Játszótér

Megint egyszer bebizonyosodott, hogy a Fidesz – és hűséges csatlósa, a KDNP – saját játszóterének tekinti az Országgyűlést. A demokrácia nagyobb dicsőségére. Amit persze a demokrácia megcsúfolásának is nevezhetünk. 
Ha akarnak, törvényeket hoznak. Akár órák alatt is. És az ellenzék sípolhat, mutogathat táblákat, akciózhat kedvére. Ez ugyan zavarja őket, de meg nem akadályozza a gombok megfelelő nyomogatását. Ha viszont azt akarják, az érdemi tanácskozást is meghiúsítják. Mégis, mit képzelnek ezek a mitugrász ellenzékiek, hogy csak úgy rendkívüli ülést kezdeményeznek? Parlament akkor van, ha a többség úgy kívánja (természetesen a mögöttük álló választók akaratából).
A Fidesz kommunikációs igazgatója már jó előre „képmutató színjátéknak” nevezte azt, ami tegnap történt. Hidvéghi Balázs természetesen az ellenzéket vádolta miatta. És közölte, az ország sorsát meghatározó, csakis az emberek érdekeit szem előtt tartó többség nem asszisztál ehhez. Nem is asszisztált. Be sem mentek a Házba. Megint odaküldték szerencsétlen Latorcai Jánost, vezesse az ülést, határozatképtelenség miatt úgysem tart sokáig. 
Közben - úgy látszik – nem veszik észre, hogy maguk kényszerítik az utcákra mindazokat, akiknek nem tetszik a rendszerük. Az ellenzéket is, meg a különböző okokból velük együtt tiltakozókat is. A parlamentet nem most üresítették ki, ezúttal csak újra jelezték, mire és mennyire tartják. Még Lázár Jánosra sem figyelnek, pedig talán érdemes lenne megfontolni, amit mond. Hogy ne becsüljék le az elmúlt hetek eseményeit, mert nem lehet tudni, hol a határuk. Vagyis: végül hová vezetnek. 
Nyolc év kitartó munkájával olyan játszóteret teremtettek maguknak, ahol csak ők hintázhatnak és csúszdázhatnak. Már arra sem hajlandók, hogy a parkrácson túlra nézzenek, csak abban bíznak, homokváruk örök életű.
Frissítve: 2019.01.04. 09:17

Mindig ugyanúgy

Minden reggel elmegy az ablak előtt a férfi, akinek nincs neve. Pedig faluhelyen mindenkinek van neve, sőt nem is egy, hanem olykor több is, főleg, ha – mint a miénkben volt – sok az azonos nevű ember. 
Nálunk például Varróból, Orbánból és Borosból van sok, így alakult történelmileg, ezért majdnem mindegyikük kapott megkülönbözető nevet. Ám a népnyelv egyszerű, nem csűr és csavar sokat, minden vezetéknévhez csak hozzácsapták a család otthonának településszerkezetbe illeszkedő helyzetét, így lettek Felső és Alsó Borosok, Felső és Alsó Varrók, valamint Felső és Alsó Orbánok. Aki meg középen lakott, ahhoz odabiggyesztették a „köz” szócskát, s lettek Köz Borosok, Köz Varrók, meg Köz Orbánok, ha meg néha mégis kicsit csavarni akartak mindezen, akkor a „köz” szócskát hátrakergették, és lettek Boros Közök, Varró Közök és Orbán Közök. A helyi honismeret számon tart egy Nemes Orbán ágat is, amelynek tagjai állítólag a hokedlifiókban ott őrizték a kutyabőrt, de ettől még náluk se adott több tejet a tehén, s nem ellett kétszer annyit a ló, úgyhogy belesimultak ők is szépen a közök, alsók és felsők rendszerébe, ahogy az normális falvakban – mint amilyen a miénk is volt – lenni szokott. 
A mostani falumban még nem ismerek ilyen neveket, bár találkoztam már egy Lacival, akit amúgy Tóninak hívnak, s egy Gyula nevű Pistivel is, de ez már csak azért sem lep meg, mert a keresztapám olyan „Peti”, aki hivatalosan János. 
Ám a férfinak, aki minden reggel elmegy az ablak előtt, egyáltalán nem tudom a nevét. Tudok róla azonban sok minden mást. Például, hogy télen, nyáron, ősszel és tavasszal ugyanazt a kitaposott barna bőrcipőt viseli, csak meleg időben mezítláb hordja, hidegben meg vastag pamutzokniba burkolt lábbakkal bújik bele. A cipő és a nadrág szára között van vagy tíz centis távolság, innen tudni, hogy a zokni is egész évszakokat kísér végig, s talán csak vasárnaponként merül bele a szappanos vízbe, s dörzsölődik félig tisztára, amikor ágyban lehet maradni tovább, s várni, amíg a cserépkályha tetején gyorsan megszárad. Ilyenkor emberünk is csak délután érkezik, akkor vonul el az ablak alatt, akár egy lassított felvétel, mindig ugyanabban a ritmusban, sosem sietve. 
Hová is szaporázná lépteit, a mi házunkon túl már csak szőlődombok meg nyárfaligetek vannak, no meg a riolittufába vájt, frontoldalán kővel kirakott pincesor. Hogy milyen borok rejlenek mélyükben, s miféle nedűket fabrikálnak az itteni celláriusok, az olyan rejtély, amelyet a biztos csalódás ígéretével sok kedvünk nincs felfejteni. Ezzel persze senkit sem akarnánk megsérteni, de tény, hogy a befogadásra irányuló eddigi kísérleteink mind csúfos kudarcot vallottak. Ám emberünk nem kísérletező kedvű, az ő komótos léptei magától értetődőn vezetnek minden nap erre, odafelé üres rafiaszatyorral, visszafelé meg telivel. Léptei ritmusa eközben mit sem változik, mindennapjaiban a vágy és a beteljesülés ugyanazt az ütemet veri, ugyanabban a cipőben, mindig ugyanúgy.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.01.04. 09:17

