Ez is a robotika hatása: milliók veszíthetik el a munkájukat

Publikálás dátuma
2019.01.07 13:00

Fotó: Getty Images/
A jövő technológiája már rég a mindennapjaink szerves (egyben szervetlen) része. Robotokkal, algoritmusokkal kell felvennünk a versenyt, ha érvényesülni szeretnénk a munkaerőpiacon. A gyermekeinket már most a jövő képességeivel kell felruháznunk, hogy labdába rúghassanak. De milyen jövőben és milyen képességekkel? A jövőkutatásban élen járó Spark Institute at IBS vezetőjét, Frankó Csuba Deát és az intézet oktatóját, Galántai Orsolyát kérdeztük: ki képes és ki nem a jövőben élni?
Napi tapasztalat, hogy az emberek az okostelefonjaikat bújják, önkiszolgálva automata pénztáraknál fizetnek a boltban, a banki ügyeiket interneten intézik, a készpénznek is hamarosan búcsút mondhatunk, a csomagjainkat drónok szállítják házhoz, a metró vezetőfülkéjében sem ül senki, robotok műtik a beteget. A technológia, a robotika, a mesterséges intelligencia használata a jelenünk része. A kontroll látszólag a mi kezünkben van. Még. Jóféle jövő felé haladunk, jó lesz nekünk? Frankó Csuba Dea: Minden azon múlik, hogy azok az emberek, akik ezeket a technológiákat fejlesztik vagy üzleti felhasználásba viszik, milyen szándékúak. Miként használják a technológia által kezükbe adott lehetőségeket. Annak mindenki örül, ha egy szakmájához értő lakatos kinyitja a lakása ajtaját, ha sikerült kizárnia magát. Annak már kevésbé, ha ugyanezt a technológiai tudást egy betörő hasznosítja, hogy eltulajdonítsa a javait. Hasonló a helyzet a mesterséges intelligencia (MI) technológiával és a robotikával is. Ha arra használjuk, hogy az emberiség életét kényelmesebbé, kiszámíthatóbbá és kontrollálhatóbbá tegyük, akkor minden rendben levőnek látszik. Kontrollálhatóság alatt itt most azt értem, hogy például az egészségmegőrzésben ezen technológiák révén javul az orvosi diagnosztika, a krónikus betegségben szenvedők gyógyításának esélye. Ma is használunk algoritmusokat: a tévém pél­dául képes felajánlani a korábban általam nézett műsorok száma és jellege alapján olyan filmeket, amelyek az érdeklődési körömnek megfelelőek. Onnantól válik izgalmassá a történet, ha ezeket a technológiákat arra használják, hogy kiszámítsák, miként lehet az embereket befolyásolni. Erre a legutóbbi amerikai elnökválasztás a legismertebb példa a közelmúltból, amikor az algoritmusok segítségével a tudatos befolyásolás dominált.  Az automatizáció leghúsbavágóbban a munkavállalókat érinti. A kérdés csak az: mekkora hányadukat? F. Cs. D.: Nagyon nehéz beletanulni abba a környezetbe, amit a most még újnak számító technológiák hoznak létre. Ez egészen biztosan kihívások elé fogja állítani az emberiséget. Hamar eljön az idő, amikor nem lesz szükség a munkavállalókra, vagy legalábbis nem azokra a munkavállalókra lesz szükség, akikre ma. Ezért kardinális kérdés ma az oktatásban, hogy mik is lehetnek azok az irányok, amelyek biztos jövőt garantálnak a fiataloknak vagy a már tíz-harminc éve dolgozó generációknak a munkaerőpiacon. Galántai Orsolya: Földrajzi régiónként és szektoronként eltérő a technológiavezérelt működés és az automatizáció térhódításának mértéke. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) közeljövőre várható robot-ember együttműködését vizsgáló jelentéséből kiderül: négy év múlva a pénzügyi és a befektetői szolgáltatások terén a humanoid robotok 23 százalékban fogják felváltani a humán erőforrásokat. A repülő és vízi robotoknak az olaj- és gázkitermelésben is egyre nagyobb szerepük lesz, ott 2022-re 20 százalékos lesz az automatizáció. A világ munkáinak jelenleg körülbelül 70 százalékát végzik emberek, 30 százalékát robotok, szoftverek, algoritmusok. Négy év múlva tovább erősödik ez a hatás, ugyanis az emberek munkavégzési aránya már csak 60 százalék lesz az előrejelzések szerint. F. Cs. D.: