Brexit: kinek drukkolunk?

Publikálás dátuma
2019.01.05 13:02

Fotó: / Marabu
A világ csak ámul. Legutóbb már Alan Greenspan, az amerikai jegybank korábbi legendás elnöke is szörnyűségnek nevezte a 2016-os Brexit-népszavazást. 
Valóban Guinness rekord, hogy Európa gazdag és irigyelt nagyhatalma – néhány politikus ostobasága és felelőtlensége miatt – önmagát taszítja káoszba. Ráadásul a „brexitisták” még meg is sértődnek. Theresa May ugyanis üres kézzel távozott az Európai Tanács decemberi csúcsértekezletéről, ahol elutasították a korábban aláírt kilépési megállapodás újratárgyalását. Sajtóhírek szerint Londonban mindezt úgy fogadták, hogy az EU megint cserbenhagyott egy brit kormányfőt. Nem nyújtott neki segítséget a megállapodás parlamenti jóváhagyásához, pedig a szavazást a miniszterelnök egyszer már elhalasztotta. May-t tehát ugyanúgy áldozatnak tekintik, mint hivatali elődjét, David Cameront. A népszavazás kezdeményezője sem kapott engedményeket: állítólag ezért nem tudta megakadályozni a kilépéspártiak győzelmét.
Sajnos néha a véleményformálók is emlékezetkiesésben szenvednek. 2016 februárjában az Európai Tanács elvtelen – amúgy az uniós jogot is sértő – alkut ajánlott Cameronnak, kizárólag a britek bennmaradása érdekében. Az Európai Uniónak hosszú távú érdeke, hogy Nagy-Britanniával stabil gazdasági és politikai kapcsolata legyen. Arra azonban nem árt emlékeztetni, hogy a „brexitisták” – legalábbis szavakban – valóságos háborút indítottak Brüsszel ellen. A kilépési döntés a populista hazugságok és gazdasági álhírek következménye volt. A „hard Brexit” harcias jelszavai (például a „Vissza a pénzünket!”) egyáltalán nem a valóságról szóltak. Már-már azt sugallták, hogy a briteknek újra partra kell szállniuk Normandiában, hogy legyőzzék a jámbor brüsszeli bürokratákat.
Hogyan kezdődött?

Kevesen tudják, de Nagy-Britannia 1973-as csatlakozása óta kerékkötője az integrációs folyamatnak. A munkáspárti Harold Wilson például már az 1974-es választási kampányában megígérte, hogy miniszterelnökként újra fogja tárgyalni Brüsszellel a csatlakozási feltételeket. A nyolcvanas években Margaret Thatcher nagy hangon követelte vissza a britek pénzét Brüsszeltől. A populizmus már akkor is hatott, s a Vaslady népszerűsége szárnyalt. Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság GDP-jének kevesebb mint 1 százalékával járul hozzá az EU éves költségvetéséhez. A későbbi miniszterelnökök közül John Major sem korrekt Európa-politikával igyekezett a népszerűségét megalapozni. Egy 1993-as The Economist-interjúban például az integráció mindmáig legnagyobb sikeréről, az euró-projektről is arisztokratikus fensőbbséggel nyilatkozott. Emlékezetessé vált szavait azóta is gyakran idézik: „Érdekes, akár egy esőtánc – és nagyjából annyi haszna is van.”
Ma már látható, hogy David Cameron csak a nagy elődök szellemében politizált, amikor 2015-ben kampánytémává fokozta le az uniós tagságot. Kizárólag a parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy a Konzervatív Párt győzelme esetén szavazhatnak az ország esetleges kilépéséről is. A Brexit-kampányban főszerepet játszó uniós munkavállalók kérdése a kezdetektől hazugságra épült. Kétségtelen, hogy a más tagállamokból érkezők jelentős része az alacsony képzettséget igénylő szektorokban (vendéglátás, kiskereskedelem) dolgozik. Ugyanakkor tény az is, hogy a magasabb jövedelem és a jobb munkakörülmények miatt például az orvosok, a szakápolók, a műszaki végzettségűek, informatikusok is szívesen pályáznak brit munkahelyekre. Így az Egyesült Királyságban nem csupán „jóléti turisták” az uniós munkavállalók. Sőt: Nagy-Britannia a nemzetközi agyelszívás (brain drain) egyik célországává vált, ami a 2008-as válság óta még inkább felgyorsult. Hiába próbálta a Financial Times számokkal bizonyítani, hogy az Unióból érkezők adóban és járulékban többet fizetnek be a brit költségvetésbe, mint amennyi jóléti támogatások formájában megilleti őket. A "brexitistákat" csak zavarták a tények. A közösségi médiában továbbra is tömegek lájkolták a valótlan gazdasági híreszteléseket.
A kilépési megállapodás

