Út az ismeretlenbe - egy kis maláj szolga lehetett a világelső

Publikálás dátuma
2019.01.05. 19:00

Sorsfordító év volt 1519, akár a globalizáció kezdetének is tekinthetjük. Akkor, ötszáz éve bontott vitorlát az az expedíció, amelynek maroknyi túlélője körbehajózta a Földet. Furcsamód mégsem ez az elképesztő kaland nyitott új korszakot az emberiség történetében, hanem egy ugyanekkor zajló másik utazás.
„Portugál felfedező, aki elsőként hajózta körbe a Földet, hogy bebizonyítsa, kerek.” Könnyű rávágni: Magellán. Csakhogy a meghatározásban semmi sem pontos. Magellán spanyol szolgálatban hajózott, hazájában árulónak tartották. Nem felfedező volt, hanem katona. Megölték félúton, mielőtt körbeérhetett volna. (Hogy akkor ki volt az első? Visszatérünk rá.) Nem az derült ki, hogy a Föld kerek – ezt már tudták –, hanem hogy körülhajózható, vagyis összefüggő vízfelület borítja. És csak a körülmények kényszerítették az életben maradtakat, hogy körbe, Afrika felé térjenek vissza Európába. 

Vér és könnyek

Fernão de Magalhaes (ez volt Magellán eredeti neve) bátor katona hírében állt, harcolt Afrikában, Indiában, Malajziában. Portugál navigátorok az előző évtizedekben jutottak el a Távol-Keletre, Brazíliába és Grönlandra. János pap elképzelt országát nem lelték ugyan, de felfedezéseikkel gazdaggá tették a kis ibériai királyságot. Magellán azonban hiába ajánlkozott a lisszaboni udvarban, hogy új utat keres a Kelet kincseihez, nyugat felé. A rivális spanyolok lecsaptak az ötletre: V. Károlyt a fűszerek érdekelték, Kolumbusz felfedezését (1492) ekkor még sokkal kevesebbre becsülte, mint az Indiát elérő portugál Vasco da Gamáét (1498). Magellán öt jól felszerelt hajóból álló flottája, 237 emberrel, 1519. ­augusztus 10-én indult útnak Sevillából. A nemzetközi (andalúz, baszk, portugál, genovai, szicíliai, görög, flamand) legénységgel tartott a velencei Antonio Pigafetta, és aprólékos krónikása lett mindannak, ami a kalandorokra várt: bolyongás, hajótörés, viszály, lázadás, bosszú, éhínség, háború, árulás, fogság és menekülés. Hamar kiütköztek az ellentétek, a kapitányok nem bíztak idegen parancsnokukban, aki titkolta terveit. Három hónapig átjárót kerestek Dél-Amerika partjain. Magellán biztosra vette, hogy a szárazföld mögött vizet talál, a „déli tengert”, amit Balboa a saját szemével látott, gyalog átkelve a panamai földnyelven (1513). Tovább hajóztak hát délnek. Egyre rövidebbek lettek a nappalok, hidegebbek az éjszakák, szűkösebbek a fejadagok. Sokan feladták volna a reménytelennek látszó küldetést, vissza akartak fordulni. Magellán parancsot adott az áttelelésre, zendülés tört ki. A harc rövid volt, a megtorlás kegyetlen. Több lázadót lefejeztek és felnégyeltek, egy papot és egy kapitányt pedig partra raktak, és sorsukra hagytak a vadonban. A megfélemlített legénység öt hónapig vesztegelt a jó időre várva egy védett öbölben (ma argentin kikötő, Puerto San Julián). Ezalatt találkoztak a bennszülöttekkel, akiket „patagóniai óriásokká” növesztettek a későbbi élménybeszámolók. Közben az egyik hajó, a felderítésre küldött Santiago sziklának ütközött és odaveszett. Amikor bő egy évvel az indulás után mégiscsak rábukkantak az áhított tengerszoros bejáratára, a flotta tovább fogyatkozott. A San Antonio megszökött a félelmetes átkelés elől, hazafelé vette az irányt. Épségben meg is érkezett, de a dezertőröket börtönbe vetették. 

