"Nagyon jó az üzleti szimatom" - magyar származású az év embere Ausztriában

Publikálás dátuma
2019.01.06 09:00

Fotó: AFP/ HANS KLAUS TECHT
René Benko, 41 éves üzletember, milliárdos, a tíz leggazdagabb osztrák egyike. Idén őt választotta az „Év emberének” a tekintélyes gazdasági folyóirat, a Trend. Szinte magától értetődően esett rá a választás, fantasztikus üzleteket csinált, vagy tett pontot korábban megkezdett vállalkozásaira 2018-ban.
A Krone-Kurier üzlet

Kezdjük a legutolsó akcióval. November közepén robbant a hír: a tiroli születésű férfiú bevásárolta magát Ausztria legnagyobb példányszámú bulvárlapjába, a naponta kétmillió ember által olvasott Neue Kronen Zeitungba, valamint a hatszázezres olvasótábort felmutató, harmadik legnagyobb napilapba, a Kurierba. A vásárlás úgy történt, hogy Benko (akinek magyar szüleit még Benkőnek hívták) szép csendben fél évig tárgyalt a két lap felét tulajdonló német Funke kiadói csoporttal, a megbeszélések végén övé lett a Krone 24,5, illetve a Kurier 24,22 százaléka. A népszerű napilapok másik fele a Dichand családé, egészen pontosan a nyolc éve elhunyt lapalapító Hans Dichand özvegyének és három gyermekének a tulajdona. Fejenként 12,8 százalékkal rendelkeznek, s a három gyermek legkisebbike, Christoph Dichand a főszerkesztői posztot is betölti a Kronen Zeitungnál. Hans Dichand példátlan befolyású médiacár volt Ausztriában, s jogászkörökben ma is fantasztikusnak tartott szerződést kötött a korábban WAZ-csoportnak nevezett német Funkéval. Kikötötte például, hogy a Krone adott gazdasági eredményeitől függetlenül neki minden évben 10 millió euró elő-nyereség jár. De azt is elérte, hogy ha német partnere eladná tulajdonának a felét, azaz 25 százalékot, akkor a maradékra Dichandékat elővásárlási jog illetné meg.
A Funke az örökös patt miatt régóta próbált szabadulni saját részétől, megválni az eladhatatlan portékától. A sokáig megbonthatatlan Dichand tulajdoni hányad nyolc év után osztódott nemrég négyfelé, ekkor csillant meg a remény, hogy a család tagjai egyszer külön-külön döntenek majd. A német csoport tehát tárgyalást kezdett a Dichand családdal, amely a megbeszélések közben zavartalanul pert indított a Funke ellen valamely korábbi vitás kérdésben. Emiatt a német csoportnál annyira megharagudtak, hogy a kitartóan kopogtató René Benkónak adtak el akkora hányadot, amennyit csak lehetett, állítólag 80 millió euróért.
Benkóról köztudott, hogy nem szereti a kisebbségi tulajdont, hiszen azzal sokat nem tud kezdeni. Rögtön akcióba is lendült, ebédre hívta Christoph Dichandot, s úgy hírlik, ajánlatot tett az osztrák tulajdonrészre. A tulajdonos-főszerkesztő ugyan kikosarazta, de Benko szerint csak egyelőre. A Krone-Kurier-üzlet kitudódásának másnapján a médiától magát addig távol tartó milliárdos – mint minden évben - hatalmas bulit rendezett a tulajdonában lévő bécsi Park Hyatt nevű szállodában, amúgy tiroli módra, ahová a bécsi politikai, üzleti és kulturális élet kitűnőségeit hívta meg. Sebastian Kurz kancellárral az élen számos befolyásos ember elment Benko szállodájába, jóllehet a kartellhivatal még nem adta áldását a lapok megvásárlására. Az ellenséggé vált Dichand házaspár azonban, amelynek különösen női tagja, a Heute című napilapot vezető Eva szeret társaságban forogni, tüntetően távol maradt.
A semmiből kezdte

