Előre a múltba, mert a tudásnál fontosabb a nemzeti műveltség

Publikálás dátuma
2019.01.07. 12:30

A magyar kormány egy másik jövőre készül - szemben Európa többi részével
A magyar társadalom „jövősokkban” szenved. Lannert Judit oktatáskutató szerint, aki Alvin Toffler jövőkutató kifejezését használja, egyszerűen túl sok és túl gyors változás történik, ezért az emberek nem képesek alkalmazkodni az új körülményekhez. Különösen igaz ez az oktatásra: az iskola nem tud lépést tartani a világgal, a tanárok és a diákok közti szakadék lassan áthidalhatatlanná válik. Lannert Judit a Tárki Társadalmi Riport 2018 című kiadványában azzal a dermesztő gondolattal zárja tanulmányát: a magyar társadalom, „ha tehetné, megállítaná az idő kerekét, és a fiatalok jövőjeként legszívesebben saját múltját képzelné el”. Mint azt a Vasárnapi Híreknek több mint egy évvel ezelőtt adott interjújában kifejtette: jelenleg a probléma tagadása dívik, az oktatás az utóbbi évek intézkedései miatt visszafordult a ’70-es évekbe. Pedig a változásokra lehetne lehetőségként is tekinteni, ehhez viszont először a felnőtteknek kellene „megtanulniuk” vagy legalább megfogalmazniuk, milyen képességekkel kellene felvértezni a gyerekeket, hogy megfeleljenek a jövő kihívásainak. Az új, készülőben lévő Nemzeti Alaptanterv is a jövősokk jegyében születik: láthatóan igyekszik korszerű pedagógiai alapelveket megfogalmazni, de tartalmában nem hoz újat – továbbra is befogadhatatlan mennyiségű tananyagot ír elő a gyerekek számára, miközben adós marad a szükséges képességek fejlesztésével. Pedig Lannert Judit tanulmánya szerint sok ország tanterve küzd hasonló problémával, vagyis a túl sok ismeretanyag átadásának kényszerével kevés idő alatt. A sokat emlegetett finnek mellett például az észtek is a pedagógiai kutatások eredményeit felhasználva gondolták teljesen újra a tananyagot, középpontban a tanuló jól létével és boldogságával. Ehhez képest nálunk még a szakmai szervezetek által túl részletezőnek tartott új alaptanterv-tervezetet is folyamatosan kritizálják a politikai szereplők. Ebben különösen a KDNP politikusai járnak élen, akik hiányolják egyebek között, hogy nincs benne elég konkrét író és mű megnevezve, ezért veszélyben a „nemzeti műveltség”. L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottságának fideszes alelnöke pedig hiányolja az anyagból „a kereszténység egységes európai erkölcsi keretrendszerkénti megjelenítését”, de fáj neki az is, hogy a honvédelem szó csupán egyszer szerepel az anyagban. Ha a vezető politikusokon múlik, „öntudatos és büszke magyar polgárokat” nevelnek majd, az általános iskolában kizárólag magyar történelmet tanítanak (Schmidt Mária gondolatai az ügyről), lesz honvédelmi ismeretek, lövészet, éneklés és tornaóra mindennap. Ők egy másik jövőre készülnek, mint a világ fejlettebb része. 
Szerző

Út az ismeretlenbe - egy kis maláj szolga lehetett a világelső

Publikálás dátuma
2019.01.05. 19:00

Sorsfordító év volt 1519, akár a globalizáció kezdetének is tekinthetjük. Akkor, ötszáz éve bontott vitorlát az az expedíció, amelynek maroknyi túlélője körbehajózta a Földet. Furcsamód mégsem ez az elképesztő kaland nyitott új korszakot az emberiség történetében, hanem egy ugyanekkor zajló másik utazás.
„Portugál felfedező, aki elsőként hajózta körbe a Földet, hogy bebizonyítsa, kerek.” Könnyű rávágni: Magellán. Csakhogy a meghatározásban semmi sem pontos. Magellán spanyol szolgálatban hajózott, hazájában árulónak tartották. Nem felfedező volt, hanem katona. Megölték félúton, mielőtt körbeérhetett volna. (Hogy akkor ki volt az első? Visszatérünk rá.) Nem az derült ki, hogy a Föld kerek – ezt már tudták –, hanem hogy körülhajózható, vagyis összefüggő vízfelület borítja. És csak a körülmények kényszerítették az életben maradtakat, hogy körbe, Afrika felé térjenek vissza Európába. 