Csendes, de hatalmas

A tovább haladók nem tudták, hogy egy kicsit még délebbre, a Horn-foknál megkerülhetnék Amerikát. 34 napjukba telt, amíg átjutottak a 600 kilométer hosszú, ismeretlen, zegzugos, helyenként keskeny és kiszámíthatatlanul szeles szoroson. Az utolsó pillanatig féltek, hogy zsákutcába jutnak. Amikor végre nyílt tengerre értek, Magellán örömében elsírta magát. Ez az egyetlen eset, hogy az érzelmeire utalnak a feljegyzések. Az átjárót Magellán-szorosként ismeri az utókor – a Panama-csatorna átadásáig (1914) nem is létezett másik a földrészen –, ma Chile területe. A partot, ahol manőverezés közben tábortüzeket láttak, Tűzföldnek keresztelték a hajósok (Tierra del Fuego). A hatalmas tenger békésen fogadta őket: a Csendes-óceán (Pacífico) nevét is ez az expedíció hagyta ránk. Annyi viszontagság után úgy tűnt, minden rendbe jön. Tudták, hogy a Föld kerek. Tudta már Kolumbusz is, ezért kereste nyugat felé Indiát (haláláig hitte, hogy meg is találta). Magellán helyesen feltételezte, hogy a világtengerek vize összefügg, tehát nem ütköznek szárazföldi akadályba. Jó irányba tartottak Ázsia felé, északnyugatnak. Viszont végzetesen alábecsülték a távolságot. Nem sejtették, hogy a Csendes-óceán nagyobb minden tengernél, a bolygó vízfelületének csaknem a fele. A polinéz szigetvilág látótávolon kívül maradt, csak néhány lakatlan zátony emelkedett ki a végtelen kékségből több mint három hónapon át. Kifogytak a készletek. Az emberek a vizeletüket itták, lakomának számított a hajófenékben fogott sovány patkány. A skorbuttól feldagadt arcú matrózok a végkimerüléssel viaskodva, félholtan vitorláztak az ismeretlenbe. Sokuk éhen pusztult. A többieket az mentette meg, hogy rátaláltak Guam szigetébe. Ivóvízhez és élelemhez jutottak, az őslakók barátságosan fogadták őket. Igaz, elemeltek tőlük minden mozdíthatót, ezért „a tolvajok szigeteként” említik a földdarabot. Guam ma az amerikai haditengerészet támaszpontja – a tavalyelőtt ezt a bázist fenyegette rakétáival Kim Dzsongun észak-koreai diktátor. 

Végzetes misszió

Cebun (Fülöp-szigetek) vetettek horgonyt a hajósok. Bennszülötteket találtak, hittérítésbe fogtak. Gyanúsan könnyen boldogultak. Egy helyi törzsfőnök alattvalóival együtt megkeresztelkedett. A spanyol király tiszteletére a Carlos nevet vette fel – és azonmód katonai segítséget kért újdonsült szövetségesétől. Magellán nem volt olyan tehetséges és gátlástalan, mint Hernán Cortés, aki vele szinte egyszerre indult útnak Kubából Mexikóba. A spanyol konkvisztádor ravaszul kihasználta az amerikai őslakók ellentéteit és hiedelmeit, néhány száz katonával leigázta a hatalmas azték birodalmat (1519–21). Magellán a vesztébe rohant: mérgezett nyíl végzett vele egy törzsi háborúban. A betolakodókkal szembeszálló Lapu-Lapu törzsfőnök ma a Fülöp-szigetek nemzeti hőse. Pár nappal később a „megtért” Carlos tőrbe csalta az európai hajósokat, és egy lakomán többüket legyilkoltatta. A túlélők fejvesztve menekültek, immár vezérük nélkül. Az eredeti legénység több mint a fele meghalt, nem maradtak elegen a három hajóra, ezért a legrosszabb állapotban lévőt, a Concepciont felgyújtották. A két utolsó hajó több mint két év viszontagságai után célt ért, 1521 novemberében futott be az indonéz szigetvilághoz tartozó, Fűszer-szigetekként ismert Molukkákra. Megmaradt árukészleteiket, köztük az igen kapós tükröket szegfűszegre cserélték. Már csak haza kellett jutniuk. A két hajó útjai szétváltak. A Trinidad javításra szorult, később a portugálok kezére került. Legénységét fogságba vetették, csupán néhányuk jutott vissza Spanyolországba, évekkel később. A zászlóshajó, a Victoria egyedül indult útnak. Parancsnoknak Juan Sebastián Elcanót választották, a lázadót, akinek Magellán megkegyelmezett. Terv szerint ugyanott kellett volna visszatérnie, ahol odafelé hajózott, ám ez öngyilkossággal ért volna fel. A baszk kapitány döntött: tovább tart nyugatnak, az Indiai-óceánon, a Jóreménység fokánál megkerüli Afrikát, úgy próbál Európába jutni. Veszélyes ötlet volt a portugálok útvonalát használni, mégis esély a túlélésre. 

