetnek valamit valakiktől... 
Reménytelen óhaj teljes képet kapni arról, hogy mely cégek tételesen mennyit és hány felé taóznak, szponzorálnak, hirdetnek a magyar labdarúgás felvirágoztatása érdekében. A 2010 óta tartó időszakban a magyar foci működtetésére kifolyatott óriási pénzek összességének fényében a felmutatott nemzetközi eredményesség, valamint a hazai fejlődés mértéke finoman szólva is lesújtó. Legyünk tárgyilagosak. Az ezt megelőző húsz esztendőt is ugyanilyen harmatos teljesítmény övezte. De megközelítően sem került ennyibe!
Ha mindehhez hozzáadjuk a stadionépítések és fenntartások sok milliárdos tételeit, brutális összeg kerekedik ki. Nem lehet nem feltenni még egyszer a kérdést: meghozta-e a minimálisan elvárható előrelépést a magyar labdarúgásban a közel évtizede folyamatosan zajló, eszement „beruházás”? Kimondhatjuk, hogy nem, sőt kontraproduktívvá vált. A honi viszonyok közt bicskanyitogatónak minősíthető juttatások, kedvezések eddig nagyon szerény hozadékkal jártak, ha egyáltalán. Továbbra is virul a magyar megélhetési futball langyos vízű beltenyészete, mind nehezebb feladat a teljesítmény hiányának, a szurkolói érdeklődés hanyatlásának verbális elfedése.
A nézőszámmal kezdtem írásomat. Későn vettem észre, hogy a hivatkozott NB I-es fordulóban két újstadionos együttes összecsapásán, az MTK-Haladás mérkőzésen a lelátó még foghíjasabb volt. A hivatalos közlés szerint ötszázan látták a szombathelyiek vesszőfutását. A Felcsút tehát 27-tel jobban teljesített a nézőtéri összevetésben. A kisördög azonban nem hagy nyugodni. Kicsit furcsa ez a Hungária körúti nagyon kerek szám. Nem tudom elkerülni a szóismétlést: nyilván kerekítéssel jött létre. Afelől nincs kétségem, hogy a számtani művelet felfelé irányult. Abban viszont bizonytalan vagyok, hogy tízesre avagy százasra történt-e. Vajon mi került a könyvelésbe?
Az „alulmúlási verseny” újabb fejezettel gazdagodott. A téli szünetet megelőző 18. bajnoki fordulóban volt olyan mérkőzés, amelyre már ingyen jegyeket is osztogattak, csak hogy ne tűnjön úgy, mintha ciánozták volna a lelátókat. Akkor még nem tudhatták, hogy egy intenzív hóesés is összeesküszik nemzeti futballunk ellen. Mindezekre figyelemmel már nem is meghökkentő a Paks - DVTK, valamint a Puskás Akadémia - Mezőkövesd mérkőzésekről jelentett 418 - 418 néző. Ilyen nézőtéri döntetlen is csak a Kárpát-medencében fordulhat elő…
Szerző
Tibor Tamás
Frissítve: 2019.01.02. 09:10

Aranyvasárnap

Hetvenkét milliárd forint, az már nagyon nagy pénz. A legkormánypártibb hívő sem tarthatja demagógiának annak mérlegelését, hogy mi minden hasznos és tisztességes dolgot lehetne ebből az összegből csinálni. 
Például Budapest teljes járóbeteg ellátó rendszerét föl lehetne szerelni a legkorszerűbb diagnosztikával (beleértve a CT és MR berendezéseket), továbbá beszerezni a legszükségesebb sürgős életmentő beavatkozásokhoz kellő eszközöket (ideértve a szívkatéterezést). Mind a 23 kerületben, mindent. Annyi lenne a várólistáknak. Vagy építeni lehetne belőle tízezer szociális lakást a hajléktalanoknak és más rászorulóknak. És sok minden mást, amivel az Orbán rendszer kilencedik éve adósa magyar alattvalóinak. 
És amivel kormányfőnk a legkevésbé sem törődik. Törődik viszont a barátaival. Ezzel a 72 milliárddal őket ajándékozta meg az idei aranyvasárnapon. Formailag sportegyesületeket finanszíroz, de nincs épeszű ember e honban, aki hinne neki. Ez irracionális döntés, vagy inkább közönséges sikkasztás. Nem az első, de talán az utolsó. Mert ilyen esztelen és céltalan pénzszórást csak a bukás tudatában szoktak csinálni a zsarnokok. 
A sokadik tisztességtelenségi mélypont ez, nem érdemes azt hangsúlyozni, hogy nincs ennyire lelkiismeretlenül gátlástalan kormányzója a civilizált világ országai közül egynek sem, noha ez a szomorú tény. Arról sem érdekes most már gondolkozni, hogy O1G politikája egy újabb Trianonhoz vezet-e, mert remélhető, hogy nem lesz már ideje olyan mélyre juttatni az országot, mint amilyen mélyre eszményképei (Tisza és Horthy) juttatták. 
Azon viszont el kell gondolkoznunk, hogy adóforintjaink elherdálását minden jövendő kormányzat számára lehetetlenné kell tennünk. Ez az aranyvasárnapi 72 milliárd emlékeztessen minket arra, hogy a „forrás elosztás” központosított formája tévedésekre és visszaélésekre ad alkalmat, és még relatíve tisztességes kormányzás alatt sem lehet hatékony. Tehát „igazságtalanságokkal” mérgezi a közéletet. 
Az adóbevételek sokkal kisebb hányadának fölhasználása maradhat a kormány kompetenciája, a túlnyomó rész kerüljön a területi önkormányzatokhoz. A kulturális és oktatási szektort (ideértve a vallási szervezeteket és a politikai pártokat is) közvetlenül az egyének finanszírozzák, például a személyi jövedelemadójuk egy százalékával.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.01.02. 09:10