Vér és könnyek

Fernão de Magalhaes (ez volt Magellán eredeti neve) bátor katona hírében állt, harcolt Afrikában, Indiában, Malajziában. Portugál navigátorok az előző évtizedekben jutottak el a Távol-Keletre, Brazíliába és Grönlandra. János pap elképzelt országát nem lelték ugyan, de felfedezéseikkel gazdaggá tették a kis ibériai királyságot. Magellán azonban hiába ajánlkozott a lisszaboni udvarban, hogy új utat keres a Kelet kincseihez, nyugat felé. A rivális spanyolok lecsaptak az ötletre: V. Károlyt a fűszerek érdekelték, Kolumbusz felfedezését (1492) ekkor még sokkal kevesebbre becsülte, mint az Indiát elérő portugál Vasco da Gamáét (1498). Magellán öt jól felszerelt hajóból álló flottája, 237 emberrel, 1519. ­augusztus 10-én indult útnak Sevillából. A nemzetközi (andalúz, baszk, portugál, genovai, szicíliai, görög, flamand) legénységgel tartott a velencei Antonio Pigafetta, és aprólékos krónikása lett mindannak, ami a kalandorokra várt: bolyongás, hajótörés, viszály, lázadás, bosszú, éhínség, háború, árulás, fogság és menekülés. Hamar kiütköztek az ellentétek, a kapitányok nem bíztak idegen parancsnokukban, aki titkolta terveit. Három hónapig átjárót kerestek Dél-Amerika partjain. Magellán biztosra vette, hogy a szárazföld mögött vizet talál, a „déli tengert”, amit Balboa a saját szemével látott, gyalog átkelve a panamai földnyelven (1513). Tovább hajóztak hát délnek. Egyre rövidebbek lettek a nappalok, hidegebbek az éjszakák, szűkösebbek a fejadagok. Sokan feladták volna a reménytelennek látszó küldetést, vissza akartak fordulni. Magellán parancsot adott az áttelelésre, zendülés tört ki. A harc rövid volt, a megtorlás kegyetlen. Több lázadót lefejeztek és felnégyeltek, egy papot és egy kapitányt pedig partra raktak, és sorsukra hagytak a vadonban. A megfélemlített legénység öt hónapig vesztegelt a jó időre várva egy védett öbölben (ma argentin kikötő, Puerto San Julián). Ezalatt találkoztak a bennszülöttekkel, akiket „patagóniai óriásokká” növesztettek a későbbi élménybeszámolók. Közben az egyik hajó, a felderítésre küldött Santiago sziklának ütközött és odaveszett. Amikor bő egy évvel az indulás után mégiscsak rábukkantak az áhított tengerszoros bejáratára, a flotta tovább fogyatkozott. A San Antonio megszökött a félelmetes átkelés elől, hazafelé vette az irányt. Épségben meg is érkezett, de a dezertőröket börtönbe vetették. 