A maláj szolga

Mire az indulás után három évvel, 1522 szeptemberében kikötöttek a spanyol partoknál, csupán 18 túlélő maradt az eredeti legénységből. A lesoványodott, elcsigázott férfiak toprongyosan, mezítláb, gyertyát gyújtva adtak hálát a Szűzanyának csodás hazatérésükért Sevillában. Pigafettnak feltűnt, hogy gondosan vezetett naplója egy nappal eltér a hazai időszámítástól. Nem értette az okát, de bűnbánóan feljegyezte, hogy ezek szerint böjtkor húst ettek, és rosszkor ünnepelték a húsvétot. Az anomáliát kiküszöbölő dátumválasztó vonalat csak Verne – és Phileas Fogg – századában húzták meg a térképen (1884). Pár év alatt nagyot változott a világ. Nem a Föld körüli út bizonyult történelemformálónak, hanem Cortés hódítása. Özönleni kezdett a kasztíliai udvarba az Újvilág aranya. Amerika egy csapásra fontos lett, a fiatal spanyol állam világhatalom. Beindult a gyarmatosítás, hamarosan újabb kifosztható civilizációt találták a kontinensen, az inka birodalmat Peruban (1528). A szegfűszeg, szerecsendió és bors már nem izgatta V. Károlyt, le is mondott a Moluccácról a zaragozai szerződésben (1529). A fűszer a portugálok üzlete maradt, egészen a hollandok felbukkanásáig. Magellán vállalkozását fél évszázadon át meg sem próbálták utánozni. Véget ért a nagy felfedezések kora, a kalózkodás vált a legjövedelmezőbb tengeri iparággá. Jellemző, hogy másodikként a hírhedt Francis Drake hajózta körül a Földet, zsákmányra vadászva (1577–80), ami már az angol dominancia előjele volt. De mi térjünk vissza a függőben hagyott kérdéshez: ha nem Magellán, akkor ki volt az első? A főparancsnokkal utazott egy ázsiai rabszolga. Gyerekként, Szumátráról hurcolták magukkal a portugálok 1511-ben, Enrique névre keresztelték. Ettől fogva mindig ura mellett volt, a nagy útra tolmácsnak vitték. Cebu szigetén még említik a feljegyzések, de nem tudjuk, mi lett a sorsa Magellán halála után. Ha életben maradt, és társaival eljutott a Fűszer-szigetekre, akkor két részletben bár, de körbeért a bolygón. Nem egy nagy európai felfedező, hanem a kis maláj szolga lehetett az első ember, aki körülhajózta a Földet.
Témák
történelem

Ha a rabszolgatörvényt demokráciabajokkal együtt akarja eladni az ellenzék, akkor búcsút inthet a tömegeknek

