Brexit: kinek drukkolunk?

Publikálás dátuma
2019.01.05. 13:02

Fotó: Marabu
A világ csak ámul. Legutóbb már Alan Greenspan, az amerikai jegybank korábbi legendás elnöke is szörnyűségnek nevezte a 2016-os Brexit-népszavazást. 
Valóban Guinness rekord, hogy Európa gazdag és irigyelt nagyhatalma – néhány politikus ostobasága és felelőtlensége miatt – önmagát taszítja káoszba. Ráadásul a „brexitisták” még meg is sértődnek. Theresa May ugyanis üres kézzel távozott az Európai Tanács decemberi csúcsértekezletéről, ahol elutasították a korábban aláírt kilépési megállapodás újratárgyalását. Sajtóhírek szerint Londonban mindezt úgy fogadták, hogy az EU megint cserbenhagyott egy brit kormányfőt. Nem nyújtott neki segítséget a megállapodás parlamenti jóváhagyásához, pedig a szavazást a miniszterelnök egyszer már elhalasztotta. May-t tehát ugyanúgy áldozatnak tekintik, mint hivatali elődjét, David Cameront. A népszavazás kezdeményezője sem kapott engedményeket: állítólag ezért nem tudta megakadályozni a kilépéspártiak győzelmét.
Sajnos néha a véleményformálók is emlékezetkiesésben szenvednek. 2016 februárjában az Európai Tanács elvtelen – amúgy az uniós jogot is sértő – alkut ajánlott Cameronnak, kizárólag a britek bennmaradása érdekében. Az Európai Uniónak hosszú távú érdeke, hogy Nagy-Britanniával stabil gazdasági és politikai kapcsolata legyen. Arra azonban nem árt emlékeztetni, hogy a „brexitisták” – legalábbis szavakban – valóságos háborút indítottak Brüsszel ellen. A kilépési döntés a populista hazugságok és gazdasági álhírek következménye volt. A „hard Brexit” harcias jelszavai (például a „Vissza a pénzünket!”) egyáltalán nem a valóságról szóltak. Már-már azt sugallták, hogy a briteknek újra partra kell szállniuk Normandiában, hogy legyőzzék a jámbor brüsszeli bürokratákat.
Hogyan kezdődött?

Kevesen tudják, de Nagy-Britannia 1973-as csatlakozása óta kerékkötője az integrációs folyamatnak. A munkáspárti Harold Wilson például már az 1974-es választási kampányában megígérte, hogy miniszterelnökként újra fogja tárgyalni Brüsszellel a csatlakozási feltételeket. A nyolcvanas években Margaret Thatcher nagy hangon követelte vissza a britek pénzét Brüsszeltől. A populizmus már akkor is hatott, s a Vaslady népszerűsége szárnyalt. Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság GDP-jének kevesebb mint 1 százalékával járul hozzá az EU éves költségvetéséhez. A későbbi miniszterelnökök közül John Major sem korrekt Európa-politikával igyekezett a népszerűségét megalapozni. Egy 1993-as The Economist-interjúban például az integráció mindmáig legnagyobb sikeréről, az euró-projektről is arisztokratikus fensőbbséggel nyilatkozott. Emlékezetessé vált szavait azóta is gyakran idézik: „Érdekes, akár egy esőtánc – és nagyjából annyi haszna is van.”
Ma már látható, hogy David Cameron csak a nagy elődök szellemében politizált, amikor 2015-ben kampánytémává fokozta le az uniós tagságot. Kizárólag a parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy a Konzervatív Párt győzelme esetén szavazhatnak az ország esetleges kilépéséről is. A Brexit-kampányban főszerepet játszó uniós munkavállalók kérdése a kezdetektől hazugságra épült. Kétségtelen, hogy a más tagállamokból érkezők jelentős része az alacsony képzettséget igénylő szektorokban (vendéglátás, kiskereskedelem) dolgozik. Ugyanakkor tény az is, hogy a magasabb jövedelem és a jobb munkakörülmények miatt például az orvosok, a szakápolók, a műszaki végzettségűek, informatikusok is szívesen pályáznak brit munkahelyekre. Így az Egyesült Királyságban nem csupán „jóléti turisták” az uniós munkavállalók. Sőt: Nagy-Britannia a nemzetközi agyelszívás (brain drain) egyik célországává vált, ami a 2008-as válság óta még inkább felgyorsult. Hiába próbálta a Financial Times számokkal bizonyítani, hogy az Unióból érkezők adóban és járulékban többet fizetnek be a brit költségvetésbe, mint amennyi jóléti támogatások formájában megilleti őket. A "brexitistákat" csak zavarták a tények. A közösségi médiában továbbra is tömegek lájkolták a valótlan gazdasági híreszteléseket.
