Ez is a robotika hatása: milliók veszíthetik el a munkájukat

A jövő technológiája már rég a mindennapjaink szerves (egyben szervetlen) része. Robotokkal, algoritmusokkal kell felvennünk a versenyt, ha érvényesülni szeretnénk a munkaerőpiacon. A gyermekeinket már most a jövő képességeivel kell felruháznunk, hogy labdába rúghassanak. De milyen jövőben és milyen képességekkel? A jövőkutatásban élen járó Spark Institute at IBS vezetőjét, Frankó Csuba Deát és az intézet oktatóját, Galántai Orsolyát kérdeztük: ki képes és ki nem a jövőben élni?

Napi tapasztalat, hogy az emberek az okostelefonjaikat bújják, önkiszolgálva automata pénztáraknál fizetnek a boltban, a banki ügyeiket interneten intézik, a készpénznek is hamarosan búcsút mondhatunk, a csomagjainkat drónok szállítják házhoz, a metró vezetőfülkéjében sem ül senki, robotok műtik a beteget. A technológia, a robotika, a mesterséges intelligencia használata a jelenünk része. A kontroll látszólag a mi kezünkben van. Még. Jóféle jövő felé haladunk, jó lesz nekünk?

Frankó Csuba Dea: Minden azon múlik, hogy azok az emberek, akik ezeket a technológiákat fejlesztik vagy üzleti felhasználásba viszik, milyen szándékúak. Miként használják a technológia által kezükbe adott lehetőségeket. Annak mindenki örül, ha egy szakmájához értő lakatos kinyitja a lakása ajtaját, ha sikerült kizárnia magát. Annak már kevésbé, ha ugyanezt a technológiai tudást egy betörő hasznosítja, hogy eltulajdonítsa a javait. Hasonló a helyzet a mesterséges intelligencia (MI) technológiával és a robotikával is. Ha arra használjuk, hogy az emberiség életét kényelmesebbé, kiszámíthatóbbá és kontrollálhatóbbá tegyük, akkor minden rendben levőnek látszik. Kontrollálhatóság alatt itt most azt értem, hogy például az egészségmegőrzésben ezen technológiák révén javul az orvosi diagnosztika, a krónikus betegségben szenvedők gyógyításának esélye. Ma is használunk algoritmusokat: a tévém például képes felajánlani a korábban általam nézett műsorok száma és jellege alapján olyan filmeket, amelyek az érdeklődési körömnek megfelelőek. Onnantól válik izgalmassá a történet, ha ezeket a technológiákat arra használják, hogy kiszámítsák, miként lehet az embereket befolyásolni. Erre a legutóbbi amerikai elnökválasztás a legismertebb példa a közelmúltból, amikor az algoritmusok segítségével a tudatos befolyásolás dominált.

Az automatizáció leghúsbavágóbban a munkavállalókat érinti. A kérdés csak az: mekkora hányadukat?

F. Cs. D.: Nagyon nehéz beletanulni abba a környezetbe, amit a most még újnak számító technológiák hoznak létre. Ez egészen biztosan kihívások elé fogja állítani az emberiséget. Hamar eljön az idő, amikor nem lesz szükség a munkavállalókra, vagy legalábbis nem azokra a munkavállalókra lesz szükség, akikre ma. Ezért kardinális kérdés ma az oktatásban, hogy mik is lehetnek azok az irányok, amelyek biztos jövőt garantálnak a fiataloknak vagy a már tíz-harminc éve dolgozó generációknak a munkaerőpiacon.

Galántai Orsolya: Földrajzi régiónként és szektoronként eltérő a technológiavezérelt működés és az automatizáció térhódításának mértéke. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) közeljövőre várható robot-ember együttműködését vizsgáló jelentéséből kiderül: négy év múlva a pénzügyi és a befektetői szolgáltatások terén a humanoid robotok 23 százalékban fogják felváltani a humán erőforrásokat. A repülő és vízi robotoknak az olaj- és gázkitermelésben is egyre nagyobb szerepük lesz, ott 2022-re 20 százalékos lesz az automatizáció. A világ munkáinak jelenleg körülbelül 70 százalékát végzik emberek, 30 százalékát robotok, szoftverek, algoritmusok. Négy év múlva tovább erősödik ez a hatás, ugyanis az emberek munkavégzési aránya már csak 60 százalék lesz az előrejelzések szerint.