Publikálás dátuma
2019.01.05. 10:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Az aHang otthonápolási díjával kapcsolatos eredményei visszaadták a reményt, hogy lehet értelmesen tárgyalni a kabinettel. De messzemenő következtetéseket kár lenne levonni.
„Világos célkitűzéssel és profizmussal ötvözött kampányoknak van létjogosultságuk még ebben a kormánypártok által megteremtett politikai klímában is” – mondja Kiss Ambrus, a Policy Agenda kutatóintézet vezetője. A politológust arról kérdeztük, mi állhat az aHang-kampány sikerének a hátterében, különös tekintettel arra, hogy egy, a politikai arénától ilyen távoli ügyet miként lehet sikerre vinni ebben az átpolitizált közegben. Kiss Ambrus szerint azt láttuk, és ez nyilván nem magyar jelenség, hogy ha van egy jól felépített ügy, ahol a közvélemény számára érezhető a probléma, akkor ez profi kommunikációs kampánnyal sikeres tud lenni. Az otthonápolás ügye ilyen volt, hiszen olyan emberekért álltak ki, akik beteg családtagjaikat 24 órában kénytelenek gondozni, és emiatt nem tudnak munkát vállalni. Az állam a szolidaritás jegyében nagyon minimális összeget adott nekik, és ezt a problémát jól megépítette a kampányt kitaláló és szervező civil közösség. A társadalom is szimpatizált velük, hiszen olyan elemei voltak a történetnek, amelyek szerethetővé teszik: beteg gyerekek és erőn felül teljesítő felnőttek. Ezek a momentumok nehezen tették támadhatóvá az ügyet a kormánypártok részéről. „Ez egy nyert ügy volt, ahol a profizmus a civilséggel találkozott. A kormány kényszerpályára került, így csak az volt a kérdés, hogyan hátráljon meg úgy, hogy ez ne tűnjön meghátrálásnak. Mintha ők oldanák meg a problémát, és nem az ellenzék és a civilek kényszerítették volna ki a megoldást” – mondja a politológus. A kormánynak némi tapasztalata azért volt a meghátrálásból az elmúlt nyolc évben. Jellemzően olyan ügyekben gondolták meg magukat, ahol kicsúszott – vagy kicsúszott volna – a kezükből az irányítás. Ilyen volt a vasárnapi boltzár és az olimpiai pályázat, mindkettővel azt kockáztatta volna Orbán Viktor, hogy egy kétes kimenetelű és költséges kommunikációs kampány végén kudarcot vall. Ez veszélyes, ezért a Fidesz a lehető legrövidebb idő alatt visszavonta ezeket a kezdeményezéseket. Az internetadó a tömegtüntetések miatt maradt terv, ez azonban nem sikerült a rabszolgatörvény elfogadásával, amelyet példátlan (vagy példás, példaértékű?) gyorsasággal fogadtak el, Lezsák Sándor álmos és nyűgös levezető elnöki munkássága után. A Munka törvénykönyvének a módosításától 2017 tavaszán egyébként még elállt a kormány, akkor látványosabb ellenkezés sem kellett ehhez. „Ez a tiltakozási hullám arra mutat rá, hogy ha van egy konkrét, érthető kormányzati lépés, azzal szemben nagyon világosan meg lehet fogalmazni a követeléseket: a 400 órás túlórakeret túlzottan megnöveli a munkavállalók kiszolgáltatottságát, ezért vissza kell vonni. Ez egyértelmű és átlátható követelés. E mellé a szakszervezetek és a civilek is oda tudnak állni. Ha az ellenzék dobbantónak akarná tekinteni, és csak a demokráciáról, a gyülekezési és sajtószabadság – egyébként nagyon-nagyon fontos – kérdéseiről akarna beszélni, akkor ezzel tömegeket az elmúlt nyolc év tapasztalatai alatt alapján nem tudnának megmozgatni. Egyetlen elemet kell kiemelni, a rabszolgatörvényt, és azt kell napirenden tartani” – mondja Kiss Ambrus. 

Lemoshatatlanul

Az otthonápolási díjért tüntetők Soros bérencei; A kerekes székes gyerekek színészek; A milliárdos hálózata munkakerülőket taszít a Parlament elé molinóval – ne tévedjünk, ezeket a mondatokat semmivel sem lett volna gyalázatosabb kiejtenie a kormánynak, mint amelyekkel készségszinten gyalázza nyolc éve az illiberalizmus még itthon lévő ellenségeit. Nincs itt semmi látnivaló: Orbán Viktor nem ma kezdte ellenségnek tekinteni azt, aki nincs vele. Ez számomra tizenhat éve kiderült plasztikusan, amikor a fél ország (vagy negyed, mindegy) kokárdát viselt a választásokon. A haza nem lehet ellenzékben. Tudjuk, leírtuk ezerszer, de e fölött nem lehet, nem szabad napirendre térni. Azóta lehetnek ugyanis magyarabb emberek a magyarabbaknál (hol a bánatban méricskézik a hazaszeretetet kilóra, centire?). Azóta lehet a mindenkori kontrollálhatatlan külföldi forrásokat osztó Norvég Alap, a mindenkori korrupciót vizslató Transparency International vagy a mindenkori emberi jogokért küzdő TASZ a nemzet ellensége. Idegen érdekeket szolgáló Soros-bérenc. Újságíróból is csak a kormánypárti a haver, miközben a kormánypárti újságírás olyan, mint ha Al Capone nyitott volna kulcsmásolót a pénzintézetekre pozicionálva. Hülyeség, na. A közpénzek elköltését, a közhatalom gyakorlását ellenőrizni kell, nem pedig versenyt bólogatva helyeselni. És ne tévedjünk: ha megvannak a jogszabályok a megbélyegzésre, akkor meddig tart tintát tenni a nyomdába? Lemoshatatlant.