A kilépési megállapodás

Az Európai Uniót a példa nélküli kilépési história annyira váratlanul érte, hogy először túlságosan „megértőnek” bizonyult. Az állam- és kormányfők 2016 elején még azt is megígérték a briteknek, hogy – bennmaradásuk esetén – részlegesen korlátozhatják az uniós munkavállalók jogait. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke azzal is egyetértett, hogy az uniós alapszerződésekben rögzített stratégiai cél, az „egyre szorosabb unió” egyszerűen ne vonatkozzon Nagy-Britanniára. Mindez nemcsak politikai rövidlátásról szólt, hanem jogot is sértett: az Európai Unióról szóló Szerződés szerint ugyanis az Európai Tanács nem láthat el jogalkotási feladatokat.
A kilépésről szóló tárgyalások rendkívül lassan csörgedeztek. Tulajdonképpen már 2017 decemberében látni lehetett, hogy baj lesz. A felek ekkor zárták le az első fordulót, s elvben három kérdésben sikerült megegyezniük: a) az Egyesült Királyságban az uniós polgárok, illetve az Unió területén a brit állampolgárok jogainak védelme; b) az Észak-Írország különleges helyzetére vonatkozó keretek; c) a pénzügyi rendezés elvei. A megállapodás azonban – árulkodó módon – azt is tartalmazta, hogy a még nyitott kérdésekben a munkát be kell fejezni. A Kilépési Megállapodás jogilag értelmezhető konkrétumairól azonban 2018 novemberéig szinte semmit nem lehetett tudni. Az régóta látható volt, hogy az ír kérdésében nem lesz megegyezés, miután brit részről két éve csak újabb és újabb politikai szándéknyilatkozatok születtek. Köztudott, hogy Nagy-Britannia kiválását követően az ír határ az EU külső határává válik, ahol az uniós jog szerint kötelező a személy- és áruforgalom ellenőrzése.
2018. november 14-én – az utolsó utáni pillanatban – érkezett a hír, hogy a Kilépési Megállapodás részleteiről az Unió megegyezett a brit kormánnyal. El kell ismernünk: a több száz oldalas jogi dokumentum valóban nem felel meg a „brexitisták” igényeinek, viszont megakadályozhatja az Európai Unió szétesését. A britek uniós tagsága ugyanis 2019. március 29-én megszűnik, s ezután egy 2020. december 31-ig tartó átmeneti időszak (transitional period) következik. Ezalatt az uniós jog és az uniós politikák teljes egészében kötelezőek Nagy-Britanniára, ugyanúgy mintha továbbra is tagállam lenne. Nem válogathatnak például abban, hogy az egységes piac négy alapszabadsága közül (az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása) melyeket tartják magukra nézve kötelezőnek.
Nagy-Britannia tagsága megszűnése után már nem vehet részt az uniós döntéshozatalban, de a felmerülő esetleges jogviták eldöntésében továbbra is az Európai Unió Bírósága rendelkezik hatáskörrel. Az Egyesült Királyság az átmeneti időszak alatt azokban az ügyekben, amelyek kizárólagos uniós hatáskörbe tartoznak (ilyenek például a vámunió kérdései) csak abban az esetben köthet nemzetközi megállapodást másokkal, ha arra külön felhatalmazást kap. Emellett a britek és az Európai Unió létrehoznak egy közös bizottságot (Joint Committee), amely lényegében helyettesíti az uniós döntéshozatali fórumokat (Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament, Európai Bizottság). Ha azonban nem sikerül megegyezésre jutniuk, akkor a végső szót ezekben a vitákban is az Európai Unió Bíróságának kell kimondania.