Ehhez tegyük hozzá, hogy bár a WEF előrejelzései a legmegalapozottabbak, mégiscsak lineáris tempójú változásokat vetítenek előre. Ám a valóságban a technológiák nem lineárisan alakítják át a munkaerőpiacokat. Az emberi munkavégzésben négy évre előjelzett 10 százaléknyi csökkenésnél jóval komolyabb és gyorsabb változások is bekövetkezhetnek. Egy amerikai közgazdászprofesszor három évvel ezelőtti kutatása az önvezető autók elterjedésének hatásait vizsgálta az Egyesült Államok munkaerőpia­cán, kifejezetten a teherfuvarozás területén. Az USA-ban a teherautóso­főrség az egyetlen olyan szakma, ami jónak számító középosztálybeli fizetéssel jár, anélkül, hogy az embernek diplomája lenne – jelenleg 4,5 millió főnek adva munkát. Ha ezek az önvezető járművek kikerülnek az utakra, ők és családjaik kapásból elvesztik a megélhetésüket. Ahogy az útvonalaik mentén a fogyasztásaikra, igényeikre épülő szolgáltatások – hotelek, motelek, éttermek, bárok – alkalmazottai is. Sőt, mivel egyes kisvárosok is az átmenő forgalomból élnek, ez az egyetlen bevételi forrásuk, ez további 6 millió embert jelent. Tehát közvetlenül 10,5 millió ember foglalkoztatását érinti ez a technológiai változás, ami aztán sokkal drámaibb tempójú átrendeződéseket idéz elő, mint azt most gondolnánk.
60:40 - A Világgazdasági Fórum előrejelzései szerint 2022-re a világ munkáinak 60 százalékát fogják emberek végezni, 40 százalékát már robotok, szoftverek, algoritmusok. Jelenleg 70:30 százalék ez az aránypár.
Mások is hasonló adatokra jutottak. Egy idei PwC-tanulmány (PricewaterhouseCoopers, multinacionális könyvvizsgáló és gazdasági tanácsadó cég) szerint 2030-ra 30 százalékos lesz a munkahelyek automatizációja világszerte. Mi lesz a sorsuk az állásukat vesztett embertömegeknek? F. Cs. D.: Erre ma még nincsenek jó válaszok. Sem a közgazdaságtudósok, sem a politikusok, sem az üzletemberek részéről. Az egyik lehetséges út: a munkavállalók átképzése. De hogyan is lehetne átképezni bárkit, amikor nem is igazán tudjuk, milyen készségekre lesz szükség a jövőben? Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a technológia lesz az úr, ezért a reáltudományok, s velük együtt az úgynevezett STEM-képességek (STEM: Science, Technology, Engineering, Mathematic – természettudomány, technológia, mérnöki tudomány és matematika) felértékelődnek. Emellett a humán tudományokban is tapasztalhatók felfutó tématerületek – a gazdaság- és a viselkedéspszichológia, a szociológia –, hogy az emberi fogyasztási szokásokat, döntéshozatali mintákat minél jobban megértsék, s ezáltal a gépek programozásánál érvényesíteni tudják. A fentebb említett kutatás a kevésbé fejlett Kelet-Európában 40 százalékot is meghaladó ­mun­kahely­vesztést prognosztizál. Mi, magyarok tehát fokozottan ki vagyunk téve mind az algorit­musoknak, mind a politikai vezetésnek? F. Cs. D.: Magyarországon a fő kérdés, hogy mi lesz azokkal a munkavállalókkal, akik fizikai munkát végeznek, vagy akik már nem tudnak, nem akarnak vagy nem képesek beletanulni ebbe az új világba. A fia­talabbakat még lehet orientálni, ők egy darabig rugalmasabban fognak reagálni a kihívásokra, mint az iskolarendszerből már kikerült huszonöt év felettiek. Ám az idősebb generációknak ez egyáltalán nem triviális kérdés. A jóléti államokban felvetődött már, ha bekövetkeznek az előrejelzések, akkor alanyi jogon járó alapjövedelmet kell biztosítani mindenkinek, ami a lakhatást és a minimum létszükségleteket fedezni tudja. Ezzel csak az a probléma, hogy a szociális ellátórendszerek a világ legtöbb országában nincsenek erre felkészülve. Ráadásul a jövőben az adófizető vállalatok is azok lesznek, amelyek a legsikeresebbek a digitális világban. A Google-höz, az Apple-höz, a Facebookhoz hasonló tőkeintenzív, jövőre szabott vállalatból pedig kevés van Európában, pláne Magyarországon.