Csendes, de hatalmas

A tovább haladók nem tudták, hogy egy kicsit még délebbre, a Horn-foknál megkerülhetnék Amerikát. 34 napjukba telt, amíg átjutottak a 600 kilométer hosszú, ismeretlen, zegzugos, helyenként keskeny és kiszámíthatatlanul szeles szoroson. Az utolsó pillanatig féltek, hogy zsákutcába jutnak. Amikor végre nyílt tengerre értek, Magellán örömében elsírta magát. Ez az egyetlen eset, hogy az érzelmeire utalnak a feljegyzések. Az átjárót Magellán-szorosként ismeri az utókor – a Panama-csatorna átadásáig (1914) nem is létezett másik a földrészen –, ma Chile területe. A partot, ahol manőverezés közben tábortüzeket láttak, Tűzföldnek keresztelték a hajósok (Tierra del Fuego). A hatalmas tenger békésen fogadta őket: a Csendes-óceán (Pacífico) nevét is ez az expedíció hagyta ránk. Annyi viszontagság után úgy tűnt, minden rendbe jön. Tudták, hogy a Föld kerek. Tudta már Kolumbusz is, ezért kereste nyugat felé Indiát (haláláig hitte, hogy meg is találta). Magellán helyesen feltételezte, hogy a világtengerek vize összefügg, tehát nem ütköznek szárazföldi akadályba. Jó irányba tartottak Ázsia felé, északnyugatnak. Viszont végzetesen alábecsülték a távolságot. Nem sejtették, hogy a Csendes-óceán nagyobb minden tengernél, a bolygó vízfelületének csaknem a fele. A polinéz szigetvilág látótávolon kívül maradt, csak néhány lakatlan zátony emelkedett ki a végtelen kékségből több mint három hónapon át. Kifogytak a készletek. Az emberek a vizeletüket itták, lakomának számított a hajófenékben fogott sovány patkány. A skorbuttól feldagadt arcú matrózok a végkimerüléssel viaskodva, félholtan vitorláztak az ismeretlenbe. Sokuk éhen pusztult. A többieket az mentette meg, hogy rátaláltak Guam szigetébe. Ivóvízhez és élelemhez jutottak, az őslakók barátságosan fogadták őket. Igaz, elemeltek tőlük minden mozdíthatót, ezért „a tolvajok szigeteként” említik a földdarabot. Guam ma az amerikai haditengerészet támaszpontja – a tavalyelőtt ezt a bázist fenyegette rakétáival Kim Dzsongun észak-koreai diktátor. 

Végzetes misszió

Cebun (Fülöp-szigetek) vetettek horgonyt a hajósok. Bennszülötteket találtak, hittérítésbe fogtak. Gyanúsan könnyen boldogultak. Egy helyi törzsfőnök alattvalóival együtt megkeresztelkedett. A spanyol király tiszteletére a Carlos nevet vette fel – és azonmód katonai segítséget kért újdonsült szövetségesétől. Magellán nem volt olyan tehetséges és gátlástalan, mint Hernán Cortés, aki vele szinte egyszerre indult útnak Kubából Mexikóba. A spanyol konkvisztádor ravaszul kihasználta az amerikai őslakók ellentéteit és hiedelmeit, néhány száz katonával leigázta a hatalmas azték birodalmat (1519–21). Magellán a vesztébe rohant: mérgezett nyíl végzett vele egy törzsi háborúban. A betolakodókkal szembeszálló Lapu-Lapu törzsfőnök ma a Fülöp-szigetek nemzeti hőse. Pár nappal később a „megtért” Carlos tőrbe csalta az európai hajósokat, és egy lakomán többüket legyilkoltatta. A túlélők fejvesztve menekültek, immár vezérük nélkül. Az eredeti legénység több mint a fele meghalt, nem maradtak elegen a három hajóra, ezért a legrosszabb állapotban lévőt, a Concepciont felgyújtották. A két utolsó hajó több mint két év viszontagságai után célt ért, 1521 novemberében futott be az indonéz szigetvilághoz tartozó, Fűszer-szigetekként ismert Molukkákra. Megmaradt árukészleteiket, köztük az igen kapós tükröket szegfűszegre cserélték. Már csak haza kellett jutniuk. A két hajó útjai szétváltak. A Trinidad javításra szorult, később a portugálok kezére került. Legénységét fogságba vetették, csupán néhányuk jutott vissza Spanyolországba, évekkel később. A zászlóshajó, a Victoria egyedül indult útnak. Parancsnoknak Juan Sebastián Elcanót választották, a lázadót, akinek Magellán megkegyelmezett. Terv szerint ugyanott kellett volna visszatérnie, ahol odafelé hajózott, ám ez öngyilkossággal ért volna fel. A baszk kapitány döntött: tovább tart nyugatnak, az Indiai-óceánon, a Jóreménység fokánál megkerüli Afrikát, úgy próbál Európába jutni. Veszélyes ötlet volt a portugálok útvonalát használni, mégis esély a túlélésre. 