Ahogyan az várható volt, az ír határkérdés ügyében valóban nincs megegyezés. A Kilépési Megállapodás külön melléklete szól arról, hogy 2020 után – ha szükséges – a két Írország között egy egységes uniós-brit vámövezet jön létre (Single EU-UK customs territory), amelyben az uniós vámtarifákat kell alkalmazni. Az EU csak ezzel a feltétellel tartja lehetségesnek, hogy az ír határ továbbra is szabadon átjárható legyen. A "brexitisták" szerint ez elfogadhatatlan Nagy-Britannia számára, mert úgy vélik, hogy a megállapodás ezen része Észak-Írország elszakításáról szól. Az átmeneti időszak előírásait ugyanis nem lehet egyoldalúan felmondani. Az uniós szabályokat mindaddig alkalmazni kell, amíg a (mintegy harmincezer oldalra becsült) végleges szabadkereskedelmi megállapodás létre nem jön az Európai Unió és az Egyesült Királyság között. Ennek időkeretei azonban megjósolhatatlanok. A nemzetközi tapasztalatok szerint a – valamennyi gazdasági területre lebontott – jogi részletek precíz kimunkálása és elfogadása négy-öt évig, de akár ennél is tovább tarthat.
Az EU viselkedik felelősen

Az Európai Tanács 2015 óta láthatóan semmit nem tett a populista gyújtogatók megfékezése érdekében. A Brexit az első olyan eset, amikor az állam- és kormányfők – legalábbis eddig – felelősen viselkedtek. Példamutató egységet és határozottságot mutatnak az integráció jövője és az uniós munkavállalók érdekében. Már éppen ideje volt.
Szerző

Hívjuk Középkori Demokráciának, ami itt van!

Publikálás dátuma
2019.01.05. 11:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
"Az emberben volt egy félelem attól, hogy végiggondoljon dolgokat." (Réz Pál: Bokáig pezsgőben, 63. o.)
Rég várt ajándékot kaptunk az év végén: egy reménysugarat. Ez egy pillanat alatt el is szállhat, vagy lehet rá építeni. Ha hagyjuk eltűnni, Schmidt Máriának lesz igaza. "Az, hogy ki nyerte meg az első világháborút és ki nyerte meg a második világháborút, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek" - mondta a Terror Háza főigazgatója a Hír Tv-nek.
Rengeteg baj van hazánkban és a világban - éhhalál, tömegnyomor, háborúk, katasztrofális klímaváltozás és a vele járó betegségek (melyekre a kormány egyáltalában nincs felkészülve mert a pénz üres stadionokra kell).
A terjedő vírus

Az Európai Unió nem tud mit kezdeni Orbán Viktorral, elnézően kezeli, mint Neville Chamberlain Adolf Hitlert. Nem állítom, hogy Orbán a német diktátorral lenne egy súlycsoportban, de december elején Amal Clooney egy kalap alá vette Mianmar, Észak-Korea, a Fülöp-szigetek, Magyarország, Törökország, és Brazília kormányait. Az orbánisták persze tiltakoztak, ugyanakkor tény, hogy az autokrata rezsimek nem egyformák, de vannak közös vonásaik. Nem volt meglepő, hogy Orbán a brazil választás után rögtön gratulált Jair Bolsonaronak, majd részt vett beiktatásán is. Nem meglepő, amint szemmel láthatóan jól érzi magát Putyin, Aliyev és Erdogan társaságában, mivel ők nem hozzák kellemetlen helyzetbe kérdéseikkel az emberi jogokról, a jogállam leépítéséről, vagy a korrupcióról.
Ezt mind elsöpri majd a klímakatasztrófa és a vele járó járványok és tömeges népvándorlás, de addig is Orbán vérfrissítést követel az EU-ban. És lehet, hogy ez sikerülni is fog, mert Európa-szerte nagy az elégedetlenség a helyzettel. Sokan nem tudnak tájékozódni a zűrzavarban és egyszerű - ilyenek még nincsenek - válaszokra és védelemre vágynak. Nálunk most a fél ország úgy véli, hogy ezt megkapja Orbántól. 2018. december 7-én a Kossuth Rádióban nem győzött hízelegni népének miközben egyértelműen hülyének nézi őket (lásd nemzeti konzultáció). "Nem tűrjük el, hogy Magyarországnak a tekintélyét, a becsületét rombolják és megtámadják következmények nélkül", mondta, miközben senki se támadja Magyarországot.