Nő a hatékonyság

Nemek tekintetében hogyan fog megváltozni a munka világa? F. Cs. D.: A sok sztereotípia – a nők nem értenek a matematikához, az informatikához – ellenére kiderült: a nők nagyon jó munkaerőnek bizonyulnak, és sok területen kiemelkedő teljesítményre képesek. Strukturáltak, szervezettek, önfeláldozóan állnak a munkavégzéshez, mert ez nekik olyan lehetőség, amit korábban nem kaptak meg. Ezenkívül tény, hogy genetikailag is máshogy vagyunk huzalozva, mint a férfiak. A nők jelenléte a munkahelyen új színeket és új szempontokat hoz be a problémamegoldás területén. A nagyvállalatok, amelyek tudományos alapokon építik föl a csapataikat, tudatosan foglalkoznak azzal, mi a legkedvezőbb nemi keverési arány, amitől a leghatékonyabban működhetnek. G. O.: Amellett, hogy rengeteg olyan szakma kialakulásának lehetünk szemtanúi, amihez nincs megfelelő képzettségű vagy képességprofilú munkaerő, az európai népesség létszáma csökken. A két erős tendencia eredményeképpen a következő 10-20 évben jelentős munkaerőhiány fog keletkezni. Ennek az egyik hozadéka genderspecifikus abban az értelemben, hogy a nőkre mint munkavállalókra arányait tekintve jobban számít majd a piac. Ugyanakkor, ahogy azt már a jelenben is tapasztaljuk, a digitalizáció, a digitális eszközök, a szupergyors internet elterjedése az atipikus foglalkoztatást is elősegítette. Ma már egyre több, gyermeket nevelő nő – vagy éppen férfi – tud rugalmas feltételek mellett dolgozni. F. Cs. D.: Hogyan érjük el, hogy mindkét nemből felkészült munkavállalók legyenek, illetve a korábbi munkája alól felmentett milliók mégis emberhez méltó életet tudjanak élni? – ezek az alapvető kérdések, amikre válaszokat kell találnunk. És ennek bekövetkeztére már most tudatosan kell készülnünk. Mindig úgy beszélünk a robotikáról, az algoritmusokról, mint valami nagyon távoli jövőről. De igazából ez most történik. Ezek a megoldások már itt vannak velünk, a jelenben. És mindez nagyon gyorsan tud átcsapni egy mindent felforgató trendbe, amit úgy nevezünk: jövő. Az oktatás ezért nagyon fontos dilemma, mert egy százötven éves rendszert kell újra feltalálni, ráadásul úgy, hogy passzoljon a jelenkor kihívásaihoz.   

Az oktatás jövője – mit tehet a szülő?