Fotelforradalmárok, figyelem!

Tüntetésre feliratkozni, kedvelni egy megmozdulást, szívecskés imádom matricákat küldeni a vadidegen szervezőknek az elköteleződés legkönnyebb válfaja. Ez a tiltakozás 1.0.
A 2.0 már komoly dolog, ott már kimegy az illető az utcára, békésen vonul a tömegben a Hősök terétől a Kossuth tér betontömbökkel lezárt széléig, sípol, hújjog, ha kedvére valót kiabál a mikrofonba egy szónok - megmozdult, jelen van. Decemberben már sokan eljutottak idáig, a most szombatra meghirdetett budapesti és a számtalan vidéki demonstráció pedig megmutatja, tart-e a lendület, a sok ezer online érdeklődőből hányan veszik fel tényleg a melegebb csizmájukat, és indulnak újra a fagyos terekre.
De azért lássuk be, a hatalom ezekre csak legyint, méla unalommal hátradől a Falcon bőrfoteljében, szakértői azzal hessegetik el a csinos kis repülő útjába tévedő felhőket, hogy ez is lecseng majd, mint 2010 óta minden ellenzéki és civil tiltakozó akció. Annyiban igazuk is van, hogy felmérések szerint akkor is csak 30 százalékos az utcai tiltakozások eredményessége, ha nagyon konkrét célt határoznak meg a tömeg mozgatói. Erre jó volt a rabszolgatörvény, de mindenki tudja, ennél sokkal nagyobb a tét. Olyan rengeteg ponton alázta meg cinikusan, tolta háttérbe, forgatta ki pénzéből és jogaiból a dolgozók minden csoportját a Fidesz vezette koalíció, hogy a követeléseik sem állhatnak meg egyetlen sérelem orvoslásánál. 
Így aztán most lehet, mégis sűrű felhőréteg takarja az Atlanti-óceánt a belbiztonsági és belpolitikai szakértők fő-fő főnökének szeme elől, hazafelé Brazíliából. Mert a közvélemény prése alá került szakszervezeti vezetők némi bizonytalankodás után mégis belevágnak egy országos munkabeszüntetés megszervezésébe, és ilyennel még sem az égből, sem a földről nem kellett szembenéznie Orbán Viktor kormányainak. Itt az idő, jön a Fidesz ellenes megmozdulások következő fázisa, a 3.0.
Az is kiderült, hogy számos eddig csendben lévő érdekvédelmi szerveződés sem zárkózna el a csatlakozástól, csak várták az országos sztrájkkövetelések megfogalmazását. Mindenkinek új ez a helyzet. Egy ilyen akciót megszervezni olyan feladat, amivel még nem néztek szembe az érdekvédők. Tisztában is vannak vele, hogy mekkora a tét: mennybe mennek, vagy pokolra jutnak. De az biztos: ha kivonták volna magukat a feladat alól, soha többé nem álltak volna fel egyenes derékkal. 
Nem tudni, hányan csatlakoznak majd, ahogy azt sem, csak a sztrájktárgyalásig jutnak-e, ahol a kormány kénytelen lesz leülni velük, és megalkudni az elhibázott lépések kijavításáról, vagy lesz egy kétórás figyelmeztető munkabeszüntetés, netán eljutunk a hosszabb akcióhoz, egy többnapos sztrájkig is. Ez a magyar dolgozók elszántságán múlik, azon, hogy mutatnak-e olyan erőt, amivel muszáj szembenézni, vagy sem. Meg persze függ a miniszterelnök állítólag híres politikai érzékétől is, amivel eldöntheti, mennyire vegye komolyan a tiltakozókat. 
És a végére még maradt egy hatalmas kérdőjel: mit lép akkor, ha az ösztöne bajt sugall?
Frissítve: 2019.01.04. 09:16