A maláj szolga

Mire az indulás után három évvel, 1522 szeptemberében kikötöttek a spanyol partoknál, csupán 18 túlélő maradt az eredeti legénységből. A lesoványodott, elcsigázott férfiak toprongyosan, mezítláb, gyertyát gyújtva adtak hálát a Szűzanyának csodás hazatérésükért Sevillában. Pigafettnak feltűnt, hogy gondosan vezetett naplója egy nappal eltér a hazai időszámítástól. Nem értette az okát, de bűnbánóan feljegyezte, hogy ezek szerint böjtkor húst ettek, és rosszkor ünnepelték a húsvétot. Az anomáliát kiküszöbölő dátumválasztó vonalat csak Verne – és Phileas Fogg – századában húzták meg a térképen (1884). Pár év alatt nagyot változott a világ. Nem a Föld körüli út bizonyult történelemformálónak, hanem Cortés hódítása. Özönleni kezdett a kasztíliai udvarba az Újvilág aranya. Amerika egy csapásra fontos lett, a fiatal spanyol állam világhatalom. Beindult a gyarmatosítás, hamarosan újabb kifosztható civilizációt találták a kontinensen, az inka birodalmat Peruban (1528). A szegfűszeg, szerecsendió és bors már nem izgatta V. Károlyt, le is mondott a Moluccácról a zaragozai szerződésben (1529). A fűszer a portugálok üzlete maradt, egészen a hollandok felbukkanásáig. Magellán vállalkozását fél évszázadon át meg sem próbálták utánozni. Véget ért a nagy felfedezések kora, a kalózkodás vált a legjövedelmezőbb tengeri iparággá. Jellemző, hogy másodikként a hírhedt Francis Drake hajózta körül a Földet, zsákmányra vadászva (1577–80), ami már az angol dominancia előjele volt. De mi térjünk vissza a függőben hagyott kérdéshez: ha nem Magellán, akkor ki volt az első? A főparancsnokkal utazott egy ázsiai rabszolga. Gyerekként, Szumátráról hurcolták magukkal a portugálok 1511-ben, Enrique névre keresztelték. Ettől fogva mindig ura mellett volt, a nagy útra tolmácsnak vitték. Cebu szigetén még említik a feljegyzések, de nem tudjuk, mi lett a sorsa Magellán halála után. Ha életben maradt, és társaival eljutott a Fűszer-szigetekre, akkor két részletben bár, de körbeért a bolygón. Nem egy nagy európai felfedező, hanem a kis maláj szolga lehetett az első ember, aki körülhajózta a Földet.
Témák
történelem

Ha a rabszolgatörvényt demokráciabajokkal együtt akarja eladni az ellenzék, akkor búcsút inthet a tömegeknek