Szerző
Témák
otthonápolás

Anya szeret minket úgy, ahogy vagyunk

Publikálás dátuma
2019.01.05. 09:30

Fotó: Draskovics Ádám / Visszhang
Nettó 104 ezer forint. Ennyit kapott eddig Nagy Anna az államtól azért, mert otthon ápolja két sérült gyermekét. Mégsem panaszkodik, lelkileg támogatják egymást és a családtól is kapnak anyagi segítséget. Több ezer magyar család azonban kénytelen a megalázóan alacsony otthonápolási díjból élni, miközben a társadalom peremére sodródik.
Meleg fényű, otthonos kislakás Budapesten. Mikulás-ajándék az asztalon, karácsonyi dekoráció, a falra akasztott képeken mosolygós gyerekek, díj a farsangi jelmezért. Eddig, úgy tűnik, minden rendben. A sarokban azonban két kerekes szék pihen. Tulajdonosaik, a sérült ikerlányok csak korlátozottan tudnak mozogni, beszélni is csak nehezen és lassan. A legtöbb dologban édesanyjuk segítségére szorulnak, akinek főállása, hogy róluk gondoskodik. „Már három hónapos terhes voltam, mire kiderült, hogy ikreket várok, de a gyerekek születéséig nem tudtam, hogy nagy baj van. Akkor, a gyulai kórházban derült ki, hogy Nóri nyelőcső nélkül született. Ez egy nagyon ritka rendellenesség, most is folyamatosan figyelni kell arra, hogy megfelelően feküdjön, ne hányjon például éjszaka. Valószínűleg a rendellenesség miatt lettek koraszülöttek, hat és fél hónaposan indult be a szülés. Akkor nem is nagyon fogtam fel, hogy mi történik, de mára feldolgoztam a történteket” – meséli Nagy Anna.   

Nem átlagos kamaszok

Az ikerlányok, Anna és Nóri most 15 évesek, Nóri gyermekként hónapokig volt kórházban, már nyolc műtéten van túl, kettejük közül ő az, aki fizikailag rosszabb állapotú. Mégis mosolyogva, izgatottan ülnek velem szemben, miközben arról mesélnek a tesóval, hogy ki mit szeret az is­kolában. Kiderül, hogy Nóri hobbiból zongorázik, Anna pedig énekel. Szeretnek koncertekre járni, de annak is örülnek, ha csak a friss levegőn lehetnek. Hétévesek voltak, mikor édesapjuk elhagyta a családot, de azért valamennyire tartják a ­kapcsolatot, vidéken olykor találkoznak. „Elég rossz volt, mikor apa elment. Most is vannak napok, mikor nagyon elkeseredünk a saját helyzetünktől, de aztán arra gondolunk, hogy vannak rosszabbak is, mi leg­alább valamennyire tudunk mozogni. Anya szeret minket úgy, ahogy vagyunk, nem akar megváltoztatni minket” – mondja Anna. Édesanyja ezen a ponton könnybe lábadt szemmel hozzáteszi, hogy igen, bele lehetne rokkanni a helyzetbe, de ők mégis inkább igyekeznek turbózni a lelkiállapotukat. „A lényeg, hogy szeretjük egymást.” A család Békés megyéből származik, ott speciális óvodába jártak a lányok, de a Pető Intézet miatt a fővárosba költöztek, hogy a számukra legmegfelelőbb általános iskolában tanulhassanak. A normál intellektusú, de mozgásukban korlátozott, ezért tolószéket használó lányok számára Békésben nem volt megfelelő intézmény. A Pető azonban középiskolai oktatást már nem biztosít, ezért a család most azon töri a fejét, hogy hogyan tovább. Valószínűleg Békéscsabára költöznek. A kis lakás, ahol most élnek, nem akadálymentesített, így nehéz a közlekedés, a lányok mindenben édesanyjuk segítségére szorulnak. „Egyre nagyobbak, Annával már csak néhány kiló van közöttünk, nem könnyű besegíteni a fürdőkádba, emelgetni. Annak viszont örülök, most, hogy nagyobbak már, sok mindent meg tudok beszélni velük. Az álmom, hogy legyen egy számukra megfelelő, akadálymentes otthon, ahol a lehető legönállóbban élhetnek” – mondja Nagy Anna. „Nagy változás lesz megint költözni, aggódunk, kicsit félünk is. Már hozzászoktunk az itteni légkörhöz” – jegyzi meg lassú, halk, de érthető beszéddel Nóri.  

