"Nagyon jó az üzleti szimatom" - magyar származású az év embere Ausztriában

Publikálás dátuma
2019.01.06. 09:00

Fotó: HANS KLAUS TECHT / AFP
René Benko, 41 éves üzletember, milliárdos, a tíz leggazdagabb osztrák egyike. Idén őt választotta az „Év emberének” a tekintélyes gazdasági folyóirat, a Trend. Szinte magától értetődően esett rá a választás, fantasztikus üzleteket csinált, vagy tett pontot korábban megkezdett vállalkozásaira 2018-ban.
A Krone-Kurier üzlet

Kezdjük a legutolsó akcióval. November közepén robbant a hír: a tiroli születésű férfiú bevásárolta magát Ausztria legnagyobb példányszámú bulvárlapjába, a naponta kétmillió ember által olvasott Neue Kronen Zeitungba, valamint a hatszázezres olvasótábort felmutató, harmadik legnagyobb napilapba, a Kurierba. A vásárlás úgy történt, hogy Benko (akinek magyar szüleit még Benkőnek hívták) szép csendben fél évig tárgyalt a két lap felét tulajdonló német Funke kiadói csoporttal, a megbeszélések végén övé lett a Krone 24,5, illetve a Kurier 24,22 százaléka. A népszerű napilapok másik fele a Dichand családé, egészen pontosan a nyolc éve elhunyt lapalapító Hans Dichand özvegyének és három gyermekének a tulajdona. Fejenként 12,8 százalékkal rendelkeznek, s a három gyermek legkisebbike, Christoph Dichand a főszerkesztői posztot is betölti a Kronen Zeitungnál. Hans Dichand példátlan befolyású médiacár volt Ausztriában, s jogászkörökben ma is fantasztikusnak tartott szerződést kötött a korábban WAZ-csoportnak nevezett német Funkéval. Kikötötte például, hogy a Krone adott gazdasági eredményeitől függetlenül neki minden évben 10 millió euró elő-nyereség jár. De azt is elérte, hogy ha német partnere eladná tulajdonának a felét, azaz 25 százalékot, akkor a maradékra Dichandékat elővásárlási jog illetné meg.
A Funke az örökös patt miatt régóta próbált szabadulni saját részétől, megválni az eladhatatlan portékától. A sokáig megbonthatatlan Dichand tulajdoni hányad nyolc év után osztódott nemrég négyfelé, ekkor csillant meg a remény, hogy a család tagjai egyszer külön-külön döntenek majd. A német csoport tehát tárgyalást kezdett a Dichand családdal, amely a megbeszélések közben zavartalanul pert indított a Funke ellen valamely korábbi vitás kérdésben. Emiatt a német csoportnál annyira megharagudtak, hogy a kitartóan kopogtató René Benkónak adtak el akkora hányadot, amennyit csak lehetett, állítólag 80 millió euróért.
Benkóról köztudott, hogy nem szereti a kisebbségi tulajdont, hiszen azzal sokat nem tud kezdeni. Rögtön akcióba is lendült, ebédre hívta Christoph Dichandot, s úgy hírlik, ajánlatot tett az osztrák tulajdonrészre. A tulajdonos-főszerkesztő ugyan kikosarazta, de Benko szerint csak egyelőre. A Krone-Kurier-üzlet kitudódásának másnapján a médiától magát addig távol tartó milliárdos – mint minden évben - hatalmas bulit rendezett a tulajdonában lévő bécsi Park Hyatt nevű szállodában, amúgy tiroli módra, ahová a bécsi politikai, üzleti és kulturális élet kitűnőségeit hívta meg. Sebastian Kurz kancellárral az élen számos befolyásos ember elment Benko szállodájába, jóllehet a kartellhivatal még nem adta áldását a lapok megvásárlására. Az ellenséggé vált Dichand házaspár azonban, amelynek különösen női tagja, a Heute című napilapot vezető Eva szeret társaságban forogni, tüntetően távol maradt.
