Mindig ugyanúgy

Minden reggel elmegy az ablak előtt a férfi, akinek nincs neve. Pedig faluhelyen mindenkinek van neve, sőt nem is egy, hanem olykor több is, főleg, ha – mint a miénkben volt – sok az azonos nevű ember.

Nálunk például Varróból, Orbánból és Borosból van sok, így alakult történelmileg, ezért majdnem mindegyikük kapott megkülönbözető nevet. Ám a népnyelv egyszerű, nem csűr és csavar sokat, minden vezetéknévhez csak hozzácsapták a család otthonának településszerkezetbe illeszkedő helyzetét, így lettek Felső és Alsó Borosok, Felső és Alsó Varrók, valamint Felső és Alsó Orbánok. Aki meg középen lakott, ahhoz odabiggyesztették a „köz” szócskát, s lettek Köz Borosok, Köz Varrók, meg Köz Orbánok, ha meg néha mégis kicsit csavarni akartak mindezen, akkor a „köz” szócskát hátrakergették, és lettek Boros Közök, Varró Közök és Orbán Közök. A helyi honismeret számon tart egy Nemes Orbán ágat is, amelynek tagjai állítólag a hokedlifiókban ott őrizték a kutyabőrt, de ettől még náluk se adott több tejet a tehén, s nem ellett kétszer annyit a ló, úgyhogy belesimultak ők is szépen a közök, alsók és felsők rendszerébe, ahogy az normális falvakban – mint amilyen a miénk is volt – lenni szokott.

A mostani falumban még nem ismerek ilyen neveket, bár találkoztam már egy Lacival, akit amúgy Tóninak hívnak, s egy Gyula nevű Pistivel is, de ez már csak azért sem lep meg, mert a keresztapám olyan „Peti”, aki hivatalosan János.

Ám a férfinak, aki minden reggel elmegy az ablak előtt, egyáltalán nem tudom a nevét. Tudok róla azonban sok minden mást. Például, hogy télen, nyáron, ősszel és tavasszal ugyanazt a kitaposott barna bőrcipőt viseli, csak meleg időben mezítláb hordja, hidegben meg vastag pamutzokniba burkolt lábbakkal bújik bele. A cipő és a nadrág szára között van vagy tíz centis távolság, innen tudni, hogy a zokni is egész évszakokat kísér végig, s talán csak vasárnaponként merül bele a szappanos vízbe, s dörzsölődik félig tisztára, amikor ágyban lehet maradni tovább, s várni, amíg a cserépkályha tetején gyorsan megszárad. Ilyenkor emberünk is csak délután érkezik, akkor vonul el az ablak alatt, akár egy lassított felvétel, mindig ugyanabban a ritmusban, sosem sietve.

Hová is szaporázná lépteit, a mi házunkon túl már csak szőlődombok meg nyárfaligetek vannak, no meg a riolittufába vájt, frontoldalán kővel kirakott pincesor. Hogy milyen borok rejlenek mélyükben, s miféle nedűket fabrikálnak az itteni celláriusok, az olyan rejtély, amelyet a biztos csalódás ígéretével sok kedvünk nincs felfejteni. Ezzel persze senkit sem akarnánk megsérteni, de tény, hogy a befogadásra irányuló eddigi kísérleteink mind csúfos kudarcot vallottak. Ám emberünk nem kísérletező kedvű, az ő komótos léptei magától értetődőn vezetnek minden nap erre, odafelé üres rafiaszatyorral, visszafelé meg telivel. Léptei ritmusa eközben mit sem változik, mindennapjaiban a vágy és a beteljesülés ugyanazt az ütemet veri, ugyanabban a cipőben, mindig ugyanúgy.