F. Cs. D.: Ehhez tegyük hozzá, hogy bár a WEF előrejelzései a legmegalapozottabbak, mégiscsak lineáris tempójú változásokat vetítenek előre. Ám a valóságban a technológiák nem lineárisan alakítják át a munkaerőpiacokat. Az emberi munkavégzésben négy évre előjelzett 10 százaléknyi csökkenésnél jóval komolyabb és gyorsabb változások is bekövetkezhetnek. Egy amerikai közgazdászprofesszor három évvel ezelőtti kutatása az önvezető autók elterjedésének hatásait vizsgálta az Egyesült Államok munkaerőpiacán, kifejezetten a teherfuvarozás területén. Az USA-ban a teherautósofőrség az egyetlen olyan szakma, ami jónak számító középosztálybeli fizetéssel jár, anélkül, hogy az embernek diplomája lenne – jelenleg 4,5 millió főnek adva munkát. Ha ezek az önvezető járművek kikerülnek az utakra, ők és családjaik kapásból elvesztik a megélhetésüket. Ahogy az útvonalaik mentén a fogyasztásaikra, igényeikre épülő szolgáltatások – hotelek, motelek, éttermek, bárok – alkalmazottai is. Sőt, mivel egyes kisvárosok is az átmenő forgalomból élnek, ez az egyetlen bevételi forrásuk, ez további 6 millió embert jelent. Tehát közvetlenül 10,5 millió ember foglalkoztatását érinti ez a technológiai változás, ami aztán sokkal drámaibb tempójú átrendeződéseket idéz elő, mint azt most gondolnánk.

Mások is hasonló adatokra jutottak. Egy idei PwC-tanulmány (PricewaterhouseCoopers, multinacionális könyvvizsgáló és gazdasági tanácsadó cég) szerint 2030-ra 30 százalékos lesz a munkahelyek automatizációja világszerte. Mi lesz a sorsuk az állásukat vesztett embertömegeknek?

F. Cs. D.: Erre ma még nincsenek jó válaszok. Sem a közgazdaságtudósok, sem a politikusok, sem az üzletemberek részéről. Az egyik lehetséges út: a munkavállalók átképzése. De hogyan is lehetne átképezni bárkit, amikor nem is igazán tudjuk, milyen készségekre lesz szükség a jövőben? Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a technológia lesz az úr, ezért a reáltudományok, s velük együtt az úgynevezett STEM-képességek (STEM: Science, Technology, Engineering, Mathematic – természettudomány, technológia, mérnöki tudomány és matematika) felértékelődnek. Emellett a humán tudományokban is tapasztalhatók felfutó tématerületek – a gazdaság- és a viselkedéspszichológia, a szociológia –, hogy az emberi fogyasztási szokásokat, döntéshozatali mintákat minél jobban megértsék, s ezáltal a gépek programozásánál érvényesíteni tudják.

A fentebb említett kutatás a kevésbé fejlett Kelet-Európában 40 százalékot is meghaladó munkahelyvesztést prognosztizál. Mi, magyarok tehát fokozottan ki vagyunk téve mind az algoritmusoknak, mind a politikai vezetésnek?

F. Cs. D.: Magyarországon a fő kérdés, hogy mi lesz azokkal a munkavállalókkal, akik fizikai munkát végeznek, vagy akik már nem tudnak, nem akarnak vagy nem képesek beletanulni ebbe az új világba. A fiatalabbakat még lehet orientálni, ők egy darabig rugalmasabban fognak reagálni a kihívásokra, mint az iskolarendszerből már kikerült huszonöt év felettiek. Ám az idősebb generációknak ez egyáltalán nem triviális kérdés. A jóléti államokban felvetődött már, ha bekövetkeznek az előrejelzések, akkor alanyi jogon járó alapjövedelmet kell biztosítani mindenkinek, ami a lakhatást és a minimum létszükségleteket fedezni tudja. Ezzel csak az a probléma, hogy a szociális ellátórendszerek a világ legtöbb országában nincsenek erre felkészülve. Ráadásul a jövőben az adófizető vállalatok is azok lesznek, amelyek a legsikeresebbek a digitális világban. A Google-höz, az Apple-höz, a Facebookhoz hasonló tőkeintenzív, jövőre szabott vállalatból pedig kevés van Európában, pláne Magyarországon.

Nő a hatékonyság

Nemek tekintetében hogyan fog megváltozni a munka világa?