Túl hosszú kitérő lenne a populizmus tárgyalása (lásd pl. Ernesto Laclau, John Lukacs, Roger Scruton vagy Szilágyi Ákos műveit), de egy tanárom a legtömörebb populizmus-definíciót adta még 1967-ben, ami egyben átível jobb- és baloldali populizmusokon. "Tell 'em what they wanna hear", mondta Tom Bottomore, vagyis "mondd azt, amit hallani szeretnének!"
Európa-szerte erősödnek a populista pártok és Steve Bannon dolgozik ezek összehangolásán. Bannon 2018 májusában Budapesten is tartott előadást (közpénzen). Ezen emberek gondolatvilágába nyertünk bepillantást a korábban idézett Schmidt Mária állítás olvastán. Már többen is kongatják a vészharangot a demokrácia jövőjét illetően. Yascha Mounk könyve, "The People vs. Democracy: Why our Freedom is in Danger and How to Save It" (A nép kontra demokrácia. Mi veszélyezteti szabadságunkat és hogy lehetne megmenteni), vagy Steven Levitsky és Daniel Ziblatt műve "How Democracies Die" (magyarul: A demokráciák halála, Kossuth Kiadó, 2018) a közelmúltban jelentek meg.
Utóbbi szerzőpáros kezdi Európával a 1930-as években, és a mai Törökország, Venezuela, és Magyarország is szerepet kap, mint ahogy Trump megválasztása is. Több mint húsz éve vizsgálják a fenyegetettséget, a kulcsfontosságú intézmények - bíróság, sajtó és civil szervezetek - elsorvasztását, amihez hozzátenném az egyetemek és az értelmiség megfélemlítését. "A félelem országává lettünk!", mondta Somogyi Péter, MTA-tag az Akadémia ülésén, amikor hazalátogatott Oxfordból.
Figyeljünk Barabási Albert-László szavaira: "A világ nagy részén tulajdonképpen monokultúra alakult ki a demokráciát tekintve, de sok helyütt felbukkant az az erő, amely vírusként kihasználja ennek a nem tökéletes építménynek a gyenge pontjait. Egymástól tanulnak, mindenütt ugyanazokat a módszereket használják: legyengítik a jogi kereteket, megváltoztatják a választási rendszert, és így tovább. Nincsenek jó híreim: ez tovább fog terjedni, mert egyre több helyen jönnek rá a rendszer sérülékenységére. […] A vírus terjed, és drasztikus változásokat hoz – ami volt, annak vége, a demokrácia gyengének bizonyult, és elbukott, valami mást kell helyette kitalálni." (Magyar Hang, 2018. X. 12-18.)
Sajnos nem tudok mást kitalálni, de javasolnám, hogy az oktatásban ne úgy legyen, hogy az a gyerek kapja a legjobb jegyeket, akinek az agya "légypapírként" működik, hogy idézzem az amerikai filozófust, John Deweyt. Igenis lehet gondolkodásra ösztönözni a gyerekeket, és kritikai gondolkodásra a gimnazistákat, de itthon szándékosan alattvalóképzés folyik. Visszatérve a Schmidt-idézethez, ne felejtsük, hogy háborúznak területért, ásványkincsekért, de az igazi, hosszútávú győztes az, akinek sikerül elfoglalni az emberek tudatát. Így nézve egyáltalán nem biztos, hogy 1945-ben a liberális demokrácia volt az igazi, vagyis hosszútávú nyertes.
Célpontban az emberi tudat

"Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint", írta Spiró György hatalmas vihart kavart versében a Mozgó Világ 1987 áprilisi számában. Ezzel kaptunk egy jó példát arra, hogy a művészlélek gyakran előre jelez változásokat, mint ahogy több állatfaj is előre jelzi a földrengéseket. 1989 után többen is jöttek ilyen-olyan változatban és nem is tagadták nézeteiket. Például ahogy Szávay István képviselő meghallotta, hogy közelében egy nő "náci bűzt" emleget, rögtön magára vette.