Publikálás dátuma
2019.01.05. 10:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Az aHang otthonápolási díjával kapcsolatos eredményei visszaadták a reményt, hogy lehet értelmesen tárgyalni a kabinettel. De messzemenő következtetéseket kár lenne levonni.
„Világos célkitűzéssel és profizmussal ötvözött kampányoknak van létjogosultságuk még ebben a kormánypártok által megteremtett politikai klímában is” – mondja Kiss Ambrus, a Policy Agenda kutatóintézet vezetője. A politológust arról kérdeztük, mi állhat az aHang-kampány sikerének a hátterében, különös tekintettel arra, hogy egy, a politikai arénától ilyen távoli ügyet miként lehet sikerre vinni ebben az átpolitizált közegben. Kiss Ambrus szerint azt láttuk, és ez nyilván nem magyar jelenség, hogy ha van egy jól felépített ügy, ahol a közvélemény számára érezhető a probléma, akkor ez profi kommunikációs kampánnyal sikeres tud lenni. Az otthonápolás ügye ilyen volt, hiszen olyan emberekért álltak ki, akik beteg családtagjaikat 24 órában kénytelenek gondozni, és emiatt nem tudnak munkát vállalni. Az állam a szolidaritás jegyében nagyon minimális összeget adott nekik, és ezt a problémát jól megépítette a kampányt kitaláló és szervező civil közösség. A társadalom is szimpatizált velük, hiszen olyan elemei voltak a történetnek, amelyek szerethetővé teszik: beteg gyerekek és erőn felül teljesítő felnőttek. Ezek a momentumok nehezen tették támadhatóvá az ügyet a kormánypártok részéről. „Ez egy nyert ügy volt, ahol a profizmus a civilséggel találkozott. A kormány kényszerpályára került, így csak az volt a kérdés, hogyan hátráljon meg úgy, hogy ez ne tűnjön meghátrálásnak. Mintha ők oldanák meg a problémát, és nem az ellenzék és a civilek kényszerítették volna ki a megoldást” – mondja a politológus. A kormánynak némi tapasztalata azért volt a meghátrálásból az elmúlt nyolc évben. Jellemzően olyan ügyekben gondolták meg magukat, ahol kicsúszott – vagy kicsúszott volna – a kezükből az irányítás. Ilyen volt a vasárnapi boltzár és az olimpiai pályázat, mindkettővel azt kockáztatta volna Orbán Viktor, hogy egy kétes kimenetelű és költséges kommunikációs kampány végén kudarcot vall. Ez veszélyes, ezért a Fidesz a lehető legrövidebb idő alatt visszavonta ezeket a kezdeményezéseket. Az internetadó a tömegtüntetések miatt maradt terv, ez azonban nem sikerült a rabszolgatörvény elfogadásával, amelyet példátlan (vagy példás, példaértékű?) gyorsasággal fogadtak el, Lezsák Sándor álmos és nyűgös levezető elnöki munkássága után. A Munka törvénykönyvének a módosításától 2017 tavaszán egyébként még elállt a kormány, akkor látványosabb ellenkezés sem kellett ehhez. „Ez a tiltakozási hullám arra mutat rá, hogy ha van egy konkrét, érthető kormányzati lépés, azzal szemben nagyon világosan meg lehet fogalmazni a követeléseket: a 400 órás túlórakeret túlzottan megnöveli a munkavállalók kiszolgáltatottságát, ezért vissza kell vonni. Ez egyértelmű és átlátható követelés. E mellé a szakszervezetek és a civilek is oda tudnak állni. Ha az ellenzék dobbantónak akarná tekinteni, és csak a demokráciáról, a gyülekezési és sajtószabadság – egyébként nagyon-nagyon fontos – kérdéseiről akarna beszélni, akkor ezzel tömegeket az elmúlt nyolc év tapasztalatai alatt alapján nem tudnának megmozgatni. Egyetlen elemet kell kiemelni, a rabszolgatörvényt, és azt kell napirenden tartani” – mondja Kiss Ambrus. 

Lemoshatatlanul

Az otthonápolási díjért tüntetők Soros bérencei; A kerekes székes gyerekek színészek; A milliárdos hálózata munkakerülőket taszít a Parlament elé molinóval – ne tévedjünk, ezeket a mondatokat semmivel sem lett volna gyalázatosabb kiejtenie a kormánynak, mint amelyekkel készségszinten gyalázza nyolc éve az illiberalizmus még itthon lévő ellenségeit. Nincs itt semmi látnivaló: Orbán Viktor nem ma kezdte ellenségnek tekinteni azt, aki nincs vele. Ez számomra tizenhat éve kiderült plasztikusan, amikor a fél ország (vagy negyed, mindegy) kokárdát viselt a választásokon. A haza nem lehet ellenzékben. Tudjuk, leírtuk ezerszer, de e fölött nem lehet, nem szabad napirendre térni. Azóta lehetnek ugyanis magyarabb emberek a magyarabbaknál (hol a bánatban méricskézik a hazaszeretetet kilóra, centire?). Azóta lehet a mindenkori kontrollálhatatlan külföldi forrásokat osztó Norvég Alap, a mindenkori korrupciót vizslató Transparency International vagy a mindenkori emberi jogokért küzdő TASZ a nemzet ellensége. Idegen érdekeket szolgáló Soros-bérenc. Újságíróból is csak a kormánypárti a haver, miközben a kormánypárti újságírás olyan, mint ha Al Capone nyitott volna kulcsmásolót a pénzintézetekre pozicionálva. Hülyeség, na. A közpénzek elköltését, a közhatalom gyakorlását ellenőrizni kell, nem pedig versenyt bólogatva helyeselni. És ne tévedjünk: ha megvannak a jogszabályok a megbélyegzésre, akkor meddig tart tintát tenni a nyomdába? Lemoshatatlant.

Szerző
Témák
otthonápolás