A semmiből kezdte

Miért van szüksége az ingatlanok és a kereskedelem világába naggyá lett újgazdagnak a médiára? Valószínűleg mindenekelőtt azért, adták meg a jól értesültek a választ, hogy a René Benko név végre országos, s ha lehet, messze azon túli ismertségre tegyen szert. Ne csak szűk üzleti körökben legyen köztudott, hogy a zseniális üzleti ötletekre, gyors döntésekre képes ifjú titán tőkeerős is, s vállalkozásai szilárd alapokon állnak. Hadd tekintsék őt komoly bizniszcsinálónak, olyan családi vállalatbirodalom felépítőjének, mint amilyen egykoron az olasz Agnelli-impérium volt.
Benko a semmiből kezdte, önkormányzati alkalmazott apjával, óvónő anyjával tisztes egyszerűségben éltek. A fiú ímmel-ámmal végezte az általános és a középiskolát, az érettségi évében annyi hiányzása volt, hogy nem engedték vizsgázni. Pedig egyáltalán nem ült a fenekén, lepukkadt tetőterek luxuskivitelezésű rekonstrukciójára talált ki ötleteket, ezekből nem csupán egy építési vállalkozó gazdagodott meg, de ő is szép pénzt keresett. Kereskedelmi főiskolára ment a nehezen megszerzett matura után, be már nem fejezte, hívta az üzleti világ. Ismerősei szerint eredeti elképzeléseit mindig is nagyszerű meggyőző erővel tudta előadni. Jövőre az ezredfordulón tákolni kezdett vállalkozása, a Signa Holding, immár milliárdos konszernné válva ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. „Nagyon jó az üzleti szimatom, villámgyorsan döntök, ha jó vásárlási lehetőség adódik, s ha a döntés megszületett, azonnal cselekszem” – foglalta össze saját erényeit a sikerember.
Pénze – vagy a sajátja vagy a másé – mindig volt. Még nem volt húszéves, amikor egy tiroli bankár lenyűgözésével meg tudott venni egy teljes egészségügyi központot. Évekig élvezte a tiroli pénzemberek bizalmát, helyükre 24 éves korában Karl Kovarik lépett, a Stroh benzinkútlánc tulajdonosa, aki nem félt 26 millió eurót betenni Benko bizniszébe, s ezzel az ingatlanokban, kereskedelmi üzletekben 50 százalékos részhez jutni. Amikor Kovarik 2009-ben egészségi okokra hivatkozva kiszállt az akkor már felívelő Signából, helyét megint csak egy pár számmal tőkeerősebb üzletemberek vették át.
Előbb egy igazi szupergazdag vállalkozó, a főképpen a hajózási bizniszben utazó görög milliárdos, George Economou bukkant fel, majd később az izraeli börtönöket belülről is ismerő, gyémántkereskedő világutazó izraeli Beny Steinmetz is kedvet kapott a partnerségre. Ők az operatív tevékenységben nem vettek részt, csak a pénzüket adták ingatlanok megvételéhez, fejlesztéséhez, értékesítéséhez. Idővel el is tűntek a tisztulásra vágyó Benko közeléből, átmeneti jelenlétük azonban felélesztette a bankok adakozási kedvét, főként az osztrák Raiffeisen csoport látott fantáziát az üzletemberben, s szívesen adtak pénzt neki biztosítóintézetek, nyugdíjalapok.
Így vált a magyar származású férfi igazi tőkeerős üzletemberré, aki hatalmas pénztömeget tud pillanatok alatt megmozdítani, s ezáltal hirtelen felbukkanó üzleti lehetőségekre lecsapni. Steinmetz kétmilliárd eurója még az ő zsebét nyomta, amikor 2013-ban együtt megkaparintották a német Karstadt cég mind a 17 üzletközpontját. A Karstadt után, s ezt senki nem akarta elhinni, Benko türelemmel kivárta, amíg – harmadik nekifutásra - ölébe hullott a másik német áruház-mamut, a Kaufhof többségi tulajdonrésze is, ezek összevonására ez év novemberében adta áldását a német versenyhivatal. René idén a dél-afrikai multitól, a 60 országban, főként bútorkereskedelemben tevékenykedő Steinhoff Internationaltól „kimentette” az osztrák Leiner-Kika bútoráruház-láncot. Nagy értékű ingatlanokhoz jutott, s az ausztriai munkahelyek megmentése miatt még hősként is ünnepelték. A Leiner megvásárlását 10 nap alatt bonyolította le, 700 millió eurót mozgósított pillanatok alatt a saját számlájáról. Szokatlan megoldásként előbb vette meg a Leiner-lánc ingatlanait, mint magukat az áruházakat. A legjobbnak kikiáltott telek a Mariahilferstrasse elején található, úgy hírlik, ide egy hatalmas luxusáruház települ a Karstadt-Kaufhoz árukészletével.