Nyitottságra lenne szükség

„Az emberek többségének szerintem fogalma sincs arról, hogy mi az az otthonápolás, de megértem őket. Mikor nem voltak sérült gyerekeim, engem sem foglalkoztatott annyira a dolog. Mégis, fontos lenne, hogy kicsit többet foglalkozzunk a témával, nyitottabb legyen a társadalom” – mondja az édesanya. „Van, aki tartózkodik tőlünk, mások megijednek, de olyan is volt, hogy úgy kezeltek minket, mintha babák lennénk, és gügyögtek nekünk” – foglalja össze Nóri, milyen tapasztalatai vannak az idegenekkel. Amíg a lányok a Petőben tanulnak, Anna takarít, intézi azokat a dolgokat, amiket a lányokkal nem tud, hiszen két kerekes székes gyerekkel egy bevásárlás is a szinte lehetetlen kategóriába esik. Főállásban nem tud dolgozni. Az édesapa támogatásából, családi pótlékból az ápolási díjból élnek. Megdöbbenek, mikor kiderül: utóbbi kettő együtt nettó 104 ezer forint. Ennyiből kellene eltartania az állam szerint önmagát és két sérült kamasz gyerekét. „Képtelenség beosztani ezt a pénzt, édesanyám is támogat, és bár soha nem kérek, a testvérem is mindig segít. Nem élünk nagy lábon, de megvagyunk. Hála a családnak” – meséli Nagy Anna. Sokan azonban nem kapnak ilyen segítséget, nekik még kilátástalanabb a helyzetük.  

Megélni a semmiből

„Megkeresett minket egy 60 éves asszony, aki otthon ápolta nemrég elhunyt gyermekét. Egész életében ezt a munkát végezte, így most nehéz elhelyezkednie, de még nem nyugdíjaskorú. Nincs bevétele, tanácstalan, kiszolgáltatott” – ezt már Csordás Anett, a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület elnöke mondja lapunknak, aki maga is fogyatékkal élő gyermeket ápol otthon. Társaival azon dolgoznak, hogy az otthonápolás megbecsülése társadalmi ügy legyen. A legfontosabb céljuk, hogy elérjék: minden otthonápoló számára hivatalosan is munkaviszonynak számítson ez a tevékenység, annak minden társadalombiztosítási és nyugdíjvonzatával. Most ugyanis, ha egy otthonápoló kiesik a munkából, 40 nap után megszűnik az ingyenes egészségügyi ellátása. Az egyesület által az aHang platformon indított kampányhoz május óta 40 szervezet csatlakozott és több mint 42 ezer ember írta alá a petíciót, amely azért indult, hogy munkaként ismerjék el az otthonápolást és annak megfelelően díjazzák. Az otthoni ápolást végzők jelenleg ugyanis csupán segélyre jogosultak, amelynek összege a kiemelt kategóriában, például Nagy Annáék esetében is alig több mint 50 ezer forint. Tizenkétezer ember gondozza ennyi pénzből súlyosan beteg hozzátartozóját, további 40 ezer ember még ennél is kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni. Ezért hatalmas civil siker, hogy a kampánynak hála a gyerekek esetében az ápolási díjat bruttó 100 ezer forintra emelte január 1-jétől a kormány. Két gyermek esetében pedig bruttó 150 ezer forintot kaphat a szülő. Nem egy családnak ez azt jelenti, hogy tüzelőt és élelmet tud vásárolni. A felnőtteket otthon ápolók azonban nem ilyen szerencsések, náluk ugyanis csupán 15 százalékos volt az emelés. Arról pedig, hogy mi lesz velük akkor, ha családtagjuk halála miatt már a segélyre sem jogosultak, de nyugdíjat sem kaphatnak, szinte senki nem beszél. „Nagyon bánt, hogy az állam beteg és beteg között tesz különbséget. Pedig egy 90 százalékosan fogyatékos gyerek és felnőtt között egyetlen különbség van, a súlya” – mondja Soós Éva, aki 2005 óta ápolja otthon stroke-ot kapott férjét.  