Miért van szüksége az ingatlanok és a kereskedelem világába naggyá lett újgazdagnak a médiára? Valószínűleg mindenekelőtt azért, adták meg a jól értesültek a választ, hogy a René Benko név végre országos, s ha lehet, messze azon túli ismertségre tegyen szert. Ne csak szűk üzleti körökben legyen köztudott, hogy a zseniális üzleti ötletekre, gyors döntésekre képes ifjú titán tőkeerős is, s vállalkozásai szilárd alapokon állnak. Hadd tekintsék őt komoly bizniszcsinálónak, olyan családi vállalatbirodalom felépítőjének, mint amilyen egykoron az olasz Agnelli-impérium volt.
Benko a semmiből kezdte, önkormányzati alkalmazott apjával, óvónő anyjával tisztes egyszerűségben éltek. A fiú ímmel-ámmal végezte az általános és a középiskolát, az érettségi évében annyi hiányzása volt, hogy nem engedték vizsgázni. Pedig egyáltalán nem ült a fenekén, lepukkadt tetőterek luxuskivitelezésű rekonstrukciójára talált ki ötleteket, ezekből nem csupán egy építési vállalkozó gazdagodott meg, de ő is szép pénzt keresett. Kereskedelmi főiskolára ment a nehezen megszerzett matura után, be már nem fejezte, hívta az üzleti világ. Ismerősei szerint eredeti elképzeléseit mindig is nagyszerű meggyőző erővel tudta előadni. Jövőre az ezredfordulón tákolni kezdett vállalkozása, a Signa Holding, immár milliárdos konszernné válva ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. „Nagyon jó az üzleti szimatom, villámgyorsan döntök, ha jó vásárlási lehetőség adódik, s ha a döntés megszületett, azonnal cselekszem” – foglalta össze saját erényeit a sikerember.
Pénze – vagy a sajátja vagy a másé – mindig volt. Még nem volt húszéves, amikor egy tiroli bankár lenyűgözésével meg tudott venni egy teljes egészségügyi központot. Évekig élvezte a tiroli pénzemberek bizalmát, helyükre 24 éves korában Karl Kovarik lépett, a Stroh benzinkútlánc tulajdonosa, aki nem félt 26 millió eurót betenni Benko bizniszébe, s ezzel az ingatlanokban, kereskedelmi üzletekben 50 százalékos részhez jutni. Amikor Kovarik 2009-ben egészségi okokra hivatkozva kiszállt az akkor már felívelő Signából, helyét megint csak egy pár számmal tőkeerősebb üzletemberek vették át.
Előbb egy igazi szupergazdag vállalkozó, a főképpen a hajózási bizniszben utazó görög milliárdos, George Economou bukkant fel, majd később az izraeli börtönöket belülről is ismerő, gyémántkereskedő világutazó izraeli Beny Steinmetz is kedvet kapott a partnerségre. Ők az operatív tevékenységben nem vettek részt, csak a pénzüket adták ingatlanok megvételéhez, fejlesztéséhez, értékesítéséhez. Idővel el is tűntek a tisztulásra vágyó Benko közeléből, átmeneti jelenlétük azonban felélesztette a bankok adakozási kedvét, főként az osztrák Raiffeisen csoport látott fantáziát az üzletemberben, s szívesen adtak pénzt neki biztosítóintézetek, nyugdíjalapok.
Így vált a magyar származású férfi igazi tőkeerős üzletemberré, aki hatalmas pénztömeget tud pillanatok alatt megmozdítani, s ezáltal hirtelen felbukkanó üzleti lehetőségekre lecsapni. Steinmetz kétmilliárd eurója még az ő zsebét nyomta, amikor 2013-ban együtt megkaparintották a német Karstadt cég mind a 17 üzletközpontját. A Karstadt után, s ezt senki nem akarta elhinni, Benko türelemmel kivárta, amíg – harmadik nekifutásra - ölébe hullott a másik német áruház-mamut, a Kaufhof többségi tulajdonrésze is, ezek összevonására ez év novemberében adta áldását a német versenyhivatal. René idén a dél-afrikai multitól, a 60 országban, főként bútorkereskedelemben tevékenykedő Steinhoff Internationaltól „kimentette” az osztrák Leiner-Kika bútoráruház-láncot. Nagy értékű ingatlanokhoz jutott, s az ausztriai munkahelyek megmentése miatt még hősként is ünnepelték. A Leiner megvásárlását 10 nap alatt bonyolította le, 700 millió eurót mozgósított pillanatok alatt a saját számlájáról. Szokatlan megoldásként előbb vette meg a Leiner-lánc ingatlanait, mint magukat az áruházakat. A legjobbnak kikiáltott telek a Mariahilferstrasse elején található, úgy hírlik, ide egy hatalmas luxusáruház települ a Karstadt-Kaufhoz árukészletével.