A Benko-birodalom, miközben egyre nagyobb, egyre átláthatóbb is. Ernyőszervezete a Signa Holding, amelynek „Rene Benko és Családja” a 88 százalékos tulajdonosa. Az üzletember második házasságban él, négy gyermeke van. Felesége egykori modell, aki, ahogy illik, az adakozásban aktivizálja magát, főleg rákos gyerekeket segít. Nyolc százaléka van a holdingban a híres-neves Ernst Tannernek, a világ 120 országában jelenlévő, 175 éves múltú svájci Lindt & Sprüngli csokoládémulti volt vezérének, Ernst Tannernek, 4 százaléka pedig a Fressnapfot alapító német állateledeles Torsten Toellernek.
A Signa Holding jelenleg két fő lábon áll. Egyrészt ott van az áruházakat összefogó Signa Retail - 7 milliárd eurós éves forgalommal, 45 ezer dolgozóval. Másrészt pedig az ingatlancsoport, a 11 milliárdos ingatlanvagyonnal gazdálkodó Signa Prime, illetve a 8 milliárd eurót érő ingatlanfejlesztő cég, a Signa Development. Az előbbiben 30 százalékos tulajdonrészt mondhatnak maguknak olyan osztrák üzleti sztárok, mint Niki Lauda, a Strabag cég tulajdonosa Peter Haselsteiner, s a Novomatic szerencsejáték óriás ura, Johann Graf. Haselsteiner privát stiftungja a fejlesztési részből szakít magának 18,2 százalékot. (Említésre méltó a bécsi belváros, a Kohlmarkt Aranynegyedének nevezett luxusbolt-hálózat, amelyet főleg lefátyolozott szaúdi hölgyek látogatnak, illetve az új bécsi főpályaudvar körül emelkedő 20-30 emeletes irodaépületek, lakótömbök.) Hamarosan integrálják a holdingba a harmadik vállalkozási kört, a médiát, a Kronéval és a Kurierral. Benkonak nagy tervei vannak, az új baráttal, a Funkéval főleg Németországban terjeszkedne tovább. S valamennyi profiljában a digitalizációt akarja mesterfokon érvényesíteni.
A nagytőkéssé vált Benko, aki egyértelműen Sebastian Kurz egyik támogatója, s ugyanúgy jó ismerőse az Alibaba óriásvállalkozás tulajdonosának, Jack Ma-nak, mint a Kaufhofban érdekelt kanadai Hudson Bay Company fejének, Helena Foulkesnek, nem szereti a rivaldafényt. Csak üzleti elképzeléseit, szellemes gazdasági megoldásait tárja szívesen a nyilvánosság elé. S gazdagságának ékköveit. Állítólag már 17 évesen aranyláncban pompázott és lízingelt Ferrarival furikázott. Ma már a komolyabb autókat kedveli, például a Mercedeseket, pompás villái vannak Európa szerte, gyönyörű öltönyökben jár. Van jachtja és persze magánrepülőgépe.
Ő az év embere, s ennek apropóján csak rosszakarói írták meg, hogy 2012-ben 12 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, miután 150 ezer euró sikerdíjjal megpróbálta rávenni a több ügyben is elmarasztalt volt horvát miniszterelnököt, Ivo Sanadert, érje már el barátjánál, Silvio Berlusconinál, hogy vegyék le a Signa olasz leányvállalatának adóbotrányát a napirendről. Rég volt, igaz se volt.
René Benko arra a legbüszkébb, hogy ma már egyáltalán nincs banktartozása.

