Az lenne jó, hogyha (…) mindenki várná a pillanatot, mikor együtt fújhatjuk a dallamot – énekelte az LGT, de dúdolhatná ezt az ország nagyobbik fele, mely nem szavazott a jelenlegi kormánypártokra áprilisban, egyúttal elege lett a mind marginálisabbá váló ellenzéki pártok (össze)fogócskájából. Az elmúlt hetek tüntetéssorozata, a Budapest mellett sokéves álmából felébredő vidék megmutatta, létezik közös cél, mely egy pillanat alatt tömbösítette az ellenzéket: a kormány, de még inkább Orbán Viktor leváltása. És egy demokratikus, igazságos, korrupciómentes, a jelenleginél sokkal egyenlőbb, európai Magyarország létrehozása. Egy olyan országé, ahol nem kell félni.
Nem véletlen, hogy ezen elvek alapján bontott hivatalosan zászlót az új év első napján a hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter politikai közössége, a Mindenki Magyarországa Mozgalom. Ebben az elmúlt évek kormánykritikus pártonkívüli megszólalói közül szinte mindenki helyet kapott, érkezzen jobbról vagy balról. Az áprilisi kijózanító fiaskó után az egyetlen, a változás szempontjából - papíron legalábbis - működőképes lehetőséget igyekeznek megragadni. Próbálják megszólítani a helyi közösségeket: fogjanak össze, és keressék meg helyben a vezetőiket, a lehetséges képviselőiket, és a közösség erejét kihasználva építsék fel, védjék meg őket.
Optimális esetben valóban nincs más út. Más kérdés, mit szólnak ahhoz a parlamenti ellenzéki pártok, hogy az ország nagy részén semmiféle vezető szerep nem jutna nekik, csak hely a majdan hullámzó tömegben. Hogyan élik meg regnáló polgármestereik, képviselőik, ha netán a közakarat másban látna fantáziát helyettük? Hiszen számukra egzisztenciális kérdés is a helyi politika. Fel tudják áldozni saját érdekeiket a közért, vagy ahogyan tavasszal, megannyi kicsinyes kompromisszum, vádaskodás, érdekérvényesítési kényszer által vész el a lehetőség az esetleges változásra?
Az lenne jó, hogyha mindenki tudná, hogy most mit is akar – így az LGT.
Vagy legalább alkalmazkodna a többséghez. Egyelőre ez is utópisztikusnak tűnik.