F. Cs. D.: A sok sztereotípia – a nők nem értenek a matematikához, az informatikához – ellenére kiderült: a nők nagyon jó munkaerőnek bizonyulnak, és sok területen kiemelkedő teljesítményre képesek. Strukturáltak, szervezettek, önfeláldozóan állnak a munkavégzéshez, mert ez nekik olyan lehetőség, amit korábban nem kaptak meg. Ezenkívül tény, hogy genetikailag is máshogy vagyunk huzalozva, mint a férfiak. A nők jelenléte a munkahelyen új színeket és új szempontokat hoz be a problémamegoldás területén. A nagyvállalatok, amelyek tudományos alapokon építik föl a csapataikat, tudatosan foglalkoznak azzal, mi a legkedvezőbb nemi keverési arány, amitől a leghatékonyabban működhetnek.

G. O.: Amellett, hogy rengeteg olyan szakma kialakulásának lehetünk szemtanúi, amihez nincs megfelelő képzettségű vagy képességprofilú munkaerő, az európai népesség létszáma csökken. A két erős tendencia eredményeképpen a következő 10-20 évben jelentős munkaerőhiány fog keletkezni. Ennek az egyik hozadéka genderspecifikus abban az értelemben, hogy a nőkre mint munkavállalókra arányait tekintve jobban számít majd a piac. Ugyanakkor, ahogy azt már a jelenben is tapasztaljuk, a digitalizáció, a digitális eszközök, a szupergyors internet elterjedése az atipikus foglalkoztatást is elősegítette. Ma már egyre több, gyermeket nevelő nő – vagy éppen férfi – tud rugalmas feltételek mellett dolgozni.

F. Cs. D.: Hogyan érjük el, hogy mindkét nemből felkészült munkavállalók legyenek, illetve a korábbi munkája alól felmentett milliók mégis emberhez méltó életet tudjanak élni? – ezek az alapvető kérdések, amikre válaszokat kell találnunk. És ennek bekövetkeztére már most tudatosan kell készülnünk. Mindig úgy beszélünk a robotikáról, az algoritmusokról, mint valami nagyon távoli jövőről. De igazából ez most történik. Ezek a megoldások már itt vannak velünk, a jelenben. És mindez nagyon gyorsan tud átcsapni egy mindent felforgató trendbe, amit úgy nevezünk: jövő. Az oktatás ezért nagyon fontos dilemma, mert egy százötven éves rendszert kell újra feltalálni, ráadásul úgy, hogy passzoljon a jelenkor kihívásaihoz.

Az oktatás jövője – mit tehet a szülő?

Felelős, a jövőjükért aggódó szülőként mi felé tereljem a gyermekeimet, hogy érvényesülni és megélni tudjanak a még szebb, még újabb világban?

F. Cs. D.: A kor egyik legnagyobb előnye, hogy óriási az információbőség, minden elérhető könyvekben, az interneten, viszonylag megfizethető áron. Ha valaki érdeklődő, kíváncsi, és tudja, merre szeretne elindulni, akkor a lehetőségek tárháza gyakorlatilag korlátlan. Ha a tudatában vagyunk annak, hogy a STEM- és a SMAC-képességek (SMAC: Social, Mobile, Analitics, Cloud – hálózati-közösségi, mozgékony, adatelemző és felhőalapú) lesznek a jövőben a nyerők, és ezeknek bármelyikére van affinitása a gyereknek, akkor minden forrást megmozgatva arra kell törekedni, hogy ezeknek a szegmensek valamelyikében kiképezze magát. Ehhez ingyenes, programozást és egyéb szakmákat oktató honlapok, online tanfolyamok állnak rendelkezésére, ahogy léteznek már kifejezetten a jövő szakmáival foglalkozó iskolák is felnőttek számára.

A szókincs, a képzelőerő, a kreativitás és az innovációs készség fejlesztésére kifejezetten előny, ha a gyerek sokat olvas. Ugyanígy fontos az érzelmi intelligencia, az emberekkel való bánás, az együttműködés képességének fejlesztése, az empátia és mentális tartás kialakítása, hogy azokat a technológiákat, amiket a kezébe kap, tényleg jól használja fel.

Az újabb tanulási-oktatási – online – módok a hozzáférhetőség tekintetében elég demokratikusnak látszanak. A bőség kosarából valóban mindenki egyaránt vehet?

