Út az ismeretlenbe - egy kis maláj szolga lehetett a világelső

Sorsfordító év volt 1519, akár a globalizáció kezdetének is tekinthetjük. Akkor, ötszáz éve bontott vitorlát az az expedíció, amelynek maroknyi túlélője körbehajózta a Földet. Furcsamód mégsem ez az elképesztő kaland nyitott új korszakot az emberiség történetében, hanem egy ugyanekkor zajló másik utazás.

„Portugál felfedező, aki elsőként hajózta körbe a Földet, hogy bebizonyítsa, kerek.” Könnyű rávágni: Magellán. Csakhogy a meghatározásban semmi sem pontos. Magellán spanyol szolgálatban hajózott, hazájában árulónak tartották. Nem felfedező volt, hanem katona. Megölték félúton, mielőtt körbeérhetett volna. (Hogy akkor ki volt az első? Visszatérünk rá.) Nem az derült ki, hogy a Föld kerek – ezt már tudták –, hanem hogy körülhajózható, vagyis összefüggő vízfelület borítja. És csak a körülmények kényszerítették az életben maradtakat, hogy körbe, Afrika felé térjenek vissza Európába.

Vér és könnyek

Fernão de Magalhaes (ez volt Magellán eredeti neve) bátor katona hírében állt, harcolt Afrikában, Indiában, Malajziában. Portugál navigátorok az előző évtizedekben jutottak el a Távol-Keletre, Brazíliába és Grönlandra. János pap elképzelt országát nem lelték ugyan, de felfedezéseikkel gazdaggá tették a kis ibériai királyságot. Magellán azonban hiába ajánlkozott a lisszaboni udvarban, hogy új utat keres a Kelet kincseihez, nyugat felé. A rivális spanyolok lecsaptak az ötletre: V. Károlyt a fűszerek érdekelték, Kolumbusz felfedezését (1492) ekkor még sokkal kevesebbre becsülte, mint az Indiát elérő portugál Vasco da Gamáét (1498).

Magellán öt jól felszerelt hajóból álló flottája, 237 emberrel, 1519. augusztus 10-én indult útnak Sevillából. A nemzetközi (andalúz, baszk, portugál, genovai, szicíliai, görög, flamand) legénységgel tartott a velencei Antonio Pigafetta, és aprólékos krónikása lett mindannak, ami a kalandorokra várt: bolyongás, hajótörés, viszály, lázadás, bosszú, éhínség, háború, árulás, fogság és menekülés. Hamar kiütköztek az ellentétek, a kapitányok nem bíztak idegen parancsnokukban, aki titkolta terveit. Három hónapig átjárót kerestek Dél-Amerika partjain. Magellán biztosra vette, hogy a szárazföld mögött vizet talál, a „déli tengert”, amit Balboa a saját szemével látott, gyalog átkelve a panamai földnyelven (1513). Tovább hajóztak hát délnek. Egyre rövidebbek lettek a nappalok, hidegebbek az éjszakák, szűkösebbek a fejadagok.

Sokan feladták volna a reménytelennek látszó küldetést, vissza akartak fordulni. Magellán parancsot adott az áttelelésre, zendülés tört ki. A harc rövid volt, a megtorlás kegyetlen. Több lázadót lefejeztek és felnégyeltek, egy papot és egy kapitányt pedig partra raktak, és sorsukra hagytak a vadonban. A megfélemlített legénység öt hónapig vesztegelt a jó időre várva egy védett öbölben (ma argentin kikötő, Puerto San Julián). Ezalatt találkoztak a bennszülöttekkel, akiket „patagóniai óriásokká” növesztettek a későbbi élménybeszámolók. Közben az egyik hajó, a felderítésre küldött Santiago sziklának ütközött és odaveszett. Amikor bő egy évvel az indulás után mégiscsak rábukkantak az áhított tengerszoros bejáratára, a flotta tovább fogyatkozott. A San Antonio megszökött a félelmetes átkelés elől, hazafelé vette az irányt. Épségben meg is érkezett, de a dezertőröket börtönbe vetették.