A Benko-birodalom, miközben egyre nagyobb, egyre átláthatóbb is. Ernyőszervezete a Signa Holding, amelynek „Rene Benko és Családja” a 88 százalékos tulajdonosa. Az üzletember második házasságban él, négy gyermeke van. Felesége egykori modell, aki, ahogy illik, az adakozásban aktivizálja magát, főleg rákos gyerekeket segít. Nyolc százaléka van a holdingban a híres-neves Ernst Tannernek, a világ 120 országában jelenlévő, 175 éves múltú svájci Lindt & Sprüngli csokoládémulti volt vezérének, Ernst Tannernek, 4 százaléka pedig a Fressnapfot alapító német állateledeles Torsten Toellernek.
A Signa Holding jelenleg két fő lábon áll. Egyrészt ott van az áruházakat összefogó Signa Retail - 7 milliárd eurós éves forgalommal, 45 ezer dolgozóval. Másrészt pedig az ingatlancsoport, a 11 milliárdos ingatlanvagyonnal gazdálkodó Signa Prime, illetve a 8 milliárd eurót érő ingatlanfejlesztő cég, a Signa Development. Az előbbiben 30 százalékos tulajdonrészt mondhatnak maguknak olyan osztrák üzleti sztárok, mint Niki Lauda, a Strabag cég tulajdonosa Peter Haselsteiner, s a Novomatic szerencsejáték óriás ura, Johann Graf. Haselsteiner privát stiftungja a fejlesztési részből szakít magának 18,2 százalékot. (Említésre méltó a bécsi belváros, a Kohlmarkt Aranynegyedének nevezett luxusbolt-hálózat, amelyet főleg lefátyolozott szaúdi hölgyek látogatnak, illetve az új bécsi főpályaudvar körül emelkedő 20-30 emeletes irodaépületek, lakótömbök.) Hamarosan integrálják a holdingba a harmadik vállalkozási kört, a médiát, a Kronéval és a Kurierral. Benkonak nagy tervei vannak, az új baráttal, a Funkéval főleg Németországban terjeszkedne tovább. S valamennyi profiljában a digitalizációt akarja mesterfokon érvényesíteni.
A nagytőkéssé vált Benko, aki egyértelműen Sebastian Kurz egyik támogatója, s ugyanúgy jó ismerőse az Alibaba óriásvállalkozás tulajdonosának, Jack Ma-nak, mint a Kaufhofban érdekelt kanadai Hudson Bay Company fejének, Helena Foulkesnek, nem szereti a rivaldafényt. Csak üzleti elképzeléseit, szellemes gazdasági megoldásait tárja szívesen a nyilvánosság elé. S gazdagságának ékköveit. Állítólag már 17 évesen aranyláncban pompázott és lízingelt Ferrarival furikázott. Ma már a komolyabb autókat kedveli, például a Mercedeseket, pompás villái vannak Európa szerte, gyönyörű öltönyökben jár. Van jachtja és persze magánrepülőgépe.
Ő az év embere, s ennek apropóján csak rosszakarói írták meg, hogy 2012-ben 12 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, miután 150 ezer euró sikerdíjjal megpróbálta rávenni a több ügyben is elmarasztalt volt horvát miniszterelnököt, Ivo Sanadert, érje már el barátjánál, Silvio Berlusconinál, hogy vegyék le a Signa olasz leányvállalatának adóbotrányát a napirendről. Rég volt, igaz se volt.
René Benko arra a legbüszkébb, hogy ma már egyáltalán nincs banktartozása.
2019.01.06 09:00
Frissítve: 2019.01.06 09:00

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34