Órákig diagnózis nélkül

„Ájultan találtam, mikor hazaértem a munkából. Mentővel a sárvári kórházba vitték, infúziót kapott, de akkor még azt mondták, valószínűleg epilepsziás rohama volt. Közben hidegrázása lett és egyre rosszabb állapotba került. Az orvos mentőt hívott, hogy a szombathelyi kórházba vigyék. Több mint egy órát vártunk. Közben a kórházban kapott ­stroke-ot, de akkor nem nézte meg orvos” – emlékezik vissza az asszony. A férfi fél négykor lett rosszul, de háromnegyed hatkor Szombathelyen még nem volt diagnózis. Később kiderült: a nyaki főverőér záródott el. Felesége szerint, ha azonnal csináltak volna egy nyaki ultrahangot és műtétet, akkor a férje akár teljes életet is élhetett volna. Az agya nem sérült volna az oxigénhiánytól. Az akkor 49 éves férfi azonban jobb oldalára teljesen lebénult, beszélni is csak minimálisan tud. Mára gondnokság alá került, cukorbeteg, és valóban epilepsziás. „Egy év után ismert meg először, addigra tanítottam meg neki újra az ábécét. Egész nap kerekes székben van, de mivel nem akadálymentes a ház, mindent ide hordok ki neki a nappaliba. Fürdetni is csak itt tudom egy lavór vízzel” – meséli Soós Éva. Nem panaszkodik, de néha elcsuklik a hangja, miközben a mindennapok rutinját sorolja. Etetés, fürdetés, inzulin beadása, főzés, pakolás, fogmosás… Minden perc be van osztva. „Együtt élünk az unokáinkkal. Nekik sajnos már nem az az első, hogy családot szeretnének, mert csak azt látják, hogy milyen küszködés lehet egy fogyatékkal élő embert ápolni” – jegyzi meg szomorúan.  

Rémisztő kiszolgáltatottságban

A 61 éves asszony egészségi állapota mára leromlott. Aggódik, hiszen az otthonápolás nem számít jogviszonynak, ő pedig 48 éves kora óta ezt csinálja. A nyugdíja így szinte minimális lesz. „Szerencse, hogy a férjemnek korábban jó fizetése volt, ez alapján állapították meg a rokkantságit. Így az 52 ezer forintos ápolási díjjal együtt eddig havonta 200 ezer forintot kaptunk, de télen csak a gázszámla 40-50 ezer forint. Mégis, azt mondom, nem a pénz, hanem a kiszolgáltatottság a legnagyobb baj. Ha én lebetegszem, akkor a férjemet a rokkantsági járadékáért cserébe elhelyezik egy intézményben. De az ő nyugdíja nélkül nekem semmi nem marad, amiből megélhetnék” – mondja Soós Éva. Később panaszkodik arra is: ezek a gondozó intézmények nem a legjobbak. Előfordult, hogy rászorultak a segítségükre, de a férfi fogát egyáltalán nem mosták meg, hetente egyszer fürdették, és mikor elhozták, a szájában óriási tályogok voltak. „Szerintem egy évig sem tudna ott élni.” Éppen ezért, ameddig ereje engedi, ő gondoskodik a férjéről. Kérdés, mi lesz vele, ha már nem képes ellátni ezt a feladatot.

Havi 37 ezer forint

A felnőtteket otthon ápolók esetében a 15 százalékos emelés után január 1-jétől az alapösszegű bruttó ápolási díj a jelenleg havi 32 600 forintról 37 490 forintra emelkedik. Az emelt összegű díj 48 900 forintról 56 235 forintra, a kiemelt juttatás pedig 58 680 forintról 67 482 forintra nő. Ennyiből kell megélnie az ápoltnak és az ápolónak egy hónapban.

Szerző
Témák
otthonápolás