Felelős, a jövőjükért aggódó szülőként mi felé tereljem a gyermekei­met, hogy érvényesülni és megélni tudjanak a még szebb, még újabb világban? F. Cs. D.: A kor egyik legnagyobb előnye, hogy óriási az információbőség, minden elérhető könyvekben, az interneten, viszonylag megfizethető áron. Ha valaki érdeklődő, kíváncsi, és tudja, merre szeretne elindulni, akkor a lehetőségek tárháza gyakorlatilag korlátlan. Ha a tudatában vagyunk annak, hogy a STEM- és a SMAC-képességek (SMAC: Social, Mobile, Analitics, Cloud – hálózati-közösségi, mozgékony, adatelemző és felhőalapú) lesznek a jövőben a nyerők, és ezeknek bármelyikére van affinitása a gyereknek, akkor minden forrást megmozgatva arra kell törekedni, hogy ezeknek a szegmensek valamelyikében kiképezze magát. Ehhez ingyenes, programozást és egyéb szakmákat oktató honlapok, online tanfolyamok állnak rendelkezésére, ahogy léteznek már kifejezetten a jövő szakmáival foglalkozó iskolák is felnőttek számára. A szókincs, a képzelőerő, a kreativitás és az innovációs készség fejlesztésére kifejezetten előny, ha a gyerek sokat olvas. Ugyanígy fontos az érzelmi intelligencia, az emberekkel való bánás, az együttműködés képességének fejlesztése, az empátia és mentális tartás kialakítása, hogy azokat a technológiákat, amiket a kezébe kap, tényleg jól használja fel. Az újabb tanulási-oktatási – online – módok a hozzáférhetőség tekintetében elég demokratikusnak látszanak. A bő­­ség kosarából valóban mindenki egyaránt vehet? F. Cs. D.: Az új technológiák kínálta oktatási rendszer nem tud fair lenni. A fentebb vázolt tudás és képességek gyakorlatilag csak egy szűk körnek elérhetőek, noha elméletileg, azt gondolnánk, bárkinek. Egy elmaradott régióban élő, kevésbé tájékozott szülő, akinek az otthoni internetkapcsolatra sincs pénze, ezeket a lehetőségeket nem tudja felkínálni a gyerekének, holott őt is hasonló kérdések foglalkoztatják, mint a fővárosi szülőtársát. A technológiai forradalom hatására is beindulhat egy szegregálódási folyamat. A lemaradók pedig sokkal gyorsabban és intenzívebben fognak leszakadni amiatt, hogy igazából senki nem tudja, merre van előre, de aki közelebb van a technológiához és az információhoz, hamarabb fog rájönni és lépéseket tenni, mint azok, akik a klasszikus értelemben vett iskolának és információáramlásnak vannak kitéve. A tanároknak marad itt bármiféle szerepük, vagy az ő szakmájuk is az enyészeté lesz? F. Cs. D.: Az interperszonális folyamatokat nem lehet technológiá­val kiváltani. A tanárokra szükség lesz, a szerepük azonban megváltozik. Már most sem úgy kellene tanítaniuk, hogy a tankönyvi interpretációkat előadják és kikérdezik, hanem egy adott témában önálló véleményformálásra, önálló problémamegoldásra kellene biztatniuk a gyerekeket. A tanár sokkal inkább mentor lesz a jövőben, aki elgondolkoztatja a diákokat a problémákon, és megtanítja a módszereket, amikkel feldolgozhatják azokat. Segít az információt dekódolni, megemészteni, következtetéseket levonni belőle. Ez is nagyon fontos szerep, de ehhez újra kell tanulni, mit jelent tanárnak lenni. Csupa olyasmiket sorolnak fel, amiket a jelen magyar oktatási rendszer nemhogy nem kínál fel, inkább ezek ellen dolgozik – nyilván alternatív jövőképpel bír… G. O.: Sokszor tapasztaljuk, hogy az intézmények a teljesítménykényszerükkel frusztrálják a diákokat, és a lexikális tudásanyag sulykolásával, a szigorú számonkérésekkel épp a jövő kihívásainak sikeres teljesítéséhez szükséges egyik legfontosabb vonást, a tanulási vágyat oltják ki belőlük. Ha nincs módunk olyan intézményt választani, ahol inkább serkentik ezt, tegyünk meg mindent, hogy otthon tompítani tudjuk az iskolában szerzett kudarcélményeket. Ugyanakkor világszinten már abszolút tapasztalható, hogy a digitalizáció hatására felforgató oktatási módszertanok törik meg a letűnt idők pedagógiai gyakorlatát. Ezek élményszerűbb, bevonóbb, rugalmasabb, vidámabb tanulást tesznek lehetővé. Egyre több egyetemen a szemléletmód is az új technológiákhoz idomul: a hallgatókra ügyfélként tekintenek, akik tisztában vannak az igényeikkel, hogy pontosan milyen szolgáltatást is szeretnének, és milyen minőségben. Nemegyszer előfordul, hogy a technológiák terén a digitális ­bennszülöttek (a gyerekek) felkészültebbek az őket oktatni hivatottaknál. F. Cs. D.: Egyes szaktantárgyak, tudományok, mint például a matematika, a pszichológia, az idegtudomány tudásanyaga olyan gyorsan változhat a jövőben, hogy könnyen lehet, bizonyos oktatási csomagokat nem is készen kapnak a diákok, hanem ők maguk állítják elő. Miért ne lehetne, hogy oktatási tartalmakat fejlesztenek gyerekek az iskolában? Miért ne lehetne az ő tudásukat a jövő iskolájában felhasználni? Ebben az esetben a tanárnak megint más lesz a feladata: egyfelől biztosítja a környezetet a tanuláshoz, másfelől ellenőrzi a tudáscserélő folyamat minőségét a diákok között. Például azt, hogy miként kell egy grafikai szoftver segítségével egy 3D-s tárgyat megtervezni, amihez minden valószínűség szerint egy diák jobban ért a tanáránál. Változtatnunk kell tehát a régi beidegződéseken, az ezeken alapuló oktatás már a jelenben sem jelent hatékony módszert a jövőre való felkészülésre.