Csendes, de hatalmas

A tovább haladók nem tudták, hogy egy kicsit még délebbre, a Horn-foknál megkerülhetnék Amerikát. 34 napjukba telt, amíg átjutottak a 600 kilométer hosszú, ismeretlen, zegzugos, helyenként keskeny és kiszámíthatatlanul szeles szoroson. Az utolsó pillanatig féltek, hogy zsákutcába jutnak. Amikor végre nyílt tengerre értek, Magellán örömében elsírta magát. Ez az egyetlen eset, hogy az érzelmeire utalnak a feljegyzések. Az átjárót Magellán-szorosként ismeri az utókor – a Panama-csatorna átadásáig (1914) nem is létezett másik a földrészen –, ma Chile területe. A partot, ahol manőverezés közben tábortüzeket láttak, Tűzföldnek keresztelték a hajósok (Tierra del Fuego).

A hatalmas tenger békésen fogadta őket: a Csendes-óceán (Pacífico) nevét is ez az expedíció hagyta ránk. Annyi viszontagság után úgy tűnt, minden rendbe jön. Tudták, hogy a Föld kerek. Tudta már Kolumbusz is, ezért kereste nyugat felé Indiát (haláláig hitte, hogy meg is találta). Magellán helyesen feltételezte, hogy a világtengerek vize összefügg, tehát nem ütköznek szárazföldi akadályba. Jó irányba tartottak Ázsia felé, északnyugatnak. Viszont végzetesen alábecsülték a távolságot. Nem sejtették, hogy a Csendes-óceán nagyobb minden tengernél, a bolygó vízfelületének csaknem a fele. A polinéz szigetvilág látótávolon kívül maradt, csak néhány lakatlan zátony emelkedett ki a végtelen kékségből több mint három hónapon át.

Kifogytak a készletek. Az emberek a vizeletüket itták, lakomának számított a hajófenékben fogott sovány patkány. A skorbuttól feldagadt arcú matrózok a végkimerüléssel viaskodva, félholtan vitorláztak az ismeretlenbe. Sokuk éhen pusztult. A többieket az mentette meg, hogy rátaláltak Guam szigetébe. Ivóvízhez és élelemhez jutottak, az őslakók barátságosan fogadták őket. Igaz, elemeltek tőlük minden mozdíthatót, ezért „a tolvajok szigeteként” említik a földdarabot. Guam ma az amerikai haditengerészet támaszpontja – a tavalyelőtt ezt a bázist fenyegette rakétáival Kim Dzsongun észak-koreai diktátor.

Végzetes misszió

Cebun (Fülöp-szigetek) vetettek horgonyt a hajósok. Bennszülötteket találtak, hittérítésbe fogtak. Gyanúsan könnyen boldogultak. Egy helyi törzsfőnök alattvalóival együtt megkeresztelkedett. A spanyol király tiszteletére a Carlos nevet vette fel – és azonmód katonai segítséget kért újdonsült szövetségesétől. Magellán nem volt olyan tehetséges és gátlástalan, mint Hernán Cortés, aki vele szinte egyszerre indult útnak Kubából Mexikóba. A spanyol konkvisztádor ravaszul kihasználta az amerikai őslakók ellentéteit és hiedelmeit, néhány száz katonával leigázta a hatalmas azték birodalmat (1519–21). Magellán a vesztébe rohant: mérgezett nyíl végzett vele egy törzsi háborúban. A betolakodókkal szembeszálló Lapu-Lapu törzsfőnök ma a Fülöp-szigetek nemzeti hőse.