"A történelem ismétli önmagát. Először mint tragédia, azután mint komédia”, írta Marx a "Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája" című írásában, de semmi kedvem kacagni. Mint Spiró, Tamás Gáspár Miklós is már a rendszerváltás előtt figyelmeztetett minket a Jurta Színházban, de akkor saját párttársai is lehurrogták. Azóta sok írás jelent meg a magyar demokrácia mivoltáról és 2010 után ez csak felerősödött. Komoly írások jelennek meg, hogy minek is hívjuk, ami itt történik - maffiaállam, autokrácia, puha diktatúra, hibrid rezsim, vagy fasisztoid mutáció.
Fontos Ungváry Rudolf könyve, de a társadalmi közeg szemszögéből nézve nem helyeslem a "fasiszta" szó használatát - megjegyzem, hogy a Yale egyetem filozófiaprofesszora Jason Stanley szintén fasisztának tartja Orbánt -, mert az emberekben rögtön képek villannak fel fekete-inges tömegekről, atrocitásokról, letartóztatásokról, és mivel a köztudatban ez összemosódik a nácikkal, a koncentrációs- és haláltáborokról is. Hozzáteszem, hogy Ungváry írásában a "mutáció" a kulcsszó. Az olasz történész Emilio Gentile tíz, Ungváry nyolc pontban sűrítette a fasizmus jellemzőit és némi módosítással ezek illenek is mai helyzetünkre, de úgy érzem, hogy ezt még tartsuk tarsolyunkban.
Egyébként Orbán tudja, meddig incselkedhet Brüsszellel és azt is, hogy egy nyílt diktatúra teljesen felesleges, mivel így is az ő akarata érvényesül. A népbutítás sikeres, és vannak akik bár nem hülyék, de van az a pénz, vagy van az a sérelem, vagy egy önámító önteltség, amiért kiszolgálják ezt a rezsimet.
Egy kupéban utaztam két öltönyös fiatalemberrel, akik kormány-, vagy Fidesz-közeli állásban lehettek beszélgetésük alapján. Csak úgy röpködtek a nevek - Lázár hiányzik nekik, a szóvivőket kigúnyolták - "magolgatják mondókájukat" -, és mikor egyikük elmesélte, hogy esti sörözés közben valaki Orbánról mint Il Duce beszélt, a másik közbeszólt, hogy "inkább Il Duci, nem?" - mire jót röhögtek.
Viszont az Orbánra szavazó tömeg nem ilyen, ők csak félnek a holnaptól. Nem kell antiszemitának lenni a bűnbakkeresésben; kilenc év után még mindig itt vannak Gyurcsány - gondoljunk bele: mi lenne utcáinkon, ha Gyurcsány hozta volna a rabszolgatörvényt -, Brüsszel, Soros, és a szerencsétlen menekültek e szerepre.
Orbán tele van tervekkel. "A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt", ígérte - és ez nem fenyegetés volt, bármit is állított az ellenzék - 2018. március 15-én. Az előző év decemberében azt mondta, hogy nagyobb befolyást szeretne a médiában. Azóta több lap megszűnt, mások az ő táborába kerültek, és 2018 végén megszületett a nagy médiaegyesülés, ami a kormány szerint "nemzetstratégiai" érdek. Ezt sokan értetlenkedve fogadták, pedig Kövér László már októberben kijelentette a Magyar Időknek, hogy "amit kultúrharcnak hívunk, az az emberek lelkéért folytatott küzdelem."
Erre utaltam korábban az emberi tudat mint célpont kapcsán. Erről szól a jelenlegi kultúrharc. Ez a több mint félezer média azért van egy kézben nehogy a lakosság bármit is megtudjon, amit a kormány nem szeretne tudomásukra hozni, és azt gondolják amit a kormány akar, hogy gondoljanak.
Igen tanulságos, hogy a jobb- és baloldali diktatúrák után most is vannak, akik ezt a munkát elvégzik. E médiumok teljesen szembemennek a tradicionális sajtó alapszabályával, a társadalmi "őrkutya" szerepével. Sok mindenkit lehetne idézni a Horthy és Rákosi alatti kulturális hegemóniáról, de talán Kuczka Péter 1949-es "Testamentum" című verséből egy mondat - "teremtsünk olyan irodalmat, bolsevik legyen tőle a proli" - fejezte ki legtömörebben e törekvést.