Papp Sándor Zsigmond: Óda a rosszakhoz

Publikálás dátuma
2019.01.05. 17:20
Ki tudna szeretni egy angyalt? A paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön
Fotó: Shutterstock
Most nem vacakoltam sokat az újévi fogadalmakkal. Vettem egy mély levegőt a pezsgő- és petárdadurranások között, és megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit. Nem fogyok le, nem ígérem meg, hogy belekezdek végre egy asztalt átszakító regénybe, nem leszek figyelmesebb a családtagjaimmal, nem spórolok jobban, hogy legyen valami látszatja is a munkámnak, és nem olvasok kétszer vagy háromszor annyit, hogy megfeleljek a könyvtáram felől érkező csöndes kihívásnak. Nem és nem. Nincs kozmetikázás, nincs korrekció. Ha úgy tetszik, nem leszek jobb ember, jobb tagja a társadalomnak. Amúgy is, ahogy megfigyeltem magamon: az újévi fogadalmak jobbára januári fogadkozások, egy hónap a szavatossági idejük, addig tart ki a lendület, aztán bedarálják mindet a dolgos hétköznapok. A bűnök apránként, lassan szivárognak vissza. Ahogy a folyók, megkeresik régi medrüket.
Miért kellene küzdenem magammal? Azzal, aki fogadalmak nélkül vagyok? Talán mégis az lenne igazán célravezető (s akkor ezt felfoghatjuk burkolt ígéretnek), ha kiegyeznék a lelkiismeretét folyton fogadkozásokkal elcsitítani próbáló énemmel. Mi a gond a rossz tulajdonságokkal? Kicsit olyan ez, mint a híres, agyoncitált idézet az Anna Karenina elejéről: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Kicsit ideigazítva: a jó emberek mind hasonlók, vagyis nincs bennük sok érdekes, a rosszak (vagy esetünkben a gyarlók) viszont a maguk módján érdekesek. Ezért is van, hogy ha igazán jó karaktert keresek a regényekhez, akkor mindig a rossz tulajdonságai felől indulok ki, azokat írom fel akkurátusan, mert sokkal könnyebb a gyengeségei felől jellemezni, megfogni egy embert. Attól lesz élő, ettől veti le magáról a fikció ízét. Sosem fizette vissza idejében az adósságait, és az apró füllentéseit rendszerint egy nagyobbal toldotta meg, ha megérezte a lebukás veszélyét. És hiába voltak álmai, rendkívüli tervei, ha egyikhez sem tudott ragaszkodni, mint ahogy egyetlen szeretője mellett sem volt képes kitartani. Lám, máris jobban látjuk magunk előtt ezt a még névtelen és testetlen embert, mintha csak annyit írtam volna róla, hogy minden szabadidejét a családjával töltötte, idős hölgyeket kísért át az úttesten, és senkivel sem káromkodott.
Nincs mit tenni, a rossz tulajdonságaink tesznek minket igazán egyedivé, egyszeri csodává, bár a jóknak sokkal jobb a píárjuk. Valahogy így alakult ki, azokat jutalmazzuk, azokat dicsérjük és dédelgetjük. Hány elevenebb, füllentőbb, izgágább, a szomszédokat különféle csínyekkel kikészítő gyerek hallotta már mikuláskor és karácsonykor, hogy a rossz gyerekeknek biza semmit sem hoz a minden tetteket megítélő Nagy Ajándékozó. Kizárólag a szófogadó, engedelmes, csendben meghúzódó, idejében betört egyen gyermekek számíthatnak igazán ajándékokra. Bár abból is csak alig, mert ők nyilván szerények, és így mindössze egy vagy két dolgot írtak fel a kívánságlistájukra. És az is beszerezhető a legközelibb áruházból.