F. Cs. D.: Az új technológiák kínálta oktatási rendszer nem tud fair lenni. A fentebb vázolt tudás és képességek gyakorlatilag csak egy szűk körnek elérhetőek, noha elméletileg, azt gondolnánk, bárkinek. Egy elmaradott régióban élő, kevésbé tájékozott szülő, akinek az otthoni internetkapcsolatra sincs pénze, ezeket a lehetőségeket nem tudja felkínálni a gyerekének, holott őt is hasonló kérdések foglalkoztatják, mint a fővárosi szülőtársát. A technológiai forradalom hatására is beindulhat egy szegregálódási folyamat. A lemaradók pedig sokkal gyorsabban és intenzívebben fognak leszakadni amiatt, hogy igazából senki nem tudja, merre van előre, de aki közelebb van a technológiához és az információhoz, hamarabb fog rájönni és lépéseket tenni, mint azok, akik a klasszikus értelemben vett iskolának és információáramlásnak vannak kitéve.

A tanároknak marad itt bármiféle szerepük, vagy az ő szakmájuk is az enyészeté lesz?

F. Cs. D.: Az interperszonális folyamatokat nem lehet technológiával kiváltani. A tanárokra szükség lesz, a szerepük azonban megváltozik. Már most sem úgy kellene tanítaniuk, hogy a tankönyvi interpretációkat előadják és kikérdezik, hanem egy adott témában önálló véleményformálásra, önálló problémamegoldásra kellene biztatniuk a gyerekeket. A tanár sokkal inkább mentor lesz a jövőben, aki elgondolkoztatja a diákokat a problémákon, és megtanítja a módszereket, amikkel feldolgozhatják azokat. Segít az információt dekódolni, megemészteni, következtetéseket levonni belőle. Ez is nagyon fontos szerep, de ehhez újra kell tanulni, mit jelent tanárnak lenni.

Csupa olyasmiket sorolnak fel, amiket a jelen magyar oktatási rendszer nemhogy nem kínál fel, inkább ezek ellen dolgozik – nyilván alternatív jövőképpel bír…

G. O.: Sokszor tapasztaljuk, hogy az intézmények a teljesítménykényszerükkel frusztrálják a diákokat, és a lexikális tudásanyag sulykolásával, a szigorú számonkérésekkel épp a jövő kihívásainak sikeres teljesítéséhez szükséges egyik legfontosabb vonást, a tanulási vágyat oltják ki belőlük. Ha nincs módunk olyan intézményt választani, ahol inkább serkentik ezt, tegyünk meg mindent, hogy otthon tompítani tudjuk az iskolában szerzett kudarcélményeket. Ugyanakkor világszinten már abszolút tapasztalható, hogy a digitalizáció hatására felforgató oktatási módszertanok törik meg a letűnt idők pedagógiai gyakorlatát. Ezek élményszerűbb, bevonóbb, rugalmasabb, vidámabb tanulást tesznek lehetővé. Egyre több egyetemen a szemléletmód is az új technológiákhoz idomul: a hallgatókra ügyfélként tekintenek, akik tisztában vannak az igényeikkel, hogy pontosan milyen szolgáltatást is szeretnének, és milyen minőségben.

Nemegyszer előfordul, hogy a technológiák terén a digitális bennszülöttek (a gyerekek) felkészültebbek az őket oktatni hivatottaknál.

F. Cs. D.: Egyes szaktantárgyak, tudományok, mint például a matematika, a pszichológia, az idegtudomány tudásanyaga olyan gyorsan változhat a jövőben, hogy könnyen lehet, bizonyos oktatási csomagokat nem is készen kapnak a diákok, hanem ők maguk állítják elő. Miért ne lehetne, hogy oktatási tartalmakat fejlesztenek gyerekek az iskolában? Miért ne lehetne az ő tudásukat a jövő iskolájában felhasználni? Ebben az esetben a tanárnak megint más lesz a feladata: egyfelől biztosítja a környezetet a tanuláshoz, másfelől ellenőrzi a tudáscserélő folyamat minőségét a diákok között. Például azt, hogy miként kell egy grafikai szoftver segítségével egy 3D-s tárgyat megtervezni, amihez minden valószínűség szerint egy diák jobban ért a tanáránál. Változtatnunk kell tehát a régi beidegződéseken, az ezeken alapuló oktatás már a jelenben sem jelent hatékony módszert a jövőre való felkészülésre.