Pár nappal később a „megtért” Carlos tőrbe csalta az európai hajósokat, és egy lakomán többüket legyilkoltatta. A túlélők fejvesztve menekültek, immár vezérük nélkül. Az eredeti legénység több mint a fele meghalt, nem maradtak elegen a három hajóra, ezért a legrosszabb állapotban lévőt, a Concepciont felgyújtották. A két utolsó hajó több mint két év viszontagságai után célt ért, 1521 novemberében futott be az indonéz szigetvilághoz tartozó, Fűszer-szigetekként ismert Molukkákra. Megmaradt árukészleteiket, köztük az igen kapós tükröket szegfűszegre cserélték. Már csak haza kellett jutniuk.

A két hajó útjai szétváltak. A Trinidad javításra szorult, később a portugálok kezére került. Legénységét fogságba vetették, csupán néhányuk jutott vissza Spanyolországba, évekkel később. A zászlóshajó, a Victoria egyedül indult útnak. Parancsnoknak Juan Sebastián Elcanót választották, a lázadót, akinek Magellán megkegyelmezett. Terv szerint ugyanott kellett volna visszatérnie, ahol odafelé hajózott, ám ez öngyilkossággal ért volna fel. A baszk kapitány döntött: tovább tart nyugatnak, az Indiai-óceánon, a Jóreménység fokánál megkerüli Afrikát, úgy próbál Európába jutni. Veszélyes ötlet volt a portugálok útvonalát használni, mégis esély a túlélésre.

A maláj szolga

Mire az indulás után három évvel, 1522 szeptemberében kikötöttek a spanyol partoknál, csupán 18 túlélő maradt az eredeti legénységből. A lesoványodott, elcsigázott férfiak toprongyosan, mezítláb, gyertyát gyújtva adtak hálát a Szűzanyának csodás hazatérésükért Sevillában. Pigafettnak feltűnt, hogy gondosan vezetett naplója egy nappal eltér a hazai időszámítástól. Nem értette az okát, de bűnbánóan feljegyezte, hogy ezek szerint böjtkor húst ettek, és rosszkor ünnepelték a húsvétot. Az anomáliát kiküszöbölő dátumválasztó vonalat csak Verne – és Phileas Fogg – századában húzták meg a térképen (1884).

Pár év alatt nagyot változott a világ. Nem a Föld körüli út bizonyult történelemformálónak, hanem Cortés hódítása. Özönleni kezdett a kasztíliai udvarba az Újvilág aranya. Amerika egy csapásra fontos lett, a fiatal spanyol állam világhatalom. Beindult a gyarmatosítás, hamarosan újabb kifosztható civilizációt találták a kontinensen, az inka birodalmat Peruban (1528). A szegfűszeg, szerecsendió és bors már nem izgatta V. Károlyt, le is mondott a Moluccácról a zaragozai szerződésben (1529). A fűszer a portugálok üzlete maradt, egészen a hollandok felbukkanásáig. Magellán vállalkozását fél évszázadon át meg sem próbálták utánozni. Véget ért a nagy felfedezések kora, a kalózkodás vált a legjövedelmezőbb tengeri iparággá. Jellemző, hogy másodikként a hírhedt Francis Drake hajózta körül a Földet, zsákmányra vadászva (1577–80), ami már az angol dominancia előjele volt.

De mi térjünk vissza a függőben hagyott kérdéshez: ha nem Magellán, akkor ki volt az első? A főparancsnokkal utazott egy ázsiai rabszolga. Gyerekként, Szumátráról hurcolták magukkal a portugálok 1511-ben, Enrique névre keresztelték. Ettől fogva mindig ura mellett volt, a nagy útra tolmácsnak vitték. Cebu szigetén még említik a feljegyzések, de nem tudjuk, mi lett a sorsa Magellán halála után. Ha életben maradt, és társaival eljutott a Fűszer-szigetekre, akkor két részletben bár, de körbeért a bolygón. Nem egy nagy európai felfedező, hanem a kis maláj szolga lehetett az első ember, aki körülhajózta a Földet.