Az új kultúrharc, melynek már a konzervatív oldalon is vannak áldozatai, vélhetőleg felerősödik. Azért kell független intézményeket, médiumokat megszüntetni, megfélemlíteni, vagy minimum elszigetelni, mert Kövérék szerint minél több magyar egyet gondol, annál jobb. Ők alakítható masszaként látják az embereket és - szó mi szó - a kormány gyűlöletkampánya ezt részben igazolja is. (Telefonált egy barátom: "megszüntetik a gender studiest", mire eszembe jutott mennyire meghökkentem,  amikor Magyarországra költöztem, hogy felnőtt férfiak "fiamnak" szólítják nejüket. Tudom, ez nem a gender tárgy témája, de itt, az alapoknál kellene kezdeni.)
Időutazás visszafelé

Az orbáni évek - kész időutazás. Nem én leszek egyre fiatalabb mint Benjamin Button, hanem a fiatalkoromat, és a megelőző éveket idéző jelenségeket látok magam körül, vagyis egy regresszió tanúi vagyunk. Véletlen egybeesés, de amikor meghozták a hajléktalanok elleni törvényt éppen Nagy Lajos "Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén" című könyvét olvastam. Naplójában több helyen is leírja, amint rendőr vagy milicista elűzi a hajléktalan egy padról, vagy bekíséri.
Az MTA a magyar tudomány ünnepén tartott egy rendezvényt, melyből a főtitkárhelyettes letiltott két tervezett előadást, mert szerinte sértenék a kormányt. Nem lepne meg, ha ezt félelmében tette volna, ha nem is saját személyét féltve, hanem az intézményt.
Ki gondolta volna, hogy 1949-ben Gyergyai Albert félt Réz Páltól? (Réz, 49. o.) Ki gondolta volna 1990-ben, hogy 28 évvel később Orbán egyik híve felszólítja a diákokat, hogy jelentsék fel tanáraikat, akik a kormánytól eltérő nézeteket hangoztatnak? És jönnek is a denunciálások - micsoda Ffifties feeling!
Réz Pál mesélte, hogy Vas István már "a rendszerváltáskor azt mondta, nem kell hosszú idő, hogy nagyon utáljátok majd az új rendszert." (322. o.) Van is miért, de Orbán mégis kétharmaddal nyert. Ennek persze több oka is van, de az is besegít, hogy kívülállók számára az ellenzéki viták csak veszekedésnek tűnnek.
Sokat utaztam az országban a rendszerváltás idején, sok emberrel beszéltem. Elképesztő a tudatlanság: sokan úgy látták mintha a vasfüggöny egy gát lett volna, ami megakadályozta a nyugati jólét beáramlását. És nem volt politikus, aki felvilágosította volna őket a helyzetről és a teendőkről. Medgyessy Péternek volt egy önleleplező mondata a 2002-es kampány idején. Egy interjúban azt mondta, hogy országjárása közben megdöbbentette: hány embernek hiányos a foga. Szerintem egy politikus első feladata ismerni hazáját és honfitársait. És, mint tudjuk, '90 után nem a jólét, hanem a munkanélküliség és a hajléktalanság jött és nem csoda, hogy oly sokan elfordultak a demokráciától, ami számukra csak ezt eredményezte. Igaza lett Szűcs Jenőnek aki már a rendszerváltás előtt a civil társadalom gyengeségével indokolta szkepszisét a kibontakozó változásokat illetően. (Réz, 263. o.)
Falun élek és túl sok embernek rossz az élete -- elidegenedés, munkahelyi problémák, betegségek, szerény szellemiség -, ami nem meglepő egy sivár kulturális közegben, nem tudják végiggondolni, se ki- és megbeszélni gondjaikat, mire csak halmozódik a frusztráció, és erre jön az alkohol mint rossz válasz. Mindenhol anyagi gondok, és a megértés- és a szeretet hiánya. Szerencsére vannak, akik jól élnek, csak roppant elfoglaltak - család, munkahely, színház, sport, hobbi, baráti kör, stb., és vagy nincs idejük a politikát figyelni, vagy egyszerűen hidegen hagyja őket. Persze látva, hogy mi történik "politika" címszó alatt, ez nem meglepő, de hát az ő pénzükkel is szórakoznak "ott fenn".