Visszatérő alapgondolata a sci-fiknek, hogy az lenne csak az igazán pokoli világ, ha sikerülne egy valóban ideális és pompásan működő utópiát létrehozni. Csak egy példa: a Mátrixban is azért omlottak össze az első, gépek által kreált virtuális álomvilágok, mert a masina nem kalkulált az emberi gyarlósággal, és túl tökéletesre tervezte a valóságot elfedő álmokat. Amint visszatért a képletbe a gyűlölet, az erőszak, az irigység és megannyi viszály, az elemként szolgáló emberiség máris békésen aludt tovább. Vagyis akkor teszünk igazán jót az emberekkel, ha megengedjük nekik, hogy kedvükre legyenek rosszak. Kicsinyesek, önzők, faragatlanok, hitetlenek, és persze legyen egy csokor jó tulajdonságuk is, amelyek ügyesen elfedik, emészthetővé teszik a „hibákat”. De – hiába a vak ajándékozás és felületes dicséret – a valódi szeretet sem lehet meg a hibák nélkül. Sőt már maga a megismerés és velük indul. Akkor mondjuk azt, hogy végre meg- vagy kiismertünk valakit, ha a felület után végre eljutottunk a mélyebben tanyázó rendellenességekig, vagy rossz szokásokig. Nagyvonalú és humoros, de mindig szétdobálja a ruháit, és megfeledkezik a születésnapokról. Az úgymond jellemtelenség felismeréséhez és elfogadásához mindig jóval több és értékesebb idő kell, mint a kirakatok felületes bámulásához. Ha lemondok a rossz tulajdonságaimról, voltaképpen a szerethetőségemről, becses emberi mivoltomról mondok le. Mert ki tudna hosszan szeretni egy minden szabályt betartó, erkölcsös és folyton jól kinéző angyalt? Talán egy másik angyal. Igazából akkor szeretünk ki valakiből, ha meguntuk a hibáit, és más vétkekre vágyunk.
A Paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön. Talán ha majd az emberi lét súlyaitól megszabadul a lélek, ha már semmilyen kiterjedése, semmilyen valósága nem lesz, akkor megbékélhet a szivárványszínű Sohaországban. A többi árny között keringhet békében a végtelen és csodálatra méltó unalomban. Így aztán én is maradok kissé kövéren, slendriánul és gőgösen szeretteim nagy-nagy örömére. Bár nyilván ők ezt egészen másként fogalmaznák meg.

Bóta Gábor: Életre kel a holt

Publikálás dátuma
2019.01.05. 16:05

Fotó: Görgényi Gábor
Nehogy már női robot legyen egy kétszemélyes darab címszereplője, gondoltam, amikor megtudtam, mi a témája A baba című produkciónak a Karinthy Színházban. Kissé fölállt a szőr a hátamon. Robotokkal lehet szórakozni a filmekben, jó, a deszkákra is be lehet hozni őket, gondoljunk csak A padlás című a Vígszínház műsoráról méltán levehetetlen mesemusical kedves masinájára, de hogy egy darab központi figurája legyen valami gépezet, azért az csak túlzás. Hiszen a színház lényege, hogy hús-vér emberek játszanak hús-vér embereknek. Ott vannak egy időben, azonos légtérben, ilyen ősi elavult módon, és ezt semmilyen felfedezés, technikai csoda, film, tévé, vagy akár okostelefon nem teszi elavulttá. Folyamatosan nő a színházlátogatók száma, ráadásul még a fiataloké is, hát akkor mit jön nekem ez a Milo Gavran nevű szerző ezzel a marhasággal. Jó, jó, már 25 nyelvre lefordították darabjait, sok országban játsszák őket, de hát annyi baromság söpört már végig a világon, miért kell megint egyet közülük kikapni, véltem kicsit dúlva-fúlva. És ehhez még a Budapesti Operettszínház is betársul partnerként! Persze csak odavitt a Karinthyba a kíváncsiság.
Régóta tudunk humanoid robotokról, amik, vagy lehet, hogy akik, elvégeznek bizonyos dolgokat az ember helyett. A minap pedig éppen a Népszavában olvastam, hogy mekkora üzletté vált a szexrobot, női és férfi kivitelben egyaránt, de nem csak szexelni lehet vele, hanem társalogni is. A színházban egyelőre még ember alakítja a robotot, de ha így haladunk, a távlatok beláthatatlanok. Kezdetben például csak a statiszták lennének robotok, aztán a pár mondatos epizódszereplők, majd végül a főszereplők is lehetnének remekül konstruált szerkezetek, például Don Juan, Othello vagy Desdemona külsővel és ennek megfelelő programmal ellátva.