A jövőkutatás jövője

„Jósolni nehéz, főleg, ha a jövőről van szó” – idézi a mondást Frankó Csuba Dea, aki szerint valójában nem lehet megmondani, mit hoz a jövő. „Hogy milyen lesz a jövő, nagyon komplex kérdés, rengeteg paraméteren múlik és nem csak a technológiák fejlődésén. Ilyen kérdés például az, hogy mihez kezd a mesterséges intelligenciák fejlődésével az ember, a nagyhatalmak vagy akár a nagyvállalatok, amelyek olyan hatalmas készpénzállományon ülnek, amivel szinte bármelyik államot meg tudnák venni. Az előrejelzések érdekében az egyik legfontosabb feladat a mintázatkeresés. Meg kell találni azokat a lappangó mintázatokat, amik feltehetően erőre kapnak a jövőben, esetleg más mintázatokkal egy irányba konvergálnak, felerősítik egymást. Milyen üzleti modellek érvényesülnek a jövőben, mit jelent mindez az egyes iparágakra nézve, lesznek-e ezeket elősegítő állami támogatások, netán államok közötti összefogások, vagy éppen szabályzati szigorítások, amelyek korlátozni igyekeznek a folyamatokat? Olyan alternatív jövőképekkel is érdemes kalkulálni, melyekben esetleg el is veszíthetjük a kontrollt. Ám mindezek ellenére sem tudhatjuk, milyen jövő valósul meg, nincs pontos képünk arról a világról, amibe most lépünk bele, vagy már – részint – benne is élünk. Egyet tehetünk: megpróbálunk különféle forgatókönyveket végiggondolni a mintázatok alapján.”

Nálunk is képzik a jövő szakértőit

A Spark Institute at IBS alapító intézménye a Budapesten és Bécsben is alap- és mesterképzési diplomákat nyújtó IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, mely az első közép-európai magán felsőoktatási intézmény. A Spark Institute transzformatív vezetőképző intézet, ahol a jövő képességeire készítik fel a vezetőket, szakértőket, HR-szakembereket.

2019.01.07 13:00
Frissítve: 2019.01.07 13:00

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Fotó: /
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

2019.01.14 12:00
Frissítve: 2019.01.14 12:00

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13 14:25

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
2019.01.13 14:25
Frissítve: 2019.01.13 14:25