Már rég ideje, hogy hazai elmeorvosok összeálljanak mint Bandy Lee, a Yale egyetem oktatója és 27 kollégája, akik egy részletes tanulmányban megírták miért tartják Donald Trumpot veszélyesnek. Itthon eddig csak Popper Péter és Ranschburg Jenő tették közre megfigyeléseiket Orbánról, ők is csak úgy mellékesen. Ugyanakkor társadalmunk is megérett egy alapos vizsgálatra. Egyesek csodálkoznak, hogy "na, ez se üti meg az ingerküszöböt", míg egyértelmű, hogy mi ebbe beleszülettünk. Hála rémes történelmünknek, belénk ivódott a "ne szólj szám, nem fáj fejem" hozzáállás.
És hirtelen egy heuréka pillanat: legyen Középkori Demokrácia a neve annak ami itt van. Nincsenek zavaró képi asszociációk, nincs marlonbrando-keresztapa figura, se masírozó barna-ingesek. Világos, hogy hátrafelé megyünk az időben - most éppen a 19. századba vitt vissza minket a rabszolgatörvény -, 1817-ben tűzte ki Robert Owen a "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" célt. És az is világos, hogy a Középkorban nem volt demokrácia, de volt sötétség. (Ez nem utalás az Elios köztéri lámpáira.)
Záróban egy buékos jó hír: ez nem fog 1000 évig tartani. De menjünk inkább előre, beszéljünk honfitársainkkal, hogyan állítsuk vissza a jogállamiságot, hogyan vessünk véget a korrupciónak és pazarlásnak, hogyan tegyük rendbe az egészségügyet és oktatást.
A tüntetőknek javaslom, hogy szervezzenek rendfenntartókat. Ne lehessen elkeseredett embereknek túlzásba esniük (lisztet sem szabad szórni - gondoljanak a rendőrök feszült idegállapotára), és főleg meg kell akadályozni provokátorok rendbontását, mert biztosan oda lesznek küldve, amint erősödik a tiltakozás, hogy lejárassák a tüntetőket, sőt, magát az ügyet. Nekünk pedig fontos a lakosság szimpátiája és remélhető erősödő csatlakozása.

Egy leszakadó ember

Publikálás dátuma
2019.01.01. 13:13

Fotó: Giorgio Bassani Alapítvány
Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy művészeti alkotás évszázadok vagy akár néhány évtized elteltével átmegy-e a tű fokán. Az aranykeretes szemüveg 1958-ban jelent meg először, a Giulio Einaudi nevét viselő, a kor szépirodalmi, tudományos és politikai mesterműveit publikáló könyvkiadó adta ki Torinóban. Azóta számtalanszor – újabb és újabb tipográfiai köntösben – került az olvasóközönség kezébe, legutóbb, éppen tavaly spanyol, idén pedig holland fordítással gazdagodott a felsorolás. Az Európa Könyvkiadó, amely a közelmúltban – a holland kiadáshoz hasonlatos fotóval a borítóján – magyarul megjelentette a művet, ráérzett Giorgio Bassani művének vélt reneszánszára vagy tudatosan eltervezett másodvirágoztatására. Az, hogy a mű jól megírt alkotás, csak ráadás.
Bassani, akinek a prózaírói és lírai munkásságát is megbecsülés övezi, két olyan embert rak az olvasó elé, akik valamilyen okból kifolyólag teljes mértékben tolerálhatatlannak számítanak a rendszer számára. Legalábbis a fasiszta államvezetés számára, a második világháborút közvetlenül megelőző időszakban. A 2000-ben elhunyt olasz író elbeszélése akronologikusan bánik a történettel: Athos Fadigati gégészprofesszor neve a múlt homályából dereng fel a narrátor számára, és az olvasó mindenekelőtt azt tudja meg róla, hogy életét tragikusan végezte be, holott akkoriban, amikor áttelepült szülővárosából, Velencéből a választott lakhelyére, Ferrarába, még úgy tetszett, mindent elérhet. Ennél fogva a kisregény – a Roland Barthes-i elbeszélőirodalmi felosztás szerinti – hermeneutikai kódja abban rejlik, hogy mi történhetett azzal a nagyreményű, soha-nem-fiatalnak tűnő férfival, aki végül megszégyenült, majd alábukott. Az aranykeretes szemüveg tehát nem hagyományos értelembe vett rejtéllyel, hanem egy szimpla narratológiai csellel operál. (Más műfaji és stílusrétegi példa a helyzet megvilágítására: a Columbo-sorozatban az izgalmat az adja, hogy a rossz szemű hadnagy miként bizonyítja, ki a gyilkos, hiszen az elkövető személye a kezdetektől világos, tehát ebben a krimiszériában – meglepő módon – nem az a hermeneutikai rejtély, hogy ki a tettes.)