Az Európai Uniót a példa nélküli kilépési história annyira váratlanul érte, hogy először túlságosan „megértőnek” bizonyult. Az állam- és kormányfők 2016 elején még azt is megígérték a briteknek, hogy – bennmaradásuk esetén – részlegesen korlátozhatják az uniós munkavállalók jogait. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke azzal is egyetértett, hogy az uniós alapszerződésekben rögzített stratégiai cél, az „egyre szorosabb unió” egyszerűen ne vonatkozzon Nagy-Britanniára. Mindez nemcsak politikai rövidlátásról szólt, hanem jogot is sértett: az Európai Unióról szóló Szerződés szerint ugyanis az Európai Tanács nem láthat el jogalkotási feladatokat.
A kilépésről szóló tárgyalások rendkívül lassan csörgedeztek. Tulajdonképpen már 2017 decemberében látni lehetett, hogy baj lesz. A felek ekkor zárták le az első fordulót, s elvben három kérdésben sikerült megegyezniük: a) az Egyesült Királyságban az uniós polgárok, illetve az Unió területén a brit állampolgárok jogainak védelme; b) az Észak-Írország különleges helyzetére vonatkozó keretek; c) a pénzügyi rendezés elvei. A megállapodás azonban – árulkodó módon – azt is tartalmazta, hogy a még nyitott kérdésekben a munkát be kell fejezni. A Kilépési Megállapodás jogilag értelmezhető konkrétumairól azonban 2018 novemberéig szinte semmit nem lehetett tudni. Az régóta látható volt, hogy az ír kérdésében nem lesz megegyezés, miután brit részről két éve csak újabb és újabb politikai szándéknyilatkozatok születtek. Köztudott, hogy Nagy-Britannia kiválását követően az ír határ az EU külső határává válik, ahol az uniós jog szerint kötelező a személy- és áruforgalom ellenőrzése.
2018. november 14-én – az utolsó utáni pillanatban – érkezett a hír, hogy a Kilépési Megállapodás részleteiről az Unió megegyezett a brit kormánnyal. El kell ismernünk: a több száz oldalas jogi dokumentum valóban nem felel meg a „brexitisták” igényeinek, viszont megakadályozhatja az Európai Unió szétesését. A britek uniós tagsága ugyanis 2019. március 29-én megszűnik, s ezután egy 2020. december 31-ig tartó átmeneti időszak (transitional period) következik. Ezalatt az uniós jog és az uniós politikák teljes egészében kötelezőek Nagy-Britanniára, ugyanúgy mintha továbbra is tagállam lenne. Nem válogathatnak például abban, hogy az egységes piac négy alapszabadsága közül (az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása) melyeket tartják magukra nézve kötelezőnek.
Nagy-Britannia tagsága megszűnése után már nem vehet részt az uniós döntéshozatalban, de a felmerülő esetleges jogviták eldöntésében továbbra is az Európai Unió Bírósága rendelkezik hatáskörrel. Az Egyesült Királyság az átmeneti időszak alatt azokban az ügyekben, amelyek kizárólagos uniós hatáskörbe tartoznak (ilyenek például a vámunió kérdései) csak abban az esetben köthet nemzetközi megállapodást másokkal, ha arra külön felhatalmazást kap. Emellett a britek és az Európai Unió létrehoznak egy közös bizottságot (Joint Committee), amely lényegében helyettesíti az uniós döntéshozatali fórumokat (Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament, Európai Bizottság). Ha azonban nem sikerül megegyezésre jutniuk, akkor a végső szót ezekben a vitákban is az Európai Unió Bíróságának kell kimondania.
Ahogyan az várható volt, az ír határkérdés ügyében valóban nincs megegyezés. A Kilépési Megállapodás külön melléklete szól arról, hogy 2020 után – ha szükséges – a két Írország között egy egységes uniós-brit vámövezet jön létre (Single EU-UK customs territory), amelyben az uniós vámtarifákat kell alkalmazni. Az EU csak ezzel a feltétellel tartja lehetségesnek, hogy az ír határ továbbra is szabadon átjárható legyen. A "brexitisták" szerint ez elfogadhatatlan Nagy-Britannia számára, mert úgy vélik, hogy a megállapodás ezen része Észak-Írország elszakításáról szól. Az átmeneti időszak előírásait ugyanis nem lehet egyoldalúan felmondani. Az uniós szabályokat mindaddig alkalmazni kell, amíg a (mintegy harmincezer oldalra becsült) végleges szabadkereskedelmi megállapodás létre nem jön az Európai Unió és az Egyesült Királyság között. Ennek időkeretei azonban megjósolhatatlanok. A nemzetközi tapasztalatok szerint a – valamennyi gazdasági területre lebontott – jogi részletek precíz kimunkálása és elfogadása négy-öt évig, de akár ennél is tovább tarthat.
Az EU viselkedik felelősen

Az Európai Tanács 2015 óta láthatóan semmit nem tett a populista gyújtogatók megfékezése érdekében. A Brexit az első olyan eset, amikor az állam- és kormányfők – legalábbis eddig – felelősen viselkedtek. Példamutató egységet és határozottságot mutatnak az integráció jövője és az uniós munkavállalók érdekében. Már éppen ideje volt.
2019.01.05 13:02
Frissítve: 2019.01.05 13:02

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34