De ne szaladjunk ennyire előre, A baba címszerepében meg kell elégednünk Földes Eszterrel, ami meglehetősen jó választás. Úgy robot, hogy ember. Úgy ember, hogy robot. Valósággal eggyé olvad a szereppel. Eljátssza a naivat, a most éppen a földre pottyantat, aki frissen, próbaüzemre, kipróbálásra került a „gazdájához”. Megmutatja az igyekezetet, hogy mennyire meg akar felelni. Tanulni vágyik. Roppant kíváncsi. És megmutatja a kisebbségi érzést is, hogy ő nem teljes ember. Szabó P. Szilveszter pedig eljátssza az először őt kegyesen befogadót. A fensőbbségi érzettől terhelt macsót, aki különvált a partnerétől, magányos volt, hát pótlékként rendelt magának egy ilyen „micsodát”, elszórakozgat vele kicsit, végül is ingyen van, mert tesztüzemmód, aztán ha nem tetszik, legfeljebb visszapostázza a gyártónak.
Persze korunkhoz igazított Pygmalion történet ez, amit legtöbben G. B. Shaw csípős humorú vígjátékából, és még többen Frederick Loewe-Alan Jay Lerner ennek nyomán készült musicaljéből ismernek, ami épp bődületes sikerrel megy a Centrál Színházban. Milo Gavran darabjában is arról van szó, hogy az ember megformál, teremt, felnevel maga mellé valakit, aki abszolút felnő hozzá, tán túl is növi, és bele lehet szeretni, függővé lehet válni tőle, megleckéztethet bennünket, önmagunkkal való szembesítésre késztethet. Azaz kihozhat a sodrunkból, ami ugye azzal jár, hogy hatalmas érzelmi viharokat kavar. Bele lehet ugyanis habarodni, sőt, bele lehet szeretni, egy életre, egy halálra.
Különben a bábművész sem csinál mást, mint életre kelti a holt anyagot. Lehet ez mívesen megformált figura, de közönséges használati tárgy is, teremtőként viselkedve, kézügyességével, színészi képességével lelket lehel az élettelenbe, és ezzel kicsit kifog a halálon is. Amikor valaki monodrámában sok figurát játszik, rendszerint akkor is használja a körülötte lévő tárgyakat, személyiséget tulajdonít nekik, megmozdítja őket, mint például teszi ezt Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója című művének színpadi változatában, briliáns módon, Ötvös András a Jurányi Házban. A monodráma és gyakran a kétszereplős darab is igényli, hogy a színészek több szereplőt, egész világot teremtsenek maguk köré. A Budapest Bábszínházban a kiváló Pallai Mara egyedül, Hoffer Károly gyönyörűséges, vagy éppen dermesztő bábjainak a segítségével, a Háy János által írt Apalánya című produkcióban megteremti a holokauszt borzadályos világát.
Persze az egy-két személyes darabok esetében a színész maga is lehet egész világ. Nem ritkán rá jobban kíváncsiak vagyunk, mint a szövegre. Valaha az Egy őrült naplója fantasztikus sikerszériája esetén valószínűleg sokakat jobban érdekelt Darvas Iván, mint Gogol. Életük utolsó szakaszában a deszkákon szinte összenőtt Mensáros László és Tolnay Klári, egyértelműen rájuk váltottak jegyet, és nem a feledhető darabocskákra, amikben tündököltek.
Az biztos, hogy az egy-kétszereplős darabok az adott közegben ismert, szerethető, népszerű és ráadásul kimondottan jó színészeket is igényelnek, ellenkező esetben távol marad a publikum. Földes Eszter és Szabó P. Szilveszter már hitelt szereztek a nagyérdeműnél. Szabó P. rendezőként az utóbbi években kezd hitelt szerezni, A babát ő is állította színpadra, eléggé vagány bátorsággal. Megállta a helyét ebben a minőségében is. Földes Eszterrel pedig remek párost alkotnak. Nagyon tudnak egymásra csodálkozni a deszkákon. Mélyen, behatóan, a másik szemébe nézni.  Reménykedni, elkeseredni, rajongani, kiábrándulni, egy könnyed, humoros estét szerezni a nézőknek, miközben azért mégis fontos dilemmákról is szó van.
Jutalomjáték nekik A baba, ahogy minden egy-két szereplős darab az. Ők élnek a lehetőséggel, a maguk és a közönség örömére.
Szerző