Ahogy arra utaltam, az elbeszélő és az elbeszélés ideje között jelentős a távolság (egyébként is kevés a jelen idejű elbeszélés az irodalomban), hiszen Eraldo Deliliers, a főszereplő-narrátor abba az egykor volt időbe réved vissza, amikor a felnőtté válás küszöbén állva – egy közös, rendszeres úti cél miatt – közelebbről megismerhette a doktort. A muzsikáló elbeszélés egyik bravúrja az, hogy szinte kizárólag a két férfialakra fókuszál. (Zsámboki Zoltán magyar fordítása sajnos nem hibátlan, de apró tévesztései, mellékvágányra vezető mondatai nem szemet szúróak.) Fadigati előbb köztiszteletben álló figuraként tűnik fel. Olyasvalakinek, aki előtt orvosi praxisa miatt sokan kalapot emelnek, s aki nem pusztán jól nevelt, vonzó férfiként vonja magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy mutatós férfiként agglegény maradt. Eleinte azt gyanítják, talán az ápolónőivel folytat diszkrét viszonyt, később azonban kiderül, hogy nem véletlenül nem kötelezte el magát: a tartózkodó viselkedés mögött homoszexualitása áll. Bassani pazarul mutatja be, miként változik meg Fadigati doktor megítélése azt követően, hogy kiderül a titka. Deliliers számtalan szöveghelyen megerősíti, hogy arcátlan társaival együtt egyre kevesebb tiszteletet éreztek és tanúsítottak a gégész iránt, aki mintapolgárból hirtelen egy szánni való, esendő alakká változott a szemükben. (Nem lehet figyelmen kívül hagyni itt, hogy egyik szereplő sem túlzottan szimpatikus alak.) A két kulcsszereplő között egyfajta idealizált alakmás viszony is megfigyelhető, de a tükörmás értelmezés analógiái több ponton kisiklanak, hiszen még az idősebb maximálisan elfogadja a másság miatti stigmát, addig a zsidó származású elbeszélő a történet előrehaladtával egyre vehemensebben kezd lázadni az egyre fokozódó etnikai kirekesztés ellen.
Az aranykeretes szemüveg túlmutat a homoszexuálisokat és zsidókat ért kirekesztés témakörén, hiszen egyetemes üzenete azt kommunikálja szimbolikusan, hogy bizonyos korokban nehéz az orrunk hegyétől távolabbra látni. Az olasz nép, mondhatni csak belesodródott az elkorcsosult fasizmusba, bizonyos eseményekre pedig nem reagált, helyette kizárta a valóságot az életéből - ezt sugallja a kisregény. És az, hogy az ifjúság elvirágzása valóban az ártatlanság korának lezárásával párosul, csak erősíti ezt a képletet. A tulajdonképpeni cselekmény jelentősége vissza is szorul, a szöveget nem történetek lassítják, hanem leírások, amelyek a modernista regények mintájára alapvetően fragmentumokat tárnak az olvasó elé.
Giorgo Bassani a kézenfekvő megoldások elvét alkalmazta, a rövid terjedelem pedig még könnyebben fogyaszthatóvá teszi az alapjáraton is gördülékeny szöveget. A könyv alapján nehéz megérteni, miért számít irodalmi sikerműnek Az aranykeretes szemüveg. Az 1987-es filmváltozat elkészítésének indokai sem teljesen világosak, hacsak nem arról van szó, hogy Giuliano Montaldo mozgóképéhez Ennio Morricone újabb kiváló filmzenét írhatott. Mindenesetre, hatvanévnyi várakozás után először találkozhatunk egy olyan világgal, amely a Halál Velencében és a Szoba kilátással cselekmény- és szövegvilágát is megidézi. Nem fogja megülni az ember gyomrát, de attól még lehet élvezni.
(Giorgio Bassani: Az ​aranykeretes szemüveg. Európa Kiadó, 2018)
Frissítve: 2019.01.01. 14:58